Heves Megyei Népújság, 1963. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-25 / 198. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI BÍZ IRODALMI KÖRÉNEK KIÍOÍSÍBAK' vmmi MIHAÍY ■■ A baj fél négy után néhány perccel következett be. A kongó, hűvös csarnok már majdnem teljesen üres volt. Elhalkult a délelőttök szokott zsibongása, a kőművesek, daruszerelők, betonozok, gépbeállítók már mind az öltözőben voltak. Csak egy villanyszerelő állt emeletnyi magas létrájának tetején s piszkált valamit a jövendőbeli daru egyik áramvezetősínén. — Még ezt a radiátort bekötjük és nekünk is fajront — mondta Csele és égő cigarettáját tartotta oda a hegesztőpisztoly elé. A gázt a hüvelykujjával engedte meg, egy kis oxigént is adott rá, ne kormozza össze a láng a cigaretta végét. A keverék azonnal megyulládt s halk sziszegéssel kezdett égni a pisztoly pipacsutorához hasonlóan görbített végén: de talán valami koromszemcse került az égőfejbe, mert mikor Csele visszadugta szájába a cigarettát, a láng halkan pattant egyet, elaludt, és helyén . vékony koromcsík ömlött ki nagy erővel. — A fene .. . na, most jó lesz. Szóval mindjárt végzünk, aztán megyünk. Ügy, hogy ne félj, nem késed le az edzést. A fiúra pillantott: ne nyafogjon neki ez a kölyök minden másnap, hogy miatta nem lesz beiő- e élsportoló. De az nem szólt semmit: kimeresztette a szemét és valahová a háta mögé bámult. Mi hajód? —akarta kérdezni Cséle: ebben a pillanatban , a- Zonban már érezte is a réz hegesztőpisz- foly kibírha- atlan forróságát. Ránézett: nsak úgy dőlt belőle a füst, de már elzárni sem volt ideje. Éppen, hogy elengedhette: még földet sem ért, mikor már csupán egy megolvadt, alaktalan rézmassza csüngött a helyén, két gumivezeték végén. Hát ennek vége ... akarta mondani Csele, de közben már meg is fordult és meglátta a gázvezetéken végigfutó lángot. Mindjárt belehasított a felismerés: két másodperc és robban a palack. A vastag acélfalú, száz légkörre biztosított gáztartály. És ha robban, szétvágja a nyakánál az acéllemezt: ezer re- peszdarab szalad majd szerteszét. Aligha marad élő ember a környéken. Bár világosan látta a veszélyt, az első gondolata mégis a csodálkozásé volt. Kétségtelen, a palack robbanásának veszélye minden hegesztésnél fennáll: dehát ez olyan ritka dolog. Most éppen vele történne ilyesmi? Vele, aki majd harminc éve barátkozik a sziszegő lánggal, ezen főzi a tízórai tojásrántottáját, ha olyan helyen dolgoznak, ahol még nincs fürdő, ezzel melegíti esténként a vödör vizet. Rögtön ezután rettenetesen megijedt. Minden apparáthoz legalább két gumi-vezetékpár tartozik: neki is kettő van, egy rövid és egy hosszú. A láng másodpercenként hét-nyolc sebességgel sétál végig -a kábelen: ha a hosszút teszi ma fel. . . De a rövidet tette. A tizenöt méterest. Még egy léíeg- zetnyi idő, vagy annyi sem: és ott a láng az óránál. Aztán a palackban. És akkor... akkor vége. Akkor mindennek vége. Ez a mindennek vége most nem csupán a robbanást, jelentette: hanem a teljes értelmetlenséget és lehetetlenséget is. Csak oda kellene menni a fesz.mérő-órához: egy kis csavart egyetlen kézmozdulattal megigazítani. Csupán hat lépés: két nagy ugrás, és semmi sem történne. Feltéve, hogy most azonnal ug♦ KOVÁCS SÁNDOR: HATVANI DANIÉT: Ennyi volt a korszak d kdtujádás (mnöleUdar rik. Mert egy félmásodperc késedelem már aj biztos halál. Ha a palack mellett éri a robba-í nás, a fejéből csupán néhány maszatos csepp | marad. Egy ilyen esetről hallott; hol is...* mindegy. J Ugrani kell: vagy a palack felé, vagy...$ Lehet menekülni is. Valószínű, hogy ez sem ♦ ér már semmit, de meg lehetne próbálkozni* vele. Valahol a háta mögött van egy falkiszö- ♦ gellés: ha azt eléri és be tud állni mögéje, ta-J Ián- megmenekül. Nem biztos: a robbanás* majd megmozgat mindent, a munkapadot, aj szerszámokat, talán még a vasbeton tetőt isé ledobja. Szanaszét hullik majd faldarab ésj vastörmelék: a kijáratnál megállnak azok. ♦ akik indultak volna hazafelé. Tűzoltósziréná- J zás, mentők. Talán csak megsebesülne. Avil-Í lanyszerelő biztosan nem menekülne meg:í Könnyű kis boldogságodat, szétfujták a szelek, mint pelyhes gyermekláncfüvek emyős virágzatát,, érzed a varázs múltát, a szád is fahéj-keserű, szíved alatt remeg fényhúrú hegedű; ennyi volt a korszak, szeretnéd újrakezdeni, mikor lángok szakadoztak magasba hasábok élén; friss-szirom ágyak nyíltak gyümölcsös erdők között, s a szerelmet, örömöt nem szólítottuk nevén! MOLNÁR JENŐ: Üdvözlégy kenyér Anzix Apámnak Kis városunk fehér krizantém lágy szirmaiban csendes utcák, fény-emlék-pelyhük rezg a szélben, mint az édes, tűnt ifjúság. Kis városunk csöpp őszi rózsa viaskodik a hűvös ködben, s hajlongnak furcsa, régi házak — hazajöttünk, visszajöttem. Apám itt élt, jó negyven éve ismeri, tudja minden álmát; azokhoz jött most vissza velem, akik jöttünk, nem is várták. A meghatottság trombitáit fújja a csend most körülöttünk, csavargó fiad jön ma hozzád: visszajöttünk, visszajöttünk. Kimért, őszinte lépésekkel rójuk a múltat, emlékünket s fázósan terül vállainkra a maradék fény, az ünnep. (Csont István illusztrációja.) már a légnyomás is levágná a létráról. Es a fiú, a háta mögött ... ha elkapná és magával rántaná őt... Menekülni., Már késő. Menekülés: ez a szó most annyit is jelentett egyúttal: nincs hová menekülni. Most már félt. Semmi mást nem érzett a világból, csak ezt a határtalanul nagy félelmet. A tető, a falak kitágultak: a vakítófehér félelem világ- nagyságúra növekedett körülötte és benne. A lángot nézte meredten: a lángot, ami bent fut a gázvezetékben, kívülről nem is lehet látni. Csak a gumi válik'' törékeny- nyé, olyan szürkévé, mint nyáron a Duna iszapja, repedezetté és mor- zsolhatóvá ott, ahol fut a láng. Ezt a halottszürke gumit nézte, amint eszi, eszi megállás nélkül falja az ép, egészséges vezetéket. Egy üvöltéssé sza-. ladt odabenn: nőtt, n öveke- dett megállíthatatlanul, mindjárt eléri majd* a célját. A tűz behatol a szelepen keresztül aj palackba: kibírhatatlanul lassan és iszonyata- * san gyorsan felharsan az üvöltése. Talán j imádkozni kellene hozzá: állj meg, te! Állj ^ hát meg! ( A félelem úgy ölelte körül, s vasmarkai- J val úgy szorította össze az agyát, a szívét, a* mellkasát, hogy lélegzeni sem tudott. A tü-* dejébe szorított levegő feszítette a bordáit:* agyát nyomta fenyegető lüktetés. Nem lehet, J hát ő még élni akar: ma este moziba kellj menni, a gyerek érettségizik nemsokára. Nélküle nem lesz sem mozi, sem érettségi: * nélküle semmi sem lesz. De hát várj — kö- nyörgött szívdobbanása a kérlelhetetlen lángnak. — Állj meg, csak egy percre! S mint a gyermekkorában énekelt zsoltár, úgy búgott fel benne az iszonyat: nem halhatok meg így és itt. Csontjai elvesztették keménységüket: úgy érezte, azonnal leomlik a cement padlóra, végigcsattan, elfolyik, megsemmisül, mielőtt bekövetkezne az általános, a körülötte mindenre kiterjedő megsemmisülés. Meg kell állnod — parancsolta, kérte pillantása a lángot: de az hideg sziszegéssel kúszott tovább. Most vad harag töltötte el. Ha kitágíthatta volna ezt a másodpercet, egy órára, két évre, húszezer évre: mindent odavagdosott volna a lánghoz. És szidalmazta volna: csúnyán frecskendező szavakkal, bőven omló nyállal. Ha most valóban megáll a láng, hogy megvárja, amíg ö cselekszik, nem cselekedett volna: úgy tombolt benne a düh, hogy ez As utcaseprő Elnézem, ahogy ott az udvaron Egy kád szélére ülve megebédel. Töpörtyűket szemel hallgatagon Nyeldeklőjén tétován megy az étel. Sovány, keszeg ember. A taliga Mellette ül két fáradt kerekével. Két rúdja közt most füst száll cl, lila — Rágyújtott az öreg s hosszan pöfékel. Feláll, lenyomja a síró csimát még A cseréppipában, és befordul A rúd közé, s már megszokott e játék. Statisztál még az óra, négyet kondul, S lapátja kikíséri, mint az árnyék Az orgonavirágos utcasorbul... Zöldvizű égben csónakot szögeznek ki a csillagok. Tejút fordul a mellemen, a tóba huppan két kezem. Fekszem a deszkán. Talpamon a Hold forog. S míg hallgatom a loccsanások ütemét, felém a nádas félve lép. Ritmus a víz, mozgás, zene. Nincsen vége, se kezdete, ölelkezik a zaj, s a csend, teremtve kettős végtelent. Már a mindenség — nem a víz — tombol köröttem, zúgva visz a móló tört fényeiben, s vitorlaként lobog szívem. A nádas elhull, elalél, vad sóhajokba kap a szél, forgok atomok tengelyén, űrhajók kutató szemén. Elhaló föld ziház, zokog, felnyílnak roppant városok, világ-híd, jövő-látomás, olt hatatlan emberi láz. Mert e hányódás kell nekem tág-öblű térben, vizeken .. . Ne a párnázott nyugalom óvja fényre-tárt ablakom! Sodorjon értelmes vihar le nem gyűrt hullámaival, legyen örök bűvölet e létemben örvénylő zene! ANTALFY ISTVÁN: AZ „UKRAJNA” CIKLUSBÓL A Dnyeper pártján A búcsúzó Nap fénye fogy már. A hídnak már csak sziluettje látszik, s a távolibb partoknál — befoglalva nagy, kék keretbe — a „Dnyeprogesz”. Nem megszokott táj, és igy vésődik a szívekbe, a Dnyeper partján. — S a homokvár, — a gyermekek műve — még sietve belerajzolja képét az agyamba, s a parti ernyők tarka áradatja, a motorcsónakok víg versenye, a bérházakból szűrődő zene, és a homokból emlékként szedett csigaházak. Dnyeperpart. Este lett... Zaporozsje, 1963. június. Képeslapok Kiesből A képeslapokat megírtam. Néhány szavas üdvözletek, amelyeken csak annyi hír van: megérkeztem, élek — s megyek. Jöttem, s megyek. Néhány papírban — képeslapban — emléket gyűjtök, viszek,, s megírtam, ím, útjára küldöm: Neked. . .. Kievböl írtam. Innen indul haza üdvözletem. Az elmém majd ha az idők szélein túl az élményekből tán feledvén, e lapok idézzék fel bennem, mit most élek át, a jelenben. Kiev, 1963. június 18. Lemberg előtt Nem számoltam meg; hány alagúton mentünk át eddig, és azt sem tudom, hogy hányán integettek messziről, mennyit húzott a vonat: hegyre föl. De tudom: ezernyi-ezer fenyő (most már az éji éggel egybenő) kísért útunkon, és faházikók, s most is látom mellettünk a folyót, amely kísér és megcsillan vize, az éji fénytelen—fényben, s mire messziről Lemberg fénye felragyog, előtűnnek az első csillagok. minden másti elnyomott. Fenyegetni szerette volna ezt a fenyegető tüzet: látni félő meg- hunyászkodását, azt a félelmet, melyet ő érzett az előbb. Élő, érző lénnyé szerette volna varázsolni ezt a baljóslatú sziszegést: hogy bánthassa, kínozhassa, valamit visszaadjon abból a kínból neki, amit ő érez. Egy pillantással befogott maga körül mindent. Látta a gondtalanul fütyörésző villany- szerelőt a létráján, háta mögött a fiú tétova- ságát, valahol az oldalán a szárnyas vaskapu nyitódását és azt is, hogy valaki bejön. Még egy áldozat. Egyszerre látta a fehér, gyanútlan falakat: a bordákkal megszaggatott tetőt és mögötte az eget kékleni. Látta a gyárudvaron ritkásan növő lágy kis füveket, a gyárkaput, előtte a villamos megállót. Azt is látta, amit még életében soha nem látott: a tenger, a hófödte csúcsokat Ézsiában, a felhők hullámos taraját, ha felülről nézi őket az ember. A sejtjei emlékeztek már, nem ő maga: a vízalatti zöldes sötétséget látta, hegyek emelkedését és vizek vándorlását. Megölni! — éledt benne a parancsszó. Az egész teste zokogott: egyetlen lendülettel dobta magát előre. Elpusztulok, de megölöm — látta olyan világosan a gondolatait, mintha ékes lángbetűkkel írták volna eléje a falra. Egyet tekert a biztonsági csavaron, érezte, hogyan ül helyére a szelep: aztán a gumi-kábelhez ugrott, rátaposott, ne égjen tovább, így is leégett legalább a fele. — Máma nincs edzés, Sanyi bácsi — hallotta a fiú hangját. Kábultan nézett rá. — Milyen edzés? Miről beszélsz? — Hát az előbb azt mondta, hogy nehogy lekéssem az edzést. Most mondta, ebben a másodpercben — nevetett rá a gyerek. — Elfelejtette már? — Most mondtam? — tűnődött Csele. Ügy látszik, nem vett észre semmit a fiú, gondolta. — Azt hittem... na, mjndegy. Lehet) hogy most mondtam. 'Hiába keresem nagyapám nyarát, ! a délibábot is — aratógép vág. i Motor- és benzinszag, vontató dörög. ] Van-e pacsirta a dús mezők fölött? ■ — nem is érdekel. Nem húzok fátylat. | Föld kell, hogy szívbe vagy szemekbe lássak i Hajszol, izzad a nyár. Fáradt és messze van a reggeltől a feloldó este. ! A csontig égetnek az ájult órák. # i A telt búzaszemek nem a dalt hozzák. | Híg szó, szelíd mese szívemhez nem ér. • Izzasztó valóság: üdvözlégy, kenyér! i IPOLNER ZOLTÁN:
