Heves Megyei Népújság, 1963. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-11 / 187. szám
A NÉPÚJSÁG [R OPALM 1 MELLÉKLETE MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSBAN HARGITAI ISTVÁN: Dljári árnyékok A vén szérűn akkor apámmal Rakjuk ketten a búzakazlat — Garád menti nádsuttogásban Gubancos kis puli vakkantgat. Csikónk — anyját vesztett tatár ló - Fejét hitetlenkedve rázza, Mint ősei a messze szálló Félelmetes Aranyhordába ... Apám hegyes tetőt csinál, Hogy minden zivatart lerázzon — Nagyanyó szava odaszáll „Nagyon elkelne már a zápor.” Nyolcvan esztendős nagyanyám int, S összeszedi a szemet féltve, Vállán még régi gyolcs fehér ing, Leül az eperfa elébe. „De sokszor feladtam a kévét öregapádnak lánykoromban” Szól, s felvillantja szeme fényét Az emlék. Ki is huny azonban. S állok a kocsi derekán én Villám hegyéről száll a kéve. Forró a nyár. Éles az árnyék, Akár a kék ég messzesége. KOVÁCS SÁNDOR: Ballada arcunkat vitte a folyó s egy favágó dalolt a túlsó parton villogó baltával a kezében ágak remegtek és a hangyás törzsek előtt guggoltak a gombák arcunkat vitte a folyó s mint kék tükör ropogott a zuhogó bab a fehérmellű szikla fölött. MOLNÁR JENŐ: Naiv állatmesék HANGYA A hangya holt hangyát cipel: Ide nézzetek, ez vagyok! Nem is cserélek senkivel, így vagy úgy — törpék a nagyok. BIVALY A bivaly házakat elhúz. Erő és izzadság ragyog. Remeg az irdatlan nyers hús, bőg, és a hangja még nagyobb. MÉH Élő szorgalom, élő zene, nyúló édességgel van tele, nem lát, csak mézet és hatszöget, jobb, tökéletesebb nem jöhet. CSIGA A percet órákig túrja, nyúlós nyomot hagy az útja, egy élet avarban, sárban, s neki ott is mennyország van. PINCSI Se kutya, se macska. Mi fajta? Kacsázik, s takaró van rajta. Jó szemmel nem nézett le rája, éppen oly suta, mint gazdája. KÓPIÁS SÁNDOR: Esteledik A huzal-húrokon még egyszer végighúzza vonóját a szél. Aztán minden elcsendesül, nem fütyörésznek a kémények se. Az országútról a gumikerekek lekoptatják a ragyogást, szürkén, porosán kanyarog tovább. A völgyekből, mint fürge turisták, a csúcsokra futnak az árnyak. ... Ez még nem sötétedés, csupán a színek alkonyodása. Pirosló gyümölcseiket eloltogatják az almafák. Helyettük az ég szőlőfürtjei tündökölnek majd. Esteledik. Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij: Tizennyolcadik beszélgetés (Huszonöt évvel ezelőtt halt meg Sztanyiszlavszkij) A z alkotás és átszellemülés szokványos ** elképzelése abban áll, hogy azok az emberek, akiknek még csak közelítő fogalmaik sincsenek a bennük működő teremtő erőkről, mindenekelőtt az „alkotói izgalmat” keresik önmagukban s döntően azzal foglalkoznak. Önök már az alkotás első három közös emberi (sőt, mondhatnánk, általános emberi) fikából láthatják, hogy semmiféle „izgalomról” — legyen az hetvenhétszer „alkotó” — nincs és nem is lehet szó. Annak a művésznek, aki mélyen belemerül a szerep alkotói feladataiba, nincs ideje, hogy önmagával, mint személyiséggel vagy a maga izgalmával foglalkozzék, mert teljes figyelmét leköti a számára szükséges tulajdonságok kiválasztása, hogy így — a helyes fizikai cselekvések egész seregével — a szerep eszközévé tegye annak eleven megtestesülését, és önmagában meg is valósíthassa. A valószerűség, mint tulajdonság, éppen azért nem is szerepel rendszeremben, — mert hiszen ez az alkotás alapja és ennek mindenkinél megvan a maga sajátossága. A valószerűségben minden képességünk és gondolatunk eggyé olvad a szereppel, mert gondolatban egyre mondogatjuk a bűvös „ha” szót. Csak ha létrehozzák a teljes harmóniát önmagukban, akkor képesek a bűvös szó segítségével valószerűen eggyé olvadni a figurával. Szívük átvette a hős ritmusát. így gondolkoznak: „ha én Raszkolnyikov vagyok, mit vált ki belőlem a félelem?” A figyelem és a megismerés erejével iparkodnak megtalálni saját szerves tulajdonságaik közül azokat, amelyeket a darab, a szerep meghatározta feltételekkel összeolvasztnak, hogy figyelmük erejével kiragadhassák Raszkolnyikov egész életéből ezt vagy azt a jelenetet. C vajon elvégezhetik-e ezt a munkát, ha más körülmények is közrehatnak idegrendszerükben, elméjükben, emlékezetükben, például, hogy most az iskolában vannak, hogy körül vannak véve emberekkel, vagy, hogy a színpadon vannak, hogy nézik önöket, stb...? Mihelyst ezek a mellékes gondolatok megtelnek élettel, kioldódnak a teremtő körből, kiestek az alkotás nyugalmából, az alkotás világából, abból, amely számukra nem látható, de önök számára telve van élő, valóságos alakokkal, melyekkel a maguk alkotta Világot benépesítették. Mindez elszáll, kicsinyes izgalmak és ingerek körébe hullik visz- és a három közül nincs meg önökben az •Ikotás egyetlen feltétele sem. Kezdhetik ANTALFY ISTVÁN versei: AZ UKRAJNA CIKLUSBÓL ÍME. A TENGER! íme, a tenger! Ez tehát az első, a felejthetetlen találkozás! Az első perc, az első nagy hatás, egy újabb kép a szüntelenül pergő Hímből. S a kép, im, annyival, ha más, mint a festményeken, — ahol a felhő kékebb a víznél — itt az enyhe szellő zöld vizen, szürke felhők közt cikáz. ... Állunk a parton, — tengert lát a szem, és míg magamban egyre kérdezem: mit Is mond hát e kép, — a végtelen víz- az óriás hajók a vizen ...? mit érzek, pontosan nem is tudom, csak azt érzem, hogy e perc súlya nyom... Odessza, 1963 június 12. ÉJI ÜT A TENGEREN Nincs part és nincs fény, csak mi, és a tenger. Titokzatosságát a nyári éjnek magunkba szívjuk, íme, a fedélzet népe, víz csobban, szüntelen ütemmel, és míg itt áll velem megannyi ember, távol partok emlékei kísérnek, és az éji úton téged idézlek, s fönt a Göncölt is alig ismerem fel. ... Félek magamtól, túl sűrű az éj. Barátom, most helyettem is beszélj, vagy helyettem is hallgass. Ami fáj, az öröm is. E fénytelen homály, a tengeré, a miénk, az enyém... és a te képed lelkem tengerén ... A tengeren, 1963 június 12. BARÁTOM, QUASIMODO..; Hol vannak már a távoli partok, mesterséges szívek dobognak, a tenger levegője csupa csillag, s érzem súlyát a sóhajoknak. Ringó szobám víz susogása, és képek lakják már helyettem, már ott élek futó sorokban, megírt, — meg nem írt üzenetekben. Elhúzódó partok felől a fényjeleket már nem is látom, elől a ma, hátul a tegnap és velem Quasimodo — barátom .. • Ocsakov, 1963, június 13. elölről. Űjra dolgozhatnak, hogy belehelyezzék önmagukat, a rendezőt és partnereket az újból megalkotott nyilvános egyedüllét körébe. Az önök és a tanár elfecsérelt idejéről már nem is beszélve, gondoljanak csupán arra, hogy milyen kárt okoztak maguknak, művészi és emberi akaratuknak. Akaraterejük nő, és vele nő figyelmük is, valahányszor eredményt érnek el, ha talán mégoly csekélyét is. De ha megfeszítik erejüket s kitűzött céljaikat nem érik el, és azon a síkon, amelyen dolgoznak, rajta a szerep — a sok sikertelen kísérlet miatt, hogy a gondolatot és figurát egy külső formába öntsék — tönkremegy, mint színész és mint teremtő ember is hanyatlottak. És mi akadályozza meg önöket, hogy elérjék a kívánt eredményt? Nyilvánvalóan az alkotás nyugalmának teljes hiánya. Például jelenésük van, és kell énekelniük Hermann áriáját „Még csak a nevét sem tudom”, — de önök, ahelyett, hogy kifejeznék Hermann kétségbeesését, „a kínt, hogy nem lehetnek Vele”, ahelyett, hogy szenvedélyekkel teli, élő szívüket mutatnák nekünk, melynek ritmusa összeesik a szívük ritmusát kifejező muzsikával. Csajkovszkij elbűvölő hangjaival e helyett a karmesterre gondolnak, nehogy külön menjenek a zenekarral, vagy arra, hogy milyen hangvétellel fogják a legmagasabb hangot kivágni és mint fogják kiváltani vele a közönség tapsait. Gondolatuk és tekintetük ott jár az igazgatói páholy körül, ott ül-e az, akitől sorsuk függ hallgatják-e önöket ma azok, akik véleménye döntő, stb. stb. A lélek e zsákutcája, a csapda, amelyet alsóbbrendű „énjük” állít, megakadályozzák önöket, hogy eljussanak a koncentráció azon fokára, ahol magasabbrendű „énjük”, alkotó intuíciójuk megszólal. A mikor a kulisszák mögött álldogálnak, önmagukká vedlenek vissza, X. Y. színésszé. Felhörpintenek egy korty bort, amelyet az öltöztetőjük nyújt oda. „Ó” sehol sem él már önökben, nemhogy kétségbeesést éreznének, mint jelent az élet „Nélküle”. Inkább elégedetlenek, hogy a hangjuk esetleg indiszponált. Világosan láthatják, milyen zökkenők fenyegetik alkotói izgalmukat. És mégis menynyire szükséges, hogy nyugalmukat megőrizzék, hiszen csak így nyerhetik el a tisztaságnak azt a csúcsát és a szívnek azt a békéjét, ahol egyedül képesek elvonatkoztatni önma- guktól, X. színésztől és fölalvadni az egységes alakításba»: „én — Hermann vagyok”. Az „alkotó nyugtalanság” szokványát el kell vetnünk. Ilyen tevékenységünk nincsen. Ellenben létezik alkotói nyugalom, amikor elvonatkozunk a múló pillanat személyes érzékelésétől és életünket — egész életünket — világosan, szigorúan, határozottan a darab adott körülményeire, a jelenet adott mozzanatára koncentráljuk. S hogy ilyen szilárdan belevigyük magunkat a szerep feladatainak teremtő körébe, feltétlenül szükségünk vari egész önuralmunkra, vagyis a teljes nyugalomra. Vizsgáljuk meg, mi is a teremtő nyugalom? Miből áll? A teremtő nyugalom az alkotás első három feltételének következménye. önök maguktól lépnek erre a negyedik fokra, ha az első hárman önfeláldozóan dolgoztak. I deje megértenünk, hogy a művészet1 ben nincsenek rajtunk kívülálló titkok. Meghódíthatják, mint a földet: ahogy ezt háborúval, úgy azt akaratukkal. Minél inkább akarnak a puszta erőfeszítéssel, a csupasz akarattal közelebb kerülni hozzá, annál nagyobb akadályokat gördítenek saját maguk elé a művészet titkaihoz vezető úton, amelyek valami rajtuk kívülálló csábító csúcsoknak tűnnek. Az alkotás egész útja, egész titka, amint már mondtam: önök maguk. Csupán önmagukban való koncentrálással, a figyelem éberségével, összes erőik ellenőrzésével képesek megoldani hajlékonyán, egyszerűen és derűsen azokat a kérdéseket, amelyeket a szerep és a színpad önöknek feladnak. A teremtő ember nyugalma a tudat teljes félszabadultsága a személyes szenvedélyek nyomása alól. És ebben a felszabadult- ságban teljes elevenséggel jelentkeznek azok a vonások és azok a szenvedélyek, amelyeknek egész felszabadult figyelmükkel szentelik magukat. Az alkotás negyedik foka — a nyugalom, az a határ, amelyen átlépve, feljebb hághatunk az alkotás magasabb fokaira. A nyugalom megteremtésével megtörtént a művészben az a nagy pszichikai áttörés, amikor teremtő életének egész világa, ilyen vagy olyan összekapcsolásban, a szerep nyújtotta feladat egyik részlege. Mindig sikerül elérni alakításaiban a figura valószerűségét, hiszen saját életét, a maga életének momentumait viszi bele abba az idegen életbe, amelynek kereteit az író megadta, s — ez — most már minden további erőszakos rendezői fogások nélkül, az ő élete. A fogások minden esetben a belső élet 'v szegénységét mutatják. Ha a belső élet elég gazdag volna, nem kellene sem maszk, sem jelmez, sem díszlet, elegendő volna az alkotó ember, aki gondolati erejének, figyelme erejének és gazdagságának hullámával elárasztaná, elbűvölné és megrendítené a nézőket. A színháznak, mint látványosságnak minden tényezője csupán segítség nekünk, színészeknek, hogy könnyebben fejthessük ki alkotó erőinket , FARKAS ANDRÁS: Dunántúli lapok i. A BORY-VÁRBAN A szobrász hűs márványba véste, És gyúrta gipszbe és agyagba, Sosem sietve, sose késve, S most áll a nő ezer alakja. A szenvedélyre, számvetésre Nem volt elég sok éje, napja, S csak annyi volt a fizetése, Hogy láza fényét visszahagyta. Arányokból és jó betonból Várat teremtett asszonyának, És az asszony — ó, mire gondolt? — Talán csak nézte, merre szállnak A fürge, nyári-esti fecskék, Hogy az egészet megnevessék. II. BALATONLELLE A kéklő égen fény zuhog keresztül, Nem is fény ez, inkább forró arany, Alatta lomb se szól, lélek se rezdül, S lenyűgöző, mert áradása van. Alatta fekszem én is mozdulatlan, És az arany csurog szét bőrömön, Tűröm, kívánom roppant bódulatban, S már-már szavakba szórnám örömöm, Mikor eszembe jut az árnyas este, Hogy inget húzunk és könnyű kabátot, Sétálgatunk, jó hangulatra lesve, S beszélgetünk, valahogy így: No, látod, Ha délben néha hűvöset keresnénk, Nem tüsszentésből állna annyi esténk. III. KAPOSVÁR A sorsban és futó időben Néhány lépést múltamba visszamentem. Mint a kaszás, aki időtlen Arccal tekint szét szijjas szénarenden. Mit vár e város arca tőlem? Nincs semmi itt, csak az, ami ha bennem Motoszkál félve, sietősen, Hogy nem lehet már soha visszavennem A régi arcok legvonzóbbikát! És íme, mégis itt van, megjelent Nevetve, mint a káprázó világ, Beszélt nekem és évődött velem, S amíg torkunk a pannón bort vedelte, Pezsgő szavakban tört fel szíve-lelke. FORGÁCS KAROLY: Hajnali meditáció Mint nagy üres teremben, visszhangzik minden léptem. A hajnal örömverten kering kéjes ködében. Csak én hajtom a fáradt utat mögém riadtan, kékellik még a bánat bennem, hogy cserbenhagytam ágyam jó meleg fészkét, de mennem kell, mert vár az autóbusz. S ha késnék: nem úszhatnék át száraz testtel a nap folyóján. Fölöttem pisla lámpa birkózik. Nem ragyog rám, a kemény köd palástja mint polip-kar szorítja. S a fénysugarak ásnak, kutatják: hol a nyitja a messzire-futásnak? De nincs kiút. Csak szűk kört vibrál tele a rőt fény, nekiszalad, de sír tört szívvel, nekiütődvén a köd ólomfalának. Ö, e rozsdás, nyikorgó lámpa míg küzd és fárad, hogy nyírt szárnyú, imbolygó fényére messzi tájak szeme villanjon vissza, hiszi-e: a homálynak veszni kelj, és a tiszta sugár eget és földet összefűz majd ragyogva, s fényéből csokrot kötnek a szürke hajnalokra? * KATONA JUDIT: } Sitiié keze A kőpad, asztal lenn áll még a kertben s este kap mohón a szilvafákhoz. Babits élt itt de engesztelhetetlen sorsomban most más név kiáltoz. S míg a villa Esztergommal beszélget s álmára csapnak füvek a nyárral, moccan a csend és életembe téved Attila arca a halállal.
