Heves Megyei Népújság, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-27 / 252. szám

a népújság IRODALMI mellékleti:

A MEGYEI MŰVELŐDÉS! HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSIBAN

A fagylalt kifogástalan volt.

Jéghideg. Péter neki támaszkodott á strandlelátó korlátjának, és szinte kéjjel forgatta szájában a jóízű, szétömlő nedvet. Érezte, eloszlik testéből az előbbi kiállhatatlan hőség, s egészen kellemes hangulata lesz.

A strand zajos volt a vasárnapi délutánban. A hangszórók bömböltek a vasoszlopokon, a medence vize csattogott az ugrándozók teste alatt, nagy, fehérpettyes, kék labdák szálltak az úszkálok felett, kacagás, sikongatások.

Péter közömbösen álldogált Kékes árnyalatú szemüvege alól szórakozottan nézte a homokban, padokon kinyújtózkodó emberi testeket Néha meg-megakadt szeme egy-egy karcsúan hullámzó, duzzadó mellű leányalakon, de hosszabb ideig nem időzött rajtuk.

Lustán vette tudomásul maga körül a zaj- gást. Határozottan jól érezte magát egyedül.

„Megházasodni ? Marhaság — gondolta ötletszerűen. — Igaz, az ideje már itt volna, huszonnégy elmúltam, öreg legény vagyok. Hm... De nem... Nem érdemes. Pénzem van, jó szakmám, motorszerelő vagyok. Ruhám, ennivalóm, mindenem. Asszony meg még majd kerül. Nem érdekelnek a .nők.”

A fagylalt teteje elfogyott, az adja meg átnedvesedett, csöpögni kezdett

„Egyen meg a fene” — az egész ostyatölcsért a szájába vette, kissé meg kellett rázo- gatnia a fejét, mert a tölcsér alján még elég sok fagylalt maradt, s annak a hidege egy pillanat alatt elzsibbasztotta a fogait. Mire nagy nehezen sikerült lenyelnie, könny szökött a szemébe. De nem bánta, s megfordult, hogy újabb adagot vegyen a cukrászdásnál.

— Bocsánat — mormogta, mert olyan ügyetlenül lépett el az egyik napozóasztalka mellett, hogy valakinek a lábára taposott. Hogy kinek, nem is látta. Csak két lépésről nézett vissza.

Piros fürdőruhás lány volt az illető, és szemrehányóan ingatta a fejét...

Péter borzalmasan szégyellte magát, mert a lányban felismerte Évát, az óvónőt.

Pillanatig habozott, hogy mit tegyen, aztán tétován visszalépett az asztalhoz.

— Kezét csókolom, óvónéni — mondta,

— Azt hittem, meg sem ismer — nevetett Éva. Egyedül ült, ő is fagylaltozott. — Foglaljon helyet, Péter — intett egy székre.

— De csak akkor, ha biztosít róla, hogy nem haragszik, amiért olyan ügyetlenül vonultam el maga mellett — inosolygott Péter kényszeredetten.

— No, maga rossz fiú — fenyegette meg Éva az ujjával —, nem haragszom. Pedig megérdemelné, hogy haragudjak, mert lám, két faluval odébb már rám sem ismer és majdnem fellök ... — nevetett. Péter zavarba jött Azt hitte, a lány szántszándékkal csúfo- lódik vele.

— Hát... hát... — igyekezett dadogva kikászálódni a hinárból —, azért nem ismertem meg, mert fürdőruhában még nem láttam... —, de észrevette, hogy erre már Éva is elpirosodik, s még kényelmetlenebb lesz a helyzet

— No, akkor nézzen meg jó alaposan; most láthat — nevetett kényszeredetten Évei, és aztán komolyra fordította a szót

— Mikor jött, Péter?

A lány csinos volt, határozottan csinos. Ezt a fiú most tárgyilagosan megállapította. Szőke haja hátul lófarokban volt összefogva, és sűrű szemöldöke vékonyan ívelt élénkbarna szemei fölött. A kétrészes, piros fürdőruha ráfeszült erős, labdaszerűen kerek, kemény mellére, gömbölyű felsőkarján virított a bőr...

— Még délelőtt jöttem, a motorral... és maga?

— Én meg a reggeli busszal — simította haját hátra Éva. — Féloldalra vetette fejét s úgy nézett, félig lehúnyt szempillák alól a fiúra. — Szeret fürdeni, Péter?

Péter elgondolkodott kicsit. Csinos volt Éva, s emlékezett rá, amikor két éve odakerült a falujukba, mennyire forgolódtak körülötte a férfiak. S talán éppen ennek a nagy forgolódásnak lett az eredménye, hogy hamarosan suttogni kezdtek róla. Volt, aki tudta, hogy esténként a mányai állatorvos áll meg motorbiciklivel a lakása előtt, volt, aki meg Wját szemével látta Pál Zsigával, az egyik

/

lAUkO ZOLTÁN

9

9

tanítóval, meg a rendőr is kísérgette... meg... meg... így tovább, így tovább.

— Én olyan vagyok, mint a tyúk... Leginkább a porban, meg az olajban fürdők csak — válaszolta ironikusan, de aztán Éva kacagására hozzátette: — Persze, azért kedvelem a strandot is, csak éppen nem rajongok érte.

«— Piszkos a víz.

— Nagyon ... Kicsi a medence, sok a für- dőző, és hét végén már büdös is, koszos is, mint a kacsaúsztató... Én csak egyszer szoktam belemenni, aztán kifekszem a partra, sütkérezni — gombolyította a beszéd fonalát Péter. Figyelte a hangját, s maga is csodálkozott rajta, hogy ennyire tud beszélni. Általában, ha lányokkal volt együtt, nem volt beszédtémája. Válaszolgatott, nevetgélt, de fe- szélyezettnek érezte viselkedését. Most itt, Évával szemben eltűntek gátlásai. Ahogy a lány biztató pillantását érezte magán, szabad érzés fogta körül.

— Nem is annyira a fürdés, mint inkább a társaság, a kikapcsolódás kedvéért jövök vasárnaponként a strandra — sütötte le tekintetét, s száján tompán jött elő a hang. — Tudja, Éva, egész héten át piszkosan, olajosán melózom, a tűző napon, esőben, szélben, porban, hogy néha már tényleg azt mondom magamnak, hogy elég, te marha, mert bele- őrülsz... de csinálom, mert tudom, hogy megbecsülnek, és kell csinálni, mert még kevesen vagyunk a téeszekben szerelők és a munka, örökké sok... Mehettem volna városba is, de nem mentem és azért ha máskor nem, legalább vasárnap kikapcsolódom.

Hirtelen elröstellte magát, hogy ennyire bizalmasan beszél saját magáról... Kicsit nevetett, hogy elterelje a lány figyelmét és rámutatott egy kékpöttyes labdára

— Jöjjön, Éva, pólózzunk egy kicsit.

— Köszönöm, Péter, én már nem megyek bele a vízbe, megszáradtam, letusolok, aztán felöltözöm, indulni kell a vonatra;

— Hát akkor ... egyedül nekem sincs kedvem menni — kushadt vissza Péter a székre.

(Csont István illusztrációja)

amellyen vizesen kirajzolódott a lába helye —, hanem én is megyek, tudja, Éva, ne menjen vonattal, majd én elviszem, ha már így vagyunk:

A lány kicsit megállt a szóra, tétovázott, aztán elmosolyodott

— Motorral?

— Igen.

— Nem leszek terhére? Nehogy megbánja.

— Nem _

ANTALFFY ISTVÁN:

Poe Hollójához

(E. A. Poe enilé3*e*eíére)

Ki jár itt a régi tájon,

Hol gázlángos félhomályon Lámpagyújtók lépte cseng, —

Mint a sarkon távolodnak s ködbeborult utcahosszak Sorján a fény földereng...

Ki jár hát itt, mondd meg Holló.

— kihunyt kandeláberen —

A madár szól: nincs hasonló Nem is lesz már sohasém. —”

De hát van más is magányos Földi vándor, kire már most — Társtalan novemberen. —

Nem hűli csak a gyertya fénye: Hozzá mégis szólni kéne,

Sorsa, — tán reménytelen?

Hogy így hallgatsz, néma Holló

— kihunyt kandeláberen —

A madár szól: nincs hasonló Nem is lesz már senki sem. —”

Igaz: Ö már vissza nem jó.

De az Idő nagy felejtő Véges földi tér eken...

S évszázados hallgatásnak Nem vet véget semmi más csak A tűnődő Értelem! —

S ebben Hozzád nincs hasonló Fényes tollú vén madár!

S — kandeláberen a Holló — Szólt: nincs szavam semmi már!"

POLNER ZOLTÁN:

Virágének

Követlek Múzsám bárhol is járj előttem. Lábnyomod ékesen világít a kőben s fogaid között a nedves szél vöröslő szekfőt verdes.

Arcod ntán döbbent

mezőkön egyre messzebb megyek utánad. Emlékeimmé érő nyugtalan nyár vagy te serkentő, ősi dajka.

Kezem bár felhő takarja,

toliam nem varázslat.

Lásd, hordom a mesék sárkányölő kardját. Sohasem rettegek. Szavaid akarják,

hogy velük csatákban győzzek. Segíts a harcokban hősnek

lenni s védd, fogd pártját

küzdő fiaidnak szerte a világon!

Mérd rám új próbáid igazát: kiállóm! ...Áldj meg hűséggel a dalban, ho"- az életemmel valljam hited minden tájon.

újra rá akart lépni a fékre, mikor a motor magától, hörgésszerű szuszogással leállt.

Odakormányozta egy terebélyes fa élé.

— Valami baj van — csóválta a fejét. Leszálltak. Éva kicsit álldogált, aztán letelepedett a füves árokpartra, Lábait maga alá húzta.

— No, motorszerelő, most levizsgázik — figyelte nevetve Péter mozdulatait, várva, hogy az mikor találja meg a hibát.

— Már le is vizsgáztam — porolta le Péter a. kezét, s cigarettára gyújtott — kifogyott a benzinünk.

— Ki ... ki... akkor hogyan megyünk tovább —* nyüt kerekre Éva szeme, s ebben a pillanatban a fiú elfelejtett minden mást, csak nézett rá gyönyörködve.

— Nem megyünk, itt maradunk... —

mondta viccelődve.

— Hát', azt már nem... Maga itt marad, én meg majd megállítok egy másik motorost

— vette át Éva a tréfa fonalát. Kicsit kárörvendve, még tapsikolt is az ötletéhez.

— Nohát, azért van még két liter a tankban ... Tartalékra állítom a csapot, és kész

— morgott Péter kedvetlenül. Rosszul esett neki, hogy a lány Ilyen egyből útladna rajta. Érezte, hogy remeg a gyomra, erről tudta, hogy nagyon izgatott. Villámgyorsan tépelödve gondolkodott. „Csak romlott nő. Eyeh köny- nyen csak azért veheti. Megállítok egy másikat & kész... De mi közöm hozzá. Semmi. Q óvónő. Független. Én meg motoros. Két világ. Idegen világok. Csinálja csak”. — próbálta a vállát vonogatni, de korántsem ment olyan könnyen, mint akarta. Keserűség volt a szájában, s mielőtt még a tudata határozott volna, máris támadásba lendült.

— Értem most már a szóbeszédet... Ilyen könnyen és ügyesen fogja hát a fiúkat, kedveá

Éva nem szólt, csak gyengén megérintette az ingét.

s,Teszi az ártatlant a kicsike” — gondolta kárörvendve Péter, mert még egyre tüzelte valami hang: romlott, romlott... Már fölül érezte magát a nyeregben. Nem volt megilletődve, biztosan hitte, hogy Éva csak közönséges nő, ha óvónő is... És ráadásul még adja az ártatlant... Ugyan, miért?!!!

„No megállj, megleckéztetlek rögtön” — s

— No jó, akkor a bejáratnál találkozunk.. — S vidáman, frissen, mint egy őzike, elszök-j décselt a női zuhanyozó felé. Péter utánate-; kintett, míg el nem tűnt a vastag függöny mö-; gött.

„Helyes fruska. Rém jó alakja van, —! gusztálta magában. — Húszéves ha lehet.... Biztos házias is...” Jólestek neki ezek a gondolatok.

. < „Csinos, szép... rendes... — csilingeltek;

körülötte a szavak, mint apró csengőcskék,; mint skálába szedett szépszavú csengők, s j most észre sem vette, hogy a strandon van és j sokan vannak, és ricsaj van, csak egyre a zu- 2 hanyozó mögötti vízcsobogást hallotta és aj nehéz függönyt látta, amelyik mögött Éva el-j tűnt. |

„Csinos is, szép is, jó, rendes, házias... i „Nősülj meg, fiam, sok szép lány van aj faluban, meg másutt is, mindenki talál magá-i nak való párt az élethez, találj te is... 2

„Csinos is, szép is, rendes is...” j

„Kár, hogy olyan romlott.”

Hopp, megállt a csilingelés, a muzsika, aj lárma, a zaj, mintha valaki óriási ököllel rá-J csapott volna mindenre...

Pedig dehogy is ... i_

„Kár, hogy olyan romlott.” f

Péter zúgó fejjel indult a kabi’-í "'ltöz-J ködni.

„Romlott? j

Miért volna romlott? 4

Mi az, hogy romlott? — gondolta ked-3 vétlenül, míg a nadrágját húzta, ingét gom-j bolta, cipőjét porolta le. j

„Romlott, romlott, ugyan miért romlott?! Hát istenem, nő, s férjhez akar menni. Lehet,! hogy egyezer látták valahol, s a szálkából! gerendát növesztettek a vénasszonyok” —| vívódott kétségbeesetten, s maga sem tudta,! miért védi a lányt. |

Mire Éva becsukta maga mögött a fürdői vasajtaját, Péter már az utcán várakozott. i

— Mehetünk? — kérdezte. |

— Hát komolyan elvisz? — nézett rá Éva,3 s most a vékony, nyári ruhában még szebb-1 nek, karcsúbbnak tűnt.

— Persze, hogy elviszem ... Hiszen meg-| ígértem — nevetett kényszerrel Péter.

Lassan haladtak, kanyargós volt az út aj városban. Meg autók, kerékpárok, lusta lovas! kocsik jöttek minduntalan velük szembe... j

— Nem fázik? — nézett hátra egyszer Pé-Í

ter. a

— Nem — kiabálta Éva a fülébe. Aztán % nem beszéltek többet a város széléig. Péter j óvatosan vezetett, figyelte a motor neszeit,! nincs-e valami hiba. Éva meg szerteszét te-! kingetett a tájon.

A fiú hirtelen rátaposott a fékre. A lány egész testével rádőlt a hátára. Erősen érezte a két kemény, üde mellett. Forróság szikrázta át Pétert.

— Fogóddzék belém, mert könnyen leeshet — fordult hátra száraz torokkal.