Heves Megyei Népújság, 1963. január (14. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-27 / 22. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE —Síi^^A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN^—= MA SEM TUDOM, melyik szent szobra volt. Ott állt a sarokban, szemben az ágyammal, s egy kicsit szembe a szobák falai közé zárt életemmel. Ha ültem az asztalnál, hideg szemével engem nézett. Ha a másik sarokba húzódtam, egy könyvvel a kezemben, éreztem. hogy engem néz. Ha ágyamba bújtam, félelmetesen emelkedett fölém, s magasra tartott ujjaival, mintha fenyegetett volna, pedig talán csak az utat akarta mutatni a szerinte egyedül igaz boldogság felé. Mikortól kezdtem el félni a szobortól? Már nem tudom. Talán egy rossz álomból felriadva, a beeső fénytől óriásira nőtt alak ré- misztett meg .. . Talán az a rádöbbenés, hogy ez a szobor mindig is itt volt, s mindig is itt lesz. amikor én még nem is voltam és már nem is leszek. A mozdulatlansága, amely uralkodni látszott szobán, téren és időn, a ren- díthetetlenség, amely egyúttal a csalhatatlan- ságot is jelentette. A kőbe vésett formák, amelyek erőt. hatalmat sugároztak ... Mondom, most sem tudom, már felnőtt fejjel visz- szagondolva. Valahol vették szüleim, vagy ajándékba kapták áhítatos nagynénjeim valamelyikétől, ez most már mindegy. De féltem és rettegtem ettől a szobortól és ugyanakkor csodáltam, hogy ő nem fél tőlem, hogy kimozdíthatatlan. Hogy mindenhová ellát, túl a falakon, a városon .. .'Nem ijesztgettek vele, csak hivatkoztak rá... — Nem szégyelled magad ... Ilyet csinálni... A szobor előtt — mondták és én rettegve néztem a kőbe vésett arcra, amelyen ilyenkor fenyegetést véltem felfedezni. Tettem súlyát többszörösnek, gyermeki voltomat porszemnek és létemet olyan ajándéknak éreztem, amelyet bármikor visszavehetnek, anélkül. hogy csak tiltakozni is jogom lehetne. Lassan már szinte rögeszmésen féltem belépni a szobába, féltem mozdulni, tenni, gondolkodni, féltem álmodozni. A tán’ háromarasznyi szobor tudatomban az egekig nőtt, hatalmas és rendíthetetlen monstrummá vált, amelynek árnyéka befödte egész kis szobavilágomat. — Félek tőle — mondtam ki végülis.., — Akinek tiszta a lelkiismerete, annak nincs mit félnie — mondták erre nekem. — De hát honnan tudjam, hogy mikor tiszta az én lelkiismeretem, amikor azt sem tudom, mi a jó, mi a helyes, mert gondolkodni sem merek a szobor miatt... — Csak az arcát nézd... Csak az arcát, s megtudod, helyesen cselekedtél-e... ÉS ÉN HIÁBA néztem az arcát lopva, vagy bátorságot merítve egy tűnő pillanatra, csak szigort, csak aszkézist, csak elítélést láttam rajta és fenyegető lenézést, hogj lassan már én is szoborrá váltam, kis vacak terakotta figurává, amely mozdulatlan, mert nem képes rá, amelynek arca kifejezéstelen, mert mögötte semmi sincs, ami emberi. Minden bizonnyal. lassan és biztosan semmivé váltam volna a háromaraszos szent szobra árnyékában. Minden bizonnyal teljesen elsorvadt volna lelkem, kikopott volna belőlem, mint felesleges, minden gondolat és minden érzés, egy rettenetes élő automata vált volna belőlem, amely csak mozogni, táplálkozni képes, csak az élet mechanizmusát valósította volna meg, mintsem a tettek önállóságát. Nem így történt... Ha jól emlékszem, egy faluról felkerült asszony jött hozzánk takarítani. Vidám és mosolygós képű, nagy hangú, csupa mozgás asz- szony, akin még a kopott kötény is vidámnak látszott. A füvek, a rét illatát, a szabad mezők levegőjét, a napsütés pírját, a madarak szabad szárnyalását hozta a szobába és a sürgő, forgó munka izgalmát. Amikor belépett, úgy láttam, mintha a szobor arcán a meghökkenés, vagy a riadtság is végigvonult volna, de aztán beláttam, hogy csak tévedés lehetett, mert a szobor állt tovább mereven, hidegen és ellenségesen a sürgő, forgó asszony mögött. Bár most nem látszott olyan hatalmasnak. AZ ASSZONY izgett, mozgott, bútorokat tolt, szőnyegeket hajtott, ablakot tárt és egy óvatlan pillanatban meglökte a szobrot. Ijedten sikoltottam fel, mert a szobor meginogott, egy pillanatra feltűnt még szigorú, meg nem bocsájtó arca, s a következő percben már ott térdelt felette az asszony: — Hát ez eltört — mondta és rámnézett... — Az ilyen gipszholmi könnyen törik — magyarázta, aztán megcsóválta a fejét ... — Messziről úgy nézett ki, mintha gránitból lett volna, s lám az első alapos nagytakarítást sem bírja ki... Sajnálja? Nem tudtam válaszolni. Mert azt sem tudtam, mit érzek. Féltem, hogy most valami rettenetesnek kell bekövetkezni, összedől a szoba, mint annak idején Jerikó falai, megáll az idő, hogy soha többé egyetlen másodpercet ne haladjon tovább. Az összetört szobor végtére Is én voltam: az én életem egy időszaka, az én félelmem, rettegésem, s az én tetteimnek irányítója, gondolataimnak szülője. Sajnáltam. Nem a szobrot. Magamat. Most már mi lesz velem. Hozzászoktam a szoborhoz, s hozzászoktam ahhoz is, hogy automata legyek, mechanizmus, amelynek lépteit nem önmaga, hanem egy szobor irányította. Gyerek voltam. És úgy éreztem, hogy most, hogy eltört a szobor, felnőtté kell érnem, gyorsan, azonnal, szinte éveket behozva, bepótolva... — Ne sajnálja. Mondom gipsz volt csak — legyintett az asszony és megdöbbenve vettem észre, hogy minden félelem, minden bizonytalankodás nélkül, határozott léptekkel vitte ki a szobor roncsait. Bátor volt? Akkor annak hittem. Most már tudom, hogy csak természetes volt... Egy hét múlva újból szobrot vettek, s odaállították a sarokba, a régi helyére. Ugyanolyan volt, tekintete is, feltartott ujjai is, ruhájának valamennyi redője, mind, pontosan ugyanolyan. De én már nem féltem. Egy szobor, ha összetörhet, a gránit, amely gipsznek bizonyult, engem már nem félemlíthet meg ... — Nem szégyelled magad... Ilyet csinálni... A szobor előtt — mondták és én gúnyosan néztem a szobor szigorú tekintetét. Nekem ne szentek és szobrai irányítsák lépteimet, hanem a szabad mezők ezernyi illata, a sürgő, forgó munka izgalma ... — Ez nem gránit, csak gipsz ... — Hogy mondhatsz ilyet... Szégyellő magad ... Ez szobor. A szent szobra. Érted? NEM IS VÁLASZOLTAM. Fütyü részve leültem a sarokba, háttal a szobornak és egy könyvet kezdtem olvasni. Ha jó emlékszem Rablais Pantagruelje volt. ANTALFY ISTVÁN: rOiltai utóit Szél tépte szét a villanyvezetéket, s most nincsen áram. Gyertyafény lobog asztalomon. A sárga lángba nézek, s eszembe jut sok különös dolog. Tudom, hogy kinn most, a tél vad szelének marása közben egyszerű, konok \ emberek másznak póznákra: „Az élet nem állhat meg!” Mások hótorlaszok vad gátjait robbantják szét az éjben, géppel és kézzel (másokért és értem...!) teherautók indulnak szét, kenyérrel, i értem e szót, mit jelent: „áldozat” \ s míg leírom gondolataimat, \ kigyúl a villany, s ragyog, mint a nap! . KAKOVSZKY JÓZSEF versei: Hóhulláskor Homlokunkra, miként a bércre leszáll a dér, lehull a hó. Örök tavasz örök meséje; tudom kicsim, az volna jó. i Jövünk, megyünk az elmúlásban ezer leány, ezer legény, s dalolva bízunk még a mában szerelmes álmok éjjelén. Tavaszra nyár, a nyárra ősz jön, az ősz a tél ölébe hull, s minden múlás, hogy tündököljön, a sírokon virág virul. Holnap tán más ölébe hajtod mámortól ittas, szép fejed, vagy én felejtem édes arcod, hogy másban leljem lényedet. t De egyszer minden újra ébred. Tudd meg kicsim, ä lét örök! A május esték visszatérnek, [ s dalolva érted eljövök. TÉLI ÉNEK [ Hol van a régi, copfos kisleány, ! kiről még most is dalban álmodom, 5 aki csak lopva pillantott reám, I míg ott ültünk a szőlődombokon? í Hol van a perc, a múló pillanat, a a hirtelen jött csókos lázadás? I Meg sem kérdeztem akkor, hogy: Szabad? [ Csak hullt, csak dúlt a hódító parázs. 5 Hol van a nyár, a kismadárka hol, 5 mely fölzengette lelkem hangszerét? I S a téli szél süvítve válaszol: i — Kemény szívébe zárta mind a jég! NEWTON JUTOTT ESZEMBE Tegnap Newton jutott eszembe, mikor egy nehéz vas a lábamra pottyant. S hogy mily erős a föld vonzása, jó Newton nélkül is megállapítottam. KOVÁCS SÁNDOR: f QlífiJ (fÁUjjt . . . Ahogy szerelmét félti az ember, Ügy féltse már világát is egyszer; A földet óvja, életének fészkét: Egyetlen s utolsó menedékét Végső harcra elszánt akarattal... Hol terülhet neki mindig asztal, Édes víz a szomjáf elolthatja S tervet szőhet este a holnapra ... De hol a másik vak eshetőség Hozhatja sorsának ellenkezőjét; A vért, a test felismerhetetlen Mocskát a dúlt halálfélelemben, A táj törött fáit, mérges vizét, A hitetlenség tétova hitét, Árvaságot, a seholsincs otthont, A semmit ott, hol „van” hatalma volt, Ha nem vigyáz s nem lesz egy-szerelme: Társa, földje, vizek végtelenje, Napja, éje, apró pillanatja, A madár, mely fáján gyúl a dalra... Ahogy szerelmét félti az ember, Vgy féltse már világát is egyszer! PIHEND ASSZONYOK Szilágyi Elek rajza HATVANI DÁNIEL’ Vasútál lom᧠füst bodrai — távolság angyalai fehér tajtékú vasakkal sipítoznak a szénszínű robogásból kihajol a mozdonyvezető tűz-fodrú mosolya mint kormos arcú istenek a vasutasok egymáshoz illesztik a zaj csörömpölő bolygó nagyságú ütközőit. tehervagonok az ég nagy olajcsöppjében mozgás szimfóniája beledübörögnek a fűtőház fekete dobjai oszlopok mértani formák és oszlopok sikoltó párhuzamosság sin zaj sin zaj váltók és sínek izgatott szövevénye idegrendszer a robogás plazmájában elágazások szemafor-rácsok szemek zöld-piros hangjegyei ritmus tolatás ritmus kattogás üres vagonok ordítanak a mellékvágányok felé a sürgető lökésektől épp hogy csak elindulnak 1 villanyóra-napcsillag számok és mutatók protuberanciájával tizenegy óra van mindent tud az újság-pavilon ismeri a szint cukorkát cigarettát napilap hetilap divatlap tülekedés és tömeg izgalma harsog bőröndöket lökdöső kosarak batyuk egyformán fekete öregasszonyok arcok kalapok arcok villogó csoszogások a perron kövein a láthatatlan isten intelme szól mo6t a tölcsér-kozmoszból rekedt hang bugyborékol a harmadik vágányra gyorsvonat érkezik a vágányok mellett kérjük vigyázni s az oszlopok között kirobog zörögve a csomagszállító targoncája mint atomok lármás csomói a forgatag összetömörül majd széjjel válik jelzők felkiáltójelei közé mint hosszú mondat vágtatva betüremlik a gyorsvonat egyetlen fohász a végtelen imájából ablakok sistergő tükrei lebegtetik kacagva a forgalmista sapkáját csikorgás nyomja a lépcsőkre a leszállók seregét s a hangszóró-torzításban lelassulnak a kerekek az erő fensége megállásra bírja a vaskarokat a tűz istene fehér felleget hajít a forgatag fejére ritmus felszállás ritmus kerekek lódulása s mint a szemafor-szemek vágyak villannak össze üstökös-robajában a találkozásnak és az elválásnak KATONA JUDIT: Szokd meg a telet / Szokd meg i telet! Még jöhet nagyobb hicég mi üldöz. Sok tűnt ke nény telünk követ s új fagy az életünkhöz. Szokd meg c. telet! Hisz tudod törvényes, nagy tanúnak jöttél. Hát Iliért vallatod magad helyt tt a múltat? Szokd meg < telet! Ez a tél. Hó hull csői odra s mégis a harcod ez és ez kísér új tavaszok elé is. Szokd meg a telet! Ismerős. Biztasd szívtd ne féljen! S békítsd ha néha ott időz a csönd havashó}éhéren. GYURKÖ GÉZA: A SZOBOR
