Heves Megyei Népújság, 1963. február (14. évfolyam, 27-49. szám)

1963-02-05 / 29. szám

1963. február 5., %«dH NEPÜJ8AO A VÁLASZTÓK ELŐTT: Csáti Andrásné bizonyítványa MtLEGRAPH lapokat, egyenként kell szét­választani őket. Az asszonyokért emelt szót legtöbbször: mert a termelő- szövetkezetekben is gyakran csak akkor számítanak egyen­jogú dolgozónak, amikor a munkát osztják ki, az elisme­rést már sokkal szőkébben adagolják számukra, s az asz- szonyi gondok a szövetkezet­ben is sokszor találkoznak ér­tetlenséggel. A nyugdíjasokért, a beteg, idős termelőszövetke­zeti parasztokért kardoskodott, nekik segítette írni a kérvé­nyeket, nekik adott tanácso­kat, hogy az „ügy” ne sikkad­jon el a bürokrácia útvesztői­ben. • Hosszas kérdezgetés után nevezi meg a hálás öregeket, akiket csak én nevezek hálás öregeknek, — gondolom, hálá­sak a tanácsokért, a segítsé­gért. Csáti Andrásné, akit a kömlőiek most a megyei ta­nácsba jelöltek, nem akar „konkrétumokkal” is dicse­kedni. Kalmár Istvánnéról és Kovács Lajosnéról csak azért beszél, mert valami hitetien- kedésfélét olvasott ki a sze­méből, — ha úgy akarom, tő­lük kérdezhetem is, hogy meg­kapták-e a tsz-nyugdíjat, vagy a hadiözvegyi járadékot. A törvények értelmében már nem tanácstag, lejárt a megbízatása, még's, megszakí­tás nélkül végzi azt a munkát, amelyiket a tanács rábízott, és snint a nőtanács járási végre­hajtó bizottságának tagja, el­vállalt. — Szervezi, patronálja a nőtanácsokat: neki az átányi és a komlói nőmozgalom „ju­tott”, „Kell” — most is úgy mondja: kell, mint eddig is, amikor még „érvényes megbízatása” volt. Most is így beszél: kell, amikor „csak” a termelőszövetkezetben kel­lene helytállnia, mint tavaly is, amikor négyszáznyolcvan munkaegységet szerzett. És késő este ér haza. amikor vária a hetedikes kislánya, a tv, és mindig új arcával a vak költő, Homérosz. A kislány, aki olvasmányait is megbeszéli a mamával, Achillés pajzsáról kérdezgeti. Az asszon}', aki két órával ez­előtt a szomszéd közsésben ta­lán a modern lakáskultúráról tartott előadást, s tekintete végigsiklik a szoba falán, köz­ben nem akad meg a nagy üregben ácsoreó kis kályhán, elkezdi a mesét —, mert ne­velni is kel l. Krajczár Imre 'j? ­,. s Játéknak tűnik ez a ceruzaszerü műszer, a. Milec/raph, amellyel, ha ;Vfg íg szántanak.' ’ egy térképén, kiszámíthatják, a tervezett autóút idejét - és a szükséges benzint. Kedves gyerekek, mielőtt gyermeki álomra hajtjátok fe­jeteket, a mese he­lyett egy kis tv-fil- met mutatok be nek­tek, hogy jól aludja­tok. A film elme Tele Vili, jó kis történet lesz benne, méreg- ooh r, mdkony, egy hulla, akit tőrrel döf­nek le, eay majdnem hulla, akit ritegmeni egy kard. aztán még egy hiilla. aki míg éli. méreg által akar­ta elveszejteni bű­bájos húgát a va­gyonért, aztán újfeni egy másik hulla, okit ugyancsak keresztiil- i szúrtak, mint a disz­nót, ópapánál, kará­csony előtt —, ugye, emlékeztek rá kedves gyerekek. Es végül, hogy lássátok, az egész hullásdi já­ték nem is olyan ko­moly, a szerelmesek e temető felett egy­másé lesznek. Na, ugye. kedves kis mese volt. így, le­fekvés előtt? Most aludjatok szépen, ál­motokban rugdalóz- ni. felsikítani illet­lenség, ha ezt. csinál­játok, a tv-bácsik és nénik két. hosszú karddal elverik a popsitokat. Bizony! Szép álmokat! . (—ő) Anti nines a borítékban AZ ÜDÜLÉSRŐL — Látja, hiába ígérte meg a Szövetkezet, nincs kályha. Szerződésem van rá, rekla­máltam is, de már egy fél éve hiába várjuk a kályhásokat. Várja, reklamál, buszra üt. elmegy Tarnamérára a szö­vetkezet székhelyére, bosz- szankodik. De már jó ideje meg is feledkezett róla, ke­resni kell a „dokumentumo­kat”. ! Fehér arcára rózsaszín fol­tok ülnek, — nem tudom, a bosszankodástól, vagy a haj- ladozás miatt. — Megvan — mutatja a szerződést, amely­ben a tamavödgyi Vegyes Kis­ipari Termelőszövetkezet vál­lalta, hogy „1 db, hat négy­zetméter aranybarna cserép- kályhát épít, csavart sarokkal, fal közé építve, minden anyag hozzáadásával, kétezer- nyolcszázhét forintért.” — Nem próbálta a tanács segítségét kérni? Hiszen járási tanácstag volt, Hevesről csak meg lehetett volna sürgetni a kályhásokat. Nem válaszol, hallgat, kissé meglepetten, mintha egy má­sik bolygóról érkezett vendég ismeretlen nyelven próbálna valamit megértetni vele. Arra már ’ gondolt, a bíróságon ke­resi az igazát, de az még nem fordult meg a fejében, hogy „hivatalos helyről”, ahol neki szava van, megsürgesse a kályhásokat. ' — Nem hinném, hogy köz­ügy — mondja. — A faluban hárman rendeltek ilyen kály­hát, s két szomszédnak meg is csinálták. — Csak én, aki „fel­hajtottam a rendelőket” várok hiába. — És mosolyog — mint aki felfedezte a helyzet fonákját, s azt akkor is képes a humoros oldaláról felfogni, ha az ő „bőrére mégy a já­ték”. Be is fejezi a kályhahistó­riát, nem tartja fontosnak, mintha csak egy pletykát mondott volna el. 1958 óta tagja a járási ta­nácsnak, most a megyei ta­nácsba jelölték. A „bizonyít­ványra” vagyok kíváncsi, [ amelyet négyéves tanácstagsá- ga alatt önmagáról kiállított, amelyet elfogadtak a választó- j polgárok is azzal a meg­jegyzéssel, konzekvenciával, hogy „magasabb osztályba lép­het”: a megye választott veze­tőtestületében képviselje ér­dekeiket. A bizonyítványt szeretném látni, amely arról beszél: mit végzett az „alacsonyabb osz­tályban”. Nehéz fellapozni a bizonyít­ványt: a szerénység, a hallga­tás egymáshoz ragasztotta a tavoze.ro, szovjet falu az Északi Sarkkörön túl fekszik, a hosszú sarki éjszaka és a nagy hidegek hazájában. Az el­múlt években bovozero falu nagy fejlődésnek indult: Sok­emeletes lakóházak, két iskola, néhány áruház, kórház, öt bölcsőde, könyvtárak, kultúrházak létesültek. A képen: meg­érkezett a napi posta szánon, autón és repülőgépen... (MTI Külföldi Képszolgálat) Az elmúlt napokban terme­lési tanácskozás volt a mátrahá- zai SZOT üdülőben. Részt vett és felszólalt a tanácskozáson Nemes Zoltán, a Mátraházán székelő Mátra—Bükk vidéki üdültetési és szanatóriumi igaz­gatóság főkönyvelője. Mialatt beszélt, el-elkalandoztak a gon­dolataim, de aztán akarva nem akarva figyelnem kellett, mert mint már sokszor, most is a száraz tények, a számok, a sta­tisztika és a forint felsorolása adott egy izgalmas, érdekes ku- tatnivalót. Elmondotta például, hogy a a négy megyét felölelő Igazga­tóság üdülőiben és szanatóriu­mában évente 60 ezer felnőtt és öt ezer gyermek üdül. A be­utaltak által befizetett 196 fo- rffit mindössze 20 százalékát teszi Ki\ annak az összégflek, amibe egy dolgozó 14 napos üdülése kerül. Még nagyobb a kedvezmény a gyermekek szá­mára. A 14 napos nyári üdülés 84, a három hetes iskolás üdü­lés 138 forintba kerül egy gyermeknek, s ebben benne van az oda vissza utazás is. Az értekezlet után szétnéz­tem az üdülőben, Heves me­gyeieket kerestem. Nem na­gyon vannak. Érthető, hiszen ha valaki üdülni megy, távo­labbi tájat, ismeretlen érdekes­séget keres. De azért csak ta­láltam egy fiatal párt. Síelni voltak. — Hajlandók lennének e né­hány percet velem eltölteni, hogy közösen kiszámoljuk, mennyi nászajándékot adott maguknak az állam? — állítot­tam meg őket. — Nászajándékot? A világon semmit. De honnan tudja, hogy mi nászutasok vagyunk? — kérdi a férfi. — Hát... meg is látszik ma­gukon, meg azért csak érdek­lődik az ember. — Nem tudom még, mi akar ez lenni, nagyon szívesen vgsz- szük, ha elbeszélgethetünk egy újságíróval, de van egy kikö­tésem. Ne ír|a meg a nevün­ket, mert sok a rokon a közel­ben, akik azt ígérték az eskü­vőnkön, hogy majd az üdülő­ben: meglátogatnák, hogy ne érezzük magunkat olyan „egye­dül!” Ebben maradtunk, így a hat­vani fiatal pár neve — remé­lem, míg ott üdülnek — titok marad. Hamarosan megértet­ték, mire gondolok. — Szóval, számoljuk ki, hogy mennyibe kerülne ez az üdülés, ha nem lenne szak- szervezeti beutaló — összegezi a férj. Papírt, ceruzát kotor elő a zsebéből, felhajtja a kis kerek asztal térítőjét, s hamarosan számokkal telik meg a fehér noteszoldal. — Szóval, mi ketten fize­tünk a szakszervezeti beuta­lóért 392 forintot — emelte fel fejét a számadás után. Azt mondta az elvtársnő, hogy egy dolgozó egy üdülési napja 60 forintba kerül, s ebből csak 14 forintot fizetünk ki. Így, ha teljes egészében magunk fizet­tük volna a 14 napot, ez bele­került Volna 1680 forintba. Egy kis kivonás — a mi nász- utunkhoz az állam 1288 forint­tal járult hozzá. Nahát! Egyet fültyentett, aztán za­vartan rám nézett. — Ha hazamentünk, külön megköszönöm a szakszerveze­ti bizalmi fáradozását, mert most úgy kalkulálok, hogy bi­zony .— ..találtam majdnem ezerháromszáz forintot! — tet­te hozzá a. fiatal férj. Illetlenség lett volna tovább zavarni őket. Este a vacsorá­nál újra találkoztam velük- Táncoltak. Amikor megláttak az asztalnál, odajöttek, leül­tek, megkínáltak egy jó erős duplával, s mivel nem akar­tam elfogadni, kedves huncut­sággal mosolygott rám az asz- szony: — Kérem, fogyassza el egész­séggel, hiszen telik az 1288 forintból! Cs. Adám Éva HA EL TUDNA mondani, hogy mit érez, akkor valami olyasmit monda­na, hogy gomolygó ködben úszik, csil­lagok keringik körül, aztán magasra repül és olyan könnyű, mint a hó, aztán zuhan a föld felé, és olyan ne­héz, mint a sár... Kiáltani akar: „Anyu, fogd meg a kezem!” — és nem lehet, mert nincs hangja, szájacskája sincs, puszit sem tud adni apunak, csak két tüzes szeme van, és sír, mert olyan rossz minden. — Anyu! Hol vagy? ' A szeme nyitva és mereven néz valahová fel, a mennyezet egy pont­jára; talán kiscica miákol ott, vagy kék nefelejcsvirágok hajladoznak? — Anyu! Anyu... Utána csend. Az anya ott áll az ágy végénél és küzd a könnyeivel. „Annikám, ugye, meggyógyulsz? Ugye, holnapra, de holnaputánra már egészen biztos? ... Vigasztald meg anyut.” Az orvos félresimítja a kislány csapzott haját Az ágyon, egy táblán néhány sor: Kovács An­nika, tüdőgyulladás, és a lázgörbe. Utolsó pontja eléri a negyvenes szá­mot. A beteg lassan lecsukja a szemét. Alig hallatszik, hogy lélegzik még. Olyan, mintha aludna ... Az orvos föléje hajol, az anya, ott, az ágy vé­génél, megadja magát és hangosan felzokog. Az orvos visszanéz. — Kérem, legyen erős! Mindent megpróbálunk. A nővér sajnálkozva nézi az asz- szonyt, akiben érthetetlenül kava­rog ez az egész mai délután. Még az irodában volt, amikor te­lefonhoz hívták. — Kovácsné? — Igen, én vagyok. — A gyermekosztályról Gizi nővér. *- A kislányom...?! — Annika rosz­szul van. A főorvos úr kéri, hogy azonnal jöjjön. — Várjon! Mi tör­tént? — A láza... a láza felszökött. Negyven egész két tized... Solymosiné kapta el a vállát, a telefon hallgatója le is zuhant és majdnem összetört Tolnai Feri vízért rohant, Solymosiné egy dosz- sziéval legyezte. Horváthné gz igaz­gatót tárcsázta, hogy Kovácsnénak a kórházba kell mennie, mert a kis­lánya (de azt már csak suttogva merte mondani) haldoklik ..; TEHETETLEN VOLT, mintha ke- zét-lábát levágták volna. — A fér­jem — nyögte — nincs itthon. El­utazott .;. kétnapos kiszállás. Táv­iratozni kellene... Solymosiné a postát hívta. — Sür­gős távirat, elvtársnő! Diktálhatom? „Kovács György mérnök, Tófalva, építkezés. Azonnal gyere, Anni rosz- szul van. A kórházban várlak. Anyu.” —1 Igen, igen! Feladó Kovács Györgyné, Hajnal utca 12. Könyör­göm, gyorsan továbbítsák!... Aztán még egy telefon a taxiállo­másra, és most itt van. Az ágy vé­gébe kapaszkodik, szorítja a vasat olyan erővel, mintha szét akarná törni, pedig csak tartja magát, hogy el ne vágódjon. Borzasztó az egész, Anni lecsukja a szemét és úgy pi- heg, mint egy fészkéből kiesett ma­dárka, az orvos is csak fölé hajol, ahelyett, hogy csinálna már vele va­lamit, a nővér meg lesi, a nyakát nyújtja, hogy többet lásson — nem lehet ezt kibírni, nem, nem! Ügy tiporja le a zokogás, mint a vihar a gyenge fákat. Az orvos visz- szanéz: — Kérem, legyen erős! Mindent megpróbálunk. Újra a lánykát nézi, látszik, hogy szeretne a bőre alá látni, látni a ver­gődő kis szívet, forró tüdejét, ahogy kínlódik a kapkodva szippantott le­vegővel. A kislány arca lángszínű, pici száját a láz furcsa grimaszokba rántja, és már hosszú percek óta nem nyitja fel a szemét, csak piheg alig hallhatóan. AZ ORVOS megfordul. Ügy pat­tognak a szavai, mint a parancs­kiadás. — Penicillint! Az ápolónő érti. — Igen! Az asszony tétova mozdulatot tesz, mintha a gyerekre akarna bo­rulni, de az orvos megelőzi. — Jöjjön, ne maradjon itt... — Főorvos úr ... — Nem szabad, értse meg!.. s — Megfogja az asszony karját, ve­zeti kifelé, a folyosóra. — Meghal, ugye?... — Az orvos csak vezeti, s nem válaszol. A folyosón éter és a friss levegő keveréke csapódik rá­juk. Az asszony egy padra roskad. Látja, hogy az orvos beszél, mozog a szája, de egyetlen szó sem jut el a tudatáig. Pedig ezt hallotta volna: — Nyugodjon meg. Nem hagyjuk Annit... nem... Az orvos elmegy. Az asszony ül, némán, meg se moc­can. A pad mellett egy fikusz nyúj­togatja zöld leveleit az ablakon át­nevető napsugarak felé. A folyosó fehér-fekete kőkockái ragyogó fé­nyesek. Oldalt a falakon csempe villog... és a szemét megint elönti a könny. Görcsös zokogás rázza, ösz- szegömyed a fehér kórházi pádon. — Anni, Anni — suttogja, és mozdul, hogy feltépi az ajtót, hogy lássa, mit tesznek vele, de csak csend sú- lyosodik körülötte, s a mozdulat visszahanyatlik, elernyed, meghal. A szemközti falon fürgén ketyeg egy óra. Negyed hat. A kórterem ajtaja zárva. Lassan vánszorognak a percek, míg megnyugszik ismét és nézi az órát. Vár, makacsul, elszán­tan. Két einbert vár: az orvost és a férjét. Az orvos nem jön, Tófalva pedig 120 kilométer, autóval két tel­jes óra... A kórterem ajtaja még mindig zárva. Fél hat: a remény el­fogy, mint az égő gyertya. Már alig pislákol. A kórterem ajtaja nem nyílik — talán másik ajtó is van? — ködlik fel benne egy gyerekes gondo­lat, de széttörik hirtelen, mert va­laki dúdolni kezd a folyosó végén... Az óra ketyeg, ketyeg, soha vissza nem hozható perceket öntöget az elmúlás zsákjába, a napfény is el­niegy, a kórház pihenni készül.' Hat óra: ha öt perc ... vagy ti* perc múlva nincs itt, akkor — nem, lehetetlen! Autóval kell jönnie! Biz­tosan kapott kocsit. Miért ne kapott volna? A FIKUSZ zöld levelei szürkébe változnak, és integetnek az elhaló fénynek. Az óra egyhangú. A folyosó üres és szótlan. De most... valaki jön a lépcsőn! Jön, felfelé: hallani, hogy kettesé­vel ugorja a fokokat, aztán itt van, a közeledőnek a körvonalait látja csak... ... felugrik. — Végre! — és a férfi karjaiba szédül. — Beszélj! Mi van Annival? — Nem tudom ... A főorvos... Vá­rok. Órák óta csak várok. De a kórterem ajtaja még mindig nem nyílik. Felgyúlnak a villany­égők. Mindketten a pádon ülnek, a fikusz mellett, fogják egymás kezét és nézik az ajtó kilincsét Az óra kopogva számlálja a másodperceket Valahol messze, talán egy emelettel feljebb ajtó csapódik, és mintha jel volna: egészen besötétedik. Titok­zatos éjszaka zörget az ablakon. Az óra mutatói egyszerre nekilódulnak, és futnak körbe-körbe... Időtlen idők óta várakoznak már ... Aztán egy őrült szívdobbanás, a kilincs le­süllyed, az ajtó feltárul. Az orvos. A hangja fáradt, fénytelen. — Anni túl van a veszélyen. MEGINT AZ ELŐBBI: az orvos beszél, de az asszony nem hallja, úgy érzi, mintha kitágulna a fehér, csillogó folyosó és a végén, ott, ahol már égszínkék felhők incselkednek a földdel, ott valahol Anni nevetne, kacagna, és nyújtaná feléje kicsi kezét: — Anyu, anyuci!. SASS ERVIN: SgAZÍnkék felhők

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents