Heves Megyei Népújság, 1963. április (14. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-04 / 79. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE-------------A MEGYEI MÖVEIÍDÉSI HÁZ IRODALMI KORÉNEK KIADÁSÉBAN---------— 19 45 ELSŐ NAPJAIT jelezte a nap­tár. Rongyospusztán úgy zúgott végig a háború, hogy mire föleszméltek a? emberek, nem tud­tak mit kezdeni a rájuk szakadt szabadsággal. Nem tudták fölérni ésszel, hogy a világ, ami­ről annyit sóhajtoztak, az most visszatartóz- hatatlanul elérkezett. Olyan napok virradtak rájuk, amikor már nem emelnek kezet többé a cselédre. S ez hihetetlennek tűnt az egyszerű cselé­dek szemében. Hitetlenkedve vették tudomá­sul, hogy a cselédatyaúristennek nevezett in­téző elszelelt, s nem vitt magával mást, mint egy batyura való holmit és a száztíz kilós fe­leségét, no meg azt a nádpálcát, amelyet oly mesterien tudott suhogtatni a cselédség felett. Így hát nem siratta meg senki az urasági helytartót. Helyette olyan hálátlannak tetsző kívánságok hangzottak el a megugrott béres­pofozó után, melyek közül a ragyaverés és a fészkes nyavalya legenyhébb kívánalmaknak számítódtak. És nem is lehetett felróni a rongyospusz­tai volt cselédeknek. Hiszen csak ők tudhat­ták, hogy mennyi kín, szenvedés és megaláz­tatás jutott ki a cselédember- számára. Dühöket még az is növelte, hogy jó előre megszabadították a majort az állatállományá­tól. Falkában hajtották 'el a hízásban levő süldőkondát, a feljavításra fogott sőregulyát. S ennek tetejébe még a lovakat is bevagoní- rozták. Nem maradt más a tanyában, mint az épületek szomszédságában meghúzódó rop­pant takarmánykazlak és a félszerekben el­heverő szerszámok, amelyeknek látványa még jobban elbúsította a cselédszíveket. Szerencsére, a nagy zenebonában sikerült két ócska gebét megszerezniük a szovjet ka­tonáktól. Bár ez a szerzés üzletkötés volt in­kább, amelyet először kötöttek az uraság he­lyett: két zsák morzsolt kukoricát szurkoltak le a kimustrált jószágokért, amit ugyan tehet­tek, mert valami azért maradt az uradalom raktárában. COHA NEM LÄTOTT szorgoskodással postorogtak az istállóban. Egyik a másikát felváltva gondozta, takarította a já­szolhoz kötött két lovat. Ha fogyóban volt a takarmány, akkor már lucernáért szaladtak, vagy szemes takarmányért, s csattogott a szecskavágó, a daráló, olyan pácot készítet­tek, hogy azt még az ember is megkívánta volna. Föl is pendült a két jószág. Kigömbölyöd- tek a bőséges abraktól rövid idő alatt, s olyan ficánkolást tettek a hidláson, hogy öröm volt őket nézni. Meg is jegyezte Kisbabos Adám, a legöre­gebb cseléd: — No, gyerekek, most már jöhet a föld­osztás! ★ Egyik reggel arra döntöttek a tanya lakói, hogy megjártatják a pejkókat. Szekér elé fogják a két jószágot, s kitapasztalják őket: hogyan húznak, nem kötődik az egyik, vagy a másik, mert a párbaszoktatásnál mindezt jó tudni. A legjobb lószerszámokat válogatták ki a szerszámoskamrában. Gondosan előkészítet­ték a legmutatósabb szekeret, majd hozzálát­tak a lovak fölszerszámozásához. Már az istrángokat csatolták föl a hám­fákra, amikor elkiáltotta magát az egyik le­gény. — Adám bácsi — mutatott a major sar­kára —, ott jön Kucu Boldizsár! Kucu Boldizsár érkezése mindig esemény­nek számított ezen az isten háta mögötti ta­nyában. Amikor ez a hasba-vállas ember megjelent a majorságban, akkor már minden­ki tudta: cigány kupacokat .megszégyenítő al­kudozásokkal fogja összevásárolni a cseléd­ólakban kivénhedt anyadisznókat, választási malacokat, hogy aztán némi feljavítás árán, tovább adja a környékbeli vásárokon, nem éppen tisztes haszonnal. [ INDEXEK MELLETT, persze, hitele­zéssel is foglalkozott. Mint valami ta­nyasi bankár, úgy adta ki a kupeckedéssel szerzett pénzeket, borsos kamatra. Őhozzá fordultak kölcsönért a megszorult tanyasi asszonyok, ha keresztelő, vagy egyéb költsé­ges ünnep mutatkozott a láthatáron. Most is, ahogy bevonult gyalogába a ta­nyába, egyszeribe jvörülvette az asszonysereg. Egymás ellen licitálva kérdezték, vallatták a faluból érkező Kucu Boldizsárt, hogy zajlott le az ostrom a faluban; halt-e meg valaki az aknától; meglépett-e a főjegyző, aki rendkí­vül gorombasággal taposott a ’ parasztok lá­bán, és így tovább. A kíváncsiság kielégülése után elmondták rendre: milyen viharos gyorsasággal oldott kereket a gazdaság intézője: miként váltak üressé a majorság istállói a kupcihér intéző jóvoltából. Idáig értek a felsorolással, amikor felsó­hajtott az egyik asszony. — Még az a szerencse, hogy az oroszok is hagytak két lovat, mert máskülönben leshet­ünk a tavaszt! S ezzel már cipelték itt az üzlet után szag­lászó vendéget, az indulásra váró fogathoz, hogy tekintse föl a lovakat, a majorság sze- mefényét. Kucu Boldizsár a vérbeli kupec szemével vette szemügyre a fogatot. Akkurátus komó- tossággal mustrálta körül a két lovat, meg­vizsgálva külön-külön a szűgyük szélességét, PÜSPÖKI MIHÁLY: Mégiscsak magyar ember... M1 a paták állását, miközben azon kezdte törni a fejét, miként lehetne megszerezni e két pom­pás állatot. Kapitális ötlete támadt. — Hát igen! — szólalt meg közömbös hanghordozással. — Ezek bírni fogják a trap­pot — Moszkváig. Riadtan kapták fel a fejüket a tanyasiak. — Micsoda?! Kucu Boldizsár pedig ütni kezdte a vasat. — A faluban már minden lovat össze­szedtek. Össze? — össze bizony! — sandított Kucu Boldi­zsár laposan. — Méghozzá gazdástól, mert hát a lovakat el is kell hajtani valakinek. A FÉLELEM FAGYOS lehelete citerá- zott végig az embereken. Elképedve hallgatták a hájfejű hírelőt, aki alaposan TASNÁDI VARGA 'ÉVA: TartOzás­Emlékeimben él a tegnap, árnyéka néha rámhajol, s köddévált arcok hívnak olykor a zöldbeborult fák alól. Látom az őrt... Halott kezéből görcsöt facsart a döbbenet. — Látom a nyitottszemű kislányt egy tört teniszütő felett. S itt a tudós! — Krisztus szakálla döglött kutyák fején pihen... — Tanítok! — mondta. — Könyvet írok! Engem nem bánthat senki sem! Tizennyolc tavasz múlt azóta, kitágult, más lett a világ. Iskoláshajam kontybakötve, és ismét zöldek mind a fák. Tizennyolc tavasz múlt azóta a budapesti ég alatt, s szívembe égett mindörökre a Duna — Vár — a madarak, az aknatűz — és halott arcok — — a véres hó — a szenvedés... S tudom, hogy amit eddig tettem, és amit írtam — oly kevés! Nem lehet szóval és idővel lemérni még, hogy mennyi az. Tartozásom — ameddig élek — tartozás lesz — és így igaz! Emlékeimben él a tegnap, a múlt vizéből felmerül, s nincs elég vers, amivel valljam: mit jelent élni emberiig! FORGÁCS KAROLY: Tizenhét lépcsőn állunk Szaktársak! Vessük le ma a szerénység over állj át, öltsünk ünnepi ruhát, mártsuk meg meszelőinket a vödrökben, s tüntessük el a házak ormairól, az üzemek falairól azokat a jelszavakat, melyek vasban, vasbetonban, kőben, vagy téglában valósággá válva ragyognak körülöttünk. Nem kell tűzoltólétrára állnunk, hogy elérjük a magasba festett feliratokat,’ mert tizenhét év sok-sok munkás napja alatt — szerénytelenség nélkül — nagyra nőttünk. erős lábunkkal tizenhét fényes lépcsőn állunk, s büszkén nézünk szét tájainkon: színeikkel és formáikkal szemünkbe sütnek megvalósult jelszavaink, terveink, s magasodnak elénk kézzel gyúrt anyagból életté varázsolt álmaink* megcifrázva mesélte tovább a kiagyalt histó­riát, megtetézve még azzal, hogy micsoda jaj­veszékelés volt a faluban, amikor a szomorú karaván elindult. Elszörnyedt a jámbor népség a betálalt eseménytől. Egyik-másik már hideglelős bor­zongással meredt a kocsirúd mellett toporgó pejkókra, majd az egyik asszony eljajdította magát. — Jaj, isterrem, ha az én emberemet elvi­szik a lovakkal, akkor mi lesz? Kétségbeesés lett úrrá az asszonyokon. — Még csak ez hiányzott nekünk! — Meg egy púp a hátunkra! Inkább sose lássunk lovat a majorban, mintsem embereinket elvigyék! Ingerülten dörrent Kisbabos Adám az asz- szonyokra. — Mit óbégattok itt?! De az asszonyokkal most már nem lehetett bírni. — Ki kell csapni ezt a két dögöt a tanyá­ból! — süvítették. — Hova csapnánk ki őket? — morogtak az emberek. — Hiszen itt fognak kódorogni a tanya körül, a lucemakazlak között. Erre a megfelelő alkalomra várt Kucu. Boldizsár. Nagy hirtelen fölrántotta magán á nadrágkorcát, s odahajolt a leghangosabban ágáló menyecskéhez. — Hát, ha úgy kívánják, elhajtom én őket! — szólt nyájasan. — A falu alatt majd szélnek eresztem... Fellélegzettek az asszonyok. — Csakugyan. — Ez aztán okos beszéd! /AAAW/A ÉBLI KATALIN: Reggeli műszak előtt Füstként száll el az éj, s a magasban ébred az élet: kékség és ragyogás röpköd a gyárak egén. Lépés koppan a járda kövén: a városon átmegy,’ s ágazván szanaszét, rebben a fény a nyomán. Mindenből kikelet rügyezik ma, harmatot isznak gyűszűből a füvek, sarjad a pillanat is. Utcák és terek fái ragyognak, ég idelenn a felhőtlen sugarak százezer ága, tüze. ...Lépések kanyarodnak az úton, lépnek a házak, léptek ritmusa zeng reggeli műszak előtt. KÓPIÁS SÁNDOR: ^fjuútúL tavaszt elán.. Rebbentsd meg szárnyadat, s tűnjék az éjszaka sötétsége, — szívedből lobbanjon világunk egére örök-béke. Fogjanak kezet a szemedből születő, csöpp hajnalok, — életed vizének partjára lépek és elhallgatok. Göngyöld fel bánatom szőnyegét, s terítsél tavaszt elém, kínáld fel parázsló csókodat szerelmünk szép ünnepén. Gyöngyfényű csillagok között is finnyásan válogatok, — csak hozzád szállnak a lelkemből röppenő gondolatok. ölelem s hajlítom hajlékony, meztelen derekadat, — zuhogva, csobogva áttöri gátját a fény-áradat. Látomás vagy te már, valóság csakis az ajkad lehet, — szépséged oltárán gyertyaként égetem életemet. ANTALFY ISTVÁN: Tél után Meghaltak a fehér hidegek, túljárt a Nap a tél eszén, és lecsöppent az utolsó csepp a tél jégcsapos ereszén. Szemfedőt hímzett a tavasz, s a tomboló hársfák alatt duhajkodóan eltemettük, mi még a télből ittmaradt. Szekereket görgettünk útnak, a napbanyúló utakon, lefogtuk messzeszálló lelkünk, s úgy kiáltottuk: Nem adom! És tavaszajkú dalolással eltemettük a hideget: legyen az élet koronája ki tesz is, nemcsak hiteget! IN1 — Ha vállalja, megháláljuk. És Kucu Boldizsár vállalta. Elvégre: nem volt ő rossz ember sohasem. Legfeljebb any- nyiban vétett olykor a felebaráti szeretet ellen, hogy előszeretettel ejtette át minden­kor az együgyű, hiszékeny embereket. De hát, istenem! Az emberi butaságból élnek a szá­mító okosok. | ÉHANY NAP MÜLTÄN az egyik ta­nyasi asszony bent volt a faluban. Lisztet őrletett a malomban, mivelhogy ost­rom alatt elfogyott a kenyérnekváló. Már a malom kapuján fordult ki az utcára, hátán az irgalmatlan nehéz batyuval,- amikor arra figyelt fel, hogy fogat közeledik éktelen ro­bajjal. Az a két pejkó vágtatott hátracsapott fü­lekkel, amit ők a nagy ijedelemben kiadtak a kezükből. A szekér ülésén pedig Kucu Boldi­zsár feszített. Gőgös tekintetét pöffeszkedve söpörte végig az utcai járókelőkön, miközben a gyeplőt fogta keményen. Olykor pattintott ostorával. Ez a hébe-hóba ostorpattintás azonban csak azért volt, hogy lássák: Kucu Boldizsárnak felvitte az isten a dolgát. Még az ütő is megállt a batyu alatt gör­nyedő tanyasi asszonyban. Hirtelenjében nem tudott mit tenni, mint nézte elnyíló szemmel a tovarobogó fogatot. Megcsalatás keserű érzése lopózott szívébe, ahogy elindult hazafelé. Odahaza pedig le­dobta terhét a konyha földjére, s már loholt is át, Kisbabos Adámékhoz. — Adám bácsi! — szólalt meg fuldokolva. — Egy szó sem igaz a lovasgazdák összesze- déséből. Itt megállt egy pillanatra, kifújta magát, majd folytatta. — Láttam a lovakat. Ügy hajtotta Kucu őket, hogy valósággal elragadták a szekeret! Kirobbant a torzsalkodás. Egymást szidták a tanyasiak. Az emberek az asszonyokat okolták, hogy miattuk van az egész: bedűltek az első szóra, s úgy telióbé- gatták a tanyát, hogy attól még a magasban lakozó atyaúristen is megkeveredett volna. Az asszonyok pedig vissza tromf oltak azzal: a fér­fiak azért férfiak,' hogy ne engedjenek az asz- szonyi sírásnak. De mivel őket is elkapta az ijedelem, így hát nincs mit nékik sem föl­hányni. Küldöttséget szerveztek és begyalogoltak a városba, a szovjet katonai parancsnokságra. A parancsnokságon elmondták keservüket, S már ment is a katonai patrul, hogy Kucu Boldizsárt a fogattal egyetemben, bekísérje. Boldogan mentek haza a rongyospusztai emberek. A két lovat, amelyet a' hitvány mesére kezükből kiengedtek, újra magukénak mondhatták. Teljes felszereléssel együtt. De alig értek haza, amikor újra jajgatás verte fel a tanya csendjét. Megjelent a ma­jorban Kucu Boldizsár lompos asszonya, s haját tépve jajgatta: — Jaj nekem, elvitették az emberemet! Ki­viszik Szibériába, azért, mert lelketlenek vol­tatok! Jaj, istenem, de kegyetlenek is vagy­tok! ... Kisbabos Adám förmedt a jajongó asz-, szonyra. — No, jó, vette le a cseréppipát az egy szem zápfogáról. — Most az egyszer kihoz­zuk azt a tekergő uradat k parancsnokságról, de aztán ne mutatkozzék többé nálunk. Az a világ elmúlt, hogy a tanyában szélhámos- kodjon. Maga mellé vett két embert, s visszabak­tatott a kommandóra. A kommandón aztán előadta kérését, hogy eresszék szabadon azt a léhűtőt, aki a fogatokat hazug híreszteléssel kicsalta. A parancsnok, egy öles termetű, fekete üstökű kozák, összehúzott szemöldökkel hall­gatta a tolmács fordítását, majd felpattant hirtelen. — Kérdezd meg az öreget — fordult a tolmácshoz —, miért kívánják ennek a lókötő­nek szabadon bocsátását! Vagy azt akarják, hogy máskor is rászedje őket? Kucsmáját gyürkéivé szólalt meg Kisbabos Adám. — Mondd meg a taváris kapitánynak, hogy nem őt nézzük, a széltolót, hanem a csa­ládját. S itt elakadt a mondókával. Zavarában a lábán levő ócska lábbelire esett pillantása, de aztán nekibátorodva folytatta. — Meg hát azt is nézzük — nyelt egy na­gyot a tanyasiak képviselője —, hogy ha gaz­ember is, de azért mégiscsak magyar ember... Gyors, pergő nyelvvel fordította le a tol­mács Kisbabos Adám szavait. S ahogy a sza­vak mondatokká álltak össze, úgy simultak mosolygóssá a szovjet tiszt ábrázatán a szi­gorú vonások. Odalépett Kisbabos Adámhoz. Átölelte a munkában megrokkant öregembert, s meg­csókolta jobbról-balról a gondoktól elnyűtt orcáját. — Karasó mágyár! — veregette még vállát. örömittasan hagyták el az emberek a parancsnokság épületét. A rongyospusztaiak arcán a megbékélés öröme fénylett, míg Kucu Boldizsár pampuskaábrázatán az ijedelem okozta szorongás kezdett oldódni. A rongyospusztai útelágazásnál hálál­kodva köszönt el Kucu Boldizsár, de a volt cselédek nem fogadták a köszönést. Helyette keresztülnéztek rajta, a becsületes emberek méltóságával.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents