Heves Megyei Népújság, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-07 / 261. szám

c/L mai szú ö let irodalombéi

BELLA AHMADULINA:

A szódavíz-automata

íme — a szódavíz-automata!

Az automaták legbüszkébb csodája!

A gépkor fia vígan néz reája S úgy kezeli, akárha játszana.

Néhány ösztönös, biztos mozdulat És nyirkos pénzét ejti ő a résbe,

Permet hinti arcát, ahogy alulról nézve Pohárral kapja el a sugarat

E fiú biztos mozdulatait

Csak megtanulhatnám! — sóhajtottam

hevülten.

De jaj! Ily kegyben én nem részesültem, Elfolyik majd kezem mellett a víz.

S jön a gyermek, csodákban mesterem, Kezében hétszögű, csiszolt üveggel,

A tört fény ütközik a csillogó kövekkel,

És elvakítja káprázó szemem.

Remegve kezdek hozzá most magam, Szívemben balga félelem szorongott, Elindítom a fénylő fémkorongot És izgatottan tartom poharam.

Kitörve ezüst bilincseiből

Sós, édes vihar kel életre mostan,

Üj ritmusú pezsgéstől dallamosan A buborékok friss özöne dőL

S belőtök hány szivárvány született, Zamat-csokrokkal csiklandozva szádat?

S a spektrum hét árnyalatából támadt tz-futamok csókolják nyelvedet!

Az automatán mosolygás fakad,

S oly régimódi-jószívűen bámul,

Mint a parasztasszony, mikor kantájábul A szomjazó utasnak inni ad.

Tamkó Sirató Károly fordítása

AVETIK ISSZAHAKJAN:

A legnagyobb ftrmény kSltő (1875—1*57.) Act a nemzedéket képviseli, amelyet átmenetnek tekinthetőnk a klasszikus és a mai Örmény Irodalom között. Korábban többnyire külföldön élt, csak az Októberi Forradalom után telepedett végleg haza. Majdnem egyetlen Ihlető je a haza, a sokat szenvedett Örmény nép szeretete.

Rózsaszínű tavaszon át Hegyeidhez szállok-megyek,

Oda, ahol arany búzát Ringat anyás leheteted.

Szólsz hozzám, s én hangod lesem. Szavad tiszta, akár a nap.

Intesz felém, hívsz magadhoz,

Vársz rám örök-szépségesen.

A messziből felém ragyog Jövőd, mint fényes villám,

Örök nevű, drága földem,

Csodás dalú Armcniám!

Fordította: Bán Ervin.

ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ:

ŐSZ

ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ:

A Pádun-zátony

Elrejti hegyes parti táj,

A Pádun-zátony messze még.

Nem látni, honnan trombitál Özönvíz előtti zenét.

Majd kaptató, s a folyam is Előbukkan a fák között.

A kerék alatt a kavics Meglódul s hosszan legörög.

Még egy kanyar, s az Angara Elkékíti a láthatárt,

S a kőcsorda, mely valaha A sodró viz útjába állt,

S azóta, hogy a vakmeleg Elől e gázlón lelt tanyát,

Láthatott bizony sok vizet,

Kitenne három óceánt.

Ezüst tükörben hátak, orr,

Gerincek ringanak szelíden,

Hol magasan kiállva, hol Éppen csak hogy a víz-színen.

Ez hát a Pádun-zátony itt,

A két part tág közén delel.

Nem nagy, de azért szám szerint Lehet e kőcsorda ezer.

Részegen, szinte már saját Tündöklésétől, halihoz,

Veri a víz áradatát A kőkapu lábaihoz.

Nyög, zúg és eltérítené Bőgve a meghajszolt vizet,

Terelné a kapa felé Hegynek a kőteheneket.

Hogy átszakadjon a fala,

De gyönge rá az Angara.

Hiába minden düh, erő,

Mozdulatlan a kősereg,

Csak a visszhang, mely egyre mf, Háromszorosan az remeg.

Állj meg és figyelj. Ne felejtsd:

Ex volt a Pádnn-zuhatag,

A táj ilyen volt, míg letelt Ideje a eljött ama nap,

Mikor a Pádon szírijein.

Lezárt kapáján átcsapott Az irdatlan nagy, szürke víz,

S a szírt fenékké változott.

S fölötte, mintha tengeren,

Indult egy hullám könnyeden.

Már csöndes lent a zu ha tag,

Kürtje örökre berekedt.

Egy földi szépség vele halt,

Hogy újabbnak adjon helyet

Simon István fordítása

Vadkacsa-számy csattog. A védett erdő ösvényén tovatűnő fények: foszló pókháló-fészek, egy-egy végső bicikli-küllő.

Kövesd a példát, Búcsúzásra kopogj be utolszor a házba.

Egy asszony lakja. Vacsorát nem megtérő férjnek csinált.

A retesz — nékem — félretolva szorítja arcát kabátomra.

Mosoly futja szája-felét;

az Is kihuny. Mindent megért. —

Érti az őszi táj hívását

magház, meg otthon szétnyílását...

S bár fiatalon, már didergőn arra gondol: megáll helyén a fa, almája bár a földön s megáll borjával a tehén;

kemény a lét kint a szelekben síró határban, rengetegben, de kalászt érlel, dalt csacsog...

O meg majd húsúi, csak zokog.

Nyúlnak deresen az ablak előtt alumlnlumosan a mezők.

Visz rajtuk át a dérbe mállón a töltésig, melyen vonat pöfög, egy sor idegen, fekete lábnyom.

Illyés Gyula fordítása.

JTJRIJ KAZAKOV:

Falusi állomáson

D KORONGOS, HIDEG ősz volt. A kicsiny állomás alacsony gerendaépülete megfeketedett a sok elsőtől. Második napja metsző északi szél fújt, befütyült a padlásablakon, megzúgatta az állomás jelzőharangját, heve- Een cibálta a nyírfák csupasz ágait.

Puffadt lábait szétvetve, fejét mélyre csüg- gesztve, egy lovacska álldogált a karikáscölöp mellett. A szél félreosapta a faikát, megborzolta sörényét, s a szénát a szekéren, rángatta a gyeplőt. A ló azonban nem emelte fel a fejét, és nem nyitotta ki a szemét: bizonyára súlyos gondokon töprengett, vagy élszúnyókált közben.

Boglyas hajú, himlőhelyes legény ült bőrkabátban a szekér mellett egy bőröndön. Nagy arca nyomott volt, a vonásai durvák. Sűrűket szippantott olcsó cigarettájából, köpködött, simogatta az, állát tömpe ujjú, vörös kezével, és makacsul bámulta a földet.

Kissé duzzadt szemű leány ült mellette, kendője alól előbukkant egy haj tincse. Sápadt és megfáradt orcáján sem remény, sem kívánság nem tükröződött. Arca hideg és közönyös. Csupán bánatos, sötét szemében rejtőzött valami fájó, valami kimondhatatlan. Türelmesen váltogatta sáros csizmába bujtatott, rövid lábait, azon iparkodott, hogy nekivesse hátát a szélnek, és folyvást a legény porcogós, fehér fülét nézte.

U ALKAN NESZEZVE sodródtak végig a

levelek a peronon, halomba gyűlve szomorúan suttogták el a bánatukat, aztán felkapta őket a szél, újra ott kavarogtak a vizes föld felett, majd belecsapódtak a tócsákba, s a vízre lapulva elcsöndesedtek. Nedves, fagyos volt körös-körül minden ...

— Lám, no, hogy fordult a sorom, mi? — Szólalt meg egyszer csak a legény, és a szája,

de asak a szája, mosolyra húzódott. — Az én dolgom most már rendjén van! Mi köt engem a kolhozhoz? A ház? A ház hadd maradjon az anyámnak meg a nénémnek, nem sajnálom. Eztán a területi székvárosban lakom, edzőt adnak mellém, meg lakást is kapok ... Micsoda súlyemelők akadnak mifelénk? Voltam versenyeken, láttam én: a legjobbak is alig ütik meg az első osztályú szintet Én meg egyből kinyomom. Érted?

— És velem hogyan lelsz? — kérdezte halkan a lány.

— Véled? — A legény a lányra sandított és köhintett — Megmondtam már. Körülnézek és visszajövök. Most sürget az idő ... Rekordokat kell döntenem. Elnézek Moszkvába is, majd megmutatom én ... Csak egyet sajnálok: hogy azelőtt nem ismertem ki ennek a fortélyát. Hej, ha már régen... Hogy élnek ott a sportolók! Edzenek... De nekem beniső erőm van. Várjál csak: valamennyi üknél többet nyomok ki majd. Külföldre is elmegyek, aranyéletem lesz, az ám! Igen ... Aztán visz- s zaj övök hozzád ... Majd ... megírom.

A távolban felhangzott a vonat halk, tom- Pá zakatolása: a borongós nap csüggedt csöndjét megtörte a mozdony vékony, elnyújtott sípolása. Kicsapódott az állomás ajtaja, s az állomásfőnök, álmos arcát köpenygallérja mögé rejtve, megjelent a peronon. Piros tányérsapkáján sötét olajfoltok éktelenkedtek.

A KÉT MAGÁNYOS utasra sandított, cigarettát szedett elő, az ujjai között nyomogatta, megszagolgatta, majd felpillantva az égre, ismét eldugta a zsebébe. Aztán ásított és rekedt hangon megkérdezte:

— Hányas vagon?

A legény nehézkesen arra fordította vastag, tömzsi nyakán ölő fejét, megszemlélte az állomási önök új sárcipőjét, és előkereste a jegyét.

— Kilences. Aztán mér? ...

— No, jó... — mormogta a vasutas, és

megint ásított. — Kilences, azt mondod? Ügy ... a kilences. Kutyaidő van. Brrr...

Megfordult, s a tócsákat kerülgetve a pogy- gyászmegőrzőhöz ballagott A vonat előbukkant az erdő mögül, gyorsan közeledett, lassított, és kimerültén, vékonyan sípolt egyet A legény felállt, elhajította a cigarettát, és a lányra nézett. Az erőnek erejével mosolyogni igyekezett, de remegő ajka nem engedelmeskedett.

— No, ebből elég! — dörmögte a legény, miközben lehajolt a bőröndjéért — Hallod? Elég, ha mondom!

Lassan baktattak végig a peronon a vonat félé. A lány szomjasan fürkészte a legény arcát, kabátujjába kapaszkodott és akadozva hadarta:

— Aztán vigyázz ott magadra, nehogy túl nagyot emelj... Még megszakad valamelyik izmod ... Légy óvatos, nehogy túlfeszítsd magad ... Én meg? Én várni foglak! Kereslek majd az újságokban... Ne aggódj érettem. Csak azért sírok* merthogy szeretlek, és azt hiszem...

— No, most már vége legyen! — mordult fel a legény. — Megmondtam: visszajövök...

Megremegett a föld, ahogy a mozdony el- dübörgött mellettük; forró, nedves piára csapta meg őket. Egyre lassabban és lassabban gördültek a mozdony után a fáradt vagonok: az első, második, harmadik ...

— Ott a kilences! — mondta gyorsan a lány. — Várjunk!

A KOCSI PUHÁN megállt mellettük.

“ Az előtérben sápadt, eltörődött utasok szorongtak, és kíváncsian nézegettek kifelé. Kövér, borotvál atlan ember állt az egyik ablaknál csíkos pizsamában, és alacsony, duzzadt homlokát ráncolva vadul rángatta az ablakfogantyút. Az ablak nem engedett, és az utas szenvedőén ráncolta homlokát. Végül is sikerült kinyitnia; nyomban kidugta fejét, és rövidlátó szemével mosolyogva körülpillantott az állomáson. Amikor a lányt meglátta, szája

még szélesebb mosolyra húzódott, és gyenge hangon odakiáltott:

— Kedveském, milyen állomás ez?

— Lundanka — felelte rekedten a vonat- vezető.

— Büfé van? — kérdezte a pizsamás ember, és tovább bámulta a lányt.

— Nincs' büfé — szólalt meg újra a vonatvezető. — Csak két percig állunk.

— Ugyan! — csodálkozott az utas. Még mindig nem vette le a szemét a lányról.

— Csukja be az ablakot! — csattant fel egy szeszélyes hang. A pizsamás férfi megfordult, kifelé mutatva kövér hátát,' aztán sajnálkozó mosollyal felhúzta az ablakot, és egyszeriben eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

A legény feltette a bőröndöt a vagon hágcsójára, majd visszafordult a lányhoz.

— Hát akkor, ég áldjon — mormogta mogorván, és zsebre dugta a kezét.

Í^ÖNNYEK PEREGTEK a lány arcán.

AV Szipogott és a legény a vállához szorította orcáját.

— Szomorú lesz nékem — suttotga. — írjál minél sűrűbben. Hallod? írjál... Ha visszajössz, ugye?

— Megmondtam már — mondta ijedten, kényszeredetten a legény. — Törüld le a könnyed ... No!

— Értem ne aggódj — hüppögte a lány, sebes mókusmozdulatokkal törülgette köny- nyeit és szerelmes tekintettel nézett a legény arcába. — Én hű maradok. Emlékezz rá, amiről beszéltünk ...

— Emlékszem, persze! — dünnyögte mogorván a legény; közben hátraszegte fejét és a szemét forgatta.

— Én ... Én egész életemet csak neked ... Ez jusson eszedbe!

— Megmondtam... — morogta a legény, és közönyösen bámult maga elé.

Repedt, vékony hangján kettőt kon dúlt a jelzőharang.

— Polgártárs, szálljon fel, kérem, lema- dad... — mondta a vonatvezető, és sietve ugrott fel elsőnek a kocsielőtérbe.

A lány elsápadt, és szája elé kapta a ke^ zét.