Heves Megyei Népújság, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-27 / 277. szám

1963. november 27., szerda SÍPÜ1SSO 8 Amikor magasba jut az em- íber, valami örömmel vegyes szorongó érzés keríti hatalmá­ba. Ezt éreztük azon a túrán, amikor Delphit jelezték vég­célnak a programfüzetek. Elmesélhetetlenül szép, ér­dekes út vezet Delphibe, az egykoron híres, gazdag jós­helyre, ahová a világ minden részéből zarándokoltak sorsu­kat tudni az emberek. De amíg odaértünk, a tragé­diák földjén; Thébai földjén vezetett át utunk, s kíváncsian nézegettük az autóbusz abla­kából, mi maradt az egykori fényességes, „hétkapujú” Athénnel is vetélkedő városból, amelyet Nagy Sándor hadai alig huszonnégy óra alatt pusz­títottak el. Mi maradt? Szegényes házacskák, pász­tormenedékek az oly sokat meg­énekelt Kithaeron-hegy mere­délyein, ahol a tragikus sorsú királyi csemetét, Oidipuszt át­fúrt bokával tette ki hatalmát féltő apja az éhhalál martalé­kának. Egy apró vasútállomás nevezetes még, amelyet a Thé- bait zsaroló szfinxről neveztek el, s amelyet a kopár hegyre kitett csecsemőből felnőtt ki­rály győzött le, megnyitva vele újabb tragédiák sorát. Tragédiájának történetét ma már a világ majd minden szín­házában játsszák. • (Oidipusz király, Heten Thébai ellen, stb.) A tragédiák földjét elhagy­va, már a Parnasszus 2500 mé­ternél is magasabbra törő csú­csai vonzották a szemet. A Parnasszus, amely felhokoro- násan, méltóságteljesen ríéz alattvalóira, a kerekded, szőlő­ligetes, olajfás dombokra, ame­lyek között immár két órája kanyarog az autóbuszunk, az apró hegyi falvak zegzugos, szűk utcáin manőverezve. Fokozatosan merülünk el a Selphi táj fokozhatatlan szép­ségeiben, s ez jó is, mert kü­lönben úgy járna itt az ember, bűnt a búvár, ha gyorsan me­rül fél a mélyből. A természet nagy teátruma tx a táj, ahol a nézőteret a S valóban, mintha innen gyűrűznének szét a hegyek, ez lenne a Föld centruma —min­dennek kiindulópontja. Itt megérti az ember, miért lett ez a táj az isteneknek emelt templomok, és a misztikum Delphi híres embere Pavlosz Pulidisz, gyorsfcnyképész, aki a rumok között sétálgató Mar­git angol nagyhercegnő királyi fényképész férjét „lekollégáz- ta” — s „megtanította fényké­pezni”. földje. Megérti, hogy ide mo­numentális, s mégis könnye­dén harmonikus épületeket kellett emelni. S ami elhang­zott a jósnő papjainak szájá­ból, azt el kellett fogadni. Itt el kellett fogadni. Ezért volt nagy híre a del- phi jósdának, ahová sorsának szerencséjének merre fordulá­sát tudakolni négy világtáj héren szikrázó márványfalba. Mikor aztán Zeusz villáma sercent a Parnasszus magasá­ból, jelt adva a Püthiosz- ünnep megkezdésére, csatla­kozhatott a menethez, amely gazdag ajándékozóktól volt zsúfolt, akik Apolló istenhez vitték kincseiket. Aztán a szen­tély legmélyén háromlábú szé­ken ülő, a földből feltörő gá­zok kábulatában révedező jós­nő elé járulhatott, aki értel­metlen szavakat suttogva- zsongva tolmácsolta az iste­nek szavát az őt körbeülő pa­poknak, akik továbbadták az isteni megnyilatkozást. S hogy a jóslat jól sikerüljön, valóságos titkosszolgálatot tartottak fenn az egész országban, megismer­ni anyagi, családi viszonyait azoknak, akik aranyukat hoz­ták a jóslat fejében. E papok nem voltak híján a szellemes rafinériának. Midőn egy anya azt akarta tudni az istenektől, hogy öt lánya után majd Születik-e fia, az isteni jóslatot így tolmácsolták neki a papok: „Fiú nem lány”. Ez a jóslat mindenképpen bevált, attól függően, hogy a mondat első, vagy utolsó szavához ke- rült-e az „elfelejtett vessző”. Majd háborúk jöttek és a hódítók Delphit is fenyegették, ahol nemsokára elhangzott az utolsó jóslat a görögség jövőjét tudakoló követnek: „Mondd meg uradnak — tolmácsolták a jóslatot —■, hogy az isten palo­tái összeesnek, a babérfák el­sorvadnak, a források vizei ki­apadnak.” S mintha a jóslatot akarná Igazolni, évszázadokig tartó rabság következett az ógörög „ENSZ-város” lakóira. S az egykori fényes templomok, pa­loták helyén törpe bokrok nőt­tek. De a delphi múzeum ma is őrzi a fényességes jóshely em­lékeit: a Föld közepét jelző dí­szes követ, „a Föld köldökét”, a csodával határos módon megmaradt kocsihajtó fiú bronzszobrát, „aki” harmadik évezrede néz méltóságteljes arccal a világba és rendületle­nül fogja kezében az összeku­szált hajtószárat. Itt láthatjuk egy másik fiúnak, Antinoosz­A szent út egyik részlete, amelyen a jósnőhöz vonultak az ókori görögök. körbeslmuló dombok és a fel- Jiőszakállú Parnasszus sziklás hegyóriás-társal adják, a díszle­tet a méltóságteljes hegyi fe­nyők, a milliószámra tenyésző olajfák, s e méregzöld környe­zetből égnek törő fehér már­ványoszlopok — az egykori jósda, a kincstárak, szentélyek romjai. A régi görögök azt tartották erről a tájról: itt van a világ középpontja, s Delphi, a „világ köldöke”. Ma Is őrzik azt a méhkasszerű ékes követ, amellyel a Föld közepét jelöl­jék meg azon a helyen, ahol .találkozott a két sas, miután jieusz parancsára, ellentétes Í irányba elindulva, körberepül- ék a Földet. emberei zarándokoltak. Képzeletben kövessük ml is útjukat. A hónapokig tartó zarándok­út után a szent forráshoz já­rult a vándor, majd az élel­mes delphi lakosoknak áldo­zott belépődíjával. S míg tü­relmesen várt a napra, hogy a Püthia elé járulhasson, a rom­jaiban is pompát sejtető utcá­kat járhatta, a stadiont, ahol az össz-görög fesztiválok forgata­gába vegyülhetett, a hegyol­dalba vájt színházat, ahol Apollón és a Püthon-sár- kány küzdelmét játszották, az apró teraszokra emelt már­vány-arany szobrokat nézhet­te, s bevéshette nevét a „ven­dégkönyvbe”, a hatalmas, fe­nak szobrát, Hadriánusz csá­szár szépséges szeretőjének is­tenné kikiáltott márványmá­sát, amint melankolikus bájjal, tökéletes testének fehérségével álldogál a fal mellett. Nem messze őrzik a világ első már­ványkottáját, rajta Apollón is­ten himnuszával, a 11 méter magas nádszálon táncoló lá­nyok szobrát, a gigantok és is­tenek harcát ábrázoló mozgal­mas frízt, amelyek mind-mind maradandó élményt nyújtva gyökereztetek földbe a lábat, s hessegetik minél messzebbre a búcsúzás perceit Delphi föld­jéről. (Folytatjuk.) Kovács Endre 17/elU^A értékek ÜLailOdO emberek A komlói kultúrház igazga­tója — agronómus. Kömlőn különben 9 ezer holdas hatá­ra van a termelőszövetkezet­nek. — 1952-ben végeztem — mondja egy másik mezőgaz­dasági szakember, aki közvet­ve legalább ma is szakterüle­tén dolgozik, irányító beosz­tásban — nos, akkor negyven osztálytársam kezdte velem együtt a pályát, ma ha öt ag- ronómusként dolgozik, sokat mondok. Heves megyében sürgősen hatvan mezőgazdasági szak­emberre lenne szükség, ha igényesek vagyunk, s ez az igényesség egyáltalán nem va­lami hóbort lenne, a szövetke­zeti brigádvezetőket figyelem­be véve majdnem kétszáz szakembert vár a mezőgazda­ság. A legutóbbi felmérések szerint, csak a megyébenjnínt- egy száz agronómus, mezőgaz­dasági technikumot végzett szakember dolgozik más terü­leten, s az elmúlt három év alatt kereken hetvenen hagy­ták ott a megye mezőgazdasá­gát. Sok oka van ennek, s két­ségtelen, nem is mindig a ter­melőszövetkezetek a hibásak a szakemberek eltávozásában. Került el fegyelmivel is szak­ember, s vagy húsz olyan akadt, akinek lejárt a két-, illetve hároméves kihelyezése. De a kömlői példa nem egye­dülálló, de a szakemberhiányt olyan jelenségek tó kísérik, és idézik elő, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A kömlői kultúrházigazgató azért hagyta ott a szövetkeze­tét, mert mint mondja: — Fogatos brigádvezetőnek minek a mezőgazdasági szak­ember — lévén legutóbb a szövetkezet foga fosainak veze­tője. Másutt olyan nevetségesnek látszó, valójában mégis aggasz­tóan maradi élvek miatt né­zik ki a szakembert a szövet­kezetből, hogy „jöttment, nem idevaló, nekünk hát ne paran­csoljon ...” S az agronómus, aki Jött, megy is esetleg másik termelőszövetkezetbe, ami a rosszban még csak jobb, de — és ez a gyakoribb — egészen más munkaterületen próbálja aztán keresni holnapját. Azok az erőfeszítések, ame­lyek most jellemzői országo­san, de megyeileg is a párt', a kormány politikájának, hogy a nagyüzemi gazdaság megszer­vezése, megszilárdítása után, illetőleg azzal egy időben a termelés tó nagyüzemivé, kor­szerűvé, magas termelékenysé­gűvé váljék — elképzelhetet­lenek a szakemberek segítsé­ge, tudása nélkül. Itt az ideje, hogy szembenézzünk annak a tételnek a hamisságával, amely lehetett valamikor, talán nem is olyan régen még igaz is, hogy a magyar paraszt ért a földhöz. Van, nem is kevés, aki a nagyüzemi feltételek között is ért, de még több azoknak a száma, akiknek szakértelme elég volt néhány holdra, de ma már arra sem lenne elég, de semmiképpen sem elég a kor­szerű mezőgazdálkodás, a nagy­üzemi termelés viszonyai kö­zött. Az egész világon, a többi tudomány és termelési ág mel­lett, a mezőgazdaság fejlődése is egyre gyorsabb ütemű, — ezt követeli a világ népszapo­rulatának szinte négyzetes ará­nyú növekedése, ezt követeli a békés gazdasági verseny, — egyszerűen ezt követeli az éh­ség megszüntetése egyik oldalt Pár hónappal ezelőtt még tölbb mint hárommilliós lema­radással bajlódott a 4. sz. Autóközlekedési Vállalat. A legnagyobb erőfeszítéssel sem győzték a zöldáru-, a gyü­mölcs- és terményszállítást, a szén-, kő- és építőanyagfuva- rozásnak is csak késedelemmel tudtak eleget tenni. Zökkenők­kel és nehézségekkel eltelt 10 hónap után vasárnap, Eger­ben, a Fegyveres Erők Klub­jában tartott ünnepségen örömmel jelenthette be Bor- sányi Lajos igazgató, hogy si­kerrel járt a nagy erőfeszítés, a -vállalat behozta lemaradá­sát, október végére már vala­melyes többleterediményt mu­tatnak az elszámolások. A személyszállítás fokozato­san teljesíteni tudta tervelő­irányzatát és jelentős ered­ménytöbblettel zárta az év 10 hónapját. A TEFU-ágazat munkásai dicsérendő eredmé­nyeket értek el a gépkocsik kihasználása, az állásidők csökkentése és a rakodás meg­oldásában. Ezeket az eredmé­nyeket kell tartósítani és még egy . kicsit javítani. A taxi­ágazat munkásai élé azt a célt tűzte a vállalat vezetősége, hogy csökkentsék a költség- hányadot. Teljesítették. A iáz hónapos munkaverseny eredményeit Ss kihirdették a termelési tanácskozáson. Első a káli kirendeltség, 437 pont­tal, második a pétervásárai 373 ponttal és a legrosszabb a az elmaradt országokban, 8te növekvő igények kielégítése a másik oldalt, a fejlettebb me­zőgazdaságokkal rendelkező országokban. , Az idei esztendő, a gabona- termelésben tapasztalt nem kevés fogyatékosság is azt iga­zolja, hogy régi módszerekkel, apáinktól kapott tapasztalatok­kal csupán, a korszerű agro­technika, az agrártudomány eszközei nélkül szó sem lehet a gabonaprobléma megoldásá­ról konkrétan, s általában szó sem lehet a mezőgazdasági ter­melés hozamainak jelentősebt megemeléséről. Mindezekké: szakemberek kellenek! A He vés- megyei termelőszövetkeze­tekbe is! Kevés „kincsünkkel” — mer még iskolai végzettség szerin is kevés, nemhogy ténylegeset végzett munkájuk szerint - nem bánhatunk fecsérlő, pa zarló módon. Nem most, tí évek múltán sem leszünk ilye: „gazdagok”. recski kirendeltség — 51 ponttal. Senki sem lehet elégedett ; balesetek számának alakulásé vaj. Ugyanig 122 üzemi bal eset történt ebben az évben > vállalatnál. Ebből 47 a gép kocsivezetőknél, 37 a rakodók nál és 38 a karbantartó mun kásoknál történt Annál na gyobb elismerés és dicséret il­leti azokat a gépkocsivezető­ket, akik hosszabb idő óta bal esetmentesen közlekednek: A: egri kirendeltség három autó- buszvezetője: Husi László, Ju­hász Lajos és Sós Lajos, vala mint két TEFU-gépkocsive- zető: Takács Miklós és Szoó Gé­za a balesetmentes közlekedés­ért kitüntetés I. fokozatát, az arany plakettet, 38 gépkocsi- vezető ezüst és 84 bronz pla­kettet kapott, 500, 400, illetve 300 forintos pénzjutalommal. Elismerés és dicséret illeti az újítók munkáját. A benyúj­tott 151 újításból 93-at' fogad­tak el, amelyeknek gazdasági eredménye 1 120 000 forint. Talán soha nem állt még olyan nehéz feladat előtt a vállalat, mint az elmúlt hóna­pokban. A rendkívüli helyzet kemény helytállást és sok ál­dozatot követelt a vállalat minden dolgozójától. De a kol­lektíva összefogása sikerrel járt, a közös munka sikere ün­neppé avatta a 4. sz. Autóköz­lekedési Vállalat termelési ta­nácskozását. Gyurkó Géza — Behozta lemaradását, ünnepelt a 4. sz. ÄKÖV <*£?> <£51 4 kiló eu kű i' “ Kisfiam — mond­ta a feleségem és felnézett rám, hogy figyelek-e - ha jössz haza, el ne felejts hozni magaddal fél kiló kockacukrot. Kockát és nem kris­tályt. Érted’ Nem tudom mit gondol rólam ez a nö, akit a sors mel­lém rendelt, de két­ségkívül ostobának tarthat, ha annyit sem tételez fel rólam, hogy képes vagyok megjegyezni fél kiló vacak cukrot, ami kristály, illetve nem kristály, hanem koc­ka. mert éppen azért kérdezte tőlem, hogy értem-e, hogy meg­értsem fél kiló por­cukor helyett nem kristály, hanem koc­kaédesítőre van szük­ség. A kisfiam ezzel tá­vozott, fejében nap­jának ezernyi problé­mája és fél kilo kris­tálycukor.helyett koc­ka. amelyet beszere*- v,i és hazavinni fér­fiúi kötelessége, csa­ládi tűzhelye biztosi. tása, amelyet mára írt elő eme tűzhely asszonya mammut, vagy bölény beszerzé­se helyett. Voltakép­pen méa hálával is tartozom emiatt! Még­iscsak másfél kiló porcukor, illetve kris­tály, mint mondjuk egy mamutsonka be­szerzése. kevés csont­tal. nem is beszélve az aszpikos víziló- nyelvről, amelyet megszerezni, bárki beláthatja, lényege­sen nehezebb, mint azt a másfél kiló kris­tálycukrot. Napom különben a szokásos egyszerűség­gel telt el, néhány kisebb és néhány na­gyobb problémát kel­lett megoldanom. Megbízást kaptam, a Szaturnuszra induló űrhajós brigád meg­szervezésére, aztán szóltak, - hogy készít­sem el a Bükk és a Mátra között létesí­tendő beltenger híd­jának tervezetét. Ez­rei a aélelőttöm el is telt. délután értekezle­tet tartottam „A javai előember, vagy a zinantropus" címmel, aztán egy röpgyűlést „A maya ékírás" meg­fejtésével kapcsolatos tanulmányaim helyze­téről. Közvetlenül a. munkaidő befejezése előtt behívatott a fő­nököm és megkért, ne felejtsem el, hogy nyolc ev múlva, pon­tosan délután négy órakor, összeül az Atlantisz expedíció, amely arra az időre nyilván visszatér, — megszervezéséről és az akkor szükséges publicitásról már most kezdjek el gon­doskodni. — A cukor? — kér­dezte a feleségem, amikor beléptem az ajtón, éppen arra gondolva, hogy az alfa per tangens gyü­kéből hogyan lehetne kiszámítani a föld­sugár köbét. — Hogy micsoda? A cukor! — húzta össze szemét vészjós­lóan és én már érez­tem, hogy valami sú­lyos mulasztást követ­tem el, amelyért nem lehet majd eleget pi­ronkodnom. — Tudtam, hogy el­felejted — nézett rám lesújtóan mind a két szemével egyszerre, s keserűen legyintett. — Fiam. rád már va­cak fél kiló kristály- cukrot sem lehet bíz­ni. — Kocka volt! — ordítottam fel a gyö­nyörűségtől, de ne­jem csak legyintett... — Reménytelen vagy. Kristályt mond­tam, de most már mindegy — és ottha­gyott a szoba sarjcá- han hasznavehetetlen, lassan már szenilis öregemberként. j (e&rf)

Next

/
Thumbnails
Contents