Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-07 / 286. szám
( 1962. december 7., péntek NÉPÚJSÁG KÉT ÉV UTÁN... Akkor este — azóta már kétszer került hordókba a gyöngyösi szőlők leve — ugyanúgy ültünk egymással szemben a konyhai asztal mellett, mint most. A szemerkélő eső akkor is úgy áztatta a rögöket, mint ezen a késő őszi napon, és két szó szünetében úgy hallgattuk egyhangú dobolását az ablak üvegén, mintha számlálnánk a lehulló csöppeket. Gyakran ürült a pohár, amelyet a gazda vendégszeretete adott a kezünkbe, de Márkus János arcára akkor nem tudott derűt csalni a poharakban csillanó bor mosolya. Pedig máskor úgy tudott gyönyörködni a bor tükrében, mint a jó kocsis a gondozástól fénylő szőrű lovaiban. Igaz, a bor minősége, zamatja szavak nélkül is beszélt a gazda szakértelméről. — Egy szó, mint száz... én megértem a haladást, de nem lépek be! — mondotta akkor búcsúzáskor, de szinte mentegetőzve még hozzátette: — Nem tehetem! A fiam egyetemre készül, ami sok pénzbe kerül. Miből fedezném a kiadásokat? Meg az emberek ... a régi tsz-tagok... úgy hallottam, marakodnak, veszekednek. Nem szoktam meg... nem bírnám ki. — Az idő mindent bizonyít majd! — válaszoltam akkoy. Két év rohant el. így távlatra nem nagy idő, de elégnek bizonyult ahhoz, hogy az akkori gyermekcipőben botladozó gondolatok férfiassá, szilárddá érlelődjenek az emberekben. Sokszor beszéltünk róla, de azóta sem találkoztunk. Talán tudatosan kerültem. Vártam, mit hoz, mit érlel számára az idő. Az elmúlt években gyakran jártam a Dimitrov Tsz-nél, és ha a legjobb brigád iránt érdeklődtem, Márkus János brigádját említették. Ha azt kérdeztem, hogy a brigádok közötti munkaversenyből melyik került ki győztesen, így feleltek: a Márkus Jánosé. És végső pontként a kétéves, lelkiismeretes munka jutalmaképpen november 7-én kabátjára tűzték a „Termelőszövetkezet Kiváló Dolgozója” jelvényt. Ahogy ismerem és ahogy mások is mondják, megérdemelte. A konyhaasztalon papírok, kimutatások, munkaegységelszámolások halmaza fekszik. Egy brigádvezető számára a papírmunka is fontos feladat, mégpedig nem is akármilyen. Sokszor előfordul, hogy a késő éjszaka, még az asztal mellett találja. Az eső kopog az ablakon, koccintunk, majd a szövetkezet ügyeiről, a családra terelődik a szó. A régi aggályok is az emlékezetembe ötlenek. — Hová került a nagyobbik fiú? Arca felderül. — Pesten tanul, a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán. — Bírja a kiadásokat? Elnézően mosolyog. — Ösztöndíjat kap, így nem sokba kerül. De ettől függetlenül ... hiszen tudja, no ... a Dimitrov Tsz nem a legutolsó hely! — a gazda büszkesége érződött a hangjában. A felesége is közbeszól. — A tsz-től is felajánlották az ösztöndíjat, de hát két helyről nem lehet. Így is elégedettek vagyunk. — És az emberek? A brigádtagok milyenek? Előfordul egyenetlenkedés, vagy veszekedés? — Hogy gondolja! — hangjában sértődöttség rezeg. — Olyan a brigád, mint egy nagy család. Közösen tartjuk a névnapokat, jó idő esetén gyakran együtt rendezünk kirándulásokat. Ismerjük egymás gondját, baját és ha tudunk, segítünk. Igyekvő, jó munkás ember mind. Egyszóval elégedett vagyok, megbecsülnek mind az emberk, mind a vezetőség. Dolgoztunk keményen, de a munkánknak eredménye, látszata van. Így suhant el a két év. És az idő múlásával együtt eltűnt Márkus János gondolataiból az előítélet, a gyanakvás érzése. Megtalálta számítását anyagilag is, arr'"'sk legszemléltetőbb példája a bejárat előtt parkírozó, saját gépkocsi. De az emberekben is megtalálta a számítását. A régi és új tagok barátként fogadták. Otthonra talált a tsz-ben, sőt vezető lett. Nevelte az embereket, közben talán észre sem vette, hogy az emberek az ő érzésvilágát is gyökeresen megváltoztatták. Eltűnt belőle a bizonytalanság, következetes, megfontolt vezető lett. Laczik János Van időnk a szórakozásra szes gású nak ban. Hamisítatlan boldogi népviseletben, sokszoknyás, Színes fejkendős fiatal asszony fogad a hosszú tor- nácú ház dí- kézi fara- oszlopai- ámyéká- A kenyérsütéshez befű- tött búboske- mfence mellől szalad ki a kiskapu csapódá- sára, s feliér kötényét levetve, betessékel a „tiszta” szobába. Amikor megtudja jövetelem célját, kérdések nélkül is beszél magáról, családjáról, életükről. — Háipm éve vagyunk házasok — mondja Szabó Jánosné —, férjemmel együtt a termelőszövetkezetben dolgozunk. Tavaly jól kerestünk a tsz-ben, az idén is meglesz a háromszáz munkaegység. Férjem traktoros, én pedig nagyobbrészt a növénytermesztésben tam az idén. — A határban dolgozmar nincs Készül az interjú munka, mivel tölti napjait? — Napközben hamar eltelik az idő a házkörüli munkákkal, meg már készülünk az ünnepekre is, esténként pedig egy- egy háznál összejövünk nyol- can-tízen asszonyok, varroga- tunk, horgolunk, s természetesen „megbeszéljük a falu eseményeit”. — Milyen szórakozási lehetőségek vannak? — Világvevő rádiónk van, televíziót is rendszeresen nézünk, több is van a faluban, és férjemnek még legénykorából jár az újság, amit mindketten olvasunk. Most, hogy már a mezőgazdasági munkák befejeződtek, több időnk van más elfoglaltságra. Közben feláll, kinyitja a kemence ajtaját, s néhány másodperc múlva már az asztalon gőzölög a friss házikenyér. Átjön a szomszéd szobából a család kétéves kisfia is, anyja ölébe telepszik, és színes képeskönyvet lapozgatva magyaráz Amikor eljövök Szabóéktói a hosszú utcán már végig világítanak az ablakszemek, beköszöntött az este. Tóth István Ember»égből jelesre vizsgáztak A közelmúltban a díjmentes véradó-mozgalomról tartottak előadást Rózsaszentmár- ton bányászainak, termelőszövetkezeti dolgozóinak dr. Szabó László és dr. Lippai József, a hatvani kórház főorvosai. A filmvetítéssel összekötött előadás és a helyi Vöröskeresztes csoport felvilágosító munkája meghozta a várt eredményt. Már az elmúlt évben 139 önkéntes véradót tartottak számon a községben, az idén azonban valóságos társadalmi ügy lett a véradás. Az idén már helyben bonyolították le két ízben is a véradást. A termelőszövetkezet biztosította hozzá a helyiséget. A Vöröskereszt és a kórház dolgozói, a betegek, akik a ró- zsaszentmártoni véradóknak is köszönhetik gyógyulásukat, hálával gondolnak azokra, akik emberségből ilyen jól vizsgáztak. Juhász Miklós Rózsaszentmárton Ahol a zöldségtermelő szakembereket képezik A hatvani felsőfokú mező- gazdasági technikum zöldségtermesztési szakon képez ki új szakembereket. A helyi vezetők nagy segítséget adtak ahhoz, hogy amíg az iskola saját épületei elkészülnek, tantermet, ebédlőt, tanulóotthont kapjanak a diákok. Ezt a segítséget mi, az iskola hallgatói azzal igyekeztünk meghálálni, hogy már az első hónapban, társadalmi munkában segítettünk a parkírozásnál. Most tanulással töltjük napjainkat. A kollégiumban tanulóköröket szerveztünk, így segítjük egymást. Az elmélet elsajátítása mellett, fontos szerepeit kapott a gyakorlati munka is. Kapcsolatot teremtettünk a városi KISZ-szervezetekkel, a bemutatkozás, illetve ismerkedés egy „Ki mit tud”-est keretében történt. A találkozó jól sikerült és meleg barátság szövődött a város és az iskola fiataljai között. Igyekszünk úgy élni, dolgozni, hogy mint az iskola első hallgatói, megbecsülést szerezzünk a technikumnak. Czeglédi László Hatvan A közönség őrei Zagyvaszántó község tűzoltói derekas munkát végeztek ebben az évben is. Nagy részük van abban, hogy például a cséplési munkák idején sehol sem volt tűzeset. Éberségük most, a téli napokban sem csökken. Soronlevő munkájuk, a lakóházak ellenőrzése tűzrendészeti szempontból. Az egyesület tagjai vállalták, hogy ezt a munkát határidő előtt elvégzik, ezzel is segítséget nyújtva a lakosságnak a tűzesetek elkerüléséhez. A gyakorlati munka mellett a tanulásról sem feledkeznek meg. A politikai oktatás során a pártkongresszus anyagát tanulmányozzák a tűzoltó testület tagjai. Munkájuk, mellyel a község lakóit a tűztől védik, minden elismerést megérdemel. Kiss János Zagyvaszántó Kezdeti nehézségektől — az optimizmusig A Hatvani Cukorgyár igen nehéz körülmények között kezdte meg az 1962. évi feldolgozási idényét. A nagy szárazság a gyárban is éreztette hatását: o vízhiány miatt két héttel később kezdődött meg a répa feldolgozása. Talán még a legöregebb emberek sem emlékeznek arra, hogy valaha volt-e ilyen alacsony vízállás a gyár éltetőjében, a Zagyvában. S ha még azt is hozzátesszük, hogy a közös telepen a cukor „megindulása” előtt már dolgozott egy ugyancsak nagy vízigényű üzem, a konzervgyár, igazolva látjuk a felsőbb szervek döntését a cukorgyár későbbi indításáról. Szaporította a gondokat az új, nemzetközi kooperációval épült kazán, mely különböző nehézségek. akadályok miatt nem készülhetett el határidőre. Így az új kazán csak október utolsó — november első napjaiban kezdte el üzemelését, és — a próbaüzemeltetés közben felmerült hibák javítása miatt talán két hét múlva tud újra bekapcsolódni a termelésbe! Gondot okozott az is, hogy a konzervgyár a tavalyihoz képest jelentősen növelte a termelését, úgyszintén emelkedett a cukorgyár egy napra megállapított répafeldolgozása, és cukorberaktározása ■.. Ilyen nehézségek gátolták a cukorgyárat a tervteljesítésében. Ez az időszak október 15-ig tartott, amíg olyan nagy volt a konzervgyár gőzigénye, hogy állandó hősies munkát kellett kifejteniük a cukorgyár dolgozóinak: a gőzhiánnyal küszködve valamit termelhessenek. A IV. negyedévet nem a legbiztatóbban kezdték, hiszen október 15-ig csak 88,3 százalékra teljesíthették a tervet, melyet a hónap végére 95,2 százalékra tudtak feljavítani. A gyár kollektívája elha- ' tározta, hogy a IV. negyedéves tervét a nehézségek ellenére is túl fogja teljesíteni. A gyár a novemberi tervét eddig 106,4 százalékra teljesítette, s az októberi lemaradásból több mint 47 vagont behozott. Jelenleg IV. negyedévi tervének 99,6 százalékos teljesítésénél tart. (Az eddigi lemaradása már csak hét vagon!) t A 100 százalékon felüli teljesítésre biztosítékot nyújt az elmúlt 10 nap eredménye, amikor napi átlagban 247 vagon répát és 40,13 vagon cukrot dolgoztak fel, illetve adtak át a népgazdaságnak. A kongresz- szus megkezdésének napján 255 vagon répát dolgoztak felt de a megelőző napokon is állandóan 243—255 vagon répa került be a gyárba. A cukorgyár dolgozói a kongresszus után is folytatják a munkaversenyt és minden erejükkel azon fáradoznak, hogy a rájuk háruló feladatokat maradéktalanul teljesítsék. Szegedi Árpád Új kultúrotthon — új tervek Megnyitotta kapuját az új kultúrotthon. Elhatároztam, megérdeklődöm, milyen tervek születtek. Kérdésemre Berényi Lajos, a József Attila nevét viselő kultúrház igazgatója válaszolt. — A tanácsülés már megtárgyalta a művelődési otthon tervét. Ezt igyekeztünk úgy összeállítani, hogy a fiatalok és idősebbek egyaránt megtalálják szórakozásukat. Már tárgyalásokat folytattunk a Gárdonyi Géza Színház vezetőivel, de szerepelnek majd’a kultúrotthonban más községek, üzemek kultúregyüttesei is. Elsősorban arra törekszünk, hogy a gyöngyösi járás kulturális csoportjait lássuk vendégül. Időnként vidám műsoros esteket is rendezünk, és természetesen nem maradhat el a fiatalság kedves szórakozása, a tánc sem. Szilveszterre nagyszabású bált rendezünk, s ezt követi majd több farsangi táncmulatság. A kultúrház terveiben szerepel kultúregyüttesek szervezése is. Már van tánc- és színjátszócsoport, a megnyitón is felléptek. Most már szeretnénk különböző szakköröket is szervezni. Itt kapott helyet a könyvtár, a színjátszó csoport, a fotoszakkör. A kultúrotthon nyújt otthont a KISZ-fia- taloknak is. Tervek vannak, reméljük, a lelkesedésben, munkában sem lesz hiány. Fehér István Adács — Szóval maga fiam újságíró akar lenni? — kérdezte tőlem ama pesti lap szerkesztője, akinél őszinte lelkesedéssel jelentkeztem. — Igen, minden vágyam az — mondtam magabiztos öntudattal. — S tudja maga fiam, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki újságíró legyen? Nem tudja? Majd elmondom. Három dolog: ha kidobják az ablakon, menjen vissza az ajtón ... Tudjon ceruzát hegyezni... és végül tudja, hol lehet a legjobb zóna kis pörköltet kapni... — És írni? — hebegtem ámuldozva. — Azt se árt, ha tud — legyintett és kirúgott. Nem tudtam, hol lehet legjobb zónát kapni... (-6) — Csak arra emlékszem, amikor a molekuláim összeálltak, s egyszerre megéreztem, hogy minden megváltozott. A szerény méretű kavicsok fejet hajtottak nekem, én pékig szorgalmasan beépültem egy hatalmas hegy oldalában, s tartottam a gerincet. — Évmilliókig nem történt velem semmi, szinte eltunyultam a nagy mozdulatlaság- ban. Mindaddig így ment ez, míg a hegy gyomra begyulladt, s engem, sok ezer erup- tikus kőzettársammal együtt kivetett magá* ból. — Azután elhelyezkedtem egy tufaplátó sarkán, ahol megint megállapodtam néhány évmillióig, mígnem elszakított egy sebes- vizű ősfolyam, s leejtett a Bükk-hegység környékén. Itt sem volt hosszú ideig gondom semmire, de kezdtem érezni, hogy valami megváltozik körülöttem, — felgyorsult az élet. — A korai középkor íz&cihui köoveske piutiuzai pattintott köveivel pa- rittyázó handoramiták néhány társamat szét- parittyázták, de velem százezer évig nem történt semmi. — Hacsak azt nem számítom, hogy a hanadaramita király mellettem ütötte fel a sátrát. — Ugyanezt tették a longovenetek, az ala- bárdok, a gyenderiták, és még sokan mások. A környékre letelepedő rómaiak már többet bíztak rám: egyik erődjük fala voltam. Igaz, csak a hátsó: nekem támaszkodott a vár. A hun betörést is átvészeltem: akkor a tartós őszi szelek any- nyi falevelet sodortak a lapjaimra, hogy még a lópatkók sem ártottak nekem. El is szunnyadtam egy kicsikét, s arra lettem figyelmes, hogy körülöttem csak úgy nyüzsögnek a tatárok. De akkor még nem voltak olyan kényesek a szemeim, s nem zavart az a füst, amivel annak a barlangnak a népét kifüstölték, amelyik közvetlenül mellettem tátotta száját. — Nem tudom, ér- zed-e, hogy az ese- ménytelenség ellenére is elveszett a nyugalmam —, de még mindig csak körülöttem mozogtak az emberek — rólam megfeledkeztek. Hallottam arról is. hogy itt a közelben valami törökök nagyon lövöldözték az egyik városban, de engem ez is hidegen hagyott. Még a várfalakat erősítő magyarok sem bántottak, pedig nekik — ahogy mondják — szükségük volt minden talpalatnyi köre. Ca- raffa. Szavoyai Elígért és Napóleon korából sincs semmiféle emlékem, de még csak azzal sem tudnék dicsekedni, hogy Wallenstein belém törülte volna a csizmáját. — Nyomtalanul haladt el felettem a reneszánsz, a barokk, a rokokó és a futurizmus: de tíz éve valami rendkívüli dolog történt velem. Pár ezer év óta figyelem, hogy már más a világ, mint valamikor, de csak tíz éve kezdődött az én regényem. — Hát, először is, kibányásztak — ahogy hivatalosan megindokolták, azért —, hogy utat építsenek belőlem. Mint később megtudtam, amire a kitermelés befejeződött, megváltoztak a tervek, s az út helyén egy üdülő épült, ott kaptam sarokkőt állást. De még meg sem. száradhatott rajtam a malter, jött egy másik vállalat, gépkocsira raktak, és beépítettek egy kereskedelmi kikötőbe. — Közben lekoptak a sarkaim, elkezdtem repedezni. A kereskedelmi kikötőt csak egyidejűleg szánták végleges megoldásnak, s mire az avatás első évfordulóját ünnepelték. volna, én már ott díszelegtem a legújabb bútorgyár homlokzatán. — Azóta voltam halászcsárdában és kórházban, tartottam mestergerendát présházban, és befedtem nyílászáró szerkezetet, iskolák tetején, voltam szélkakas és légnyomásmérő, pótalkatrész és sörösüveg. Voltam vasúti talpfa és viharlámpa, villanyégő és *komor kriptafedél. — De azt hiszem, végre megnyugszom. Tegnap, félig összetörve behoztak ebbe a műkőgyárba, s amint hallottam, velem fol- dozzák meg azt a hegyet. is, ahonnan pár millió évvel ezelőtt — akkor ez volt a vulkáni tempó — kirepültem a föld gyomrából. De az is lehet, hogy csak azt a hegyet re- varálják meg majd az én nyersanyagomból, amelyikből tíz éve kibányásztak. (garas)