Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE »líiinwa A MrGYEI MÖVEtÖDÉS! HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN GYURKQ GÉZA Ketten az éjszakában KI­JÁR ÉJFÉL IS ELMÚLT és az utca sötét csendjében úgy kopogtak lépteim, mintha kavicsok hullnának egy már­ványkoporsóba. Még az éjszaka is bezárkózott az ablakok mögé és átadta helyét a kísértet- köntösű ködnek. A kihalt, néma városban — úgy éreztem — csak egyedül én járom a las­san fogyó métereket. Féltem. Nem vacogósan, nem skizofrén fejforgatással, vajon ki lopa­kodik a hátam mögött, hogy tőrt döfjön be­lém, nem riadt neki-nekilódulással, hogy mi­nél előbb otthon legyek a védelmet nyújtó falak között. Bizonyára ismerik ezt a megne­vezhetetlen érzést, amelyre csak jobb híján húzhatjuk rá ezt a fogalmat, mint nagyon is lötyögős öltönyt: félelem. ' A társtalanság, a magány, a szinte temetői némaság ellen til­takozik az ember minden érzékszerve, ame­lyen csak az értelem tud úrrá lenni, úrrá, mint szelídítője az oroszlánon: bármely pil’a- natban én lehetek az ő áldozata. Kip ... kop-koppantak a lépteim, és ebben a pillanatban az utca másik végéről, a köd mélyéről új ütem kopogott közbe, hogy a lép­tek zaja szinte egybefolyt, mint ez a tejszerű nedves massza, végig az egész utcán. — Egy másik későnjáró — jegyeztem meg magamban és akaratlanul is lassítottam a tempót, mintha ezzel késleltetni akarnék egy szükségtelen találkozást, vagy abban remény­kednék, hogy közben kapu csattan, s elhal­nak az ismeretlen léptek. Éjszakai társam alakja, egyelőre mint valami amorf tömeg, már rárajzolódott a köd vásznára, akár vala­mi behemót óriásé. Hajlottnak láttam és mégis hatalmasnak, lomha léptűnek és együt­tesen ijesztőnek is. Nem vagyok gyáva em­ber, de mégis megtorpantam egy pillanatra és ekkor észrevettem, hogy a ködöt lovagló árnyék is imbolyogva megáll. MIÉRT ÁLLT MEG? Talán megijedt *■” tőlem? Nevetséges. Ijesztőnek soha­sem látszottam, ijesztgetni sohasem volt szo­kásom, különben sem a fal mellett surrantam, mint azok, akik az árnyékban is az árnyékot keresik. Egyedül vagyok egy ködös, éjszakai utcán, tőlem néhányszor tíz méterre egy is­meretlen és meglehetősen félelmetes alak, aki megállt, mintha szemrevételezné majdani áldozatát,-ahogyan a böllér, vagy inkább a hóhér torpan -meg egy pillanatra mértéket és■ lélegzetet venni. Meglehetősen ostoba gondo­latok voltak ezek, elismerem, de minden bi­zonnyal megértik azok, akik már kerültek hasonló helyzetbe, s tudják azt a tanítást is: mindig az a veszélyes ellenfél, aki egyedül sem fél támadni. Az tisztában van saját ere­jével. Mindez jóformán egy pillanat alatt fu­tott végig az agyamon, aztán óvatos, .messzi­ről nézve nevetségesnek tűnő, szinte táncos léptekkel indultam meg újra, most már a fal mellett, hogy legalább egyik oldalam védve legyen, ha talán mégis ... Szóval, értik, re­mélem ... ö is megindult. Es abban a pillanatban — mintha csak a tételt igazolná, hogy fal mel­lett surranni annyi, mint bűnre készülni — valósággal beleolvadt az öreg bérház falába. Ha eddig nevetségesnek is érezhettem volna magam, ha eddig értelmem gúnyos fintorral is jutalmazhatta volna régi-régi őseimtől örö­költ ösztönöm riadozását, — most már kopo­nyámnak is be kellett látnia, hogy ez az éj­szakai találkozás semmi esetre sem lesz kel- lem?'?, pőt tr,lár> *■>-'rx-í]oemléke­Mmw két hagy majd bennem, ha egyáltalán mó­domban lesz még emlékezni. Mindenesetre drágán adom magam, s mintha Davidov, a -kolhozelnök ^szólalt volna,.-meg bennem, tét-, tem hozzá: — drágán, ez tény ... A FÉRFI, AKI VELEM szemben köze­ledett, kicsit tétovázni látszott, való­színűleg magamra erőltetett határozottságom, keményre váltott lépteim ingathatták meg benne egy pillanatra a saját magába vetett bizalmat, de aztán kihúzta magát, fejét ki­csit elszántan előre vetette és indult, egye­nesen nekem ... Alacsonyabb volt mint én, de ahogy a vastag kabáton keresztül megál­lapítani lehetett, kétségkívül erősebb, bár mozgása szerint feltétlenül lomhább is egyút­tal. Megtorpant előttem, cigaretta volt a ke­zében. Ismert trükk. A cigarettát a szájához emelte, ujjai mintha kissé reszkettek volna, kétségkívül a végzetes tett előtt azért benne is felvillant a bűn utáni bűntudat súlya . . — Egy kis tüzet... kérem... ha lehetne — mondta és a hangja bizonytalan, sőt majd­nem riadt volt. Megálltam én is, gyufáért nyúltam és re­megő kézzel, de egy lépéssel visszahúzódva, hogy legyen módom vagy elhajolni, vagy ta­lán még el is futni, odatartottam a sárga, im­bolygó lángot. Sovány, idősebb arcot láttam magam előtt és két riadt szemet. Telve bizal­matlansággal, rémülettel és menekülési szán­dékkal. Ilyen lehetne az én tekintetem is? — Köszönöm — mondta és mélyet szívott a füstből, hogy felcsuklott tőle, de nem moz­dult, állt tovább, velem szemben, de szemé­vel mintha azt kutatná, hogyan tudna elfutni mellettem... Kérem — mondtam és magam sem tudom miért, én is rágyújtottam. Álltunk egymás­sal szemben, szinte óráknak tűnő pillana­tokig, mígnem ismeretlen társam a ködös éj­szakában nvekergő, majdcsaknem mutáló hangon megtörte a csendet... — Ilyen későn szokott, uram ... izé ... kartársam, maga is hazajárni? — és kicsit fázósan összeborzongott... — Nem — mondtam most már kissé nyu- godtabban —, de néha előfordul, hogy a munka megállítja az óramutatót... — Igen, előfordul... A gyógyszertárban voltam — tette hozzá és úgy nézett rám, mintha azon aggódna, hogy nem hiszem el, amit mond. < — Beteg a család? — A feleségem. Asztmás. S ilyenkor rá­jön a roham —, mutatott a ködre. — Ve­szem a kabátom és rohanok, ha nipcs otthon orvosság. Előfordul. — Hát igen ... én meg, tudja, megmon­dom őszintén, nem is tudom miért, arra gon­doltam, hogy valami huligán csavarog itt... Bár ugye, a huligánok ma már... De hát az ember sohasem tudhatja, ugye — próbáltam mentegetőzni, magam sem tudom, hogy mi­ért ... AZ EMBER NÉZETT egy pillanatig, aztán elmosolyodott. Mint valami éj­szakai kis manóé, olyan volt a mosolya, ezer­nyi apró kis ránccal a szeme alatt... — Hehe... Huligán, én? Nagyon jó, már ne haragudjon, hogy nevetek, de ... Szóval, sohasem voltam valami izomkolosszus és na­gyon ritkán járok el este hazulról, éjszaka meg nem is tudom mikor voltam utoljára ... Akkor is gyógyszertárban. Az asztma miatt, mint 'mondtam; mám Es; hát, bevallom őszin­tén, egy kicsit 'én 'is'" meghcnckTTmem,amint magát megláttam ... Ez a köd,: furcsa ugye, de olyan behemót óriássá változtatta magát. Hát ezért nevettem. Maga egy kicsit tőlem tartott, én meg magától. Pedig kár volt, ugye? — Kár — nevettem el magam elismerően. — Nos, akkor viszontlátásra nappal, siessen, vigye az orvosságot... Jó éjszakát! — Jó éjszakát — mondta és kip ... köp máris tovatopogott az éjszakában. MAR ÉJFÉL IS ELMÚLT és az utca sö- tét csendjében úgy kopogtak lépte­im, mintha valami vidám induló ütemét vernék, fittyet hányva ködnek, éjszakának és minden, — ostobaságnak. BERECZKY ZSOLT: c tz én hiiníesoiujom Havas fenyőket várok, szikrázó jeget, harsány kacagást, mely betölti szívem és melegít, idézi bennem sok régi karácsonyom. ... Erdei úton megyek, mögöttem szánkó siklik puhán, én a fákat lesem, hogy míg rájuk borul a lila homály, egy közülük az enyém legyen. Kezemben éles fejsze villan, lecsapok, s a sudár kis fenyő már szánkómra dől. Indulok haza, de körülvesz némán a csend, félni kezdek, mert oly riasztó a nesztelen erdei est. Kanyargós ösvényen rohanok, ágak csapnak, nyakamba zúdul a hó, a szánkót cibálom lihegve, mégis elér az este, rámborul a lila homály, kusza vonalak futnak a havon ... Otthon megállók fáradtan remegve s az alvó kis fenyőt karomba ölelve befutok, s szobánk sarkába teszem. Ott áll... nem kell csillogó dísz rá .. > szebb így nekem! Lombjában az erdőt érzem, kis ága az ünnep maga ... Száll, száll, máig is elér az illat, tízéves karácsonyom ... Most nincs fejszém, hogy fenyőt vágja** s az erdő se ad már fát nekem, csak emlékeket és gyantás illatot. De szívemben él még sok karácsony, mely velem van, ha akarom, míg havas fenyőket várok, szikrázó jeget, harsány kacagást, mi betölti szívem, és melegíti minden ünnepem. KOVÁCS SÁNDOR: iQíSF-VJ* W'SmÍ*«!» * ».•<-, .nuto^r. u«> Csillagszőrök szikrája "ropiiPtTT. Borzas zöld tűi sok fenyőágnak Szívemhez érnek, hogy keltegessék A gyerekkor karácsony-napjának Boldog fényekben tündöklő estjét, Mikor a zümmögő csillagszórók Szikrája röpült a szoba-mennyben S arcom tükre a lágy sztaniol volt, Hogy örömöm képét felismerjem. Nagyanyám ajkán ünnepi ének Angyali szárnya nyílott melegen Es mint puha jászol, úgy becézett Alomba tűnődőn a fekhelyem,.. PÜSPÖKI MIHÁLY: 1Q/J O aranyvasárnapjára tomboló hóviharral érke- zett meg a Az üvöltve száguldó szélvész, mint valami megvadult fúria, kavarta, csapkodta a zuhogva szakadó havat, hogy aztán kitartó pustolással hordjon be minden zugot, sarkot, bosszúságára az embereknek. Bába Jánosné is a szertelen idő miatt zúgolódott a ház előtt. Már harmadszor takarította le aznap a gyalogjárót a minduntalan szaporodó hótól, amikor Trombitás Antal üt­között belé a leszálló alkonyatban. Ijedten sikkantotta el magát. Trombitás Antal pedig, ráismerve az asszonyka hangjára, évődni kezdett a me­nyecskével. — Hopp! — ölelte magához az asszonyt —, most meg­csókollak! — Hogyne — nyelvelt vissza Bába Jánosné, magához térve ,az ijedelemtől. — Potyára nincsen csók! Mohón ugrott ki a szó Trombitás AntalbóL — Mit kívánsz a cíókodért? — No, mit?! — kacagta el magát most már az asszony. Megkeveredve nézett Trombitás Antal a menyecskére. Hirtelenjében nem tudta felmérni, hogy ez a faros-melles fehércseléd komolyan évődik-e vele, vagy csak ugratja. Gondolkozni kezdett. Azon törte a fejét, hogy mivel kenyerezze le ezt a mutatós, gazdátlan menyecskét. Olyan ajándékkal, amely utat tör a feltámadó vágyainak. A vállára nehezedő mezei nyúl jutott az eszébe. A sely­mes bundájú tapsifüles, amelyet most bontott ki a hurok­ból a kertek alatt. Elszántan akasztotta le a válláról a hatalmasra termett nyulat. — Ez jó lesz, Pannika? — szólalt meg rekedten. Meghökkenve meredt Bába Jánosné az elébe tartott nyúlra. Trombitás Antal pedig látva Panni habozását, un­szolva nyomta oda a fülest. — A csókért meg majd eljövök! p - T mosná arra eszmélt fel, hogy áll az utcán, a S1 kezébe nyomott nyállal, amely valósággal lehúzza Karját. 1 , i Kiáltani szeretett volna felocsúdásában. Utánakiáltani Trombitás Antalnak, hogy ő csak tréfált csupán, őneki esze ágában sem volt ajándékra áhítozni. Csak így, isten nevében. A távolodó léptek koppanása azonban arra figyelmez­tették, hogy nem lesz tanácsos lármát csapni. Meghallja valaki a közelben és akkora históriát kanvarítanak az eset­ből, hogy aztán mosakodhat a rázúduló szóbeszédtől. Ezért, némi tűnődés után, megvonta a vállát és bevitte az aján­dékba kapott mezei nyulat Már esztendeje múlt, hogy Bába Jánosné egyedül élt kislányával. Férje kint volt a fronton, s ő tartotta rendben a portát: nyáridőben napszámra járt, harmados kukoricát vállalt, és igyekezett megkeresni a szűkös mindennapi ke­nyeret. A nyár azonban rosszul ütött be számára. Kegyetlen szárazság aszalta meg a tengerit — két szekérderékra való jutott a harmados tengeriből —, őszre pedig dögvész vitte el a hízónak szánt ártányt, s üres kamrával ment neki a télnek. Eleinte alig múlt el nap, hogy ne gondolt volna férjére. Első időkben, minden áldott este, előszedte a tükör háta mögé rakott tábori lapokat. Gondos aprólékossággal bön­gészte végig a kuszáltan írt sorokat, amelyeknek minden harmadik mondatában a katonailag engedé'vezett szöveg állott: „Tudatom, hogy egészséges vagyok, jól vagyunk, melyet néktek is kívánok ...” Néha megpróbált a hivatalosan sugalmazott mondatok mögé nézni. Ugyanis rájött, hogy szomszédasszonyának, Csévás Gáboménak is ugyanazokkal a megfogalmazásokkal írt a férje, mint az övé. Holott Csévás Gábor már elveszí­tette egyik lábát, amikor a tábori kórházból a vigasztaló leveleket írta. A levelek azonban magukba zárták titkukat.' Legfel­** jebb csak annyit ért el, az esti betűzésekkel, hogy felengedett benne a naponta felgyülemlő feszültség. Kisírta magát és könnyebb lett az éjszakai pihenés. Később, persze, ahogy szaladtak a hetek, hónapok az idő szekerén, fakulni kezdett a férje emléke. Egy ideig még meg-megsajdult a szíve, ha a távolban levő embere jutott eszébe, de aztán a felejtés lett úrrá rajta. Egyre ritkábban vette a kezébe a ronggvá koptatott harctéri kártyákat. Le­pergett. róla a levelekből áradó aggódó féltés, mint ahogy lepereg a liba tollazatáról a tó vize. Mind ritkábbá vált a bánkódó sírás, s mind gyakrabban buggyant ki ajkai közül a kacarászó nevetés, amely cselekvésre bátorította a me­nyecskére éhes férfinépet, mondván: az elbitangolódott jó­szág minden ember számára szabad préda! Most is, ahogy belépett a kis lakásba, az ajándék fü­lessel, Trombitás Antal köpcös alakját próbálta maga elé idézni: Vajon lehetne-e még szeretni ezt a korosodó embert? — ízleigette gondolatban. — Tudna-e úgy ölelni, mint egy életerős, fiatal férfi? Ahogy azt elvárni lehet. Valósággal belelovalta magát a vágyakozásba. Nagyo­kat sóhajtva fogott a vetkőzéshez, majd a dunyha alá bújva odáig ment vágyakozásában, hogy öklét kezdte harapdálni kínjában. Egyetlen tűzlánggá vált a teste. Karjaiban ölelésre fe­szültek az izmok, ereiben lángolva száguldott a vér, s szik­rázva csillogott szerelemre éhes szeme. Dühödten rúgta le magáról a dunyhát. — De boldog is az, aki mellett ember fekszik! — nyö­szörögte. Görcsbe merevedő ököllel nyomkodta meg lüktetve zúgó halántékát. — Esztendeje fekszem már — egyedül! Keservesen nyögött fel. — Ö, uramisten, nem bánnám már, ha maga az ördög volna is itt, csak valakit éreznék mellettem! Belesápadt a kétségbeesett kívánságba. Megrémülve meredt az apró ház homályába, majd félelemtől vacogva emelte ki Márikát a bölcsőből, s az ágyban felülve imád­kozni kezdett reszkető hangon: — Miatyánk, ki vagy a mennyekben ... ★ Másnap, karácsony előestéjére, nyúlpaprikás készité- sére határozta el magát. Formás, kívánatos porci­ókra szabdalta a szomszéd által megnyúzott nyúlat, mat fazékba rakva, megfűszerszámozta szemes borssal, karikára vágott sárgarépával, zellergyökérrel, gyömbérrel. Aztán feleresztette vízzel, annyira, hogy a húsvagdalék elbukjon, s feltette a fazekat a tűzhelyre. Pattogva égett a padlásról lehozott száraz szárizik a berakós tűzhelyben. S míg vígan Totyogott a vacsorának való a fazékban, addig zsírt helyezett egy másik lábasba. Már a pirospaprikát készült kavarni a sisteregve for- työgó zsírban, amikor tompán kopogó léptek szűrődtek be az udvarról. Riadtan kapta fel fejét. Az első pillanatban arra goi»'

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents