Heves Megyei Népújság, 1963. február (14. évfolyam, 27-49. szám)

1963-02-09 / 33. szám

1063. február 9.. szombat NEPÜJ8AG 3 Kijelölték az új bánya helyét TANULNAK A VISONTAI „DIÁKOK" Nehéz, dongó • léptekkel iparkodnak a felolvasóba. A kucsmát, sapkát csak bent ve­tik le, mert hajuk még ned­ves, arcuk pirospozsgás a jó meleg fürdő után. Délután kettőkor volt műszakváltás a visontai bányánál és a délelőt­tösek most tanuláshoz fognak, A lócák, székek panaszosan reccsennek, amikor egyik-má­sik jól megtermett „bányász­diák” helyet foglal megszo­kott helyén. Kik ezek az em­berek, mit és miért tanulnak? Ezek a kérdések foglalkoztat­tak, amikor észrevétlenül, szép csendben beültem az utolsó padba. — Ma a tengelykapcsolók­ról beszélgetünk — jelentette be hallgatóinak Liszkai Ernő technikus, áz üzem KISZ-tit- kára. Nyolcórás műszak után nem éppen könnyű ceruzát fogni, az értelem is nehezeb­ben i követi a gondolatot, azért a lényeget megismétli és lassan diktálja az előadó. A jegyzetfüzetekben szaporodnak a §orok, egyik-másik rajz nem éppen pontos, de arra jó, hogy Gaskó Józsefet, az F 4-es gép ke­zelőjét emlékeztesse arra az alkatrészre, amelyet már sok­szor látott, a kezében tartott és szerelt. Mert más dolog a gyakorlatban megcsinálni vala­mit, a saját gépén kicserélni egy kopott alkatrészt és más a vizsgabizottság előtt elmonda­ni azt, amiről csak hallott, könyvből tanult az ember. De holnap többet kell tudnia itt mindenkinek, mint ma, mert a nyáron már új gépek ér­keznek, új feladatokat kannak és arra idejében fel kell készülni. Nem is akár­hogyan. Érteni kell, hogy mit, miért csinál az ember. Ezt a célt szolgálja a január elején kez­dődött 100 órás nehézgépkeze­lői tanfolyam. Matematikát, géprajzot, mechanikát és villa­mosságtant, anyagismeretet, korszerű balesetelhárítást és politikai gazdaságtant tanulnak azok, akik hamarosan milliós értékű, modern gépekre kerülnek a most születő, nagy külszíni bányában. Gyors léptekkel kell pótolni a hiányzó alapismereteket. Gaskó József egyszer hiányzott a nehézgépkezelői tanfolyamról. De akkor az általános iskola nyolcadik osztályának vizsgá­ját tette le. Szepes Béla most csatlós a bánya szájánál. Szakmája még nincs.' De hamarosan lesz, mert van akaratereje, szorgal­ma és agya sem lassú, befo­gadja a műszaki ismereteket. Sikerrel elvégezte a könnyű- gépkezelői tanfolyamot, most a 100 órásra jár és Szepes Bé­la itt, a bányánál lett párttag. Bognár József nélkül indul Jilszárokszállásra a busz, ő Visontán marad, a tanfolya­mon, és sokszor bizonytalan, hogy mikor és hogyan ér ha­za. Rostás Imre bokáig érő hó­ban, nehéz, csúszós úton, gya­log jött Abasárról, de nem hiányzott az oktatásról. Há­rom, négy kilométer nem tá­volság neki, hiszen eddig Do­rogon dolgozott. De abasári és hazahozta az itteni új bánya. Eleinte sok minden nem tet­szett itt neki. Elégedetlenke­dett, kiabált, veszekedett. Mérgében, vagy elkeseredésé­ben a poharat is többször megemelte a kelleténél. Aztán csapatba került, megváltozott ő maga is, meg a környezet is. Rostás Imre versenyt tanul a többiekkel és munkatársai szakszervezeti bizalminak vá­lasztották. Ha kell, veszekszik és követelőzik most is, de csak a közösség ügyéért. Jó néhány ember megszerez­te már a képesítést, hogy sza­lagkezelő, kenő, hányórendező lehessen az új bányában. De sok villanyszerelő, lakatos, kotrómester, sőt, főkotrómes- ter kell ide, mert hazánk leg­nagyobb külfejtéses szénbá­nyája lesz a visontai. A válla­lat főmérnöke gépekért utazott a Német Demokratikus Köz­társaságba é6 Visontától észak­keletre. Tévény tanya körül ki­jelölték az új bányanyitás he­lyet. — mutatta a tervtérképén Lorbert Ferenc üzemvezető. Több millió köbméter földet mozgatnak meg, mert Sok ezer vagon szén kell. Több mint négyezer méter vágatot hajtanak aZ idén, víztelenítik a lefejtés­re kerülő réteget. Az idei esztendő a felké­szülés éve. Előbb az embere­ket kell átformálni, hogy pa­rancsolni tudjanak a hegymoz­gató, nagy gépeknek. A lapát­hoz, csákányhoz szokott bá­nyászkezek alatt suhog a jegy­zetfüzet, egyik-másik tengely- kapcsoló rajza még nem ép­pen mérethű, de a mostani tanfolyamra járó 70 ember és a többiek, akik majd ezután érkeznek Visontára, biztos kézzel kapcsolnak nagyobb se­bességre, pallérozott agyuk diktálja, hogy mit követel tő­lük a fejlődés. Dr. Fazekas László Meleg hangú beszélgetés | CSÜTÖRTÖK VOLT Miért kapott csak segélyt hónapok után Tóth Imre ? MEGZAVARTAM a társasá­got. Tóth Imrééknél, Gyöngyö­sön, a Verseny utca 6. alatt1 most is a szomszédok voltak ott, amikor becsengettem hoz­zájuk. A családfő Eszti lányá­val együtt a másik szobába ve­zetett be, miután a vendégek­től elnézést kértünk. Néhány perccel később már a háziasz- szony is köztünk ült. és ő is segített a történtek felelevení­tésében. <, Tóth Imréékhez annak a le­vélnek a nyomán jutottam el, amit Eszti írt a szerkesztősé­günknek. Közölte, hogy édes­apja most már hónapok óta nem kap táppénzt, mert hosz- szas betegsége kimerítette a keretet. A gyógyulás nem volt olyan mértékű a kényszer- pihenő után sem, hogy újból munkába állhatna a XII-es ak­nában. Leszázalékolása még most sem dőlt el. És még a családi pótlékot sem folyósít­ják a négy gyerek után. A tények meghökkentőek. Miből élnek Tóthék: tettem fel a kérdést. Négy gyerek és még családi pótlék sincs! Segélyt kaptak. Nem is olyan régen. Pestről is, a tröszttől is és a XII-es aknától is. A há­rom helyről 1200 forintot. A táppénz igénye pedig 1962. ok­tóber 26-án járt le Tóth Imré­nek. — Egyik jó cimborám az OTP-től vett fel kétezer fo­rint személyi hitelt, hogy kise­gítsen bennünket — teszi hoz­zá az előbbiekhez Tóth Imre. — Még tüzelőm sem volt. Debrei Eta, az üzem egyik dolgozója adott a sajátjából. — Kaptunk csomagot is a szakszervezettől — szólal meg az asszony. — Élelmiszer volt benne. De teljesen fillér nél­kül nem voltunk, mert én a házfelügyelői-égért hétszáz fo­rintot kapok havonta. — Mi az, hattagú családnak? — tárja szét a karját az apa. — Annyi az adósságunk, hogy rágondolhi sem merek. MI TÖRTÉNT ITT? Hóna­pok óta sem táppénz, sem fi­zetés! Szinte hihetetlen. Hivatalos papírokat vesznek elő. Ezeknek alapján áll össze az ügy. Kezdődött azzal, hogy a táppénz-igény megszűnte lelőtt a főorvos figyelmeztette Tóth Imrét, hogy kérje a le­százalékoláehoz szükséges eljá­rás megindítását. November 12-én volt először a bizottság előtt Gyöngyösön a kérését elutasították, mivel munkaké­pességének csökkenése nem éri el a hivatkozott paragrafus alapján szükséges mértéket: olvasható a papíron. Fellebbe­zett. Egerbe rendelték be de­cember 6-ára. A döntésre azonban hiába várt. Ekkor az SZTK-központhoz fordult. Azt nem tudta, hogy az egri bizottság jóváhagyta a gyöngyösi határozatot, de a végső döntést kimondó társa­dalombiztosítási bizottság ép­pen ezért ügyét tovább ter­jesztette a Munkaképesség­csökkenést Véleményező Orvo­si Bizottságok igazgatójához felülvéleményeztetésre. Ugyan­is ez az utolsó lehetőség Tóth Imre ügyében. Ha itt is ne- j met mondanak, Tóth Imrqt nem ,százalékolják le. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a társadalombiztosítási bizottság jóindulata egy per­cig sem kétséges. Tóth Imre érdekében cselekedtek. Nincs okom kételkedni az orvosi vé­leményekben sem. Egyetlen dolog van, ami aggaszt: az idő múlása. Hosszú, hosszú hetek teltek el azóta, hogy Tóth Im­re táppénz-igénye megszűnt. A család jelenlegi anyagi hely­zetét fölösleges még egyszer jellemeznem. Négy gyerek: Imre 17 éves. ipari tanuló. Eszti 15 éves, el­sős gimnazista. Erzsébet az ál­talános iskola VIII. osztályá­ba, Tibor pedig az I. osztályba jár. AZ IS TÉNY, hogy az utób­bi időben több helyről kaptak segélyt, s az egykori munka­társak személyes szívességek­kel is a család segítségére siet­tek. De Tóth Imre ügye még nem intéződött el. Mi lesz vele? A betegsége nem egyszerű. Tudomásom szerint csigolyái meszesedtek el. Még a laikus­nak sem nehéz megállapítani, hogy ilyeh csigolyákkal nem lehet a bányában dolgozni. Pe­dig Tóth Imre, amikor még egészséges vplt, nem huzako- dott a munkától. Havonta há­romezer forintot keresni: eh­hez meg kell fogni a csákány nyelét. A végső tanulság ebben az ügyben azonban csak egy le­het: törődni, még többet tö­rődni az emberrel, mindig és minden körülmények között. Senkit sem okolhatunk mu­lasztással ebben a hosszadal­mas ügyben, de figyelmezteté­sül el kell fogadnunk ennek az esetnek a tanulságait: nem szabad hónapokig húzni egy egész család sorsát döntően befolyásoló határozat kimon­dását. Persze: az alaposság és a körültekintés továbbra is alapvető követelmény. Nem tipikus eset az, amit most elmondottam. De tanul­ságos. G. Molnár Ferenc és mégis ünnep. Egy hatezer holdas gazdaság tartotta zár- számadási közgyűlését, amely­re hivatalos volt az egész falu. Az emberek ünneplőbe öltöz­ve sétálgattak a besenyőtelki utcákon és délután két órára mint mondani szokás — már egy gyufaszálat is nehéz lett volna földre ejteni a közgyű­lés színhelyén. Bölkény Gábor, a Lenin Tsz elnöke, nyugodtan,| magabiz­tosan beszélt, őszintén és ker­telés nélkül mutatta be az eredményeket, a hibákat, pe­dig az elnökségben ezúttal magas rangú vendégek fog­laltak helyet. Nemes Dezső elvtárs, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Köz­ponti Bizottság titkára hall­gatta szavait, megyénk veze­tőinek kíséretében. A vendégek kitartó fegyelem­mel hallgatták a besenyőtelki tsz-elnököt, s láttam arcukon, érdekli őket minden, ami eb­ben a hatezer holdas gazda­ságban történik. Érdekli őket a jó, a szép is, a bajok is, ame­lyekkel még nem sikerült megbirkózniuk. Egy esztendő­vel ezelőtt „négy” szövetkezet volt a faluban, s a négy test­vér kézszorításából alakult ki a hatezer holdas birtok. Az el­nök mindenekelőtt azokhoz szólt, akik az egyesülés idején szinte kétségbeestek, s attól tartottak, még húsz forintot se tudnak majd osztani. Har­minc lett a húsz forintból, pe­dig a szikes besenyőtelki föl­dek különösen érezték, sínylet­ték az aszályt és a "legelső igazán közös esztendő mégis­csak kezdetnek szünított. Mondom, őszinte hangú volt a beszámoló, de a hozzászólások is. A besenyőtelki emberek bi­zonyára csodálkoztak is egy kicsit, hogy éppen ide, egy közepes termelőszövetkezetbe látogatott el a Központi Bi­zottság titkára, s a megye ve­zetői, nem pedig oda, ahol öt­ven, sőt hatvan forinton felül is fizettek. — Inkább egy év múlva jött volna Nemes elvtárs — súgta fülembe az egyik gazda a gyű­lés előtt, s csodálkozó tekinte­temre mindjárt meg is adta a választ: akkor már több szé­pet és jót láthatna! Most még a kezdet kezdetén tartunk! AMIKOR AZONBAN vendég, mindenki megértette, nem „tévedés” történt, hiszen Némes elvtárs különösen kí­váncsi arra, hogyan fejlődik, milyen gondokkal küzd egy apróbb gazdaságokból alakult szövetkezet, milyen itt az élet, hogyan élnek az emberek? Felszólalása közvetlen, meleg hangú beszélgetés Volt inkább, az eredmények, a gondok elemzése, a jövő felvázolása. Nehéz visszaadni az érzést, de megpróbálom: olyan érzésünk volt jelenlevőknek, mint ami­kor egy dolgos hétköznapjait is köztünk töltő férfi szól hoz­zá ügyeinkhez. És ebben a hoz­zászólásban benne volt az egész élet, minden, ami érde­kelhet ma egy parasztembert Benne volt a közel tízmázsás átlag búzatermés, amelyet mát évek óta tartunk, s amelynek szívből örülünk, benne volt a gond is, hogy a besenyőtelkiek tizenkét erőgépükhöz nem mindig tudnak alkatrészt sze­rezni, az öntözés problémája, a szakmunkás képzés, de az is, hogyan áll szénánk á Világpia­con? Igen. Meg kell mondani őszintén. Ezen a zárszámadó közgyűlésen az ország egyik vezetője „beszélgetett el” az emberekkel a bésenyőtelki is­kolában az ő ügyeikről, mind­nyájunk ügyeiről. a közgyűlés végén i járási pártbizott AMIKOR Sajtókonferencia Moszkvában a Koblenzi perrel kapcsolatban ság titkára megkérdezte tőlem, hogyan tetszett a zárszámadás, így válaszoltam: tetszett, mert őszinte, nyílt és természetes volt. Mert istenem, milyen naív embernek kellene lennie annak, aki a besenyötelki fel­szólalásokra azt mondaná: „megszervezték”. Akik hallot­ták Forgács József gépész, Hannus Imre, Petrik István, s a többiek felszólalásait, azok megértették, hogy „munkaér­tekezlet” volt ez a javából, olyan munkaértekezlet, ame­lyet jelenlétükkel országos, megyei és járási vezetők tiss- teltek meg. Nem hiányzott ezekből a felszólalásokból a dicséret mellett a bíráló szó sem és a szövetkezet gazdái megmondták a vezetőségnek, mit tettek jól és mit tettek rosszul az elmúlt gazdasági évben. A vacsorán alkalmam volt beszélgetni a „patronáló szerv’* képviselőivel, közöttük Hanák Endrével, a Magyar Pamut­ipar főmérnökével, helyettes igazgatójával. Így nyilatko­zott: én először járok itt, elő­ször veszek részt zárszámadá­son. Az a véleményem, hogy a mi gyárunk hatezer munká­sa közül jó néhány jöhetne ide szókimondást, nyilt beszédet tanulni. És elismerően beszélt arról a kapcsolatról, amely a Magyar Pamutipar dolgozói és a besenyőtelki Lenin Tsz kö­zött az utóbbi esztendőkben kialakult. vacsorán ta­lálkoztak a még a | ESTE KÖZÖS A szovjet fővárosban hazai és külföldi újságírók részvé­telével sajtókonferenciát tartottak, amelyen bemutatták a békés szovjet emberek meggyilkolásának írásos dokumentu­mait. A képen: A sajtókonferencia részvevői az egykori né­met SS-ek kínzóeszközeit bemutató tábla előtt. (MTI Külföldi Képszolgálat) gazdák vendégeikkel és ott is, poharazás közben is szövetkezet, a gazdaság ügyei, problémái kerültek szóba. Az új élet, amely száz nehézség, gond ellenére is, fejlődik, erő­södik falvainkban. Itt Bese- 'nyőtelken is ... Szalay István Egerben nem nagy a korcso­lyapálya, de a hév, amellyel a gyerekek odajárnak és a pi­cinyke jégen száguldoznak, mindent kárpótol a nézőknek. Vasárnap reggel ágyam elé áll a kisebbik fiam és azt mond­ja: — Délelőtt korcsolyaverseny lesz. Kijössz? — Ki — mondom, s a fal felé fordulok. — Lehet, hogy az első leszek — folytatja a kis emberke, s erről nekem a következőd jut eszembe. Gyöngyösön a Vak Bottyán utcában laktunk és iskolából hazamenet a „barátok templo­ma" előtt vitt el az utam. Ak­kor is „divat” volt a korcso­lya — viszont nekem nem volt, de hát ebben nincs is semmi meglepő. Karácsony előtt vi­szont mindennap megkértem a templom előtti Jézuskát, akit a szobrászok kőkeresztre feszí­tettek, hogy hozzon nekem kor­csolyát. Hozott! Egyszer anyám meghallotta a fohászkodásom és a Kőfalusi bíró úrék nagy­lányától levetett korcsolyát megvette nekem. Karácsony­kor a fa alatt volt a szent szer­szám. Felkötöttem, * a Budai jégpályán úgy száguldoztam, s akkorákat estem, ahogyan, és amekkorát csak egy hétéves gyermek tud. A korcsolya — uraságtól le­vetett holmi — nagy volt, lő­JCorcsolyaverseny tyőgött, állandóan leesett a ci­pőmről. Akkor jött a „drót­korszak”. Ez valamit segített, de nem sokat. Az igazi tragé­dia azonban nem ez volt. A korcsolyapályára rríindennap belépődijat kellett fizetnünk. Honnét? Miből? Ezt a problé­mát szüleim nem mindig tud­ták megoldani. Így hát maradt időnként — számomra Gyön­gyös néhány hires ingyen kor­csolyapályája. , A versenyt itt is megrendez­tük. Nem volt minden fiú sza­lonképes. Én a túlméretezett korcsolyámmal is az „elit" ver­senyzők közé tartoztam. Azon­ban a lépést a szó legszorosabb értelmében elvétettem. Ott, dhol a Kovács kelmefestő ab­lakán egy kályhacsövön a be­fagyott patak jegére kicsorgott a szennylé. egy hatalmos „kút” tátongott és én lóvén pedáns fiú, mielőtt felkötöttem a kor­csolyám, bemártottam a ci­pőm, hogy „tiszta lábra” csa­tolják. Az egyik megvolt, fel­kötöttem. Ráálltam, jöhet a máfik — belezuhantam! Alat­tam háromméteres víz, teste­men a ruha és a nagykabát pillanatok alatt mázsásra da­gadt, s kezem a víztől gömbö­lyűre mosott 30 centi jég szé­lében sehogyan sem talált ka­paszkodó támaszt. A versenyzők elszaladtak. Kiabáltam, lehet, hogy nem ezt: segítség, inkább azt: marhák! Tartottam magam, de a pánik már cseppnyi eszemet vette. Ekkor. közöttünk az egyetlen nagyfiú, egy sánta suszterinas (akit azelőtt oly nagy előszeretettel gúnyoltam), odajött, s minden megerőltetés nélkül kihúzott. Ezzel a ver­senynek vége is volt. A hír hozzánk hamarább érkezett, mint én. Levetkőztettek, s apám nem annyira az igazság- érzeténél hajtva, mint inkább dühében, és féltésében úgy megvert, hogy később az isko­lában én már csak röhögni tud­tam a tanárok kezén és vesz- szőjén. i Másnap természetesen min­denki elismerte, hogy én vol­tam az első, hiszen ki bírta volna ki közülük azt a hatal­mas verést? — Szóval, verseny lesz? — kérdeztem visszafordulva a fiamhoz. — No jó, elmegyek! Tizenegy órakor kiléptem az utcára, de olyan hideg szél fújt, hogy lábam ösztönösen melegebb égtáj felé vitt. Egy órakor hazamentem, a fiam még fél kettőkor sem volt ott­hon. Megyek érte, ott ül sze­gény a teniszpálya, akarom mondani a jégpálya lépcsőjén és vár. Kérdezem, mire. Mond­ja. hogy utolsó lett, mert el­bukott, de miután hárman in­dultak, így neki is jár oklevél és „bonz”-érem — a bronzra célozva. — A harmadikat is helyezik, ezt mondta a bácsi — szólt pityergösen álló száj­jal. Keresem a „bácsit”, sehol egy. fia lélek. Hívom ebédelni, s csupán tekintélyemnek köszönhetem, hogy jön. Délután újra megy, s este, amikor megjön, azt mondja nekem: — A bácsi szólt, hogy itt már csak te segíthetsz, miután Pesten mindent el lehet intéz­ni, Az okleveleket is onnét küldik. En már elfelejtettem min­dent, s hogy a kisemberkére nézek, megmozdul a szőrös szívem, megsimogatom a fejét, s most, amikor e sorokat írom, már feladtam címére egy „ok­levelet”. Tudom, látom, hogy a • papirt az „én” szemeimmel nézi és az „én” lelkemmel örül neki, s mégis, ha egyszer őt is hívják, s a föl felé fog for­dulni, biztos nem a Kőfalusiék köre: algájára fog gondolni. Arról nem is beszélve, hogy Egerben a patak sohasem fagy be. Suha Andor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents