Heves Megyei Népújság, 1963. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-13 / 10. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE-----------"A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN A n yárfahasáb úgy hasadt a fejsze csa­pása alatt, mint az üveg. Gyönyörű januári nap volt. A füst nyugodtan emelkedett a behavazott tető fölé, és szétfosz- lott a türkizkék égen, amely olyan gyengéd árnyalatú volt, hogy az ember el se hitte volna, hogy ebben a gyönyörű égben olyan hi­deg lehet. Az alacsonyan járó nap kitágult szemével nézte a díszes, zuzmarás, szomorú nyírfákat. Csak az ember kínozta az embert. De jó volna így, fejszével újra és újra rákoppintani a náci fejekre, hogy csak hasadnának szét, mint az üveg... Vaszilij Vasziljevics zuzma- rás, ujjatlan kesztyűjével megtörülte az orrát, leeresztette fejszéjét és körülnézett. A falu felől, a halványan "kéklő, álmos úton egy fü­lessapkás, alacsony termetű legényke jött, azaz inkább csúszott, és a kezét is lóbálta, hogy ez­zel is segítsen magán. Derékig a hóba süppedve, átvetette magát az udvar sövénykerítésén, és köszönés nélkül levette a sapkáját. Nyírott feje gőzölgött. A sapkából kis kék cédulát vett elő. —1 Repülőgépről dobták! — mondta. Meg­ragadta a fejsze nyelét, és nagyot fújva, egy görcsös hasábot akart széthasítani, hogy köny- nyítsen nagy felindultságán. Ezt a legénykét Andrej Jugyenkovnak hív­ták. Tavasszal végezte a középiskolát Jelná- ban, ahol Vaszilij Vasziljevics volt az igazgató, egyetemi vizsgákra készült, amikor behívták a hadseregbe, és a balsikerű vjazmai ütközet­ben fogságba esett. Abban az időben még él­tek a harci szabályok elavult fogalmai: ha be­kerítettek, ez azt jelenti, hogy vesztettél, tedd le a fegyvert! Akkoriban még nem volt telje­sen ismeretes a náci jellem: külsőleg, látszatra kőkemény, de ha kellő határozottsággal ráüt­nek a fasisztára, hisztérikus és törékeny. De a tudományért fizetség jár. Fizetett Andrej Ju- gyenkov is. Mocsárba hajtották a többi hadi­fogollyal együtt. Négy napig állottak ott, a drótsövénnyel elkerített, térdig érő, híg sár­ban, szakadozó esőben, étel nélkül. Akik nem bírtak állni, összeroskadtak és belefulladtak a vízbe, ötödnap az elgyengült embereket nyugat felé hajtották. Útközben is sokan ki­dőltek ... Ilyenkor lövések hallatszottak, de senki se fordította hátra a fejét. H a falun mentek keresztül, mindenün­nen — a sövény mögül, a félig nyi­tott kapuból, vagy a hólyagos kis ab­lakokból — orosz asszonyok irgalmas szeme követte a hadifoglyok szomorú menetét; az asszonyok kenyeret, kalácsot nyújtottak; né­melyike — mikor a komor, géppisztolyos őr elhaladt — a kendője alól cserépcsuprot hú­zott elő: „Nesztek, lelkeim, igyatok egy kis tejet...” Ekkor ezek az embereik, akik oktalan kis­hitűségükben letették a fegyvert, megtanultak szégyenkezni, és a dühtől nem tudták lenyelni a falatot. Az erősebbek meg-megszökdöstek: különösen estefelé, mielőtt az őrök valamilyen csűrbe hajtották volna őket így tett Andrej Jugyenkov is: mintha szükségét végezné, az őr háta mögött a fenyőbokrok közé ugrott; ha­son csúszva igyekezett előre, bár sokáig lövöl­döztek utána. Az országutat messze elkerülve, eljutott a távol eső Sztaraja-Buda községbe. Mint a többi szökevény, ő is bekopogtatott egy ismeretlen házba és azt mondta: „Fogadjanak bé vőnek!” A német törvény szerint a hadi­foglyok rejtegetéséért kötél jár. A házból ki­jött egy sánta, ősz bajuszú, nyálas ajkú em­ber: „Nem lehet, félünk, — felelte halkan. — Eredj tovább, kedvesem.” Egy másik házba befogadták. Egy idősebb asszony, aki a teknő- ben egy kopasz gyereket fürdetett, kissé el­gondolkozott, aztán így felelt: „Jól van. lá­nyunk van, gyerek is van — az idősebb lányo-, mé — maradj... Elveszett az én édes, jó lá­nyom, a németek nyilvánosházba hurcolták— Maradj itt és dolgozzál a családban.” Ilyen vő, mint Andrej, volt még egynéhány a faluban. Együtt éltek a családokkal, akik megosztották velük a szűkös kenyeret, igazi orosz könyörületességgel. A falu bírája, Nosz- kov, akit a németek helyeztek e tisztségbe, nem odavalósi, kegyetlen, gyáva ember volt. Nemigen firtatta, valódi vők-e ezek az embe­rek, csak arra ügyelt, hogy beszolgáltassák a fegyvereket; a német parancsnokság nevében elszedte a meleg holmit, a szárnyast, a mala­cokat, mindazt, amit a német katonák már nem értek rá elvenni. Andrej, mihelyt egy kissé otthonosabban érezte magát, érintkezés­be lépett az emberekkel. Valamennyien halá­los ellenségei voltak a németeknek, de vala­mennyien úgy gondolták, hogy a mi ügyünk reménytelen, elveszett: „Moszkva már régen behódolt — hiszen úgy hirdették falusi bírók és városi polgármesterek a nép között — a Vörös Hadsereg roncsa valahol áz Uralnál vergődik...” Andrej felkapta a görcsös hasábot a benn­szorult fejszével együtt, dühösen földhöz vágta, hogy a fa széthasadt... V ’ aszilij Vasziljevics égő szemmel ol­vasta a kék cédula sorait, amely kö­zölte. hogy a milliós fasiszta sereget az egész moszkvai fronton szétverték, hogy az ellenség visszavonul, a harc mezején hagyja harckocsijait, ágyúparkját, gépkocsijait; az utakat és az erdők mélyét megszámlálhatatlan hulla borítja ... Ez a hír úgy hatott, mint a halálos ítélet után a váratlan kegyelem. Va­szilij Vasziljevics bement a házba, és amint elhaladt a kemence mellett, vállon ragadott, s maga felé fordított egy telt, alacsony növésű, őszes, rövid hajú nőt, a kenyéradóját — aki­nek a tanyáján, mint unokaöccse élt — s re­megő arcába kiáltott: — Kapitolina Ivanovna! Félre a bánattal, süssön palacsintát... Nagyszerű híreket kap­tunk! *É1 még az oroszok istene! — Átment a szomszéd szobába, és az asztalnál újra, fenn­hangon elolvasta a kék röplapot... Rácsapott tenyerével és hahó tázott... — Hát ki nem hitt Oroszországban? Mi? Ki akarta már eltemetni Oroszországot? Feltámadt a mi édesanyánk!... pajta árnyékában. A házak fekete ablakocs­kái görbén csillantak meg á holdfényben ... Valahol egy teherautó prüszkölt és pufogott; szakadozott idegen szavak hallatszottak. — A fritzek konzerveket és pálinkát hoz­tak; várnunk kell — mondta Andrej. Mikor az utca elcsendesedett, Andrej át­vetette magát a kerítésen. — Jöjjön bátran utánam — és kezénél fogva, átsegítette a kerítésen Vaszilij Vaszil- jevicset, aki megbotlott a bundájában. Kopogtattak a tornácon. — Hej, bíró, tiszt urak jöttek hozzád — kiáltott Andrej. A pitvarban nyikorgött a fagyos deszka­padló; Vaszilij Vasziljevics megszólalt né­metül. — Jöjjön ki, szükségem van magára. — Azonnal, azonnal, uraim, ebben a pil­lanatban, — suttogott valaki sietve a fal mö­gött, és elhúzta a reteszt. Az ajtó kissé ki- nyüt, és a fekete résen át, egy hegyes orrú himlőhelyes, édeskés arc jelent meg a hold­fényben. Andrej az ajtónak ugrott, behatolt a pit­varba, dulakodás támadt. Vaszilij Vaszilje­Nyolcvan évvel ezelőtt született Alekszej Tolsztoj, szovjet író, világhírű történelmi regények és elbeszélések szerzője. ALEKSZEJ TOLSZTOJ: AHOGY KEZDŐDÖTT Andrej tüstént elbeszélte, hogy az imént, ahogy meghallotta a repülőgép búgását, kisza­ladt az udvarra, és mit látott: „Istenem! — a miénk!...” A gép már tovább szállt, és mö­götte, mint a galambok, hullanak a röplapok... — Én meg utánuk, hasig a hóban,. és az izzadság csak úgy gőzölög rólam... Vaszilij Vasziljevics, ez a körülmény gyökerében meg­változtatja a helyzet lényegét... — Magától értetődik, gyökerében megvál­toztatja — kiáltott az iskolaigazgató, és kisza­ladt valahová. Aztán egy olajtól csepegő is­métlőpisztolyt és egy teli zacskó töltényt tett az asztalra. — Hány éjjel nem aludtam, vár­tam ezt a röplapot. Mindent megfontoltam. Andrej, bosszút fogunk állni... — Ketten, egy pisztollyal, Vasziljevics... Nekik két szakasz katonájuk van... — Valamivel csak el kell kezdem. Mint ahogy az első ember is kitalálta, hogy egy éles követ vegyen a kezébe; és aztán mivé fejlődött a dolog! — Akkor még, Vaszilij Vasziljevics, nem voltak géppisztolyok, csak kőbalták, no, meg egyéni bátorság. — Ehe! Egyéni bátorság! — és sovány ujját Andrej orra elé tartotta ... Még senki se látta ilyennek az iskolaigazgatót: kicsiny szeme, mint a Súró, keskeny kecskeszakállas, tudós arca égett, és eltorzult a vad nevetés­től, vagy talán attól, hogy harapni készült. — Vizsgázunk, nagy történelmi próbát állunk ki... — Ügy mondta ki ezeket a szavakat, mintha előtte ezernyi Andrej állna. — Most dől el a kérdés: elvész-e Oroszország a német keze alatt, vagy a németnek kell elvesznie? Az ősi temetőkben felkelnek ükapáink sír­jaikból, hogy meghallgassák, mi a válaszunk. Az orosz szentélyek, amelyeket a németek felrobbantottak, harangnyelvükkel hívogat­nak. Riadó! Szereted Puskint? Ég a szíved­ben ez a csillag? Magadban hordozod a mi becsületes, bölcs kultúránkat? Mindannyian bűnösök vagyunk abban, hogy kevéssé óvtuk, ápoltuk ezt a kultúrát... Az orosz ember tékozló ... No, de semmi ... Oroszország nagy, erős, szívós... Es tudod-e milyen erények rejtőznek az orosz csendességben? Mennyi nagylelkűség van a kartonfejkendők alatt! Mennyi önfeláldozás! Mindezt elmondva, Vaszilij Vasziljevics- nefc megenyhült a szeme. Ellenben Andrej egymástól kissé távol álló, szürke szeme hi­deg és ijühös lett, elsápadt. — Most azzal kell kezdeni — mondta Va­szilij Vasziljevics —, hogy még az éjjel át­megyünk Sztaraja—Budára. A hold sápadt, szivárványszerű ud­varával magasan állt a havas táj felett Magányos, ágas-bogas lúcfe- nyők és meredező kémények sötét árnyéka vetődött a hőmezőre: a leégett házak helyét belepte a hó, Vaszilij Vasziljevics alig győ­zött lépést tartani Andrej jel, akinek nemez­csizmája vidáman csikorgott a megüvegese­dett szánnyomon. Andrej felemelte a kezét és megállt: valahol halkan, egyhangúan vonított egy kutya. Letértek az útról, s a szűz hóban lépkedtek tovább. Nehezen lihegve, a szérűk felől kerülték meg a falat, és megálltak egy vies egy pillanatra nem látta tisztán a hely­zetet: a lábánál fújtak, hörögtek, hempereg­tek ... De azután megkülönböztette a küzdő­ket: a bíró ült felül, s lapockáit emelgette. Vaszilij Vasziljevics revolverével nyakszirten ütötte ezt az édeskés embert... — Ö-ó-óh — nyögte a bíró, ő-ó-ó-h, gaz­emberek ... Az erősen befűtött szobában, — amelyet egy lecsavart lámpa világított meg —, a zsa- lugáterek be voltak csukva; a viaszosvászon dívány fölött —, amelyről néhány pillanattal előbb a bíró felugrott, félrelökve a bárány­bőr bundát, és a piszkos, tarka huzatú ván­kost a földre ejtve — Hitler tengerészruhás képe függött. A terítetten asztalon, a tintás­üveg és a nyitott irodai könyv mellett feküdt egy új géppisztoly — az, amiért ők idejöttek. M ost már egyetértesz velem, hogy fegyverzetünk nem is olyan rossz? — kérdezte Vaszilij Vasziljevics, és gúnyosan megsimogatta szakállát. — Vedd a pisztolyt, én a könyvet viszem, és gyerünk Lonyka Vlaszovhoz. A bírót a pitvarból — óvatosságból — ki­vitték a színbe, és a farakás mögé dobták. A csendes falu felett fagyos, szivárványos szí­nekben ragyogott a hold, de nem tündérmesé­ket mesélt az alvóknak; jobb lett volna, ha vörösen, izzóan világok mint a megkínzott szíve vére, mint a gyűlölet... — Mit forgatja folyton a fejét, tiszta a levegő — mondta Andrej. — Másszon utánam, kutya nincs a háznál... A vastag nyakú Lonyka Vlaszov, komor arccal, mezítláb jött lei hozzájuk a fagyba, égy szál ingben. Megnézte a zsákmányolt géppisztolyt, lábait kapkodva, meghallgatta a ledobott röplap tartalmát, és tudomásul vet­te, hogy haladéktalanul partizán tevékenység­re van szükség. Mikor vacogni kezdtek a fo­gai, ezt mondta: — Gyerünk be a házba. Ezek komoly dol­gok. El kell küldeni a fiúkért. A szegénysizagú, sötét házban suttogva beszélgettek, és azonnal elhallgattak, ha a deszkafal mögött megmozdultak az asszonyok. A fagyos ablakon beáradó bizonytalan világí­tásban látni lehetett, hogy egy nő kijön a szobából, és belebújik a Idsbundájába. Lomya súgott) neki valamit. A nő odament a kemen­céhez, és fiatalos hangon megszólalt: „Ványa, add ide, a nemezcsizmámat!” Belépett a csizmába és sietve elment hazulról. Vaszilij Vasziljevics ki akarta fejteni azokat az esz­méket, amelyeket nemrégen már kifejtett Amdrej előtt, de Lonya szigorúan félbeszakí­totta: — Most csak fegyverrel lehet agitálni. Ha sikerül megsemmisítenünk csak egyetlen helyőrséget is, tíz falu kél fel. Fegyver kell. Ványa — mondta —, gyere csak ide, hozzánk, öltözz fel. A kemencéről lemászott egy fiú, és meg­állva a felnőttek közelében, rájuk emelte nagy szemét. Mikor Vaszilij Vasziljevics rá­tette kezét meleg fejére, puha hajára, elhú­zódott: nem olyan idők járnak, hogy kényez­tessék a gyerekeket. . — Fegyver kell — mondta néki Lonyka. — Értem. — Van-e a környéken eldobott fegyver? Nektek, gyerekeknek tudni kell mindenről. V an. Van egy fiú,' Arkagyij, ő többet tud. mint én, majd megmondja. Harckocsi elhárító ágyú kell maguk­nak? Kettő van elsüllyedve a folyóban. Tud­juk, hol vannak a töltények... Áz erdőben, egy gödörben tizenegy géppuska van elásva. Más helyen pedig kézigránátok és bombáit. Mindent meg fogunk mutatni. Csak nem a németeket akarják megtámadni? — Na, ez nem a te dolgod. — Hogyhogy nem az én dolgom? — mond­ta férfias hangon a fiú, és felhúzta a nadrág­ját. — Engem kínozhatnak, belőlem ugyan nem vesznek lü semmit. Vaszilij Vasziljevics lehajolt, hogy jobban megnézze a fiút, akinek kex-ek, gyerekes ar­ca s duzzadt' szája felnőtteden komoly volt. A házban egymás után öt ember jelent meg — frontkatonák —, utolsónak pedig az a lány, aki értünk ment, s most kendőjét le­vetve, bementi a szomszéd szobába. Vaszilij Vasziljevics az ablakhoz állva, újra felolvas­ta a röplapot. Andrej tisztelgésre emelt kéz­zel kijelentette, hogy ez felhívás a harcra. Az egyik frontkatona megszólalt: — Hát így fejlődnek a dolgok? Nos, visz- szaadjuk a németeknek a kölcsönt, megfize­tünk a könnyeinkért... Gyerünk, fegyvert keresni... És így, ezen az éjjelen, a németek orra előtt mozgósították a partizánosztagot, amely nyolc emberből állt, nem számítva a két fiút, akik felderítő szolgálatot végeztek. Ványa & az a másik fiú, Arkagyij, aki mindenről tu­dott, elvezette az ásókkal felszerelt partizá­nokat az erdőbe, és pontosan megmutatta a helyet, ahol ásni kellett... A hó és a kidőlt fair alól kiásták a géppuskákat, amelyek kö­zül négy harcképes állapotban volt Nem messze, egy másik gödörből kiástak egy láda gránátot és vagy húsz aknát. A fiúk rábeszél­ték őket, hogy emeljék ki a folyóból a két harckocsi elhárító ágyút is, és ajánlkoztak) hogy ők majd lebuknak a víz alá. — Szaladjanak a bácsik a feszítővasért) törjék fel a jegíet, mi nem félünk a hideg víztől. De az ágyúk megszerzését más alkalomra halasztották. A fegyvereket még hajnal előtt átvitték Vaszilij Vasziljevicshez a tanyára; csak az volt a baj, hogy nem volt puskájuk. Vaszilij Vasziljevics reggel ismét fát vágott, szakállába dudorászva: „Ó, te telecske, te tél, hideg van, és fúj a szél...” Ványa a hóval borított mezön keresztül, sítalpon futott át hozzá. A fiú nappal nem látszott olyan kicsi­nek, pisze orrúnak és olyan jelentéktelennek, mint az éjjel. — A németek nyugtalankodtak. Megtalál­ták Noszkovot, a bírót, a farakás mögött. Most járják a házakat, kutatnak, kínoznak. Sírástól hangos a falu. Fegyinéknél a szopós­gyereket fejjel az ajtófélfához csapták... A mieink mind az erdőbe mentek... Az a kis­fiú, aki vélünk volt — nem tudom, hazudik-e vagy sem —, ért egy kicsit németül, és azt hallotta, hogy ma éjjel teherautókat várnak. Mondja meg, mit kell még megtudni. — Eredj be Kapitolina Ivanovnához, kapsz tőle friss, forró palacsintát... Ezen az éjszakán, Sztaraja-Buda községtől körülbelül tíz kilométernyire egy német, gép­kocsiosztag aknára futott. És ahogy az első kocsi a robbanás erejétől a levegőbe repült, a fenyvesben ropogni kezdtek a géppuskák. A németek nem tudtak se tovább menni, se visszafordulni, az út mindkét oldalát hófal zárta el. Mint később kiderült, huszonheten voltak. Ott szaladozíak ordítozva a teherau­tók körül, céltalanul lövöldöztek, és mind ott pusztultak. A sötét árnyékból egy fekete- bundás ember szaladt elő a holdfényes útra, és egy másik, alacsony, géppisztollyal. „Hur­rá!” — kiáltotta a bundás ember, felemelve kezét. Ekkor a havas útoldalból kibújtak a partizánok, és gránátok repültek a levegőben. Néhány perc múlva mindennek vége volt. A hat zsákmányolt teherautóban — a hetedik elégett — fegyver, lőszer, élelem és pótanyag­ból készült takarók voltak. Amire szükségük volt, azt a partizánok magukkal vitték, a többit és a gépkocsikat felgyújtották. R eggel Vaszilij Vasziljevics újra fát hasogatott. A Ids tanya mellett sok nép járt aznap. Amikor meglátták az iskolaigazgatót, köhintettek, vagy más mó­don adták tudtul szándékukat, és óvatosan, a kert mögött befordultak a házba. Egy hét múlva a partizáncsapatnak, amelynek Vaszi­lij Vasziljevics Kozulszkij volt a parancsno­ka, több mint kétszáz tagja és két ágyúja volt. Elekor hozzáláttak a fő feladat meg­oldásához: a Sztaraja-Buda-i német helyőrség megsemmisítéséhez. (Lengyel József és Saraadi Vilma fordítása)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents