Heves Megyei Népújság, 1963. február (14. évfolyam, 27-49. szám)

1963-02-20 / 42. szám

1963. február 20., szerda NÉPÚJSÁG s Az„objektív kőbalta” és az élüzemszint OLVASTAM egy könyvben, hogy valahol Indiában él egy egy szegény ember — azt hi­szem, Kalkuttában —, aki kez­detleges szerszámával, olyan vésőféle lehet, csontból hihe­tetlen precizitással apró ele­fántokat farag ki. Olyan ap­rókat, hogy belőlük kilenc da­rab elfér egy babszem héjá­ban. Ügyesen dolgozik, s ren­geteget megcsinál egy nap ... Kezdetleges szerszámmal... Igen, kezdetleges volt a kő­balta, őseink idejében azonban sok jót tett, mint később a pa­rittya, vagy még később a fa­eke... s ha nagyot- ugrunk, mondjuk kétszáz esztendőt: 2100-ban kezdetleges szer­számnak tűnik az autogén- vágó, vagy egy mostani eszter­gapad. Sokszor halljuk azt a szót, hogy „korszerű”. Terme­lőeszköz, amely megfelel az illető kor termelési viszonyai­nak, amellyel az adott helyzet­ben a legjobb, legeredménye­sebb munkát végezhetjük ... Gyöngyösön is tagadhatatla­nul 1963-at írnak, s az évszám­nak komoly jelentőséget adnak az egymás után emelkedő, szép, modern épületek, üzle­tek, presszók, üzemek ... Tes­sék körülnézni! Ez a huszadik század!... És tényleg ez, és dicséretet, sőt csodalatot érde­mel . .. De a vasútállomásra egyelőre ne menjünk ki, mert „ott” még csak dátum szerint van 1963. FÖLDBE ÁSOTT kunyhó­ban tervet teljesíteni... Lá­bas fészerben mozdonyt javí­tani ... Kicsi mérlegen nagy kocsit mérni... Vízvezeték mellett szomjazni... És: az éves tervet élüzemszinten, 103 százalékra teljesíteni (már ne­gyedik éve!) ... harcolni majd a szocialista állomás címért... E kettősség (csak néhány pa­naszt és csak néhány szép eredményt említettem meg, a többit később) jellemzi . a gyöngyösi vasútállomás mun­káját. — Körülbelül 170 ember dol­gozik itt — mondta Éber End­re üb-litkár. — Ezek 99 száza­léka pedig olyan dolgozó, akik szakmai tudásukkal megállnák a helyüket bármelyik nagyobb állomáson. Négy szocialista címet el­nyert brigád van itt. Ezek 1960 óta a címért küzdenek. Talán így helyesebb: azért dol­goznak, hogy szocialista emberré váljanak .. . Nem­csak a tervteljesítésből — ez kötelességük —, hanem a tanu­lásból is kiveszik részüket. Ál­talános iskola, középiskola, szakmai továbbképzés, maga­sabb iskolák ... Tanulnak a gyöngyösi vasutasok — és dol­goznak. Munkájukat, nevezhet­jük, minden álpátosz nélkül küzdelemnek, hóban, fagyban, MA MÁR TIZENEGY szo- fciaiista brigád dolgozik az ál­lomáson. — Ha a brigádok megállják helyüket, jövőre a szocialista állomás címért harcolhatunk. Az ország területén egyelőre csak egy ilyen állomás van . ,. — mondták a gyöngyösi állo­más vezetői. Ezek az emberek olyan kö­rülmények között érték el ki­fogástalan eredményt, ami­lyent mások gátnak, leküzdhe­tetlen akadálynak nevezhetné­nek, és joggal. Kicsi az állo­más —. s a forgalma nagy. Kü­lönösen, ha a gyümölcsszállí­tási idény megkezdődik. Aztán import-szállító vonatok is jár­nak erre, Franciaországból, az NDK-ból... Az érkezett árut meg kell mérni, a hídmérleg azonban elavult, kicsi, az újabb típusú teherkocsik mé­résénél használhatatlan. így aprólékos munka a mérés, és — sokba kerül a tehergépkocsi, amíg megvárja azt a művele­tet, amit gyorsabban is meg lehetne oldani. Csak egy má­sik mérleg kellene. Ezt rpeg is ígérték, csak elfelejtették az ígéretet megtartani... Így az­tán, hogy tudják a kocsitar- tózkodás idejét rövidíteni? Va­lahogy azért csak tudják, bár a Termény forgalmi Vállalat miatt, — illetve az ottani gép­kocsihiány miatt is áll néhány vagon (s ha külföldi, magas fekbért kell fizetni)! NA ÉS OTT VAN a labas- fészer. Nemrég építették fel, saját erőből, mert az illetéke­sekre hiába vártak. Itt végzik aztán a gépjavításokat, gyó­gyítják a betegeskedő mozdo­nyokat. Ennek a fészernek csak teteje van, oldalt vigan fütyül a szél, becsorog az ol­vadt hó, megfagy, s kész a balesetveszély. Van egy apró, kis műhely (ami van, ahhoz képzeljék hozzá a „saját erő­ből” kifejezést), egy eszterga, meg hegesztőapparát, s ha már két ember tartózkodik bent, azt kell mondani, hogy „telt ház”. A fürdő? Kicsi. Hideg. Inkább ne lenne, vagy: ne ilyen. Víz? . .. Magasan fekszik az állorrfás, hol van víz, hol nincs... Márpedig állomást vízhiánnyal?!... Olyan körülmények ezek, amelyek akadályozzák a szo­cialista építést, még ha első látásra apróknak is látszanak, Nem azok. Akik itt dolgoznak, nemcsak dicséretet érdemelnek. Segítséget is. A MÁV igaz­gatóságától és a tanácstól. (kátai) JCöLlhj ián iá na táj 'Jőcdmuikan Szerémi Borbála, Hámán Kató egykori harcostársa beszél a fiatalokhoz a hatvani Vörösmarty Művelődési Házban rendezett kollégiummá avatási ünnepségen. A LÁM(30 — Uh, lángos — húzta félre Undorodva a száját, amikor bűbájosán pirult hátával, gyo­morremegést kiváltó illatával egy tányéron frissen sült lán­yost helyeztek elé. — Nem szereted? — Utálom ... — Hogyan lehet a krumplis- lángost utálni? Elmondta: — Mikor a harmadik helyről bocsátottak el szanálás miatt, már csak az volt a vágyam, hogy a mindennapi betevő fa­latom meglegyen. A diplomá­mat, úgy, ahogy volt, becserél­tem volna egy olyan szerző­désre, amely kiköti számomra a napi kétszeri étkezést, egy­szeri olcsó kolbásszal. Senki­nek eszébe nem jutott, hogy ilyen szerződést kössön velem, így tehát megkezdődött a min­den idők legnagyobb éhezése, amikor az egymásba folyó na­pok ma sem megfejthető tit­ka volt, hogy nem fordultam fel éhen. Talpaltam állás után. Nem volt. Eszem ágába se ju- tgtt, hogy, mint mérnök he­lyezkedjem el, csináltam volna bármit, de még bármi sem akadt. Már ott tartottam, hogy kinéztem ■ magamnak a Kerepesi temetőben egy szép, és szerény zuaot. ahol egysze­rűen hanyatt fekszem és éhen halok. Már túl voltam azon, hoqv terített asztalokról, sül­tekről álmodozzam, már ott tartottam, hogy csak enni akar­tam. Bármit. Ez a bármi sem akadt... Hazamenni haza me­hettem volna a falumba, de arra pénz, hogy vonatra üljek, már akkor sem volt, amikor elkezdtem ezt az akaratlan nagyböjtöt, gyalog meg az első kilométer után összeestem vol­na ... Az Üllői úton széde- legtem, amikor egy meg­lehetősen rossz kinézésű kifőzde kirakatában egy fér­fit pillantottam meg. Lángost sütött. Tepsiben, gázlángon, fehér kötényben sütötte a lán­gost, s amint meglátott, gyor­san vagy három fehér tésztát dobott az olajba, hogy a ser­cegés szinte megvadított. Csak álltam. Csak néztem. Akkorá­kat nyeltem, hogy úgy érez­tem, az egész nyelőcsövem be­leszakad ... Intett, hogy men­jek be, vásároljak kitűnő és a vevő előtt frissen sütött lán­yosából... Visszaintettem, hogy egy vasam sincs ... Nem akar­ta elhinni... Kiforgattam a zsebeimet... A néma beszél­getésre négyen, vagy öten kö- rénk gyűltek, aztán tovAbbáll- tak, hogy újabb emberek áll­janak meg mögöttem. Néhá- nyan felfigyeltek a lángosra, de mindössze ketten, vagy hár­man mentek be, hogy vegye­nek is a frissen sült csodából. A többiek irigysége és az én ájulásom kíséretében lépeget­tek tova, csodálatos illatfelhőt húzva maguk után... Talán ez adta az ötletet? Nem tudom. Tény, hogy a kis butik tulajdonosa, aki a lán­gos barna hátán szeretett vol­na feljebb kapaszkodni a ka- pucíner színvonalánál, egy­szer csak ott állt mellettem, karolt, cipelt és már ültetett is le maga mellé — a kirakat­ba ... Lángost adott a kezem­be. Már hideg, hűlt, megme­redt tésztát. De nagyszerű volt. Soha életemben olyan jót még nem ettem. És ettem to­vább, kettőt, hármat, ötöt, ti­zet... Nem tudom mennyit, de sokat. Ott, a kirakatban. És közben jöttek emberek, öten, tízen, és vették a frissen sült lángost. Gusztust kaptak féktelen za- bálásomtól... Az üzlet tehát megköttetett: reggelire két deci tejeskávé, ugyanez este, és napközben annyi lángos, amennyi belém fér, a men nem vásárnltnkhól.. Megmenekültem az éhhaláltól! Második nap már úgy rig­Józan akart maradni — mindenáron Rainero Giorelli az olaszor­szági Torinóban megesküdött, hogy ezúttal nem fog berúgni. Ügy látszik, ismerte saját gyen­geségét, s azt, hogy mennyire nem tud ellenállni a kisértés­nek, mert a következő „bizton­sági rendszabályokhoz” folya­modott: Reggel odaláncolta magát szo­bájának fűtőtestéhez, méghozzá valódi bilincsekkel, amelyeket a rendőrségnél dolgozó nagy­bátyjától örökölt. A bilincset záró kulcsot a szoba legtúlsó zúgába hajította, úgyhogy nem érhette el. Múlt az idő és Giorelli már kezdte megbánni önmagához való kegyetlenségét. De hiába kiabált, a szomszédai vidáman mulatoztak és senki sem hal­lotta meg. Végül este nyitot­ták rá az ajtót: elgyötörtem, holtrafáradva és éhesen talál­ták, — de józanul! A zöld mezőn jár­tam. Pipacsot szed- 'tem és a bárányfel­hők alatt, a fejem felett ezer madár da­lolt. Illatos, langyos, bársonyos szellő fúj- dogált. Hanyatt ve­tettem magam a pu­ha fűmatracon, hogy élvezzem a tavasz napja cirógatását... — Ah! Ah! —mond­tam, miközben ciró­gatott a nap-fenség... — A fene egye meg — mondtam, amikor csörgött az óra, reg­gelre virradóra és dideregve a kihűlt szoba fáradt levegő­jében, az ablakhoz vánszorogtam ... Hullt, bután, ron­dán, undorítóan fe­héren, fanatikus sű­rűséggel hullt a hó. Nincs rondább szín, mint a fehér! És még csak feb­ruár 20-a van! És még egy hónap a tavasz hivatalos napjáig... És még öt napra elegendő szenem van... Javaslatom a nagy­hatalmaknak : fegy­verezzük le a telet is! (-6) Anyai önfeláldozás Ki akarta menteni gyermekeit az égő házból és ott lelte halálát egy tizenkét gyermekes kanadai anya Ez a tragikus esemény nagy visszhangot keltett egész Ka­nadában, tekintve az áldoza­tok számát és életkorát, vala­mint a körülményeket, ame­lyek között a szerencsétlenség történt, egy Quebec környéki kis városkában, Saint Adelai­de-ben. A részletek csak nehezen jutottak el a külvilágba, mert a kis kanadai, helység való­sággal körül van zárva a nagy hóesések miatt Annyi az első hírek után is kitűnt, hogy a szerencsétlen anya, Fernande Dupuis, mindent elkövetett, hogy a gyermekeit kimentse az égő házból, kétségbeesett igye­kezete azonban hiábavaló volt, sőt maga is a lángok között lelté halálát. Az égő házból csupán a csa­ládfő, Paul-Emile Dupuis, pro­testáns lelkész és két legidő­sebb fia, a 15 éves Chilles és a 13 éves René menekült meg. A tüzet minden valószínűség szerint a nyersolajjal fűtött kályha robbanása idézte elő. A kályha a ház földszinti részében volt elhé- lyezve. A szerencsétlenséget fokozta az is, hogy mint Ka­nadában a vidéki házak álta­lában, Dupüis háza is, teljesen fából épült. Mikor aztán a rob­banás megtörtént, a kifolyó nyersolaj pillanatok alatt lángba borított mindent a kö­zépső helyiségben, majd az a legnagyobb gyorsasággal átter­jedt a szomszéd helyiségekre is. A lángnyelvek hamarosan elhamvasztották az emeletre felvivő, szintén fából készült lépcsőzetet is. Ezzel aztán le­hetetlenné vált az emeleten alvó család menekülése. Ami­kor a tüzet észrevették, már késő volt I I I Dupuis ugyan felijedt a rob­banás zajára és kirohant a lépcsőházba, azonban az égő lépcsőkön már nem menekül­hetett ki. A füsttől fuldokolva rohant vissza hálószobájukba és fellármázta feleségét. Látva a helyzetet, az ablakhoz rohan­tak és kinyitották, hogy azon keresztül meneküljenek a lán­gok elől. Időközben két idő­sebb gyerekük is csatlakozott hozzájuk. Az ablak alatti mélységtől visszarettentek, más választás azonban nem volt, le kellett ugrani. Szerencséjük­re, a kertben levő vastag hó­rétég felfogta némileg a zuha­nás erejét, és nem is sérültek meg. — Nem volt más mentség — mondta később a kisebbik életben maradt gyerek. — A rémülettől az ablakhoz rohantam, és semmivel sem törődve, a mélybe vetettem magam. Lehet azonban az is,' hogy úgy löktek le az ablak párkányáról. Erre már nem tudok visszaemlékezni. Azt tu­dom csak, hogy a hóba estem, és nem történt semmi bajom. Néhány pillanat múlva még két zuhanást hallottam, apám és Chilles is utánam ugrottak. Néhány pillanat múlva anyám alakja is megjelent az ablak­ban. Apám kétségbeesetten ki­áltott rá: „Ugorj ki, ugorj ki!” Anyám, a nyaldosó lángoktól teljesen megrémülve, szintén kiugrott. Amikor azonban nagy nehezen talpra állt, eszébe ju­tott, hogy többi testvérem még az égő házban van. Mielőtt bármit tehettünk volna, két­ségbeesett kiáltással berohant a lángok közé, és többé nem láttuk... René, az idősebb gyerek, pi­zsamában rohant el a legköze­lebbi lakott helység felé, hogy fellármázza a tűzoltókat és se­gítséget hozzon. A kétségbe­esett apa eközben a havat la­pátolta az égő házra, abban a reményben, hogy ezzel talán sikerül megfékezni a lángo­kat. Persze, mindez csak hiá­bavaló erőlködés volt. Segíteni már nem lehetett, rövid idő alatt az egész kis családi ház porrá égett. A szerencsétlen anya rette­netes kínok között hálhatott meg. Ruhái lángot fogtak, őrült módjára rohant egyik szobából a másikba, anélkül azonban, hogy apró gyerekei­nek ágyához eljuthatott volna. A gyerekek — a legidősebb 13 éves, a legkisebb pedig 2 éves valószínűleg megfulladtak, mielőtt még megértették vol­na, hogy' mi történt A helyszínre érkező tűzol­tók alig tehették valamit, mert a nagy hidegben minden víz­csap és vezeték be volt fagy­va. Csak 15 percnyi kínlódás és melegítés után sikerült mű­ködésbe hozmok motoros töm­lőjüket. A porrá égett ház üsz­kös romjai közül csak a felis- merheteüenségig elszenese­dett holttesteket sikerült ki­ásni. A szerencsétlen anyát gye­rekei szobájától néhány mé­terre találták meg. Kitárt kar­jai gyerekei szobája felé mu­tattak. Saint Adelaide lakossága el­határozta, hogy a két, életben maradt gyerek iskoláztatásá­ról a község fog gondoskodni. Ily módom akarják tiszteletü­ket leróni a hős anya emlék® iránt. AGITÄCIÖ — Ejnye, Jani, ne légy olyan jogúnk vagyunk! szégyenlős, hisz egyen- (Endrődi István rajza) ♦ tam a tángosokat, mintha szi-\ vacsot nyelnék ... j A harmadik nap az olaj sza-j gátál, a lángos gondolatától is« hányingert kaptam és csak aj kétszer két deci tejeskávénak 4 titulált lötty tartotta bennem at lelket ... A negyedik nap öldöklő küz-i delmet folytattam a lányossal, \ undorommal... Az ötödik nap a kutya sem J jött már be lángost venni, 4 mert arcom legfeljebb csak ar-j ra volt jó hirdetni, hogy el-« mondja: nehogy vegyetek eb-} bői, mert halálok halálával4 haltok meg... J Amikor a butikos kirúgott * majdnem megcsókoltam a ke-* zét és elhatároztam, hogy ezti a szót, lángos, még szókincsem- J bői is törlőm... Vidd a fené-t be az orrom elől, undorodom} tőle... 4 — Rendben van. de arról J ne akarj meggyőzni, hogy har- * mine évvel ezelőtti undorod J ma is őszinte ... Harminc évig 4 nem lehet undorodni a lángos j illatától, izétől... — Ki beszél itt ízről, meg ♦ illatról... — nézett ránt cső-} dálkozva... — Én nem íztől és 4 illattól undorodom, hanem ai lányostól. Az emlékétől. Ér-« fed? Attól a néhány keservest és rettenetes esztendőtől, ami-j re ez a szó: lángos — emlékez-* tét... J fgyurkó) *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents