Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

1962. december 24., hétfő NÉPÚJSÁG 11 FARKAS ANDRÁS: Lányok között Radnótival A lányok sorra Radnótit szavalnak. Ö lesz az osztály mintaképe, S hogy szellemét hiszik-megértik, Lobogó verseit rakják elébe, A kép elé, mert ő szegény, a költő Testében megfogyatkozott, de lelke, Ez a gigászi hangszer annyi hangban Itt él, sajog, tövist-rózsákat énekelve. Az egyik lányka testét munkáivá Énekli azt, amit harsogni kéne, A másik lámpalázas cérnahang. Hadar, mi volt Radnóti szenvedélye. Mi volt a szenvedés e tiszta agyban? Mi volt a fájdalom, szerelmes emlék? Mi volt a szépség szálló jambusokban. Mitől volt szomjas szíve, hogy beteljék? A lányok arcát kérdezem, felelnek. Tudom, a verset mondják, s félig értik. Kívülről fújják, nyelvtani szigorral. De csak a verset és nem azt a férfit. Nem azt a Radnótit, kiben a lélek Sebet kapott az első földi sóhaj Percében és aztán, sokszor és ezerszer. Dacolva az őrjöngő dáridóval. Szegénység, sok hazugság, rút szorongás Csipkézte útját a végső döfésig, Es látta másokon is és magán is: Halála jön, még akkor is, ha késik. Ezer ijesztő csontváz-pillanatban Egyenruhás kaszás mutatta képét, Lőtt és vigyorgott rája ez az őrült, De ő csak írt, míg testét összetépték. Es álmodott is: békét és szerelmet. Mert mindig harcban állt, s nagyon szerették, Görög formák üllőin kalapálta Acéllá eklogáit és szonettjét, Írását írta kérő vallomásnak, Írását írta vádló táviratnak, Hogy az igazságot értsék-keressék, Akik a földön még továbbhaladnak. Ez volt Radnóti! Küzdő vallomások Erős igéje! Élt a barna korban, Mikor a gyűlölet frissen zabálts Az embert, aki félt, de meg se torpant Ezért kell Radnótit sokszor szavalni, Hogy senkik és soha gyilkos vadakká Ne váljanak! Minden vers úgy, azért van, Mert jó, igaz és mintha angyal mondogatná, Mert angyal volt ő, átkozok körében, Kiadta, adta, versbeszórta lelkét. Azért van szánk, szívünk, hogy szép igéin A tiszta szándék békével beteljék. POLNER ZOLTÁN: DAL Immár a gyöngyszínű fák csapkodó, kénsárga szárnya sodorja tőlem lépteidet messze idegen, más határba. Szemedre emlékszem most, s hűségedre, amint elhagy s lehet, hogy egyszer elfelejtlek, de ma még felejthetetlen vagy. i § § § § § § § § § § § § § § § § § § $ § § § § § § § § § § § § § § § § § § § § S § § § § § § § § § § § § § § § § § § § Bot és páncéling . .. Bot: ehelyett mondhatnám azt is: köp ja, s akkor akár kö­zépkori címerre is gondolhat­na az ember. De nem! így, eb­ben a párosításban — bot és páncéling — elképzelhetetlen bármi egyébre gondolni, mint annak az egy embernek a sor­sára, kinek életét, élete min­dennapját e két tárgy szabja meg konokul. Éppúgy, mint az atommagban protonok és neutronok jellemét a plusz, vagy a mínusz. Bot és páncéling... furcsán hat ez a két szó egymás mel­lett: ám amit a képzelet nem fogad el, azt az élet megcsele- kedte. Tekintsenek erre az ember­re, akit a kép mutat. Széles- . vállú, két méter körüli, atléta­termet. Kezében ott a bot — egyszerű, kopottas barna szín­nel, alumínium borításos fo­gantyúval, alig több a méter­nyinél — amire támaszkodik. A páncélt azt nem láthatják; a páncél a testét, bordáit és ge­rincét szorítja, nem látható, mert ing, vastag szövetű mel­lény és kabát takarja el. Tekintsenek erre a képre, az emberre, akit mutat. És engedjék meg, hogy el­mondjak róla mindent, amit én tudok ... Három éve múlt. Akkor 1959-et írtak. PÁTAKY DEZSŐ: A drótkötélpálya sodronyain, mintha csak erejét próbálgat­ná, szél himbálta az üres csil­léket, az óriás vaskosarakat. Túlnan a 70-es állványon, az utolsó tartóoszlopon. A beton- pilléres portál alatt nem ta­nyázott egyetlen bordó színű ' itott vagon sem, szénre vár- a. Mert szén nem jött, a kö- Mpálya oénultan állt. Az osz- ályozó épületét, mely némán, ornoran hallgatott a novem­beri szürke időben, szerelők. ' boltosok tartották hosszú •rák óta ..vesztegzár” alatt, átalakítások, javítások folytak, 'ürgén dolgoztak a serény ke- ■ek. nóta vagy lüktető füttyszó rérte az ütemet. S aztán ... A hír szét se fu- ott az emberek között: két ooló jött, akik hordágyra tet- §k és levitték a sínek mellett •'árakozó mentőautóba. Meg­kezdődött a sziréna hangú ro­hanás. Sorompók égnek mere­dő felkiáltójelei mellett, ka­nyargós úton, falukon át — egészen Egerig. A sziréna vij­jogva sírt, a kerekek gumiab­roncsai alatt fogyott az út és akiért mindez történt, semmit sem tudott a mentőautóról, ön­magáról '— akár egy darab fa. tehetetlenül, s kinyújtózva fe­küdt a hordágyon, az eszmé­letlenség fekete árkaiba zu­han tan ... És akkor egy 4 méteres csúzdát kellett megemelni... Hárman álltak a három má- zsányi vastömeghez. És negye­diknek ő. — „Emberek, vigyázat! Nna, most, egyszerre!” — hallatszott a figyelmeztetés. Utána ' rögtön csattant a kurta vezényszó: — Egyszerre! Hó-ó-ó-rukkü A csúzda vas teknő je lassan felemelkedett. |5s hirtelen fe­léje billent teljes súlyával. Tartani igyekezett a rettenetes terhet két karjának, izmainak erejével. De. nem tarthatta to­vább, mint amennyi időt a pillanat tört része jelenthet, s aztán . . . aztán ... Talán, ha Vlaszov. a „világ legerősebb embere”. világbajnok súly­emelő áll a helyén, akkor nem történhetik semmi. Vlaszov, igen, Vlaszov!! Vlaszov? De hát ő is csak kétszázhét és fél kilóig bírja!? Rá meg éppen 300 kiló nehezedett. Pillanatig tartott az egész, neki szinte órának tűnt, amíg tartotta a hatalmas vasjószá­got. Mintha ágyút sötüttek volna el fejében, éles fájdalom, kemény nyilallás fúródott koponyájá­nak csontjaiba. Ujjai szorítá­sából földre csapódott a vas, izmainak görcse is elernyedt. Úgy hullott le a földre ő maga is, mint száraz falevél. — Hol vagyok? — ez volt az első kérdése. — Jó helyen .. . most már jó helyen. Heroikus közdelém kezdő­dött a szerencsétlenül járt férfi életéért. Kórházból kór­házba vitték, orvosoktól orvo­sokig. S hány napot, hetet hó­napot feküdt a fehér kórházi ágyon, hogy csak a falakat, a mennyezetet bámulta mere­ven, úgy, hogy már önmaga is lemondott végképp a re­ményről, a parányi lehetőség­ről, hogy meggyógyul, és nem kell leélnie életét örök tehe­tetlenségre kárhoztatva. 76— 78-ra süllyedt a vérnyomása, a normális 125—140-ről. A szíve fájt, elevenen érezte a balol­dalon. Gyors, súlyos lüktetése olyan volt, mint valami föld alá fojtott harangszó. Mintha az a hárommázsányi vastömeg testének minden erejét pattan- totta volna ki gerincéből. Szörnyű fájdalmakat állt ki Harczos István. 14 kórházat járt meg' — erről zárójelenté­se van. Háromszor „lumbál- ták” — gerincéről vastag, hosszú tűvel eresztették le a gerincvizet, s teát itattak vele, minden alkalommal 2 litert. Egy évig mankón járt. S egy év után kiírták dolgozni. Egy hét, három hét, egy hónap — csak ennyit dolgozgatott, s mint verssorok végén a ref­rén, úgy tért vissza, meg visz- sza a kórházakba. Magas, jellegzetes alakját is­merik a telepen, Egercsehiben. Itt született, a régi kolónián, ahol most a pékség áll. Itt ta­nulta ki mesterségét, a lakatos. szakmát, s 26 esztendeje ezen az egy helyen, a javítóműhely­ben dolgozik. Fiatal még, mindössze 42 éves. István fia elsős gimnazista, a kisebbik, Gábor pedig már a negyedik általánost járja. Harczos István megbecsült ember, akit tisztelnek és sze­retnek, akiben megbíznak. Nem minden ok nélkül vá­lasztották meg műhelybizott­sági titkárnak, s tölti be ezt a tisztet már több mint egy év­tizede. A telepi doktor hajdani szobamasa ma 26 embernek a vezetője. Nehéz az élete. Nappal dol­gozik. s éjjelenként nem tud elaludni. Páncélingben telik az élete, s a kisbottal, amire tá­maszkodik béna zéketlen 'óbb lába helyett, ivv.cn abban is alig van erő. Arról az esetről, ami I95t‘ no­vemberében történt .is rózsa­színű nyomtatványt állítottak ki: „üzemi baleset”. Bárki lát­ja, ha nem ismeri, nem hiszi el, mi mindent átélt, s át kellett élnie. Van szeme, amivel lát, tüdeje, szíve rendben, s gvom- ra, akár a vasat is megemészti. Csak a gerince az, ami gyenge, amit páncél erősít. Akad. aki fiatalos hevületé­ben megsérti, akad fiatal, aki­nek foga nem fűlik minden munkához. Nemrég, tavasriájt. történt, mikor a sodronypályán a vonókötél elszakadt. Sürgő­sen javítani kellett. A munka­idő már letelt, s egy-két fiatal szedelőzködni kezdett. Nem szólt nekik semmit, csak neki­látott, hogv ő csinálja a mun­kát helye+ttik is. fiatalok he­lyett. Azok megálltak és néz­ték furcsa, nehézkes mozgását. Aztán szó nélkül földre dobták a táskájukat és maradtak. Szé­gyenkeztek. megrestellték ma­gukat. Nem elkeseredett ember Habczos István. Annvi derű, annyi életerő sugárzik arcából, szeméből, egész alakiéból, még akkor is, ha bottal látom és erősen biceg, jobb lábát húzva. Akár Maresziev. az egy igaz ember, aki műlábakkal is meg­tanult járni. Hatszorosan kitüntetett dol­gozó Harczos István, és kiváló újító. Több mint 10 újítását tartják számon, s egyik leg­újabb elgondolását — a függő- cslllézésnél — most valósítják meg. Az élete — a vm ,.st, -. ,.helytállás. ,S r . ik ... éle! -vei tanít Ha <o­pasztalatait is öl. :ia társainak.- Neg; .tu vi­tatott a szakmára ék lében, s azok a fiatalok nag ’obbrészt most is mind ott van: ak a mű­helyben, ott dolgozni k a „keze alatt'’. Bot és páncéling... e két furcsa tárgy szabja meg életét, életének minden napját. Harczos István ma csoport- vezető. á lakatosműhely mun­káját irányítja. Dolgozik csak úgy, mint ré­gen. Szorgalommal, becsülettel. dőlt, hogy valami vándorló vetődik be hozzája. Hiszen, ahogy ez már megragadt eszében a sok mende-monda alap­ján, mindig akad valami istentől elrugaszkodott tekergő, aki előszeretettel tör védtelen, magányosan élő asszonyokra. Gyors léptekkel a konyhában termett. Már fordítani akarta a kulcsot a zárban, mikor Trombitás Antal nyomta le a kilincset. Megrémülve farolt be a szobába. — Ki az? — szűkölt ki belőle az ijedelem. T rombitás Antal, meghökkenve a barátságtalan fogad­tatástól, restellkedve torpant meg a konyha köze­pén. Rettentő zavarában pislogva bámult a szobából kiszű­rődő gyér lámpafénybe, majd összekapva magát, megszó­lalt komolykodó ábrázattal. — Csak azért jöttem, Pannika, hogy az ünnepek után menni akarok tüzelőért. Az állomásra. — No, és, mit akar ezzel bejelenteni?! — csattant fel erre Panni, élesen. Elkényszeredetten fordította el fejét Trombitás Antal. — Úgy gondoltam, pislogott laposan —, néked is szük­séged lenne tüzelőre. — S itt tétovázva motyogta: Es szíve­sen hoznék... Akadozó dadogásba fulladt a kéretlen látogató hangja. Bába Jánosné pedig, megrökönyödve a teljesen ki nem mondott ajánlaton, indulatosan söpörte végig tekintetét a tétován álldogáló emberen. Féligtelt zsákot vett észre a hétköznapi gúnyába öltö­zött férfi vállán. — Hát az meg micsoda? — mutatott a zsákra ingerül­ten. Nyakát tekergetve nézett Trombitás Antal a zsémbes hangulatban levő menyecskére, majd meggondolva magát, földre huppantotta terhét, s egy kicsit hízelegve, egy kicsit gangoskodva az asszony felé csippentett bagolytekintetü szemével. — Hehehe — mosolyintotta el magát csendes göcögés- sel. — Hoztam valamit, amitől a szépasszony pirosodik! Bogozni kezdte a zsák száját. Egymás után szedte elő a disznóölésből származó kolbászt, orrjahúst, májas hurkát, majd kirámolva még a tarisznyára való nulláslisztet, meg­csörgette a zsákban maradt, szakajtónyi kakastökű babot. — No, Pannusom — szólalt meg magabiztosan —, hova tegyem őket? — Három ártányt hizlaltam az idén — hencegte. — Igaz, elfogyasztottak vagy húsz mázsa csöves tengerit, de megérte. Lett annyi szalonna, zsírozó, hogy tizenkéttag családot is el tudnék látni kerek esztendőre! Bába Jánosné nem tudott hova lenni a megrökönyödés­től. Csak nézte a sok finom disznóaprólékot, amelyet a vá­ratlanul betoppant gavallér — bízva az ajándék bűvös ere­jében — rakosgatni kezdett a konyhasarokban levő rozoga stelázsira. TTgy érezte Bába Jánosné, hogy porig alázzák a hen- cegő szavak. Mintha minden egyes dicsekvő szó az 6 szegénységét gúnyolná. Az elesettségét, amelyet a háború hozott számára. Szeretett volna nekiugrani ennek a bagolyképű ember­nek. A szőrös ábrázatába mélyeszteni mind a tíz körmét, s utána kilökni a házból, hogy megemlegesse: a szegénynek is van önérzete! Mindez a háborgó indulat azonban megtört benne, ahogy nézte tovább a sok jó falatot a polcon. Eszébe jutott, hogy üres a kamra, az utolját használja el most éppen a zsírozónak is a nyúlpaprikáshoz, no meg a szalonnának is ásak a madzagja lóg már a padlásgerendáról. Minden ereje elhagyta a nagy kísértésben. Fölborzoló- dott önérzetét, szétverte az ínség. Beletörődött abba, hogy az éhes ember nem hánykolódhat kedvére. Elvégre tél 'van, messze a tavasz, a napszámba járás ideje, s addig is élni kell. Nem akaszthatja fel magát a szögre. Lenyelte felháborodását. Barátságos mosolyt erőltetett arcára, s mézes-mázos szavakkal hívta a tappogva tibláboló embert. — No, jöjjön be, mert megfázik a konyhán! Trombitás Antal befele somolvgó ábrázattal foglalt helyet. Ormótlan puhaszárú csizmáját szétvetette nagy k nyelmesen, s míg a pipa után matatott, addig végig-végig- szalajtotta mohó tekintetét a tűzhely körül postorgó asz- szonyon. Elsírta magát Marika a bölcsőben. Feszelgő visítással rugdalta le magáról a takarót, mire ijedten szólt az anyja a komótosan üldögélő emberre. — Lódítsa már meg azt a bölcsőt, mert odaég a papri- kászsír. ha itthagyom! í^gy efogy ottan markolta meg Trombitás Antal a böl- csőmadzagot. Egy darabig bizonytalan mozdulatok­kal indult a ringatás, de aztán belejött a mesterségbe. Olya­nokat lódult a bölcső minden rántásra, hogy végül már félő volt: kirepül a kislány a bölcsőből. Nekividámodó hangulatban sürgött-forgott Bába János­né a tűzhely körül. Nagyokat kacagva nézett olykor a da- dáskodásra fogott emberre, s bent, legbelül, bizonyosra vet­te: az a tüzelő, ami már nagyon hiányzott, mindenképpen be fog sétálni az udvarára. Odáig ment a kacérkodásban, hogy egy-egy véletlennek tűnő mozdulattal odasuholta duci farát Trombitás Antai könyökéhez. Áramütésként szaladt végig Trombitás Antalon a vá­gyakozó zsiborgás. Megfeszülő izmokkal meredt a formás, mutatós asszonyra. Rövid, görcsös ujjai rándulásszerűen vonaglottak meg a vágyakozástól, s egyszeriben meglassult a bölcső ringása. Nem bírta türtőztetni magát. Görcsösen vonagló kezei körözve kezdtek kalamolni az asszonyka alsó fele körül. Hirtelen elhatározással megpacsitolta a feléje dudoro­dót. Kacérkodó riszálással fordult meg Bába Jánosné. — Nono, Anti bácsi! — fenyegette meg kuncogva. — A kezére csapok. Vérszemet kapott Trombitás Antal. Gyors mozdulattal karolta át a kacagó asszonyt, s csontot ropogtató szorítással ölelte magához. Megrettent Bába Jánosné. Arcára ráfagyott a csábító kacarászás és birkózni kezdett a megvadult emberrel. Fojtott hangon lihegte a férfi arcába. — Eresszen el! — Dehogy eresztelek! — Eresszen el! Van magának felesége... Trombitás Antal a támadó medve hangján morogta: — Most ne emlegesd a feleségemet. — De nékem nem kell maga .. . — Majd kellek! — öreg hozzám. — Nem vagyok öreg! — Akkor is! — Akkor se! {'"'send hullott a kicsiny szobára. Nem hallatszott más, csak Marika egyenletes szuszogása a mozdulatlan­ná merevedett bölcsőben. A falról pedig, a két szentkép közül, Bába János katonafényképe nézett le az olcsó ara­nyozással díszített képkeretből, amelyet az odakozmásodó paprikászsír fanyar, torkot kaparó gőze igyekezett eltakar­ni a bűnbeesettek elől.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents