Heves Megyei Népújság, 1963. április (14. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-04 / 79. szám

1963. április 4., csütörtök NÉPÚJSÁG 5 AI ELNÖK f'cpfi halk szavú em- GSCUUr», bej. Tóth József, a tiszanánai Petőfi Tsz elnöke. Negyvennégy éves, haját itt- ott megszórta már az idő fe­hérrel. Kézfogása kemény, érezni belőle a határozottsá­got, kapához, kaszához ido­mult férfi erejét. Olyan em­ber, akit tisztelnek falujában, a járásban. Tóth József 1949 óta elnöke a tiszanánai Petőfi Termelőszövetkezetnek, s így a megye „legidősebb” tsz- elnöke, aki a hosszú, izgalmas évek küzdelmében edződött és aki mindig egységbe tudta tar­tani gazdaságát, maga mellé tudta tömöríteni a magafajta embereket. Olyan ő, akit a festők vászonra festhetnének, a szobrászok megmintázhatná­nak: tekintete, mozdulata, be­széde magába egyesíti a föld­művelő ember tiszta, szép típusát. ★ Ae7fnl mellett ülünk és életéről beszélge­tünk. Életútja sok fáradságot, szenvedést, de sok örömet is takar. Gyermekkoráról kérdezge­tem, ő sokáig nem válaszol, te­kintete az ablakon túl a széles határt járja. — Itt születtem Tiszanánán. Ketten voltunk testvérek, apám cseléd volt. Ledlik Béla főjegyző tanyáján laktunk, in­nen jártam be az iskolába, té­len pedig édesanyám testvéré­nél laktam a faluban, mert na­gyon messze volt a községtől a tanya, s féltek, hogy az úton megfagyok — kezdi a szót. — Amikor pedig elvégeztem az általános iskolát, részes arató és napszámos lettem én is. Alig tudtam megkeresni a be­tevő falatomat. Cigarettára gyújtunk, mély­re szívjuk a füstöt a csendes szobában. Egyszer csak az ut­cára mutat az elnök: — Ezen az úton vittek el ka­tonának. Két évet Magyaror­szágon szolgáltam, majd 1942- ben kivittek a frontra. Már 18 hónapot töltöttem kint, ami­kor társaimmal megszöktem... Izgalmas hetek, hónapok kö­vetkeztek. Csapatcsendőrök üldözték, kétszer, fogták el őket, de mindkét esetben a szerencsés véletlen folytán si­került megmenekülni. Amikor végképp körülzárták a kis csapatot, a fronton akartak át­hatolni, azonban fogságba es­tek. Fogságból 1948-ban tért haza. ★ Iííeli‘i'7‘1 új élet. meg­laenaza változott körül­mények fogadták. Eltűntek a földesurak, nagybirtokok, fő­jegyzők, bárók és grófok. Sum- más társai földet, jogot, lehe­tőséget kaptak arra, hogy él­hessenek. Érezte: távolléte alatt nagyot változott idehaza a világ. 1948 őszén földbérlő szövet­kezet alakult a községben. Ö is tagja lett, később vezetője. 1949-ben pedig megalakították a Petőfi Termelőszövetkezetet. Tudták, hogy csakis összefo­gással közösen, egy akaraton lehet még többet termelni ök, még több jövedelemre szert tenniük. — Harminchármán kezdtünk 330 holdon — emlékszik vissza. — Engem választottak elnök­nek. Tíz ló, három tanyaépü­let, s néhány gazdasági felsze­relés, összesen 250 ezer forint értékű volt szövetkezetünk.va­gyona. De dolgoztunk! Har­minc forinttal zártuk az első évet. Nehéz volt abban az időben a talpraállás, egy-egy közös gazdaság megszilárdítása. Tü­relem, nagy akarat, a tagok megértése, szíve, lelke kellett a munkákhoz. Szerencsére ez a sok feltétel biztosítva volt a tiszanánai Petőfi Tsz-ben. Sem a Nagy Imre féle tsz-oszlatás, sem pedig az 1958-os ellenfor­radalom nem tudott kárt tenni a szövetkezetben. A szövetke­zet elnökének irányításával állták a vihart, védték közel tízéves hagyományukat, mun­kájuk gyümölcsét. S nem ered­ménytelenül! Ma már a közös gazdaság tiszta vagyona 12 millió forint, 854 a tagok szá­ma és 7500 holdra duzzadt a területük. ★ ­Tí/PSinPiiV éve termelőszö- IIAeilIlt'wy vetkezeti el­nöknek lenni egy gazdaságban, nem kis dolog. A hogyant ku­tattam, erre kerestem magya­rázatot. A legelső mindeneset­re a személyes példamutatás a munkában, az életben. A be­csületesség, a megértés, az egyszerűség. Tóth József an­nak idején elnök létére maga is együtt dolgozott a tagokkal, kint a határban. Zsákolt, ugyanúgy, mint a többi. Igaz, ha ideje engedi, most sem szé- gyelli megmutatni az embe­reknek, hogyan kell kapálni, zsákolni, tudják róla, hogy kenyéren és vöröshagymán kezdte az életet... Ebből a szerénységből ma sem fogyott ki. Nincs olyan ügye a tsz-nek, amelynek meg­oldásánál ki nem kérné a ta­gok véleményét. És a közös fejtörés mindig talál megol­dást a problémákra. Később *5-8**K" — Három gyermekem van — mondja —, a legidősebb kato­na, a másik kettő iskolás kor­ban van. Feleségem is tsz- tag. Én 1951 óta vagyok párt­tag. 1958 óta pedig munkásőr. 1955-ben kiváló tsz-tag kitün­tetésben, 1957-ben pedig a Szo­cialista Munkáért Érdemérem kitüntetésben részesültem. 1962 óta tagja vagyok a me­gyei pártbizottságnak is. — Vágyai, tervei? — Egészségesen, tisztessége­sen felnevelni a gyerekeket, s előbbre vinni a szövetkezet gazdálkodását. Igen! Ez a legnagyobb vá­gya, terve Tóth József elnök­nek. A termelőszövetkezet eredményeinek további foko­zása, a tsz-vagyon /további gyarapítása. Azt szeretné, ha ebben az évben rekordtermést érnének el minden növényből és így magasabb lenne a része­sedés is. Vágya, hogy mégoldja a takarmány problémát, amely jelenleg nehézséget okoz a gaz­daságnak, hogy tovább bővítse, fejlessze a premizálást, hogy minden szövetkezeti tag még elégedettebb, még boldogabb legyen. A legszebb, a legemberibb, a legnemesebb vágyak, tervek ezek. Fazekas István Ma fiaira tart ott ziuztókkaL... Ezer lakásba még az idén, két éven belül 2600 lakásba vezetik be a gázt Egerben A gázcsövek lefektetését már elkezdték. A Lenin úton végig, a vasúttól a színházig, majd e hónap közepén a Széchenyi ut­cán folytatják. Szakaszosan, előre megállapított ütem sze­rint, a Csiky Sándor utcáig, aztán a Tűzoltó térig és i év végéig a Ráckapu térig ér a gázvezeték. Közben a Klapka utcában is ágyat vet­nek a csöveknek, az Egészség­ház és a Gólya utcában seré­nyen dolgoznak a csőszerelők, még az idén 1000 új lakásba vezetik be a gázt. Ezer háztartás kap gázt az idén és nem több, mert az olaj­kutak termelésénél nagy meny- nyiségű gázt használnak fel. Miből, honnan fogják biztosí­tani 1965-re 2600 egri lakás gázszükségletét? — kérdeztük a városi tanácson Freytag László mérnököt, — Még ebben az évben meg­kezdik Fedémestől Egerig a gázvezeték építését. A Hajdú­hegyen fogadóállomás épül. Akik hamarosan földgázzal akarnak főzni, azokat biztosan érdekli, hogy lesz-e majd. tűz­hely, infrasugárzó. Lesz, a ke­reskedelemmel tárgyalásokat folytatnak. Aki eddig palackos gázt használt, annak csak a tűzhely fúvókáját kell kicse­réltetnie, viszont nem kell sorba állnia és palackot cipel­nie. De a legfontosabb, hogy nem kell nyomáscsökkentőket beszerezni. Ez rendkívül lassí­totta volna a földgáz igénybe­vételét. Négy központi nyo­másszabályozó beépítésével, el­érik, hogy a városi vezetékek­ben, a lakásokhoz csatlakozó csövekben alacsony nyomású gáz legyen. Az állami lakásokban a fogyasztótestig vezetik a gázt, erre Eger város tervei­ben 3,4 millió forintos költség- keretet biztosítottak. A ma-, gánlakásokba való gázvezetési költségekre az OTP útján köl­csönt biztosít államunk. Az idei rendkívüli tél na­gyon megnehezítette a meg­felelő mennyiségű és folyama­tos , gázszolgáltatást. Intézkedé­sek történtek az andornaktá­lyai gázkút bekötésére, vagy megfelelő tárolótartály építé­sére, hogy javítsák és bizton­ságossá tegyék a város gázel­látását. A Széchenyi utcai gázveze­ték lefektetésével egyidejűleg korszerűsítik, felújítják a vil­lanyhálózatot. A házak faláról, a falikarokról földkábelra tér­nek át, és egyidejűleg kicseré­lik a régi, elöregedett Vízveze­ték nyomócsöveket. Mi taga­dás, nagy felfordulással, nem kevés bosszúsággal történik a járda és az -úttest felbontása, az árokásás, szerelés és beto­nozás. De földgázt, biztonsá­gosabb, * jobb villany- és vízellátást kap a lakosság. A város vezetősége igyekszik úgy összehangolni a különböző munkálatokat, hogy azok a le­hető legrövidebb idő alatt és a lakosság legkisebb háborgatá­sával befejeződjenek. Az idén sok minden történik, hogy fej­lődjék és az átmeneti kényel­metlenségek után szépüljön is Eger. Ma, ezen a szép ünnepen, sok felnőttben felelevenedik annak a napnak, annak az éj­szakának, vagy íajnalnak az emléke, amikor a felszabadító szovjet csapatok elérték a fa­lujuk, városuk határát. Hogyan emlékeznek erre a napra, miként niaradt meg a sok emlékezni való között ez az élmény — ezt• kérdeztük meg többektől, s a válaszokból itt közlünk néhányat: ★ — Ügy emlékszem, mintha ma lett volna. Hogy is felejt­Kovács Lajos hettem volna el, mikor az éle­tem függött attól, mikor sza­badulhatok ki a föld alatti bunkerból a napvilágra, s kik karjába futok. Szökött katona voltam. Egyszerűen lemarad­tam itthon, Füzesabonyban — meséli Kovács Lajos bácsi, az fmsz nyugdíjas igazgatósági tagja. A feleségem egyre sírt, ínért az utcán komor fairaga­A felszabadulásra emlékeznek szók hirdették, hogy a szökött katonákra halál, akasztás vár. Én csak nyugtattam, s a sokat tapasztalt ember szemével, fülével fogtam fel a hozzám érkező híreket. Negyvennégy éves voltam, s akkor már meg­jártam Amerikát is. Engem nem lehetett a rémhírekkel ijesztgetni. Kapcsolatom volt a munkásmozgalommal, nem­csak olyan könyveket olvastam én, amilyet a boltban árultak, így aztáh, amikor felrobban­tották a németek a tárházat a vasút mellett, tudtam, hogy szedik az irhájukat. Végig az volt rájuk jellemző, hogy ha nem tudtak valamit tartani, akkor elpusztították. Valóban, nagy csend lett. A családot felparancsoltam a lakásba, tudtam, hogy most már csak a szovjet katonákat várhatjuk, s valóban, nemsokára be is ko­pogott a szobába három na- gyan fáradt ember. Szétnéztek, meggyőződtek arról, hogy el­lenség nincs sehol, aztán nyu­godtan nekiültek a feleségem által eléjük tett ételnek... ★ — Olyan tízéves forma gye­rek lehettem — emlékezik Mester Lajos, a poroszlói tsz kovácsa, aki jelenleg munkás- őr szolgálatban volt — anyám éppen kenyeret sütött. Mi, gyerekek, a szoba sarkában egy vaságyon szorongtunk, s minden dörrenésre ijedten rez­zentünk össze. Anyám szegény, be-beszaladt, közben asztalon párolgott az ebéd, nem mer­tünk enni. Éppen benn volt, hogy megnyugtasson bennün­ket, amikor mindennél na­gyobb dörrenés rázta meg a házat és a kemence, meg az étel tele lett szilánkokkal. Em­lékszem rá, hogy a kis cipóm akkor már kisült és azt szo­rongattam magamhoz, és ke­gyetlenül sírtam, hogy oda az ebédünk. Ahogy kinézek, lá­tom, hogy a kertben egy nagy fánkat jól szétvitte az akna. De azt is láttam, hogy a töltés felől furcsa lovas közeledik. Usgyi! Ki a házból! Milyen a gyerek? Kíváncsi. Már el is felejtettem a robbanást, anyám hiába kiabált utánam, csak lá­tom, hogy velem együtt még sok gyerek igyekszik a kútnál álldogáló lovashoz. Ügy bá­multuk, mint a csodát. Ne­künk azt mesélték az öregek, hogy az oroszok bocskorosan járnak, de rendes ruhájuk nincs, se ember nem érti a be­szédüket, meg vadak, hiszen ázsiaiak. Erre megjelenik egy kék, vele, kozáknak. Hát még, mikor megláttuk, hogy kardja is van! Hát így esett... ★ — Nagyon nehéz volt itthon maradni. Nem tudtam Sokáig, hogy mit tegyek — emlékezik dr. Szemerkényi Bernét, a ver­peléti körorvos. — Négy gyer­mekem volt, a legkisebb alig Mester Lajos csodálatosan szép deres lovon egy daliás bajuszos, nagy, fe­kete köpenyes katona. Rögtön el akartunk menni, mi gyere­Dr. Szemerkényi Bemát múlt egyéves, öreg nagymama velünk, s mindenhonnan árad­tak a menekültek. Az átvonu­ló csapatok orvosai mind meg­látogattak, s első megdöbbent kérdésük ez volt: „Te még itt­hon? Mire vársz? Azt hiszed lesz helyed, lesz rád szükség, ha a németek elmennek?” Nem tudtam mit tegyek. Azt beszélték széltében hosszában, hogy a szovjeteknek egyszerű­en nincs szükségük az értel­miségre, vagy sorba állítják őket, vagy hajtják Szibériába. Mi az, hogy falhoz állítanak? Az lehetetlen. Semmi okosra nem jutottam önmagámmal, egyszerűen elhatároztam, hogy maradok. Maradtunk. Lesz ami lesz. Hogy hogyan talá­lom meg majd a magam he­lyét az új életben? Nem tud­tam semmi ilyen kérdésre vá­laszt adni. S aztán azon a na­pon, délután két óra körül *Vécs felől észleltük a csapat- mozgást, s dermedten vártunk. Én beszéltem tótul, gondol­tam, majd csak megértjük egy­mást. S mikor benyitottak a pincébe, az asszonynépség fel- lélegzett — magyarul szólt hozzánk a szovjet katona. Mindenkit megnyugtatott, s aznap nem, de másnap küld­tek értem, hogy felállítják a segélyhelyet, s kezdjem meg az órvosi munkámat, mert a fa­luban bizonyára szükség van rám. Mit kell ehhez még hoz­záfűzni? Az hiszem a világon semmit... ★ — Mielőtt belekezdenék, nézzék meg ezt a szobrot. Ugye hasonlít a kisunokámra? Pedig olyan nehéz_ mintázni, mert mindig szaladgál, nem tud egy helyben állni! No, ak­kor menjünk beljebb, mert még mindig foga van a nap­nak! — invitál a lakásba Tóth Miklós siroki kőfaragó, az Országos Műemlék Fel­ügyelőség nyugdíjasa. — Hát kérem, ha valaki, sikkor én aztán igazán nagyon vártam a szovjet csapatokat. 5 919-ben ? direktórium tagja voltam. El­képzelhetik, hogy engem mennyit hurcoltak, mennyit bántottak. Aztán, hogy ötven éves voltam már akkor, de megbízhatatlan ugye, beosz­tottak munkaszolgálatra. A lo­sonci városparancsnoknak kellett volna egy emléket fa­ragnom. Kigondoltam valamit. Kötöttem az ebet a karóhoz, hogy én csak otthoni anyagból, otthoni kőből tudok faragni. Útnak is indítottak haza, s nem tudom ma sem elhinni, hogy túljártam az eszükön, hi­szen nekem eszem agában sem volt kőért jönni. Hazajöt­tem, aztán itthon maradtam. •Éppen a nevem napján éjsza­ka jöttek be a szovjet kato­nák. Boldogan szedelöz- ködtünk mi, régi mozgalmi Tóth Miklós emberek, aztán hamarosan helyre is állítottuk a rendet, mert hiszen a falubeliek is látták, hogy mire megy a já­ték. Ha jaj! Akkor még csak ötven éves voltam! De elmegy az idő!... Hanem nézzék csak! Itthoni kőből ugye jó lesz ez a kis szobor...? Cs. Adátn Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents