Heves Megyei Népújság, 1963. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-25 / 198. szám

1063. augusztus 23., vasárnap NÉPÚJSÁG s Hosszú séta A gyár jóval fiatalabb, mint az a magas, barna, rövid hajú leány, aki a kapuban kí­sérőnek szegődött mellénk. Mondhatjuk, hogy az Egyesült Izzó Rt. gyöngyösi gyáregysége szinte „kamaszkorát” éli; a jö­vő tervei, melyek a mostani gyárfalak között születnek megejtően, merészen szépek. — 1965-re 3600, 196S-ra 6000. 1970 után pedig 11000 mun­kást foglalkoztatunk majd — mondja Murányi László, sze­mélyzeti osztályvezető. — Egy egész hadseregre való embert. Sűrű sorokkal telerótt pa­pírlapok a gyártmányfejlesz­tési osztályon; egybekötve úgy mutat, mint egy vaskos regény. S legalább annyira izgalmas is, mint egy regény. Ám még ko­rántsem befejezett: most ké­szítik az ötéves beruházási programot. S ha elkészült, „lektorálják”, elbírálják, jóvá­hagyják pesti központjukban. Izsó Gyula, a gyártmányfej­lesztési osztály fiatal vezetője a tervekről készségesen beszél. Szűkszavúan, mert a jelzőkre semmi szükség. — A gépgyár-részlegnek öt év alatt, 1968-ig, el kell érnie a maximális fejlődést. Jelenleg 106 milliós értéket termelünk. Első ütemben, 1965-ig el kell jutnunk a 200 milliós szintig, s 68-ra a 200 milliót is meg kell duplázni. A korábbi termelés megkí­vánta a lapos, zárt tetős csar­nokot; a tetőket most majd felbontják, s olyan újfajta, új rendszerű tetőket építenek, amely felülről biztosítja a szellőzést és világítást. Ha va­laki mostanában végigjárja a gépgyári csarnokot, nagy ösz- szevisszaságot talál; a munka­tér zsúfolt, áttekinthetetlen, a forgácsolás, szerelés mind egy helyen történik. Nos, ezt az összevisszaságot megszüntetik, rendet teremtenek. Még pedig úgy, hogy az eddig befejezet­len, 6,5 négyzetméter alapterü­letű „B” csarnokot üzemké­pessé teszik, itt rendezik be a forgácsolót, az „A” csarnokban meg a szükséges szereléseket végzik. A „B” csarnok elé kor­szerű — 13 méternyi széles, négyszintű — irodaépületet emelnek, amely folyosóval csatlakozik a mostani iroda­épülethez. Mikor a „B” csarnokkal kap­csolatos tervekről nyilatkoztak, a jövőben.. korszerű termelésről beszél­tek. Egy példa ennek érzékel­tetésére: a forgács eltávolítás automatikusan történik; a gé­pek kései alól a forgács egye­nesen egy aknába hullik, ahon­nét széles szállítószalag viszi a közös tárolótérre, s ott hatal­mas kockákba bálázzák. Es szó van egy olyan elképzelés­ről, hogy a korábbi szokások­tól eltérően, a gépeket nem betonágyban rögzítik a padló­hoz, hanem speciális gumipár­nára erősítve; a gumi párna biztosítaná a gépek stabilitá­sát, ugyanakkor a mozgatása sem okozna nagyobb nehézsé­get. — Mit gyártanak majd, ho­gyan tervezik gyártmányaik alakulását? Szabó József, a gyártmány­szerkesztés fiatal osztályveze­tője erről a következőket mondotta: — Főleg vákuumtechnikai berendezéseket gyártunk. Vá­kuumszivattyúkból eddig csak egy típust készítettünk, s e hó­napban már három új típus is kikerült a kezünk alól. Nagy­szerűen sikerült az ampullázó- gépünk; ebből az idén 120 da­rabot készítünk, 110-et kimon­dottan szovjet és kubai meg­rendelésre. A továbbiakban ilyen gyógyszeripari töltőgép­sorokat tervezünk, ezt kíván­juk fejleszteni. Erről a kér­désről már tárgyalásokat is folytattunk. A félvezetőgyár tervei még- inkább megejtőek, merészen reálisak... 1965-ben 10—12 millió fél­vezetőegységet (tranzisztor, germániumdióda) gyártanak; s 1968-ra el kell érniök a 20 milliós darabszámot. Ha a létszámot tekintjük, ma még a félvezetőgyártást nem mondhatjuk jelentősnek; mind­össze 242 fő dolgozik a gyár­tásban jelenleg. Annyira új ez Gyöngyösön, most tanulják, most ismerkednek titkaival az emberek. E pillanatban még szinte felmérhetetlenek azok a változások, amelyeket a tran­zisztor és a dióda idéz elő a város, sőt, az egész vidék éle­tében. Biztosra vehetjük, hogy néhány év alatt Gyöngyös je­lentős várossá növi magát; s az a hadseregnyi ember — fő­Gyöngyösi milliók 1) ódák, tranzisztorod Gj ójjj szeripari tttltőgépsorok Hat új gyárépület ként lányok, asszonyok —, amelyről bevezetőben beszél­tem, itt, a félvezetőgyárban dolgozik majd. A félvezetőgyár most még csak egy épületet jelent. Am 174 milliós költséggel újabb hat gyárépületet emelnek itt; egész gyárvárossá bővül, tere­bélyesedik a gyöngyösi „gyár­egység”. E gyárváros képére méretezik a kultúrházat, böl­csődét, óvodát, amit a munká­sok szükségleteinek biztosítá­sára ugyancsak felépítenek. Es építenek még sportpályát, ga­rázst. Sőt: lakásokat is. A gép­gyár-részleg 1968-ig kb. 130 lakást tervezett; a félvezető­gyáriak 18,7 millió forintot fordítanak majd lakásépítke­zésre. Es 2,8 milliós költséggel kapnak kellemes, kényelmes, korszerű otthont a távoli fa­lukból, vidékről bejáró leá­nyok. Megejtő és merészen szép tervek, perspektívák. S mellé rakhatjuk azt a hatalmas fres­kót, amely az emberek átala­kulásának, növekedésének, fej­lődésének érdekes, izgalmas je­gyeit mutatja. Igaz, sokan megtorpantak a jelentkező új feladatok láttán, s vannak, akik nem szívesen vállalkoz­nak arra, hogy életüket új sí­nekre állítsák. Akik nem tor­pantak vissza, akik maradtak, s helyükön állnak, azoknak vállain nyugszik a gyár jövője, azoknak kell megalapozni az itt felépülő erődöt. A sűrű so­rokkal telerótt papírlapok, a vaskos regénnyé nőtt beruhá­zási program, s az eddigi mun­ka eredményei, tényei jelzik, hogy jóval a gyárvárosi építke­zések megkezdése előtt, a lel­kekben már megkezdődött az alapozás munkája. Pataky Dezső Heverni dinnye as angol királyi udvarban A hevesi tájakon termelt íz­letes görögdinnye a hazai nagy érdeklődés mellett szá­mos országban is közkedvelt, és már szinte világhírnévre tett szert. Az idén újabb or­szágokkal gyarapodott a meg­rendelők tábora. A nyáron először szállítanak nagy meny- nylségű görögdinnyét Angliá­nak — a HUNGAROFRUCT- on keresztül — a hevesi tájak termelőszövetkezeteiből, első­sorban a Tama mentéről. A híres Louis Duferest londoni cégnek eddig már tíz vagon görögdinnyét szállítottak és naponta újabb két vagonnal indítanák útnak a káli felvá­sárló telepről. Az angol igényeknek megfe­lelően, öt darabot helyeznek egy ládába és a speciális cso­magolásban kettő-öt kilogram­mos görögdinnyéket helyeznek el. Ezeket hűtővagonokban szállítják a brit birodalomba. Ez a londoni cég látja el gö­rögdinnyével az angol királyi udvart. Ott találkoztam vele az utcasarkon, amint ele­gáns tweed-öltönyében egy darabka kenyeret koldult. — Megőrültél? — kér­deztem aggódva, mire ö síró, remegő hangon vá­laszolt: — Emberek, csak egy kis kenyeret ... Az éhe­zőnek . . . Ja, te vagy az .. . Hogy miért kol­dulok? Mert agglegény vagyok. Mert nyomorult vagyok Mert vasárnap van .. . Emberek, csak eqy kis kenyeret . . . Áll) felre, így nem látnak. . Egy kis kenyeret az éhezőnek? Mit csodálko­zol? Délelőtt tizenegy óra óta járom a várost, vendéglőből ki, vendég­lőbe be, sehol egy tal­palatnyi hely, sehol egy asztalsarok, ahol nyomo­rult vasárnapi ebédemet megehessem ... De már nem tudtam vacsorázni tegnap este, reggel nem fértem be egyetlen reg­gelizőhelyre, s most már nem bírom tovább .. . Emberek . . . Egy kis ke­nyeret az éhezőnekl Egy fejkendős paraszt­asszony kalácsot nyúj­tott át, amelyet könnyes szemmel nyelt és kö­szönt meg. — Meg kell nősülnöm... A vendéglátó miatt. Egy tál lencséért kénytelen leszek odaadni a sza­badságom — majszolta el az utolsó falatot és to­vább koldult, utóvégre vacsoráznia is kell! (-6) Az olvasó kérdezi: MIÉRT SZOLGÁLNÁK KI SZESZES ITALT MOTOROSOKNAK. . MILYEN MENETREND SZERINT KÖZLEKEDIK HATVANBÓL AZ AUTÓBUSZ- MIÉRT NEM KAPHATÓ EGY POHÁR SZÖDA... MEDDIG LESZ KISVENDÉGLŐ A 12 CSIRKEKETREC MELLETT... .,. Motorral mentem a kora reggeli órákban Hevesre. A tarnaörsi önkiszolgáló bolt előtt, két fiatalember ült a mo­torján, egy-egy üveg sörrel a kezében. A buszra várakozók egy része derűsen, egy része felháborodva szemlélte, ho­gyan lehet ilyen kihívó módon megszegni a KRESZ szabá­lyait. Gondolom, mind a két fia­talember helyi lakos lehetett, mert nagyon otthonosan mo­zogtak. Jó lenne, ha nem for­dulhatna elő ilyesmi, s a ki­szolgálók sem adnának ki olyan embernek szeszes italt, aki járművet vezet. Misi István, Eger. ★ ... Több utasban felvetődött már a kérdés — aki Hatvan­ból Hortra vagy Ecsédre uta­zik, hogy van-e menetrendje ezeknek a járatoknak. A hat­vani MÁVAUT állomáson sze­repel ugyan az indulást és ér­kezést jelző táblán minden já­rat, de a gyakorlatban ez nem igen érvényesül. Az utazóközönség vegyes ér­zelmekkel könyvelte el már, hogy a menetrend érdekli leg­kevésbé az autóbuszok veze­tőit. A délután 16 óra 40 perc­kor induló járat eddig általá­ban tízperces késéssel indillt Hatvanból, most azonban egy újabb periódus kezdődött, öt óra előtt hiába is várják a ha­zaigyekvők a buszt, az csak negyed hat körül gördül be az állomásra. A gépkocsivezetők motorhibára hivatkoznak, de véleményünk szerint lehetet­len, hogy mindennap ugyanaz a hiba ismétlődjön. De ha igaz, miért nem gondoskodnak meg­felelő kocsikról? Mert ácso- rogni az autóbuszra várva, még nyáron sem kellemes, hátha majd beköszönt a rossz idő? Dr. Czibolya László, Hort. ★ ... Gyöngyösön voltam szem­tanúja a következő esetnek. Danes Ferencné gyöngyösi la­kos, hatesztendős kislálnyát kint hagyva a „Zöld koszorú italbolt és falatozó” előtt, be­tért a helyiségbe és egy pohár szódát kért. Nem kapott A pénztárosnő ugyanis nem volt hajlandó egy pohár szódáért felváltani a 10 forintost. Az asszony távozott — s a hatesz­tendős kislány szomjas ma­radt. Vajon valami rendelke­zés tiltja a szódavíz kiadását? Hegedűs Béla, Füzesabony. ★ ... A csányi földművesszö­vetkezet régen ígér már kis­vendéglőt a falu népének. Hat héttel ezelőtt az egyik italbolt bezárt, mert a háztulajdonos­sal nem tudtak megegyezni az italbolt és a lakás leválasztá­sában. Most azután a piactéri pad- lástalan felvásárló telepen, dróttal elkerítve, egy mázsa és 12 csirkeketrec szomszédságá­ban megnyüt az italmérés. Hi­hetetlennek tartjuk, hogy a tisztiorvos erre az italmérésre engedélyt adott. Reméljük, hogy hamarosan utánanéznek* s véget vetnek a csirkeketrec szomszédságában az italmé­résnek. Vágföldi Ferenc, Csány. Szobába zárt ambíció f Nyári zápor szántja az alföldies határt, j kövér esőcseppek vernek indulót a házak > tetején. Bár az emberek, mint ilyenkor \ szokás, szaporázzák lépteiket, de azért I :szívesen eligazítják az idegent. Hegedűs Bélát keresem. Hogy merre, a Bethlen Gábor utca nem igen tudják, de, hogy hol lakik a „régész”, hol találom a „múze­umot”, azt többen is magyarázzák egy­szerre. Pedig hivatalosan se régész, se múzeum Hevesen. De mit számít itt a hi­vatal, az emberek, a falu rég elkönyvelte és számon tartja nem létező múzeumát, s benne az örökké mozgó, nyugtalan 58 éves Béla bácsit, Heves múltjának, jele­nének fáradhatatlan amatőr kutatóját. A ház, ahol a régész lakik, alig különbözik a többitől, szoba-konyha, s egy boltíves kamxas2erű helyiség a „bérle­mény”. Ez szolgál lakásul, s itt várja a szem­lélőt a több mint 5000 lelet, régmúlt idők em­lékei, írásos dokumentumok, fegyverek, ame­lyekkel a hevesi ősök vívták harcukat, s a legfrissebb szerzemény, a nemrég felkutatott négy Gárdonyi-levél, amelyet ünnepi szá­munkból már ismernek az olvasók. Béla bácsi és kedves ősz hajú felesége kalauzol a boltíves szobában. Körbe a fala­kon és az asztalok üveglapjai alatt ott sora­kozik a történelem. Ezeréves agyagcserepek, Rákóczi korabeli puskák, kardok, koponyák, régi bankók, szerszámok, könyvek, okiratok. S mindegyiken ott az írásos magyarázat, majd­nem úgy, mint az igazi múzeumban. Lehet, hogy illetlenség volt tőlem, de nem tudtam figyelni Béla bácsi magyarázatát, míg ő nagy buzgalommal a századok (átkaiba igye­kezett bevezetni, én gondolatban egy jelen­kori titok nyitját feszegettem, ö a homokbá­nyában' feltárt szkíta sírleletekröl magyaráz- gatott, s az ott talált gyöngyöket mutatta, én őt figyeltem, értelmesen csillogó, megfáradt .szemét és a kérdés foglalkoztatott: honnan az ©ró, az akarat ebben a kis emberben, hogy a maga hat) elemijével a háta mögött történel­met kutasson és évtizedeken keresztül szinte hangyaszorgalommal gyűjtse az értékes, sokatmondó leleteket. A Ferenc J ézsef-korabeli aranykoronát mutatja. Súlyozom a nehéz aranyat, s nem tudok másra gondolni: miért nem adja el az értékes pénzérmét, hogy kiegészítse havi 700 forintos keresetét, vagy miért nem válik meg az ezreket érő Markó-képtől, hiszen a firen­zei tengerpart csodálatos színeit kárpótolná a nyugodtabb, rendezettebb, anyagi gondok­tól mentes öregkor. A szavaikba formált gon­dolat határozott válaszra talál. A feleség, az amatőr régész munkatársa summázza mind­kettőjük véleményét. — Nem adunk el semmit. Mi csak gyűj­tünk. Igaz, sokszor a konyhán kell megspó­rolni a szenvedélyt, mert az gyakran pénzbe kerül — és mutatja és sorolja a számvetést: Napóleon kis lovasszobráért 50, a díszes, régi ködmönért 200 forintot fizettünk, a tulipános ládát egy közönséges bútordarabért cseréltem. Ezért a díszkésért) pedig egy liter bort adtunk. Amíg a számadás tart, incselkedik velem a gondolat: ez az ember nem is a megélheté­sért dolgozik, inkább azért jár ő mozit takarí­tani, hogy fizetéséből fedezze kutatásait, s ki- bővítse kis múzeumát. Miért ez a fáradhatat­lan szorgalom, kinek gyűjti ő a múlt emlé­keit? Családja jóformán nincs, ketten élnek. Nem önmaguknak, másoknak, a falunak, az embereknek, s egy kicsit talán a tudomány­nak, a történelemnek gyűjti ő a századok em­lékeit. Lássák, ismerjék az emberek a múltat, s az utókor majd a múlttá vált jelent is. Ez csendül ki szavaiból, amikor nagybuzgón ma­gyarázza régmúlt idők, véresen komoly emlé­keit, s ugyanezt érzi az ember, ha anekdofázó kedvét szabadjára engedve sorolja a vidám s érdekes történeteket. Tőle tudom meg például; hogy kerül a csizma az asztalra — Csakugyan nem hallotta? — Jó, akkor elmesélem. Tulajdonképpen a 800-as évékbe került a csizma az asztalra, mégpedig igen egyszerűen. Betért a magyar ember a kocs­mába, vagy fogadóiba, leült az asztalhoz, és csak ennyit mondott az odasiető csaplárosné­nak: egy csizmával! — és aíhogy mondja a történetet, fürge csapos módjára ugrik a szekrényhez, tetejéről leemel egy nagy füles­korsót, asztalra teszi, — itt van! Így kerül a csizma az asztalra. Két liter sör fér ebbe a nagy korsóba, ezt nevezte régen a nép csiz­mának. Igazis, csaknem olyan magas ez a korsó, mint egy csizmaszár... Nem dekázunk, latolgatunk — Hát ilyet látott-e már? — tesz elém egy virágcserép alakú, kis réz alkalmatossá­got. Aztán mint valami bűvész, a nagyobból mindig kivesz egy kisebbet, így szedi szét a rézdarabokat. — Látja, innen ered a szó, hogy latolgatni. Ez itt a lat, régi mértékegység. Nézze, rajt a hitelesítés ideje is: 1853. Vajon egy lat, hány gramm, vagy deka? Ezt sem kellett sokáig „latolgatnunk”, ha­marjában előkerült ugyanis egy régi börtön­napló élelmezési jegyzéke, s a sűrű rubrikák elárulták, hogy egy lat pontosan 17 grammal egyenlő. Hogyan kell mórikálni? Hogyan kell mórikálni hevesiesen, vagyis, hogyan kell tetszelegni a férfinép előtt, ezt még Blaha Lujza sem tudta, ő is itt tanulta meg egykor, Hevesen. Fénykép és ezüsttel hímzett párta őrzi ezt az emléket A képről Blaha Lujza, a nemzeti csalogánya néz a látogatóra. Íme a történet: —A piros bugyellárist játszották Hevesen a színészek. A főszerepet, Török bírónét, Bla­ha Lujza alakította, és a hevesi asszonyok ta­nították meg, hogyan móríkálja magát, hogy mint a harmonika, úgy járjon a bőszoknya. Az oktatás sikerrel járt, s emlékül Hevesen maradt a hímzett párta, amelyben a bíróné szerepét játszotta a híres színésznő. Hogyan élt Marci Hevesen Csakugyan, még manapság is gyakran használják a mondást: élt, mint Marci Heve­sen. De hogyan élt? Ezt is a házimúzeúmbaa hallottam először. — Hosszú ez a történet. A rádiósok mag­netofonra vették az egészet, de most csak rö­viden mondom: öt uraság élt egykor Hevesen, s igencsak irigyek voltak egymásra. Az egyik találkozott egyszer egy rongyos legénnyel, 8 felfogadta kasznárnak. Egy rend ruha és ke­vés fizetés, s mindezért jóformán semmit sem kellett csinálni. Megtudta, ezt a másik ura­ság, nyomban ráígért, s ő fogadta fel Marcit, mert így hívták a kasznárt, aki mindig több és több bérért vándorolt egyik uraságtód, a másikig. Mikorra az ötödikhez szegődött már gazdag volt, s önállósította magát. Egész nap csak üldögélt a Zöldhordó vendéglő teraszán, nem csinált semmit, csak evett és ivott — élt, mint Marci Hevesen’ —, egészen addig, míg egy jó kiadós dinnyelakomától meg nem pukkadt. Béla bácsi nem fogy ki a történetekből, egyiket a másik után halássza elő emlékeiből, s ha itt ott sántít is kissé a történelmi hűség, vagy a tudomány, hallgatósága érdeklődéssel figyeli szavait. Ezt tettem én is. S mikor a búcsúra került a sor, úgy hiszem, talán sikerült megközelítenem tít- s kát: örömét leli abban, amit csinál, látja, hogy érdeklődnek az emberek, elidőznek a történelem egy-egy darabja felett, szí­vesen hallgatják magyarázatát, sőt gya­korta ők is gazdagítják új leletekkel a kis < házimúzeumot. Az emberi akarat csodálatos és nagyra képes, sokszor még egyedül, magára hagy­va is. De vajon van-e jogunk szobába zár­ni egy szorgalmas ember ambícióját, } van-e joga a község vezetőinek, s mind- j azoknak, akik kultúrával foglalkoznak megtagadni, vagy elodázni a segítséget, | hogy mielőbb múzeum legyen Hevesen, < Nem egy lakásban, hanem méltó helyen. És meddig várat még magára az anyagi 5 segítség, megbecsülés, az ötvennyolc éves s Béla bácsi számára, hogy ne takarításból I éljen az, aki a századok múltját kutatja s Márkusz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents