Heves Megyei Népújság, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-05 / 103. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

—----—A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN ^ ^

TT borka Lajos mint szakreferens dolgo- zott a Selejttégla Leárazó Vállalatnál. Az ő hatáskörébe tartozott mindazon meghibásodott tégla, tetőfedő cserép és egyéb építőanyag leminősítése, melyet egyes téglagyárak, a hóvégi hajrákon, elnagyolva megtermeltek.

Ez a hivatali beosztás, persze, nem volt megerőltető Uborka Lajos számára. Minden áldott reggel, amikor megjelent hivatalában, néhányórás munkával összecsapta az egésznapi teendőjét. A favágó unalmával vette vizsgálat alá a leárazásra beküldött selejt- példányokat, majd elkészítette az anyagvizsgálatról szóló jelentést: ez és ez a megvizsgált anyag, ennyi és ennyi leszázalékolással értékesíthető.

Ezek után érthető, hogy Uborka Lajos bő- viben volt az időnek. Irodai élfoglaltsága mellett még arra is jutott ideje, hogy a magánjellegű munkáit az otthoni műszakra előkészítse. (Ugyanis: munkájának nagyobbik része odahaza várta. Nem múlt el hét a feje felett, hogy két-három megrendelést, családi ház megtervezésére, ne kapott volna.)

Megszállottként hajtotta magát az otthoni munkában. Két tervező mérnök képességét meghaladó tempóval rajzolt, számolt, s minden vágya az volt, hogy egy gépkocsinak az árát minél előbb összepofozza.

Wartburg kocsira pályázott. Elszánta magát, hogy addig nem nyugszik, míg a hőn áhított gépkocsit az udvarán nem látja, amivel aztán pukkasztani fogja az irigységtől sárguló ismerősöket.

Az lesz ám a kielégülés) — nyalta meg üyénkor a szájaszélét. Valósággal hízni fog, amikor majd az emberek összeröffennek a háta mögött: Nicsak! Uborka Lajosnak fölvitte isten a dolgát.

Most is, ahogy állt, nekigömyedve a raj- aolóasztalnak, éppen egy kétszobás, összkomfortos családi ház megtervezésén munkálkodott. A megrendelést egy vékonypénzű vasutas tette, aki családjával már hosszú évek éta koplalta a lávalót

A z idő már eléggé bőin sétált az estében.

" Oldalt, a fal melletti komódon, halk kattogással ketyegett az ébresztőóraj mutatva a tovarohanó idő múlását. Hátul a konyhában pedig az elcsendesedett edények csörgése jelezte, hogy a ház gazdasszonya is pihenőre tért

Kis idő múltán ügy érezte Uborka Lajos, hogy elnyomja az álom. Hiába tapos, toporog, de az álmosság mindenképpen úrrá lesz rajta.

Megbicsaklő testtartással ereszkedett a

mögötte terpeszkedő székbe. Még néhány bizonytalan mozdulatot tett, de aztán mellére csuklóit gömbölyű feje.

Kinn az éjszakában a természet tobzódott. Tavaszt ünnepelt fű, fa, virág. Valóságos illatfelhő zuhant be a nyitott ablakon, s az álom színes fátyolét terítette Uborka Lajosra, aki azt álmodta, hogy rajzol tovább; kezében fürgén szalad az irón és egymás után rajzolódnak ki, vonalzója nyomán, az épület helyiségeinek kicirkalmazott rajzai.

Arra figyelt fel, munka közben, hogy megreccsen a padló mögötte. Már arra gondolt, hogy a felesége akarja figyelmeztetni az éjjeli pihenésre, amikor egy dörmögő hang köszöntött rá:

— Aksaminiz khair olszun effendim)

Megrökönyödve fordult hátra. Szeme egy

marcona tekintetű, díszes öltözékű férfit pillantott meg.

— Szinán bég vagyok, a Fényes Porta nagyvezírje — hajolt meg gálánsán a vendég, majd némi rezignáltsággal mutatott a rajzoló asztalra.

— ön foglalkozik a városban lakás tervezéssel? (Jó estét, uram!)

— Igenis — kapta össze megát Uborka Lajos. — Nevem be van jegyezve az Országos Tervezők névjegyzékébe, mely szerint: költségvetési és műszaki tervezéseket vállalhatok ...

Dosszúsan legyintett a derék har- cos.

— Jó, ezt tudomásul veszem. Engem csak az bosszant — emelte meg itt a hangját —, hogy ideérkezem a város alá hetvenezer vitézemmel, s amikor kiadom a parancsot a sátorverésre, akkor jön két gyaúr, a városi tanácstól és arról faggatnak: van-e építkezési engedélyünk, mert ha nincs, megbírságolnak.

S míg Szinán bég a hatósági zaklatások miatt méltatlankodott, addig Uborka Lajos alaposabban szemügyre vette fura vendégét. Külön megcsodálta rajta a bő, redős, sárga színű selyemkaftánt, a kócsagtoilal díszített hófehér turbánt, s azt a drágamívű görbekardot, mely az övére csatolva fityegett oldalán.

Szinán bég a jövetele céljára tért át.

— Míg az ostromot elkezdeném, addig föl kell üttetnem a sátorvárost — mormogta. — Húszezer sátrat szándékozunk fölállítani,

melynek a megtervezése önre vár — nézett Uborka Lajosra szigorúan.

— Teremtő isten! — hőkölt meg Uborka Lajos a bejelentéstől. — Húszezer építési tervet legyártani... hiszen ez szédületes' Ez nem lehet igaz. Ez...

PÜSPÖKI MIHÁLY:

PARBAJ

Kicserepesedő szájjal kotort bele az íróasztal fiókjába. Nagyhirtelenjében előhalászta az Országos Építésügyi szabályzatot, a tér- < vezési munkadíjat meghatározó törvénymappát, hogy lássa a vendég: milyen törvény- tisztelő ember ő, majd megszólalt a nagyúrnak kijáró alázattal:

— Ha nem sérteném meg nagyságodat — húzta össze magát a megilletődöttségtől —, mikorra kellene elkészíteni ezt a ...

— Holnapután jövök a tervekért — vágott a kérdésbe Szinán bég.

Uborka Lajossal egyet' fordult a szoba, de

•

ÍFARKAS ANDRÄS: ANTALFY ISTVÁN:

aztán megnyugodott. Elhatározta, hogy felfogad két tucat éhenkórász rajzolót és sorozatsémával megoldja az egészet. Elvégre: a munka könnyűnek ígérkezik. Egy kaptafára készül minden sátor.

Még egy kérdést megreszkírozott.

— Ha kérdeznem szabad, a sátor anyaga miből lesz?

— Az nem lesz, hanem van! — düllesztet- te ki hatalmas mellkasát az álombéli vendég. — Harmincezer sátorra való lóbőr van a társzekereken.

Tavasszal irodában

A tárgyalás zord tényeit A bíró jegyzőkönyvbe vette,

A gépírónő írta csak —

Kint a rigó fütyült helyette.

Hallotta ő, hogy a madár Hozsannázó tavaszi kedve Nem bír magával s nem figyelt. Fiatal lány mit is tehetne?

Majd a bíró vitatkozott,

Hosszú szavakra hangszerelve A peres ügy kis anyagát,

Fontos szabályt citált a nyelve.

S a gépírónő, Ancika Ábrándos szívvel csak szemelte,

Hol is lehet az a rigó,

Miért Is énekel helyette?

E fényes gondban elmerült,

Kirándult bimbózó egekbe,

S biz* a bíró hiába szólt Háromszor is, míg észrevette:

„No, akkor írjuk!” — S Ancika , Nem restellkedve, nem nevetve Pötyögte már a szöveget —

De a rigó fütyült helyette.

^KISS DÉNES:

Zsúfolt magány

Anyám, nagyon magadra maradtál, de magányod zsúfolva elszökött gyermekekkel: süppedt sírok között és mostoha szavú kőfalaknál vinnyognak utánad, s mind hazajár, mint az emlékezés. Házak fölött a szem-világod hártyája a köd s a szürkületben minden saroknál szavadba: kopott kendődbe ütközöm, máskor a rossz ruhás árnyakat üldözöm: anyám, hová sietsz, ó, ne szaladj már!

S mint bolondra néz rám sok idegen — Jaj, sosem voltál ennyire velem, anyám, mióta magadra maradtál!.«

^HUNYADI ISTVÁN:

Örökség

Pár kurta év és távozom.

A fölém-tornyosuló idő megállítja toliam, elönt a homály s agyereimben lelassul a vér.

Lázadnom kéne ellene, de miért?

Várok s figyelek: ez a törvény.

Rád mit hagyok, fiam?

Egy-két könyvet s pár teleirt lapot s még valamit, a juss nem is csekély:

A felnövő világot hagyom itt!

Osztályod ennyi.

Másnak tán semmiség,

De neked,

átadtam mindent, hogy birtokodba vedd. Egy műszert kaptál, érzékeny, kutató hajszál rugót,

éles, finom földrengésmutatőt, kis moccanásra sokszorosan kileng, vagy össze is törik:

Tőlem kaptad szived!

örökül nyerted a megtartás erejét!

Mint idomait a kristály, erezetét a márvány, virág-figuráit a zúzmara, gyűjtőd és őrződ minden alakzatát a földi létnek,

hogy magad formáld ki s add tovább.

És rádhagyom nevem, néhányan ismernek e honban, s vele egy két sorom, ezekhez úgy jntottam, mint gyöngyéhez a kagyló:

Hétszer fizettem minden betűért! Poklot-járt köreimmel — a szívem abbafáradt — csak téged megváltanálak:

Hová nem értőn, legalább te elérd!

Anyám

ANYÄK NAPJÁRA

Elvitt már tőled az idő, oly messze már a régi part, s eltűnt a nyár, melyről talán azt hittük: mindörökre tart.

Te őrizel minket ma is, köszvényes két karod ölel, bármerre járunk, — két szemed féltőn, szorongva ránk figyel.

Kötésed, horgolásaid és kedves, régi dalaid, eltűntek az idők ködén, nem maradt lassan, csak a hit:

elvitt bár tőled az idő, de vársz minket, ha jön az est, s megvigasztal, — ha nem jövünk, ágyad fölött a kis kereszt.

FORGÁCS KAROLY:

Könyörgés csendért

Teríts be kormos éjszaka, béklyózz le néma láncaiddal, hadd halljam mit cseng fel szava a csendnek, és a béke mit vall?

A reggel ha kihajt az ágyból: a gond karámja behálózza napom és a viola-vágytól lila sírba hull le a rózsa;

este a húr már pattanásig feszül: a teljesülést várom, de az üresség úgy rám ásít, mint az el nem ért, vágyott álom.

Megnyugvást rám csak az éj hozhat,' ha tudom: új most nem születhet.

... Eléúszom a holnapoknak, hátha valami koncot vetnek ...

POLNER ZOLTÁN:

&Líq,ul a fildjtmrei

Belekiáltok a nap arany tölcsérébe: nem akarok egyedül maradni a csillagok üszkös gerendái alatt

a pusztulással hol a városok helyén a kövek fellege száll és a vas, a szén alaktalan, hatalmas virágaiból kemény

zokogást dördül a szél, hol a csend rideg csempéiről lassan csöpög az ég s a sebhelyes arcú emberiség növényeinek gyökerét rágja. Halott vidékek hosszú sora: felettük a hulló fákkal, madarakkal együtt sírok, gyászolok és ülök a gyerekkor mályvaszín dombján szétszedett testem előtt és nem tudom, hogy rakjam össze.

ÉBLI KATALIN:

Hazafelé

Fáradt utcákon lépkedek, lassan mennek a házak mellettem; testem még harcol az ébrenlétért, de lelkem már ágyba fektettem.

Almos neonok vibrálnak,

— a város egy nagy. ásító száj; társaim beszédét nem figyelem, agyamban már minden szó fáj.

Egy-egy percig nem tudom, hol vagyok.

— álomkép a nyüzsgő forgatag; véletlenség, ha hunyorgó szememben.

mint rossz hálóban, egy fény-hal fennakad.

lVTekiíogott Uborka Lajos a számolás* nak. Kiszámította, hogy háromszor három alapméretű, két és fél méter sátor építéséhez negyvenöt kvadrát lóbőrre van szükség. Középgyengén kidolgozott bőr értékét véve alapul, hozzáadva a sátorváz előállítási, valamint az építkezés kivitelezési költségeit, háromezer forint. Ez pedig beszorozva húszezerrel...

Még a lélegzete is elállt a szédületes számtól.

Megképzett előtte a jövendő. Egy ultramodern gépkocsiban látta magát, ahogy ül a volán mögött. Mellette szalmasárgára kiszőkített neje ül, egy lehetetlen kalapszörnyeteggel a fején, követve ezzel is a divat szeszélyét, miközben megszérelmesedett pillantásokkal ostromolja őt. O pedig hajt, magabiztosan, százhúszas tempóval.

Sürgetőleg szólalt meg Szinán bég.

— Vállalja?

— Vállalom — zökkent ki Uborka Lajos az álmodozásból.

— Helyes — bólintott a bég. — Ha két napon belül legyártja a rajzokat, akkor a feje nyakán marad.

— Micsoda?! — rőkönyödött meg az elhangzott szavaktól Uborka Lajos. — Hogy az én fejem...

— Igen — simogatta meg szénfekete sza- kállát a turbános hadfi —, akkor nem ütte- tem le a fejét.

— De kérem! — hüledezett tovább Uborka Lajos. — A tervezői munkát meg kell fizetni-...

— Hát nem fizetek meg én?

— Mivel, nagy jóuram, mivel?

— Azzal, hogy megkegyelmezek a gombócfejének.

űrre már Uborka Lajos is megszeleseT-J dett. Papírt, ceruzát ragadott és számolni kezdett.

— Kérem — kezdte el a számítást —, ha a középarányos tervezési díjat veszőn is alapul, mely három százalék, akkor is egymilliónyolcszázezer forint.

Szinán bég nyakán kidagadtak az erek.

— Mennyit mondtál? — vonta össze bozontos szemöldökét.

—- Hát kérem — szaladt be most már a madzag Uborka Lajosnál —, egyezzünk ki másfélmillióban, hiszen...

— Védd magad, te semmirekellő!; — rán»,~ totta ki Szinán bég a kardját hüvelyéből, majd üvöltözni kezdett.

— Az Aranyszarv partjától Nándorfehérvárig nem bírtam egymillió értékű aranyat , összeharácsolni, s te most leakarsz vágni, mint valami gyalogbékát?! Híjnye, azt a jóságos kireiejzumát a szenteltvízpusztító fajtádnak! ...

Suhogva villant a kard pengéje. Uborka Lajos pedig, látva azt, hogy az alku súlyosabb nézeteltérésre fordult, kétségbeesetten mar- . kolta fel az asztalon hányódó, régimódi tollszárat.

Védekező állásba helyezkedett. S míg jobbra, balra ugrált a bőszen hadakozni készülő . bég előtt, addig meghökkentő csoda történt vele vívás közben. A kezében levő, berozsdált toll, amit már csak kuriózumként tűrt meg íróeszközei között, növekedni kezdett. Kopja nagyságúra hosszabbodott, melynek veszedel- mességével Szinán bégnek is számolnia kellett.

A Fényes Porta nagyvezírje azonban az általa lebecsült ellenfél képességétől ámult el. Minden egyes mesterinek szánt szúrás, vágás elől olyan ügyesen, szemfényvesztő hajlékonysággal tért ki, hajolt el, hogy nem állhatta meg kérdezés nélkül.

— Hol tanultál meg ilyen remekül csűrni, cselezni, te ebhitű? — csikorogta.

— A paragrafusok sűrűjében! — rikkantotta el magát Uborka Lajos, most már bizakodva.

Kezdte megkedvelni a furfangosan védekező ellenfelet.

— Állj be hozzám, megteszlek jaja-basi- nakl*

— Mi lesz a fizetség?

— Szabad harács a portyázó hadjáratokban.

— Azt a szakmámban is megtalálom.

— De azon rajtaveszíthetsz.

— Igen, de portyáidon a fejem is rámehet.

Egyik elkeseredett összecsapásnál nagyot

csendült Szinán bég kezében a kard. A cselezve föltartott tollszáron kettétört a finom damaszkuszi penge.

A halál félelme rajzolódott ki a bég arcán.

— Könyörülj rajtam! — hullott térdre.

— Kuncsaftjaimnak nem szoktam irgal- mazni — szólt Uborka Lajos hidegvérrel, majd egy jól irányzott szúrással ledöfte a fukamajjt bizonyult nagyvezírt.

Haldokolva készülődött Szinán bég a túl- világi útra.

— Csak az bánt, — suttogta elhaló hangon —, hogy ily szégyenteljes halállal halok meg, s a paragrafusok mögött kell ólálkodnom a Paradicsomban.

űzzél még egy utolsót vonaglott, majd megadva magát a sorsr-<- „í- iit a

padlón.

* Janicsártiszt.