Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

1962. december 24., hétfő NÉPÜJSÁG 7 PAR AVION Tőleső érzéssel olvastam " üdvözlő lapjaitokat, amelyek jókívánságokat repí­tettek országhatárokon át, mintegy szimbolizálva, hiába választanak el bennünket ha­társorompók, ideológiai elvek, mégis sok-sok kérdésben vált­hatunk megértő szót. Elsősor­ban abban: mennyire jó, ha a világ minden táján vannak ba­rátaink, szívesen számon tar­tott ismerőseink, akik alig vár­ják, hogy újból találkozzanak, kicseréljék véleményüket, meg­ismerjék egymás hazáját, hogy még közelebb kerüljenek fris­sen szerzett barátaikhoz. Ha csak az első találkozá­sainkat elevenítem is fel, abból is meggyőzően kiviláglik, mennyire a béke kebelében jöttek létre ezek a barátságok, s mennyire áthatotta ezeket, kimondva, vagy kimondatlanul is a népek békés egymás mel­lett élésének gondolata, amelyet ezek a légipostán érkezett üd­vözletek, jókívánságok is meg­erősítettek. A Belvedere-palota erkélyé­ről gyönyörködtünk Bécs meg­kapó városképében, mikor Ma­ria Schmidt, önkéntes tolftiá- csunk, aki civilben egyetemi hallgató, e szavakkal törte meg a csendet: — Itt, ezen az erkélyen jelen­tek meg Nyugat és Kelet állam- férfiai, egymásba font, magas­ba emelt kezekkel, hogy hí­rül adják a bécsieknek: a béke- szerződés értelmében közös megegyezéssel Ausztria függet­len, semleges országgá vált... Csak azt kívánom maguknak... és magamnak is — mondta ak­kor Maria —, hogy ez a kéz­fogás, ez a megegyezési kész­ség legyen mindig jellemzője s nemzetközi értekezleteknek, s akkor még nagyon^ sokat ta­lálkozunk ebben a fővárosban. H’zek a szavak elkísértek egész bécsi utunkon, s ma is a fülembe csengenek, ha ékek "út ján - az osztrák fővárosba visz a képzelet. S az első találkozás Jurij Matszallal, a szőke, örökvidám kommunista brigádvezetővel, a moszkvai május elsejei felvo­nuláson, még maradandóbb emlékeket hagyott, még in­kább bizonyította, külföldi ba­rátaink is hőn óhajtják a be­két, hogy nagy tetteket hajt­hassanak végre. Jószerével két éve lesz ennek, de Jurij maga­biztos, merész tervei ma is szinte lázba hozzák az embert. Üzenete, amely a napokban ju­tott el hozzánk, mindennél hi­telesebben bizonyítja a békés építőmunka nagyszerű lehető­ségeit. Mit is hozott ez a karácsony Jurij kerületének, a moszkvai Krasznaja Presznyának? Idé­zem: „Itt, ahol az októberi for­radalom előtt 378 faház, 18 konyhakert és 120 utcai lám­pás volt... most felépült a vi­lághírű Atomenergiai Intézet, a szputnyik-követő állomás, egy sor szerszámgépgyár, ház­építő üzem, és a kerület egyik büszkesége: a Trohgomaja Manufaktúra, amely annyi sző vetet gyárt, amennyivel le le­hetne teríteni a Föld és a Hold közötti utat.” Ahol csak 378 faház szerénykedett, ma fél­milliós városrész terül el, s vo­nattal. motoroshajóval, repülő­géppel, helikopterrel utazhat­nak a kerület lakói. „Csak űr­hajóállomásunk nincs még. — így szólt sajnálkozva az üze­net befejező része. Ál oszkvából Lengyelor- szába repít a képzelet, Jerzy Szyjko-hoz, akivel egy tengerparti nyaralás hozott össze, s akinek apró Szirén ko­csijával bejártuk Gdinia-t, Gdansk környékét, Varsó há­ború sújtotta kerületeit, meg­ismerve, mily barbár pusztí­tást okozott a lengyel népnek a második világháború, s mi­ként álltak talpra mégis tör­ténelmileg rövid idő alatt. Jer­zy barátunk annfál nagyobb alapossággal és szenvedéllyel bizonyíthatta ezt, mert törté­nész és igen jó ismerője a há­borús eseményeknek. Néhány nap múlva ott áll­tunk a gdiniai kikötőben, ahol éppen francia hadihajók kö­töttek ki, amelyek baráti láto­gatásra érkeztek. Jerzy a francia hajókra mu­tatott: — Ezek jégtörők. Mielőtt még cáfolhattuk vol­na szakmai tévedését, hozzá­tette: — Ezek a hajók is a hideg- háborús politika jegét törik. Ilyen értelemben már telje­sen el kellett fogadnunk a tör­ténész megállapítását, miként tökéletesen egyet lehet érteni Pauli Finska finn építőmes­terrel is, a legtávolabb lakó, mégis legközelebbi külföldi barátommal, aki azt vallja, hogy a nyelvek közelebb hoz­zák egymáshoz a távoli népe­ket. Nos, Pauli ezt úgy értelme­zi, hogy szorgalmasan tanulja a magyar nyelvet (többek kö­zött), s ha az ünnepre küldött üdvözlete nem is tökéletes magyarsággal tolmácsolja jó­kívánságát, érvelése megállja a sarat. Mert Pauli nyelvta­nulása biztosítéka annak, hogy minél több nép fiával kerül emberi közelségbe, s egyben előkészülete ez a jövő nyári magyarországi kiruccanásnak is, feltéve, ha addig sikerül autót vásárolnia, s nem kell esetleg áttérnie arra az em­bertelen „mesterségre”, ame­lyet apjának kellett folytatnia, aki életének tetemes részét a vöröstéglás, tornyos laktanyá­ban töltötte. L'egyverek ... katona- ság ... Minden külhoni ismerősöm irtózott e szavak­tól, s pokolba kívánt minden olyan eszközt, amellyel em­bert lehet ölni. Mégis Franz Schulberttel, a világjáró oszt­rák üzletemberrel és vadász- szal éppen a fegyverek által ismerkedtem meg. A hevesi határban hajkurásztuk a fog­lyokat, s miközben a kukori­cásból felröppenő madárcsa­patokra dühösen köpködték a serétet a vadászfegyverek, akár szimbolikus képet is le­hetett volna festeni arról, hogy a hevesi szövetkezeti gazdák miként értetik meg magukat a kapitalistákkal ab­ban, hogy a fegyvert ne egy­más ellen, de csak sportcélok­ra. használják, hogy sohasem emberekre nézzen a halált- rejtő puskacső. Ismerősök ... barátok ... elvtársak ... A képzelet való közeibe hozza arcukat; Di Martino, a milánói munkások kulturális felemelkedésének egyik fáradhatatlan aktivistá­ja, a hirtelenszőke Gitta, aki egy Lipcse melletti tanyáról köszöntötte magyar ismerőseit, Marila Kurowszka, akinek fér­jét elhamvasztotta a háború tüze, s kisfiát egyedül neveli, a lahti-i tengerész, aki már 15 éves korában vöröskatonaként harcolt a forradalom ügyéért, s még több más ismerős, ba­rát, elvtárs, akik sok sikert kívánó soraikat küldték, ki szentképen, ki havas fenyőt ábrázoló levelezőlapon, újévi naptárral, vagy épnen a film­sztárok képeivel díszített kár­tyákon. Mit is válaszoljon az ember a barátságnak, a szeretetnek, a békességóhajtásnak eme do­kumentumaira? Kívánom elvtársaim, bará­taim, ismerőseim mindegyiké- j nek, akik ugyan kilométerek­ben számítva távol élnek tő­lünk, de sok-sok közös óhaj­ban közel állnak hozzánk, hogy számukra is békét, s még több barátot hozzon ez az új év. Hogy Maria Schmidt sikerrel fejezhesse be egyete­mi tanulmányait, hogy Pauli ! Finska barátom soha ne csa- í lód jón nemes elvében, hogy ! Jurij Matszal kommunista munkabrigádja sikerrel ünne­pelje meg jövőre félévtizedes fennállását, hogy Franz Schul- bert tavaszra kelve békésen cserkészhessen Afrika tájain, hogy Jerzy Szyjko biztosan védhesse meg doktori érteke­zését, hogy Di Martino bé­kén ápolhassa a munkáskultú­rát, hogy Marila Kurowszka apa nélkül is egész embert | neveljen a kis Bogdánból és a vén Lahti-i tengerész soha ne szálljon rettegve hajóra, ne fenyegessék életét az alatto­mosan meghúzódó aknák és torpedók. C a légiposta, amely a jókívánságokat hozta a távoli vidékekről, vigye most viszonzásul azt az óhajt, hogy az emberiség nagy családja veletek együtt, távoli elvtár­saim, barátaim, ismerőseim, békességben, növekvő egyetér­tésben ünnepelhesse a kará­csonyt, kezdhesse az 1963-as' esztendőt. Kovács Gödre I Tjéli napsütés AZ EGRIEK ma kétféle Gólya utcát ismernek. Az egyik már csak az emlékezet­ben él; sötét, macskaköves ut­ca, kétoldalt mállott vakolatú, öreg házak, sáros, vagy poros járda ... A másik egészen más. Az új. Lakótelep épül itt, sokab­lakos téglaházak, park, szökő­kút ... egy új városrész; Van még hely, hogy néhány épületet, még többet is húz­zanak ide, s az építők ki is használják. Szükség van a la­kásokra, sokan szorulnak rá a kulturáltabb szoba-összkom­fortra. Dolgoznak a kőművesek a téli napsütésben. Bágyadt ugyan ez a fény, alig cirógat egy kis meleggel, de cirógat, s ez elég, hogy vidámabban ha­ladjon a munka. Igaz, hogy az egyik épület mellett álló daru két segédmunkásnője nincs rá­szorulva a nap által rendelt jókedvre és frisseségre. Szapo- | rán dobálják a téglákat a daru í kosarába. Marczis Sándoméban külö­nösen akkor csapott magasra a jókedv, amikor nem hittük el neki, hogy annyi idős, mint amennyit tartózkodás nélkül elárult. — Régen volt már az! — ka­cagott, s megigazgatta a ken­dője alól előkukucskáló haját, amelyet a téli nap bronzszínű­re festett. — Talán három éve... tudja, hogy már van egy két és féléves kislányom is? Olyan, mint egy vasgyú­ró... — Ez a téglarakodás ... hogy is mondjam ... nem Unalmas? — Arról mi gondoskodunk, hogy ne legyen az — mondta Gál Jánosné, a másik segéd­munkás. — Meg aztán egyik nap téglát rakunk, másik nap maltert keverünk, nehogy „ki­finomítsa a kezünket a tégla”. GÁLNÉ nemrég ment férj­hez, az egyik brigádtaghoz. Szeptemberben. Férje fent dol­gozik a tetőn, ő meg a föld­szinten rakja a téglákat a da­rukosárba, egy műszak alatt közel hatezer darabot, őket nemcsak a darukosár „tartja össze”, mint ahogy a 39 tagú Király-brigád többi emberét sem csak az épülő ház, mert — mindahányan novajiak! A komplex brigád a szocialista címért „forgatja a malteros Egy szakszervezeti taggyűlés margójára A gyöngyösi XII-es aknánál a legutóbbi szakszervezeti tag­gyűlésen osztották ká az új tagsági könyveket és értékel­ték a szakszervezet munkáját, amelyről Berta Tibor szb-tit- kár számolt be. Mint a beszámolóból is ki­derült,- a XII-es bányászai el­határozták, hogy a jövő évben megszerzik a szocialista üzem címet. A beszámolóban azon­ban olyan figyelmeztető té­nyek is nyilvánosságra kerül­tek, amelyek veszélyeztethetik a becsületes többség igyekeze­tét. Ebben az évben ugyanis 139 dolgozó hiányzott igazo­latlanul. Ezzel kapcsolatban a vitában részt vevők is hangsú­lyozzák, hogy az igazolatlan hiányzás erőteljes csökkentése nemcsak a műszaki vezetők feladata, de szorosan egybefo­nódik a szakszervezeti munká­val, a bizalmiak tevékenysé­gével. A bizalmi hálózattal kapcso­latban is többen szóltak, di­csérve jó munkájukat, s hang­súlyozták, mennyire fontos a bizalmiak tekintélyének növe­lése, amelyhez biztatóan hoz­zájárul, ha minden fontosabb ügyben kérik a dolgozók véle­ményét. A szakszervezet ez évi jó munkáját dicséri az oktatás eredményes szervezése is, hi­szen a tervezett 40 helyett je­lenleg majdnem nyolcvanan vesznek részt rendszeres okta­tásban, bár egyes esetekben rosszindulatú megjegyzések hangzanak el azokra, akik munkájuk mellett képezik ma­gukat. Például Orsó István la­katos esetében, ahelyett, hogy örültek volna igyekezetének, mert tanulni akar, neheztelés­sel fogadták elhatározását, sőt arra célozgattak, hogy kitele­pítik a bányából. A XII-es akna szakszerveze­ti bizottságának munkáját ér­tékelve a tagság megállapítot­ta annak eredményességét s elhatározták, hogy az idén elő­forduló hibákat megszüntetve jövőre úgy dolgoznak, hogy siker koronázza a szocialista üzem címért folyó munkáju­kat. Laczik János ^őárinan - 'éiimaqukniL rám egyéniségükkel. Sokat sza­valtam már tőlük. — Eddig az ábrázoló geo­metria volt a gyenge pontom, mert az általánosban nem so­kat törődtek a rajzoktatással. VEGYÉSZ SZERETNE LENNI A Szilágyi Erzsébet Leány- gimnáziumban készül az érett­ségire, Kovács Katalin. Egri. Az Arany János utcában lakik özvegy édesanyjával és nővérével. És már sorolja is sorsát rövid, de sokat tartal­mazó mondatokban: apja nemrég halt meg, haláláig sem sokat törődött velük, az ital miatt. Kis szobácskábán élnek hármacskán, megbékélve az előszobából ellopott kis kony­hával. — Édesanyám az Utasellá­tónál pénztáros és most feje­Kamarás István Kovács Katalin kanalat” (na és a tankönyveket is). Az idén szeretnék elérni a megtisztelő címet.. • A Hadnagy utcai lakótele­pen is ők húzták az épületeket,- most a Gólya utcában van rá­juk szükség. — Kétmillió forintos válla­lást tettünk a negyedik ne- gyedévben — mondta a brigád­vezető. — Három épületet hú­zunk, novemberben például egy épületen már elvégeztük a külső munkákat. Egy hónap alatt — tette hozzá büszkén, bár a teljes büszkeségre a jö­vendő lakók dicsérete teheti fel a koronát... Nagy Lajos nem brigádtag. ö kezeli a darut, ami nem olyan megerőltető munka, s té­len ... — Azért nem fagyok meg — mondta. — Ha fázom, segítek rakodni. AZTÁN felmásztunk a tető­re, ami persze, később, csak emeleti lakás padlója lesz... most azonban tető, ahol szapo­rán forog a malteroskanál, be­lemerít a vödörbe, leteríti a maltert a téglasorra, rá az újabb tégla... és így tovább, míg teljesen felépül a ház. — Két métert haladtunk föl­felé — mondta Sebők József kőműves, aki 1957 óta dolgo­zik a brigádban. Azelőtt kubi- kolt, meg volt „maszek” is ... Amióta kőműves, már 65 ház építésében vett részt. Közéjük számolja a sajátját is, ami az idén került fedél alá, a bri­gádtagok segít?1' el. — Ez nálunk mindig így van — mondta. — Ha valaki épít, a többiek segítenek neki. A soros előreláthatólag Dem- kó István lesz. Egy éve nősült. — Gyerek nincs? — Először az ólat, aztán a malacot... — jegyezte meg a brigádvezető, amit harsány ne­vetés nyugtázott. — Építeni szeretnék, mert még albérletben lakom. Egy saját ház mégiscsak más — mondta Demkó István. — Ter­mészetesen, számítok a bri­gádtagokra ... — Mi meg az ezt követő ál­domásra ... — szólt közibe Gál János, akinek a feleségével már beszélgettünk a darunál. A TÉLI NAP már melegeb­ben süt, délfelé jár az idő. Si­etni kell, egy tégla — egy má­sodperc ... s szemmel látható­an emelkedik a fal, mely ott­hont nyújt azoknak, akik már régen várják, hogy új, jobb lakásba költözhessenek. Hátai Gábor zi be az általánost, a nővérem a kórházban dolgozik, ő mar­xista egyetemen tanul, én meg vegyészmérnök szeretnék len­ni. — Igaz, — mondja ejtett hangon és kedélyes iróniával —, az embernek kritikát kell gyakorolnia képességei és le­hetőségei fölött a pályavá­lasztás esetében is. Ha ve­gyész nem lehetek, tanár aka­rok lenni, az Eötvösre készü­lök. — Ne higgye, hogy mi egy­oldalúak vagyunk. Csak a cél világos előttünk: megtanulni a kor színvonalán mindent, amit lehetséges. Nem vagyok szer­telen, de érdekel a pszicholó­gia, író is szeretnék lenni* nem azért, mert sokat olvasok, de annyi mindent megél az ember. A barokk építészetről is tartottam már előadást, de a fizikai szakkörnek is tagja vagyok. Csak a nap huszon­négy óráia kevés ahhoz, hogy mindenütt helytálljunk száz százalékig. ★ A téli iskolai szünet szóra­koztatóbb, az ünnepek fénye­sebb hangulatában jelenik meg ez a néhány sor izokrót a diákokról, akiknek már a középiskola sem „sült galamb’-’, hanem munka, s talán küzde­lem is sojí-sok felelősséggel. Meglepő az érettség, ahogyan gondolkoznak, elgondolkozta­tó az a szívósság, amellyel ki­állnak elhatározásaik mellett ■s öröm megállapítani azt, hogy tisztán körvonalazzák céljaikat: fejlődni akarnak, s nem hiúságból, vagy szülői unszolásra akarnak eevetnmre verülni: belülről haitin őket a lendület és a lövő igézete. Egyikük-másiknk H^-tcJetre él az író tollára méltó! Farkas And rá« sorban azonban a gépekkel fog­lalkozik. — Az 5-f-l-es oktatási rend­szernek köszönhetem — beszéli nagy lendülettel —, hogy a va­sas szakmát megismertem. A Hajtóműgyár egri telepén va­gyunk politechnikások. A tmk- műhelyben dolgozom, s ennek külön örülök, mert itt változa­tos a munka, sok mindennel megismerkedhettem. Már négy hete önállóan dolgozom. Az ipar vonz, s ezért is jelentke­zem a miskolci Műszaki Egye­temre gépészmérnöknek. De ha ott nem vennének fel, kísérle­tet teszek a Gödöllői Agrártu­dományi Egyetemen, mert ott agrár-gépészmérnök lehetek. — Nem vagyok egyoldalú. A gépek mellett az irodalmat is szeretem. Jókait Olvasom, Tho­mas Mann érdekel, József At­tila és Majakovszkij hatnak hogy eredményesen fejlődje­nek. Pedig, ha visszagondolok, nekem is mennyi mindent kel­lett megtanulnom? Például hangtalanul tanulni. Nem volt könnyű. Ma már annyi minden természetes, ami az egykori falusi kislánynak ... szóval, tetszik érteni? — Ma már világos előttem, hogy tanár leszek. Vagy ma­gyar-történelem, vagy politikai gazdaságtan—j og—gazd asági földrajz lesz a tárgyam. Miért? Van szebb dolog a tanításnál és a nevelésnél? A GYAKORLATI EMBER A Dobó István Gimnázium növendéke, Kamarás István. Izmos-vállas fiú, azonkívül jó tanuló, az iskola kultúrfele- lőáe. Érdeklik a nyelvek, első­A gimnáziumokban és tech­nikumokban lezajlottak a ha­gyományos gombavató ünnep­ségek. A lányok és fiúk ilyen­kor ünnepi ruhában díszeleg­nek, kedvesen mosolyognak ta­náraikra, emlegetik a „nagy vizsga”, az érettségi izgalmait, műsort rendeznek, táncolnak, vigadnak. A kipirult arcok, a csillogó szemek azonban már kialakuló külön-külön egyéniséget mu­stnak. Szinte szeretnénk hal­lani őszinte véleményüket ar­ról, hogy nekik, személy szerint egynek, kettőnek, száznak, ho­gyan is indult a középiskolai pályája? Könnyű volt-e? Ho­gyan tervezik tovább az életü­ket? Volt-e megpróbáltatásuk eddig? Van-e most problémá­juk, érettségire készülőben, az életre indulásnál? Hova men­nek? Mert azt ma sem, mi sem hisszük el, hogy — bár a kor­mányzat sok mindent tesz a fiatalságért — teljesen problé­mamentes a mai fiatal lányok és fiúk élete. A kérdéseket nekiszegeztük a fiataloknak és ők válaszoltak. TANÁR AKAR LENNI Az egri Alpári Gyula Köz- gazdasági Technikum tanulója, Madarasi Borbála. Édesapja Sarudon tsz-tag. Nehezen ke­rült középiskolába. — Nem a bizonyítványom miatt; az most is jeles — mond- ’ ja. — Szüleim kétszer Is meg- hányták-vetették, amíg Egerbe jöhettem, mert otthon nem volt 1 egyszerű az én költségemet elő­teremteni. De megérte. Cingár falusi kislány voltam, nem so­kat tudtam a világról. Ma: négyévi kollégiumi nevelés ■ után az iskolai csúcsvezetés ég - I ben tanulmányi felelős vagyok, • s nemcsak magamtól kérem ■ számon az előmenetelt, de se­gíteni akarok másoknak is,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents