Heves Megyei Népújság, 1963. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-04 / 181. szám

Száz éve született az Egri csillagok írója

A szél süvöltve hordja a havat. Szél- -í*- ben és hóban egy öreg ember jön süppedezve a szőlőhegy kocsiútján. Szűr van rajta, és a fején báránybőrsüveg. A süveg le van húzva a tarkóig. A szél vissza akarná tolni az öreget, de nem bír vele, hát mérgében csak a szűrt rángatja rajta, meg hátrakapdossa hosz- szű, ősz szakállát.

— Haj — így nyög az öreg, mikor egy helyen térdig süllyed a hóba —, bizony még megfagyok.

A szél most hátrarántotta a szűrét, mintha le akarná ragadni róla, s föl akarná röpíteni a magasságba. Egy nagy vászontarisznya lóg az öreg oldalán. A szél felfújta a tarisznyát, és bizony elvitte volna, ha jól meg nincs kötve.

Amint így küzd az öreg a széllel, egy másik alak jön vele szembe. Ez is szűrös és satyakos, de ennek könnyebb a sora: ezt a szél hátba nyomogatja, nem szembe.

Már akkor besötétedett. A két ember csak akkor ismerte meg egymást, mikor összeért.

— E! Kend-e az, Márton?

— Én vagyok — felelte az öreg.

A kérdező fiatalember volt, noha a fiatalságát a szemig lehúzott süveg alatt nem árulta el más, mint a hangja, s az arcának egy kis kipirosló része a szeme körül.

— Hunnan ilyen későn? — kérdezte tovább a fiatal.

— A szomszédbul.

— Ilyen rossz időben is kódul kend?

— Mit csináljak.

A fiatalember egy percig némán állott, mintha maga is azon tűnődne, hogy mit csináljon az öreg. Aztán hogy a szél közibük szitált egy véka havat, hirtelen határozott:

— Hát — így mond —, gyüjjön be velem a pincébe.

Az öreg kétszer se mondatta magának. A fiatalember átlépett a garád egy törésén. Az öreg utána botorkált.

A szél itt még dühösebben fújt. Rázta a ** lombtalan fákat; fölbontotta itt-ott a iugas szőlőt és húzgálta, cibálta: majd a pinceházaknak rontott: emelgette, ropogtatta a födelüket. A levegő tele volt a fák sóhajtásával, ajtók sírásával, tetők recsegésével.

— No itt volnánk — mondotta a fiatal, az ajtót betéve.

— Üljön le kend. Mingyár tüzet is rakok.

Az öreg leült alázatosan egy kis szalmaszékre a tűzhely mellé. A kezét dörzsölte. Az arca úgy el volt jegesedve a hidegtől, hogy alig bírt beszélni.

— Azt hittem, ez az utolsó éccaká.m — mondotta, — És még karácsony el se múlt.

— Má cudar idő — felelte a fiatal. — És engöm is ilyenkor kűdenek ide.

Belefújt a nedves forgácsba, aztán, hogy az nagy füsttel lobbot vetett, így folytatta:

— Vendége gyött a papnak. A tiszttartó mög a kálvinista pap. Oszt aszongya. Eriggy ki fiam, Jancsi, hozzál abbul az ürmösbül. Mert lássa kend, röggelig verik az asztalt. Oszt az uraknál az a szokás, hogy röggel meleg ürmöst isznak.

Az öreg bólintott.

— Ihatik, akinek van — felelte csöndesen. S közelebb ült a tűzhöz. Odatartotta elkékült, elgémberedett két kezét.

Jancsi meg föltárta a kettős pinceajtót, s lement. Csakhamar vissza is tért egy kétliteres, kormos oldalú fazékkal. Odatette a tűzhöz.

■, — No, Márton bácsi — mondotta. — Itt az ürmös! Most mink is urak vagyunk.

— Haj, de jó lesz — örvendezett az öreg. — Áldjon mög a csillagos ég, Jancsi.

GÁRDONYI GÉZA:

A KÉTFÉLE NÓTA

A tűz már vígan lobogott. János karót tördelt még hozzá, s két szőlőtuskót is vetett reá. Aztán elővette a pipáját, s ő maga felült a tűz mellé.

— Hát vót-e ma sok szöröncséje kendnek?

— Nyóc krajcár az egész — felelte az öreg. — Mög három tarisznya kenyér. De azt eladtam a kocsmárosnak.

ö is pipát húzott elő a csizmája szárából. Jancsi odatette eléje a dohányzacskót.

— Mert látod — folytatta az öreg —, többnyire kenyeret adnak. Azt pedig nem fogyaszthatom el.

Azzal benyúlt a tarisznyába; benyúlt szinte vállíg, és egy nagy karaj fehér kenyeret húzott ki belőle.

Jancsi kissé meghőkölt a kolduskenyértől.

— Mit eszik kend hónap? — mondotta tétován.

— Mit eszek? — felelte szinte sértődve az

öreg. — Ne fájjon attul a fejed. Nem éheztem én még soha életemben. ,

A következő percben már sustorgott a szalonna. A pap szolgája gyakorlott kézzel forgatta a nyárson. Hallgattak. A tűzbe hulló zsírcseppek kék lánggal sercegtek a parázsban

János föl-fölemelte a szalonnát, és a kenyérre hullatta olvadó cseppjeit. Aztán beledugta az ujját a borba.

— Már meleg. Igyunk tán előbb.

Odanyújtotta a fazekat az öregnek.

Az Öreg félretörülte a bajuszát és ivott.

— Aj ha — mondotta belecsudálkozva a levegőbe.

Csem,mentett a szájával, aztán újra kortyolgatott.

— Igaz-e! — felelte János büszkén. — Nem bolondok a papok!

A z öreg fejcsóválással felelt, s rábámult a fazékra.

Most már megsült a szalonna is. A kenyeret elfelezték.

Egy óra múlva már piros volt mind a kettő és vidám szélesen.

Az öreg fölemelte a mutató ujját, és nagy jókedvében rákezdte:

Tisza partján csináltattam egy csárdát, Abba méri kis angyalom a borát.

Ezüst icce, arany messzö!

Azér járok Ilyen késő Tehozzád!

No, ilyen vígan voltak.

— Hej, Jancsi — mondotta aztán az öreg, mikor pihenést tartottak —, mikor én olyan fiatal voltam ... De mán a régön vót.

S mikor azt mondta: fiatal vótam — végighúzta az ujja közt a bajuszát.

Még tán szeretője is vót kendnek? — kiáltott Jancsi. S röhögött.

Ez a százéves töpörtyű! Ez a kis pulykaorrú, szemöldöktelen torzember, hogy ennek szeretője volt!

— Talán az is vót — felelte elmélázva az

öreg.

De nem sokáig időzött ennél a gondolatnál, hálás tekintetet vetett Jancsira és szólott:

— Ha veled most nem találkozók, Jancsi, bizony, kievett vóna a farkas a csizmémbul.

Fenét ette vóna. Mit övött vóna kendön?

— Nono — szólott az öreg —, szereti az a csontot is.

— Nem gondóta kend igaz-e, hogy ilyen jól élünk ma!

— De nem ám.

ittak sűrűn és nagyokat. Az öreg arca • kirózsásodott, s két öreg kék szeme hálásan sugárzott Jancsira.

— Hallod-e, Jancsi — mondotta a fazekat letéve. — Neköd hagyom én a födémét. Nem sok, az igaz — folytatta a pipáját kiveregetve —, csak két hód; de az is valami.

Szava ünnepiesen hangzott, és az arca méltóságos kifejezést öltött.

Jancsi az örömtől szinte megrettenve nézett reá.

— Igazán, bátyám? Nem szógáttam én arra.

— Hát kire hagyjam? Se fiam, se lányom, sömmi rokonsáeom. Most fizetnek érte negyven for'ntot. Az is valami.

— Ajnye. bátyám. Márton bátyám — szólt elé’■»ékonyülten Jancsi.

És meehstottan pislogott.

— Neköd hagyom a házamat is — folytatta nekib'lze*-~dve az öreg. — Igaz, hogy rossz ház. de ha a tetőt megcsináltatod, te is el- ’akhatsz benne.

— Kedves Márton bátyám... — felelt

most már könnyezve Jancsi.

— Sohse hálálkodj.

— De kedves bátyám ... hogy szógájjam én ezt mög?

— Pízöm is van valamelyes — folytatta az öreg a pipáját újra töltve. — Pízöm is van neköm.

— Píze is van?

S János olyan csudálkozó nézéssel bámult reá, hogy a pipa majd kiesett a szájából.

— De van ám — szólt szinte kevélyen az öreg. — Van egypár száz forintom.

— Mögájjunk csak — szólt Jancsi nagyot nyelve. — Ivott-e kend valaha tokaji bort?

— Tokajit?

— Azt.

— Nem ittam én soha.

Jancsi fölugrott, és kapta a gyertyát. Lefordult nagysebesen a pincébe.

Egy pókhálós sárga palackkal tért vissza. A fazékban maradt ürmöst kiloccsantotta a földre. A palack nyakát leütötte. A tokajit beleöntötte a fazékba.

— No, ezt kóstolja mög kend!

Az öreg két kézre fogta a fazekat. Nézett rá nagy áhítattal. Aztán fölemelte és megszagolta. Belekóstolt. Arca szinte átszellemült. A levegőbe nézett. Aztán újra ivott.

— Ez mán töszi — mondotta olyan hangon, amellyel inkább azt lehetett volna mondani:

— Gloria in excelsis Deo. — De az öreg nem tudott latinul.

János képe sugárzott az örömtől és a büszkeségtől. Ö is jót húzott a tokajiból, s mivelhogy ő sem tudott latinul, ő is csak azt mondta:

— Ez mán töszi.

A parázs mellé tolta a fazekat.

— Hallod-e, Jancsi — mondotta a nótát abbahagyva. — Van neköm egy tallérom is. Hóttom után az is tiéd!

— Igyék, édesapám. Engedje mög kend, hogy édösapámnak mondjam.

— A tallér van vagy háromszáz. Az el van ásva. De errül ne beszélj.

— Dehogy beszélők, édösapám. Mögháza- sodok, ha akarja kend, oszt mindönnap babvest főzetők kendnek, kolbászosat. De sak télön lőhet — tette hozzá igazító hangon.

— A tallért egy rossz korsóba raktam — felelt rá az öreg pipára gyújtva. — Halálom után mögtanálod, majd mögmondom, hogy hun. El ne felejtsd.

— Ha akarja kend, hát bort is iszunk mindönnap. De akkor a pap szógálatját nem hagyhatom el.

— Azt ne is hadd, fiam.

— Kendé lögyön az első szoba. Az örzse gondozza kendöt. Én csak hálni járok haza.

— Aranyam is van egypár. Nem sok, csak három. Mögtanálod azt is a tallérok között Bele van csavarva selyömpapírosba.

— Igyék, édösapám. kedves édösapám.

Az öreget nem kellett biztatni. Ivott.

— Húsz évet fiatalodtam ettül a bortul — mondotta jókedvűen.

— Elvöszöm Örzsit — beszélte boldog arc- -al Jancsi. — Szekeres Örzsit Möiziásop k^nd. hogv olyan asszony lösz abbul, hogy, hogy...

És fölkiáltott:

— Ej, édösanám. áldja mög az Isten kendőt mindön szép áldásával, hogy csókoljam mog a képit kendnek!

A két ember Összecsókolódzott. Jancsi aztán megint a fazékért akart nyúlni, de a fazék feldőlt, s eloltotta a tüzet erős sustorgással.

Ez az eset a hazamenetelre fordította a gondolatokat. Jancsi még egyszer lement a pincébe. Levitte a tokaji bor üres palackját, és eltaposta, aztán egy korhadt ászokfát vetett rá. mintha az okozta volna a hibát. Az ürmösből megtöltött egy ötliteres hordócskát, s elindultak.

Az indulás nehezen ment. Az öreg neki- tántorodott a falnak.

— Csak nem részög tán kend? — kérdezte Jancsi. — Ha akarja, vezetőm kendet.

— Dehogyis — felélte az öreg —, csak a lábam zsibbadt el. Tántorogva ment föl a lépcsőn. Jancsi is háromszor tapintott a kilincs mell?, míg megtalálta.

Jancsi előment, s olykor hátrapillantott, nehogy az öreg elmaradjon.

Küzdelmes másfél óra volt, még eljutottak a falu végére, ahol a cigány lakik.

— No, apám — mondotta Jancsi —, bírja-e még a lába?

— Hallod-e — felelte csöndesen az öreg. — Ne mondj engöm apádnak.

Jancsi újra megállt és ránézett.

Az öreg röstellkedve folytatta:

— Mert most jut eszömbe. hogy mér kapok én negyven forint árendát. '

— Mér?

— Hát azér, mer abba benne van a vétel is.

Jancsi nem szólt erre semmit.

Mikor a plébániához értek, Jancsi megállt, és kezet nyújtott:

— No, isten áldja mög, Márton bátyám.

Az öreg kéznyújtás helyett a füléhez

nyúlt, és zavartan vakargatta.

— Hallod-e, Jancsi.

— No.

— Mit is beszéltünk ott a pincében?

— Azt — felelte Jancsi mérgesen —, hogy rám testálja kend mindön pízit.

— Azt mondtam? — kérdi megütődve az öreg. — Igazán azt mondtam?

— Azt hát.

— Nem értöm, hogyan mondhattam ilyet. Bizonyosan részög vótam.

— Hát mán eltagadja kend?

— Má mér tagadnám — felelte felháborodva az öreg. — Minek tagadnám, ami nincsen!

Ügyet rántott a szűrén, s anélkül, hogy ^ köszönt volna, nagyokat lépve ment tovább a hóban.

e\A*^/vvwww\i«'\/www\/w*-i v-vvoA/VU’0/V'VVA/vn/voA^/vo/\/'\n^'VVo/vv\/onw\/oA/o/voA/nA/o/voA/-'vn^\/vvv\/vvu'vv'VV'v/^^

OKOS

MIKLÓS

dtCr fL fCtrákjkéfz&u,

RÉ SZLETEK A KÉSZÜLŐ GÁRDONYI-ÉLETREGÉNYBŐL

A két menyasszony mehetne is. Nem árt az nekem — gondolja —, hogy Gyulai és

Benedek elmarasztalták bírálatukban. Adják ki hatodszor is. Ha most elazaiasizitom a szomszédos telekvételt, lehet, hogy olyan gazdára talál, akitói soha nem tudom megvenni.

A posta is ídetailált a Sáncba. Czíntner bácsi — a Takács utca túlsó végén lakó postás —, minden délben felhozza a leveleket, a barátok, kiadók küldeményeit. Alig akad fővárosi lap, amelynek Gárdonyi ne dolgozna, tucatnyi lapnak jut Gárdonyi terméséből. Folyóiratok, nagyobb vidéki városok lapjai kopogtatnak az író ajtaján kéziratokért.

Az aznapi posta különös örömet jelentett Gárdonyinak. Pénz és levél érkezett Szabolcskától. Megérkezett a Lámpás újabb kiadása is. Meg se nézte, mi áll a levélben, rögtön szaladt a pénzzel a szomszédos telek gazdájához és azon nyomban lefizette & vételárat. Megvolt a szerződés is, ottt lapult a zsebében.

Amikor újból szobájába fordult, tanácstalanul nézelődött. Az udvarra néző ablak mellett álló pipatóriumról tajtékpipát vett le. Rátöltött. Hogy megzavart ez a postás! — gondolta —, és belelapozott a könyvbe. Hangosan olvasott, mint a gyerekek: „A lámpás én vagyok. Világítok a sötétségben. Utat mutatok. Nálam nélkül vak a Intő is ... Igaz, hogy Jézus Krisztus is tanító volt, de nem magyar néptanító. Ha magyar néptanítónak kellett volna lennie, sohase jött volna le a mennyek országából.”

— Gárdonyi Géza! Te Egerben az érseki székhelyen, a magyar Rómában telepedtél le, és ilyen elveket vall&siz?...

TOVÁBB LAPOZOTT: „... A

pap jött. Belép az Iskolába. A gyerekek hosszan elnyújtott, dtcsértesséket

mondanak. A pap ránk se néz... ... És a kalapja a fején.

— Plébános úr — szóltam hozzá halkan —, a kalapját...

—. Mi baja a kalapommal? — kérdezte nyersen.

— Gondoltam, fenn tetszett felejteni.

— Hallja maga, vörös — szólt pulykamérgesen —, fogja be a száját! Az iskolában én vagyok az úr. Maga pedig a szolga csak, menjen ki!...

— Jól van —- feleltem keserűen —, ki is megyek, el is megyek. Olyan iskolában, ahol nem a tanító az úr, hanem a pap, nem is tanítok.

Tovább lapozott. Olvassa:

„Felkönyörögte magát a püspökhöz, bealázatoskodik egyenként a szentszék tagjaihoz, harcol, magyaráz, hogy fel kell bontani ezt a házasságot, mert meg akar házasodni, mert tönkretesz egy családot, ha nem ezt teszi. De minden hiába.

— Az anyaszentegyház rendelése megváltozhatatlan — felelte a püspök olyan nyugalommal, mintha egy templomseprű kicseréléséről volna szó...”

Gárdonyi bezárja a könyvet, és felderül az arca. Egerben csak két úr van: én és az egri érsek. Egyik úr a másik előtt nem hajlítja meg a derekát. Én sem fogom.

Szinte figyelmét is elkerülte, hogy néhány- küldemény-még ott hever

felbontatlanul. Szabolcska Mihály „tisztelete® úr” barátjának levele, a „Parthenon” (A Feszty Árpádné által elnevezett társaság). író- és művésztagjainak közös üdvözlete, és Dankó Pista, akivel elég gyakori az író levélváltása, jelentkezett.

Az éjszakáiból a pihenésre és olvasásra szánt időből lopja el Gárdonyi a válaszlevelek megírását. Ha ezek meg is rövidülnek, vagy ha valami el is marad, a naplóírásra minden este sor kerül. Akármilyen' későre jár az idő, ez a napi munka befejezése. Ezután még egy-egy dallam a „szárazfán”, vagy néhány akkord a pi- aninán. Csend vonja be a házat és csak csillagok ragyognak a vár bástyái fölött.

TÉNY, HOGY GÁRDONYI egy

évtized alatt sem változott pesti emberré, megmaradt naív és romlatlan lelkületű falusi embernek, mint falujában volt. Nem változtatott rajta a főváros levegője. Nem is szerette Pestet. A főváros lüktetése zavarta az 6 idillikus csendhez szokott életét. Azt is érzi, hogy a Feszty-ház baráti körének számottevő részével nem kerülhet közeli barátságba. Gyakori vendég volt itt Rudolf trónörökös, Tisza Kálmán, Hegedűs Sándor, Bánffy Dezső, Szilágyi Dezső, Batthyány Géza, Just Zsigmond, Mednyászky László, Pékár Gyula, valamennyien dúsgazdag főarak é» politikusok; Nem, ez nem

az ő világa. Szereti Jókait, Fesztyt, nagyra becsüli őket, művészetüket, de éppen azért kell kiszakadnia ebből a „bűvös” körből, hogy ne másokat csodáljon, hanem a saját művészetének éljen. Valahol meg kellett vetnie lábát. Függetleníteni szeretné magát a napilapoktól.

Fesztyné Tegnap című könyvében azt írja, hogy Gárdonyi csalódottan hagyta el házukat: „Mélyen, lelke mélyéig sértődött volt ez az ember, aki égés szívével, egész lélekkel csüngött Fesztyn és családján”. A család minden tagja- szerette Gárdonyit. Jókai a faluról hozott tiszta erkölcsi felfogásáért, romlatlansá- gáért, Feszty a művészet iránti kielégíthetetlen rajongásáért, Fesztyné az igénytelenségéért, a nőkkel szemben tanúsított félénkségéért. Fesztyné az egyedüli nő Gárdonyi pesti tartózkodása idején —, akitől nem fél, sőt teljes bizalommal viseltetik iránta; problémáinak, titkainak őrzője.

Itt ismeri meg a „két” Margitot. Az egyik Fesztyné legjobb barátnője, Szarvassy Margit. Tanítónő, de beleún a várakozásba, s — mivel Gárdonyi nem akar nősülni — máshoz megy feleségül.

A másik Feszty Margit, akibe az író reménytelenül „szerelmes”. Ez a második Margit nem akart Gárdonyi felesége lenni.

„Szarvassy Margit, a fiatal

leány, nem a furcsa ádámcsutkás embert, hanem a nagy írót látta Gárdonyiban. És az író szerelmes volt mint egy kis diák. Ha Margit belépett a szobába. Gárdonyi falfehér lett, szinte aléltan dűlt vissza székébe, lehúnyta szemeit: percekig nem tudta kinyitni, az ajka remegett: az egész ember álomkórszerű révületbe bódult, néha eltelt egy félóra míg magához tért.” „Ha mással beszélt, táncolt, az író messziről nézte és szenvedett. Szerette. Érezte rajta a mezők illatát, üde- ségét, frisseségét, nagyvárosban a romlatlanságát.

Miért nem vette el?

Gyáva volt. Ez az egész.” — írja Fesztyné.

A két Margit iránt érzett szerencsétlen szerelem, egyfajta kisebbségi érzés, az ideges és robbanékony érzelmektől való szabadulás gondolata és az örökös magány, nyugalom utáni nosztalgiás türelmetlenség oka az eltökéltségnek, hogy vidékre költözzék.

Az évek óta tartó különélés, a szerencsétlen házasság, egy esetleges újabb házasság gondolata elől is menekült az író. Fél a házasságtól, nem akar törvényes kötelékbe kerülni egyetlen nővel sem. A válási gondok, a Margithoz való vonzalom, szerelem és reménytelenség súlyos teherként nehezedik rá. Csak menni, menni, menekülni ebből a környezetből. Vidéki levegőt, egyszerű embereket, nyugalmat..

Az író nagyszerű tervek sokaságával indul Egerbe, ahol nagy szorgalommal veti magát a munkába. Talán már ekkor érzi, hogy nem lesz hosszú életű, sietnie kell.

Szenvedélymentes. Írói tevékenységen kívül talán csak a pipa és a természet, a virágok szeretető jelentette számára az örömet;

(Folytatjuk)