Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-24 / 301. szám
NÉPÚJSÁG 1962. december 24., héttő Ok AZ EMBEREK MINDEN országban a nemzeti szokások, sajátos hagyományok szerint ünnepük a karácsonyt. Az an- góloknál ez a vidámság napja, a franciáknál csendes baráti összejövetel, a nyári melegben utcai karneválokon szórakoznak a dél-amerikaiak, izzó népünnepélyeket rendeznek a máltaiak. Nálunk, Magyarországon a karácsony a családi összetartozás és együttlét, a nyugodt és békés otthon meghitt hangulatú ünnepe. Kedves hagyományunk, hogy a népes, nagy családok tagjai karácsony estéjén összegyűlnek és a közösen feldíszített fenyőfa alá helyezik az egymásnak szánt ajándékokat. Még jobban ösz- szeforr ilyenkor a család és sok szerető gondolat, felszakadt sóhaj száll ezekben az órákban azok felé is, akik távol élnek itthoni szeretteiktől. Hiszen Magyarországon alig van család, amelynek ne lennének nyugaton közeli, vagy távoli hozzátartozói. Egy-másfél millió magyar él országhatárainkon túl, nyugaton. Nyolcvan évvel ezelőtt, még az osztrák—magyar monarchia „aranykorának” idején kezdődött a magyar nép legújabbkori történelmének ez a „népvándorlása”. Évtizedekig tartott és az első világháború is csak időlegesen szakította félbe, hogy a Tanács- köztársaság bukása, a fehérterror és a gazdasági válságok idején újult erővel induljon meg ismét. A jogfosztottság, munkanélküliség, a föld utáni vágy és annak tudata, hogy sorsuk jobbra fordulására legcsekélyebb reményük sincs ez a vak keserűség hajszolta a munkásokat, parasztokat, hogy az itthoni felcseréljék az idegennel. Bódult kétségbeeséssel tették meg ezt a lépést, ahogy József Attila érzékletesen írta: Sok urunk nem volt rest, se kába, Birtokát óvni ellenünk S kitántorgott Amerikába Másfélmillió emberünk. Ez a „népvándorlás” azonban több volt a biztos megélhetés utáni"vágynál. Ady „menekülő forradalomnak” nevezte és keserű szavakkal hivta fel az úri rend figyelmét: „vegye észre ezt a forradalmat, mely csak a parlamenti szócsaták jól szervezett sajtókórus, szolgabírák és csendőrök kommandói és az árverező dob pergése miatt nem hallatszik”. A felszabadulással új fejezet kezdődött a magyar emigráció történetében. Hat évtizedig a tőkés és a földesúri rendszer gazdasági és poütikai menekültjei emigráltak. A második világháború utolsó hónapjaiban a volt uralkodó osztályok tagjai és kiszolgálói, horthysta katonatisztek, poü- tikusok, csendőrök és nyilasok menekültek nyugatra. És lelkiismeretlenül magukkal hurcoltak nagyszámú megtévesztett embert, elsősorban fiatalokat, katonákat, leventéket, „kimenekített” gyárak munkásait. Közülük nagyon sokan kint letelepedtek. Ugyanakkor 1945 után történt először, hogy régen kivándorolt magyarok tömegesen hazajöttek. A francia és belga bányákban, amerikai és kanadai farmokon, gyárakban dolgozó munkások és parasztok biztos ösztönnel megérezték, hogy az új Magyarország végleg felszámolja azt a rendszert, mely őket emigrálásra kényszerítette. Az ellenforradalom hatására 1956-ban nem kevesen hagyták el az országot, hogy meg- hasonlott emberek módjára, a múltba meneküljenek. Közülük több tízezren már hazatértek. Elbeszéléseikből és a kint élők leveleiből tudjuk, hogy legtöbbjük már régen megbánta elhamarkodott lépését. Csalódtak a nagy hangon hirdetett nyugati életformában, kiábrándultak a kapitalista „édes életből.”- Vágyódu a niiyy oualád tagjai va emlékeznek szülőföldjükre — kedvelt szórakozásuk, hogy ki tud egy bizonyos kezdőbetűvel több budapesti utcanevet felsorolni — és keserű sóhajjal idézik Kisfaludy Károly sorait: Kisded hajlék, hol születtem. Hej tőled, de távol estem: Távol estem, mint a levél, Melyet elkap a forgószél. A nyolc évtized alatt nyugaton letelepedett magyarok — ezt világosan kell látnunk — kevés kivételtől eltekintve, nem ellenségeink, sőt mind határozottabb rokonszenvvel kísérik hazánk fejlődését, népünk felemelkedését. Azok, akik régebben a nyomor halálos szorítása elől emigráltak, gyökeret vertek ugyan új hazájukban, de túlnyomó többségük ma is magyarnak vallja magát és velünk együtt örül sikereinknek. Sem kivándorlásuk oka, sem osztályhelyzetük nem indokolja régi hazájuk megtagadását. A szülőhazához ragaszkodó, becsülettel dolgozó magyarok táborát növeü az 1956-ban disszidáltak jelentős része is. Együttérzően figyeük életünket és mélyen érintik őket a bekövetkezett változások. A honvágy is — minden emigráns legkínzóbb betegsége — őket gyötri a legjobban, és ha jól is keresnek, a létbizonytalanság Damoklesz-kardja, a barátokat, hozzátartozóikat nélkülöző magány őrü idegeiket. Elsősorban róluk mondotta Kádár elvtárs pártunk VIII. kongresszusán a Központi Bizottság beszámolójában: „Visz- szavárunk minden Magyarországon élni és dolgozni akaró becsületes embert.” JELENTŐS számban vannak jó szándékú emberek az 1945-ös emigráció soraiban is, akik nem ellenségei hazánknak. Sokukat a háború vihara sodort nyugatra. Másokat a kalandvágy hajtott^ Voltak, akik nem bíztak a rombadöntött ország újjáéledésében és akadtak, akik nem értették meg a hazánkban bekövetkezett változások történelmi szükségszerűségét. Közöttük ma is számosán fenntartásokkal élnek, nézeteik több kérdésben különböznek a mi nézeteinktől és nem értenek egyet a magyar poütika egyik, vagy másik vonásaival, — talán nincsenek is jól tájékozva. Mindezek ellenére úgy érezzük, hogy ők is velünk vannak, ők is a magyar nép nagy családjához tartoznak. Számszerint csekély, politikai értelemben pedig jelentéktelenül szűk az a réteg, mely a „politikai emigráció” jelzővel illeti önmagát. Volt kizsákmányolok és kiszolgálóik, horthysta politikusok, a fel- szabadulás után disszidált jobboldali polgári vezetők és az 1956-os szabadságharcos, ellenforradalmárok — ezek alkotják a „politikai emigráció” panoptikumát. Hangoskodásuk ma már csak keveseket téveszt meg. Erőlködéseik, öt emberből álló „tömegtüntetéseik”, lapjaik kétségbeesett hangú előfizetési felhívásai már nem is agonizálásukat, de politikai haláluk beálltát jelzik. Az imperializmus hidegháborús lovagjainak bőséges pénzforrásai ugyan még nem fagytak be számukra, de már ez sem segíthet rajtuk. Pártunk helyes politikájának serkentő hatása nemcsak nagyszerű eredményeinkben, mérhető le, dg abban a szocialista Magyarország felé történő közeledésben is, mely a nyugaton élő magyarság körében már hosszabb ideje megmutatkozik. Kormányunk nem gátolja — mint hibásan a személyi kultusz idején — az itthon élő és az emigrált magyarok érintkezését, s a hazánkban kialakult kedvező légkör hatására jelentős mértékben megélénkültek a levelező kapcsolatok, látogatások. A tömeges, zarán- doklatszerű hazalátogatások részvevői között már nemcsak régi kivándoroltakat találunk, de egyre nagyobb számban olyanokat is, akik 1956-ban hagyták el az országot és most az Elnöki Tanács rendelet alapján kiadott konzuü útlevéllel érkeznek. És a hazalátogatók megnyilatkozásaikban valamennyien megváltozott életünkről, az itthon tapasztalt nyugodt, szabad légkörről beszélnek. Galántai József református esperes és felesége 1946- ban vándoroltak ki az Egyesült Államokba. Ez év nyarán hazalátogattak. A Magyar Rádió szülőföldünk szerkesztőségének adott nyilatkozatukban elmondották: azt tudták, hogy a háború után felépült az ország, de hogy ilyen szép lett idehaza az élet, azt nem merték hinni és remélni. Galántai esperes büszkén mesélte, hogy ittlétekor a Kálvin téri templomban prédikált és nyilatkozatában végül isten áldását kérte népünk alkotó munkájára. SZÁLL A DAL... (Foto Márkim) Ház 10 nap alatt A lakóház életrajza: Szeptember 28. — az építés kezdete. Október 3. — mind a négy emelet szerelése befejeződött. Október 8. — elvégeztek minden belső munkát Október 9. — a lakóházat átadták az átvételi bizottságnak. Nehéz elhinni, hogy ez a négyemeletes ház csak az imént született. Az az érzésünk, hogy már rég a helyén áll: köröskörül tisztaság, bólo- gatnak a szélben a facsemeték, a zöldellő fenyőcskék. Ezelőtt tíz nappal még semmi sem volt itt. A térelemeket — amelyek nem egyebek, mint kész lakások — a vasbetongyárból szállították ide és szerelődaruval állították össze. Ez az óriási daru elvégezte munkA- j át, továbbhaladt, mintegy azért, hogy messziről gyönyörködjék művében. Alatta üres telek, amelyeken h,amarosan ugyanilyen lakóház emelkedik majd. Novije Cserjomuski X. lakónegyedében sok ,hasonló házat kiviteleznek, de a fent említett ház kísérleti célokat szolgák A rendkívül gyorsütemű építkezés nem rekordhajhászásből folyt, hanem, hogy pontosan meghatározzák azt az időt, amennyi egy ilyen lakóház összeszereléséhez és átadásához szükséges. A házat alig öt nap alatt szerelték össze. További öt napra volt szükség, hogy teljes mértékben alkalmassá tegyék a beköltözésre. Gondozási száma: 79746 — Hogy hívnak? — Marikának. — Hány éves vagy? — öt múltam. Kérdezgetem a kislányt és figyelem a tekintetét. Milyen kedves, mosolygós, bársonyos arc. Haja fiúsán nyírva, szeme fekete, mint két eleven bogár. Alig néhány perce ismerkedtünk össze s máris úgy áll mellettem, figyel rám, mintha régi ismerősök lennénk. Megsimogatja kabátomat, megérinti az ujjamon csillogó gyűrűt. — Nekem van ám Manci babám — csodál rám mosolygós szemével és elővillannak egér- ke fogai. Az intézet igazgatónője elkapja kutató tekintetemet, és kérés nélkül előhúz íróasztalából egy csomagot. Sok-sok apró könyvecske. Nézem a címét és olvasom. „Gondozási könyv”. Valamennyi egy-egy darabka élet azokról a csöppségekről, akik itt nevelkednek a mónos- béü gyermekotthonban. Az igazgatónő gyakorlott tekintete végigfut a neveken, s máris kezemben van Marika életének története. — Nekem van ám képeslapom is — húzódik egyre közelebb a gyerek és hízelegve hozzámbújik. Nézem a könyvet. Nagybetűvel rajta a törzsszám: 79 746. Belül a név, mellette a születési idő: 1957. szeptember 27. Születési helye: Angüa. Csodálkozva pillantok az igazgatónőre, mire ő készséggel magyarázza Marika sorsát. — Pestiek a szülei. 1956-ban disszidáltak, s ő kint Angliában látta meg a napvilágot. Később hazajöttek, magukkal hozták őt is. Lapozgatom, nézegetem a könyvecskét, miközben Marika húzza lefelé a kezem. Ő is láni szeretné, kíváncsi mindenre, arra a furcsa könyvre is, amelyből annyi mindent tud mesélni az igazgató néni ennek az idegen bácsinak. Megint megakad a szemem egy bejegyzésen: — Gondozószülők neve: X. Y. Csillaghegy. — Mennyi minden belefér ebbe a néhány esztendőbe — gondolkodom el és fél kezemmel ölembe ültetem a csöppséget. — Emlékszel még a csillag- hegyi mamára? — Igen, emlékszem — tekint rám értelmes, okos arccal. — Az... az jó néni volt és mentünk sétálni is... Később újabb bejegyzés következik. Egy fővárosi gyermekotthon címe. Lapozgatok a könyvecskében s próbálom a hivatalos bejegyzésekből ösz- szerakni Marika „múltját”. — Nekem ám van anyukám, apukám, meg nagymamám is — fórul felém csillogó szemekkel a csöppség. — Apukámmal gombáztunk az erdőben, meg sétáltunk mindenfelé. Anyukám meg... anyukám tud sütni süteményt és csinált nekem nagyon szép babát... — Szereted anyukát meg apukát, Marikám? — kérdez most már az igazgató néni. A gyerek fejével biccent, aztán csacsogva érdekes történetekbe kezd, amelyek arról szólnak, hogy milyen jó volt anyukával, milyen kedves apuka és a nagymama is, aki még Mónosbélbe is eljött meglátogatni az ő kis unokáját. Ül az ölemben a gyerek és mesél. Ragyogó szemmel régi sétákról, az otthon töltött időkről, az ő anyukájáról, akivel egyszer még az állatkertben is járt... — Mennyi minden szépet és jót mond ez a gyerek a szüleiről — ámuldozok. Dehát akkor miért van itt, miért nincs odahaza, a családi fészekben, anyukája és apukája mellett? Miért van itt egy gyermekotthonban, ahol a legnagyobb szeretettel veszik ugyan körül az apróságokat, mindenük megvan, de Marika itt mégiscsak egy a sok közül. Egy gyerek, akinek gondozási száma: 79 746. Vacsorára szólítják a csöppségeket. Marikának is mennie kell. Elbúcsúzik, bájosan elköszön és néhány pillanatig néma csend van a szobában. Az igazgatónő sem szól, én is csak hallgatok és Marikára gondolunk mindketten. Később mégis az igazgatónő töri meg a. csendet: — Sokat szenvedett ez a gyerek. — Kitől? — A szüleitől, az édesanyjától. Ütötték, verték, nem egyszer csúnya nyomokat hagytak a testén. — Kitől hallotta? — A nagymamától. Ö mesélt Marikáról, meg a szüleiről is, akiknek életéről nem sok jót mondhatok. Amikor idekerült a gyerek, jó ideig gyakran felsírt, felzokogott álmában. — Nem akarom látni apukámat — sírta egyszer, amikor a nagymama azt mondta, hogy majd apuka is eljön és meglátogatja. Ennek már jó néhány hónapja. Azóta Marika elfelejtett minden pofont, minden verést és csak a szép emlékek maradtak meg szüleiről. Sokat mesél nekünk is arról, milyen jó volt otthon az anyukánál, milyen szép volt az erdő, amikor apukával egyszer gombázni mentek. És, most várja hazulról mindennap a levelet. Várja, hogy hívják, vigyék haza karácsonyra. Díszes, csillagszórós karácsonyfáról álmodik, szép babákról, játékokról, amelyeket majd apuka és anyuka tesznek a karácsonyfa alá. Ám a hívó levél nem jön. Mi tudjuk, nem is jön ezután sem és Marika itt közöttünk tölti a karácsonyt. Meglesz mindene itt is, hiszen nagyon-nagyon boldog karácsonyt szeretnénk csinálni gyermekeinknek, de a szülői szeretetet, a család melegét nem pótolhatja senki. Marika szüleire pedig sajnos nem számíthatunk... ★ Ennyi Marika története. Az ötéves kislányé, a mónosbéli gyermekotthon lakói közül. És most, amikor a gyermekotthon karácsonyfáján égnek a gyertyák és csillagszórók, Marika talán titokban még mindig arra gondol, mégiscsak eljönnek érte szülei. Erre gondol Marika. és mi is, hogy egyszer mégiscsak eljön Marikáért: a* igazi anyuka és apuka... Szalay István MINDEN LEVEL, mindéi kilátogatás, vagy hangos üze net, amelyet a hazaiak külde nek, természetesen csak erősít az együvétartozás szálait é megsemmisíti az ellenséges tö rekvéseket. A reakciós emig ránsok ugyanis mindent meg tesznek, hogy rémhírekkel vagy ha kell, terrorral befolyá solják a látogatókat, hazatém készülőket. A. Gyula 1956-bar disszidált Nyugat-Németor szagba. Megnősült, kislány! született és a fiatalasszony e; év őszén konzuli útlevéllel gyermekével együtt meglátogatta férje szüleit. A. Gyulára azonban ekkoi rosszindulatú elemek raijesz- tettek. Felhívta tehát feleségéi telefonon és alig akarta elhinni, hogy az nem börtönből (! beszél vele. Végül is a fiatal asszony gyermekével — bál szívesen maradtak volna még — idő előtt visszautazott. Férje miután meghallgatta felesége beszámolóját, ezeket írta haza: „Sajnálom, hogy én nem jöttem. Feleségem olyan sok jót es érdekeset mesélt, hogy már alig várom a nyarat, amikor rmü,denr°1 a saját szememmel győződhetek meg...” A levélváltások és hazalátogatások mind ezzel az eredménnyel végződnék. így alakul és fejlődik népünk kapcsolata azokkal a nyugaton élő emigránsokkal, akik nem állnak szemben szocializmust építő országunkkal Államunk úgy tekinti ezeket a Kapitalista országokban gyökéig vert és a magyar népnek becsületet szerző emigránsokat, nint egy nagy család távol élő gyermekeit. Kifejezésre jut ez a hazalátogatás jelentős megkönnyítésében, azokban a kedvezményekben, amelyeket kor- nanyunk a csoportos hazalátogatóknak az IBUSZ-on keresztül biztosít és abban a kész- *?gben, mellyel állami és tár- «dalmi szervezetek a hazaerőket a letelepedésben és ^helyezkedésben segítik. SZERETETTEL és bizako- lassal teli gondolatok szállnak karácsony estéjén a nyugaton Slő magyarok fele."' A" szülői, okoni szeretet gondolatai izek; tele bizakodással, hogy »ártunk helyes politikája nyo- nán még tovább erősödnek a zülőföld és a hazánkhoz hú migráció láthatatlan köteléül- És az egymástól távol lök, itthoniak és kivándorol- ak részére nem lehet szebb, méretesebb karácsonyi aján- ék ennél a reménynél. Lengyel László
