Heves Megyei Népújság, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-06 / 234. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÉBAN1

GYURKÖ GÉZA:

Az asszony ránézett az órára. Az vissza; Mint valami hegyes bajszú, pimasz és részvétlen ember, akiben, ha van is valami érzés a másik iránt, az sem több, mint elmosódott megelégedettség, hogy lám, milyen rossz a másiknak.

Gyerekkorában sokszor elképzelte, ott fekszik a ravatalon, körülötte a sápadt fényű gyertyák és a síró emberek. Anya, Apa, Nagymami, Ágota néni, amint rideg szeméről leveszi a szemüveget. Sírnak és könyörögnek, hogy támadjon fel és, hogy miért tette ezt. Ilyenkor maga is könnyezni kezdett, s közben mosolygott. A meghatottságtól és az örömtől, lám, ő milyen fontos ebben az életben, hogy nélküle senki sem tudja elképzelni az életet.

Tíz óra múlt; Csend volt a szobában. A csend hullámokat vetett, sötét, lágy és furcsa hullámokat, s a hullámok hegyén ott hintázott az olvasólámpa, mint valami hajó, árbocán a jelző fénnyel, ö ott úszik a végtelen tenger közepén és a hajó szinte mozdulatlannak látszik, de mégis úszik, egyre tovább úszik és ott marad egyedül a végtelen 'közelién ; ; :

— Miért? De hát miért? Nekem annyi álmom volt és semmi sem lett belőle. Legalább neki legyen meg minden. Ha most lehet;; s — ez Anya hangja Most hallja Apa szipákdlását:

— De mi lesz így belőle? Semmi és senki!

— Itt vagyunk mi!

— Itt, mi aztán itt. A te jóvoltodból majomapa és majomanya. De hát értsd már meg végre, hogy így nem lehet,

— ..; mert sajnálod tőle, irigyled ...

— :;; ostoba beszéd, az én lányom is, de hem melegágyi palánta :;:

Megrebbentette szempilláját. Nehogy . észrevegyék, hogy ébren van, hogy hallja, amin t róla vitáznak. Apa, meg Anya Az utóbbi időben mindig vitáznak és mindig róla Milyen lehet palántának lenni. Ott csücsülni a langyos, porhanyós földben, mozdulatlanul és érezni, hogyan süt, melegít a nap az üvegen át. Apu megvakarta az állát; Csúnya, bütykös keze van, a körme meg vastag, s mint valami páncél, úgy borul az tajjai hegyére.

Anya most halkan sír. Tudja, hogy hangosan szeretne, kicsit jajveszékelve, fejét ingatva, de nem akarja felébreszteni. Ez igazán kedves tőle. Most, hogy így hirtelen eszébe jut, szemben az órával, egyedül a sötét árnyú szobában, most is el kell ismerni, hogy igazán kedves volt tőle. Anya mindig kedves volt. Apa meg mord. Éjszaka harákol ma is, biztos. Anya mindig leintette:

— Csendesen, te, felébred Anikó . -..

És ő mindig arra ébredt fel, hogy Anya Éppen a nevét mondja.

Az ablak alatt két férfi és egy nő beszélget. Nem tudja kivenni, mit, csak a hangokból tudja, hogy hárman vannak, két férfi és egy nő. A nő nevet. A mélyebbhangú férfi mond valamit, most már hárman nevetnek. Min nevethetnek? Jó nekik, ök nevetnek, hárman, ő meg ül és vár, egyedül. Pedig már tíz óra is elmúlt. Pedig megmondta már többször, talán százszor is, hogy nem akar egyedül lenni. Ö soha nem akár egyedül lenni. Ha egyedül van, úgy érzi, hogy felesleges, hogy nem kell senkinek, még neki sem, Péternek sem, pedig Péter azt akarta, hogy az övé legyen, egyedül csak az övé, és ő is csak azt akarja, hogy a férje mindig vele és mellette legyen.

— Ne légy önző, kislányom... örülj, hogy dolgozik érted és eltart. Nézd a többi lányokat. Férjhez mennek és dolgoznak. Neked nem kell. Péter is szeret. Mi is itt vagyunk melletted...

—De én otthon vagyok és egyedül. Nem akarom! — csökönyösködött..;

— Majd, ha gyerek lesz, majd akkor más lesz...

Milyen is lehet az, ha majd neki gyereke lesz. A forró és fájdalmas gyönyör sikolyt és egyszer gyermeket fakaszt benne. Érdekes lesz. De az is lehet, hogy nem. És az is lehet, hogy Péter akkor már nem őt fogja szeretni, hanem azt, akit szinte saját maga ellen dajkált öle felett a világra, hogy aztán cserébe megrabolja őt. Csúnya lesz, mint Anyu, mert Anyu csúnya. Megtörte az élet, — azt mondja. De lehet, hogy a szülés. Amikor ő született, amiatt csúnya.

Nem, olvasni sincs kedve már. A rádió J unalmas. A lakás is. Az óra undorító ketye- < gése is. Minden unalmas ...

— Hát nem veszed észre, hogy állandóan I unatkozik ez a lány? Legalább segítene itt- j hon, micsoda asszony lesz belőle!?

— Ne mondj ilyet — védekezett Anya he- ! lyette is. Pihen. Üldögél. Olvasgat. Mit kell i nekem segíteni? Semmit. Pihenjen helyettem . is, ő már megteheti. Hadd ábrándozzon, azért lány..;

Pedig Apu' nem mondott butaságot. Unat-( kozott.

Ha most visszagondol lánykorára, mindig ; unatkozott. Egyszer azzal játszott, hogy a rava- < talon fekszik, máskor a hajó úszott el mel-, lette, az is előfordult, de mikor már csak na- * gyobb lett, hogy elképzelte, milyen az, ami-í kor egy férfi magához szorítja és megcsó- J kolja a száját. Ilyenkor becsukta a szemét,. érezte, mintha megfeszülnének az izmai és \ jólesett végigsimogatnia magát. Mi lehet ez? j Ez lenne a vágy? Anyutól ezt nem lehet' megkérdezni. A lányok meg vihogtak és va-’ lami furcsát mondtak, amitől még rosszabb í volt és még gyakrabban kellett gondolni az \ ölelésre...

(Csont István illusztrációja)

Az óra mutatói már ferdén állnak, minlj egy félrehúzott száj. És még mindig egyedül.; Lefeküdni sincs kedve — «gyedül. így olyan; az ágy, mint valami ravatal. Csak a ravata-i Ion feküsznek egyedül az emberek. Érdekes,« Péter még sohasem állt a ravatalnál. Sírna-e* utána? Biztos. De az is lehet, hogy nem.* Már két éve házasok. Lehet, hogy már nemj is szereti úgy, annyira, mint ahogy akkori mondta. Huszonnégy hónap, megszámlálha- 5 tatlan ölelés, a legcsodálatosabb vizű kútbólf sem iszik már az, aki eloltotta szomját.

A szomszédban egy asszony felakasztottal magát. Állítólag azért, mert férje mindig- ütötte, verte. Nagy darab, szúrós szemű fér-* fi volt, olyan járással, mintha állandóan az( egyensúlyát keresné. Hogy sírt, hogy üvöl-; tött az az ember. Amikor hazajött, ő vágta! le a kötélről a feleségét. Alig bírták kiszed-! ni a kezéből. Ringatta, sírt, könyörgött neki,! fogadkozott, hogy soha többé, csak még egy-< szer támadjon fel. Akkor éjszaka rettenetes* volt. A nagy fasorban sétált, de minden fán( egy asszony csüngött és minden fa alatt egy; nagytestű férfi ült és sírt, könyörgött...

— Most tudta meg, hogy ki volt neki a*

felesége. De már késő — mondogatta Anya. Apa csak hümmögött és apró szemeivel; Anyára pislogott. — Minden asszony fel-! akaszthatná egy kicsit magát, hogy rádöb-í benjen az ura, kit veszthetett volna el... *

— Ostoba vagy. A halál az nem játék —j mordult Anyára Apa és mindig borostás ál-; lát kezdte dörzsölni.

Az utca már csendes volt, a sötétség és a* magány hullámai könnyedén és varázslato-( san áramlottak ki s be a zárt ablakon isj keresztül. Az asszony most úgy érezte, hogy; ezek a hullámok, mint gyerekkorában, is-; mét a hátukra kapják és sodorják, egyre j beljebb sodorják egy végtelen és örökkévaló! tenger közepébe, ahol tovasiklik majd egy! hajó, árbocán a jelzőlámpával.

... amint kezével megpróbált kapaszkod-( ni a kötélben, még látta, hogy a hajó hogyan | úszik tovább és mintha a hajóról Apa hang-; ja harsant volna:

— Ostoba vagy. A halál az nem játék .

... és Anyáé is:

— Csendesen, te, felébred Anikó ...

... aztán semmi.

5 FARKAS ANDRÁS:

\cAz őröm balladába

:

j Az önfeledt szerény örömtől i Búcsúzni sokkal nehezebb.

Mint a jajtól, amely csörömpöl,

Kínoz, semerre nem vezet.

Öröm! Derűs ég és örökzöld,

Csodálatos kis övezet,

Minket keres most és öröktől.

Mert már valahol elveszett.

De felfedezni nagy szerencse,

Ha többre nem, parányi percre.

Amiért élni érdemes,

Öröm, amitől tele lesz, •

Amitől ifjú lesz a lelkünk.

S erős, hogy sokszor útrakeljünk.

n.

Mikor csak messziről sugárzik Az öröm, a tündökletes,

Egész a végső ragyogásig Kérdem magamtól: értem ezt?

Mikor csak drága fénye látszik Egy testnek, mely mindent jelez,

Mikor a fény már tiszta pázsit,

És elvezet valamihez,

Ez az őröm? Illő olajnál Igazabb, jobb és illanóbb,

Amit az ember sose sajnál,

Szárnyalni küldi a valót,

S mire megértem, mily parányi,

Indulok újra megtalálni;

HL

Boros pohárban, anya-ölben És a guruió pénz hegyén Kutatom, hogy őt örököljem.

Lázas szemmel, én bús szegény.

Magasba nézek, messze, fönnen,

Ahol felhő száll és remény,

Hívom, hogy jöttét megköszönjem.

És ruháját érinteném.

De nincs és nincs! Most minden álmos Nehéz és szürke, mint az ólom.

Ó, hol a fény most, merre szálldos?

Aztán csendben vigasztalódom: öröm, derűs ég és örökzöld Mosoly, minket keres öröktől;

Sz. SiMLTU.

ANTALFY ISTVÁN:

Az UKRAJNA ciklusból

A tengerparti sétányon

Ezernyi fény csillan a parton, ezerszer annyi a vízen, a tenger síkja végtelen, tükör most, hogy leszállt az alkony.

Hajók, világítótorony reflektorfényei, az ég csillagainak fénye még izzóbb, mint lenn a partokon.

Tikkasztó hőben lomb susog, lombok alatt fiatalok..;

Tavasz van! Tengerparti est.

Szívem, e percet most szeresd!

A szép percek szépségeit,

lásd, nézd, érezd — de csak kicsit..!

Odessza, 1963. június

Étkezők ocsiban

Ring a vonat, (talán még a hajó?) széles mezőkön át (a tengeren?)

Ö, ismerem e tájat, ismerem, s most itt vagyok ismét vagonlakó...

Futunk a tájjal. Vagy az fut velem?

Kissé forróbb a szív, halkabb a szó, mert ez a tény, megfogható való, ennyivel is több lett az életem.

Már órák óta megyünk, s még tovább. Széles mezők, de nincsen délibáb, csak a valóság. És ez jó dolog.

Most e képekhez szoktatom magam,

amíg itt, az étkezőkocsiban

ülök, és közben — teát kortyolok^.

Ütban Zaporozsje feléi 1963. június 15.

MOLNÁR JENŐ:

A szőlőben

Amikor a leltározó bizottság a lovat meg a kocsit kezdte firtatni, Laska Gábor elko- morodott.

— Azt nem lehet felírni!

— Már hogyne lehetne! Aláírta Gábor bátyánk a belépési nyilatkozatot, amin az is rajta van, hogy mezőgazdasági szerszámokat, kocsit, lovat, miegymást át. kell adni a közösnek.

— De csak azt, ami az enyém...

— Ki kéri a másét? Írjad Péter! Egy darab ló, négyéves, paripa, fején fehér folt.. Egy kocsi, használt, kerekek jók, ráf jó ...

— Mondtam már, hogy a kocsi meg a ló idegen jószág! Itt az írás, a pecsét is rajta van a passzuson! Ez a ló, a kocsival együtt elkelt a májusi vásáron. A gazdája. Jó járt Antal. Majd a Jójártnál fölvehetne a leltárba, de itt nem, mert nálam csak tartásra van.

— Jóljárt is belépett? é

— Hogy lépett volna be? Városi ember az. Csak hát ez.a passziója, a ló. Nincs annak egy falat földje sem.

— Hát mi a foglalkozása?

— Portás. Gyári portás ...

Mindenki átlátott a szitán, de nem volt mit tenni. Laska Gábor túljárt a bizottság meg a falu eszén, elpasszolta a lovat, míe'ött a közösbe kellett volna adni, azaz, hogy átíratta•. Ügy van vele, hogy majd elfuvaroz- gat itt a községben a „tartott” lóval és méFöld minden izét, napsugár színeit gyűjtő hegyoldal. Aszú nyár hímez Itt. Tőkék sora áll katonás menetben, szellő vizitál, alig-alig rezzen: simogatás csak, de van és megnyugtat. A napfény tüzet- és zamatot csurgat: telnek a fürtök, igéző Ígéretek.

Már a darázs is erre jár, nézeget, rászáll a fürtre, mézes mámort keres.

A gazda görnyed, neki nem ünnep ez. Nem érzi most sem, csak izzadt napjait, jégveréstől fél, éber, nem alhatik, kongó hordót néz, a szüretet várja, s vár már a prés is boldog szorításra.

gis a maga gazdája marad. Különben pedig sógora az a Jóljárt, a volt felesége édes testvére. Kifun- dáliák. Hát van ilyen. Nyelni kell egyet és tovább írni.

— Egy darab vetőgép, egy darab fogásoló, egy szelektor...

így maradt meg a Funi Laska Gábornak, amivel csakugyan kis fuvarokat vállalt. Darálnivalót vitt a malomba, fát hordott be az ártérről, szenet szállított a plébánosnak. Kitelt belőle a dohányra meg a kosztra való, s telt belőle a dohányra meg a kosztra való, s mi kellett egyéb? Asszony, gyerek nem volt a háznál, csak magára volt gondja. Békében is hagyta a szövetkezetét, egy kapa földet meg nem piszkált. Ha hívták dologra, ígérte, hogy majd megy, csak még előbb a tanyát betapasztja, csak még előbb a fát felvágja csak még előbb megássa a kertet.

Végül mégiscsak odaszorult. Nem ment 6 akkor sem, onnan jöttek, mert hamar híre futott, hogy nagyot emelt az öreg és megpattant benne valami ér. Így hát most egyedül nyög a tanyában, nincs aki egy pohár vizet, egy meleg levest adjon neki, vagy megigazítsa a feje ala-tt a párnát. Négy-öt fiatal vállata el, hogy gondozásba veszi az öreget, hátha megenyhül a szövetkezet iránt, de még nincs is ki másra hagyni. Ha megvolna a földje, azért elsitápolná valaki, de így kinek kell? A meztelen bajjal senki sem szívesen köti össze a sorsát.

Elmentek hozzá, kitakarították a tanyaházat, megetették az , aprójószágot, orvost hívtak és ebédet főztek az öreg Laskának.

— Lóról se feledkezzetek meg, fiaim! A lóról...

— De hiszen az nem is-a Gábor bácsié!

— Ta.rtásra van nálam. Annál nagyobb c felelősség.

— Elvinnénk tán addig a közös istállóba Elkelne most a segítsége a hordásnál. Jó Iá.