Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

19ML december 24., hétfő

NÉPÚJSÁG

3

A ZÓJA-BRIGÁD

Dőlj hátra

kényelmesen a fotelban, gyújts rá egy cigarettára, s míg kisfiad az ajándékba kapott vil- lanyvasúttal játszik, leányod pedig az új alvóbabát öltözteti, addig látogass el velünk Boldogra, ismerkedj meg a Béke Termelőszövetkezet Zója leánybrigádjával. Kezdjük talán bolldogi látogiaitásunkat a közelmúlt egyik eseményével.

Bőszoknyás, színes fejkendős népviseletbe öltözött lányok igyekeznek a keskeny járdán a termelőszövetkezet klubszobája felé. Az úton végig a sétáló lányokat a televízió felvevőgépe kíséri, s a klubhelyiséget hatalmas jupi- terlámpák világítják meg. A kis, barátságosan berendezett teremben megszólal a lemezjátszó, a díszes népviseletbe öltözött leányok vidáman forognak partnereik karján. A felvevőgép egyhangúan zümmög, majd kialszanak a lámpák, vége a felvételnek. A lányok kíváncsi kérdésekkel ostromolva veszik körül a televíziósokat:

— Mikor sugározza a televízió ezt a felvételt? — kérdezik egyszerre többen is.

— Rövidesen, a szilveszteri műsorban — hangzik a válasz.

Történt: 1962. december 15- én. Boldogon. Szereplők: a boJi- dogi Béke Termelőszövetkezet Zója leánybrigádja

| NEM VÉLETLEN, | ***£

téri szerepléssel együtt már harmadszor láthatjuk majd a televízió képernyőjén a boldogi Béke Tsz Zója leánybrigádjának tagjait.

A televízió a felvételt nagyobb részt a tsz klubszobában készítette, s a brigád tagjainak nagy részét boldogi látogatásunkkor mi is a klubszobában találtuk. Hellyel kínáltak, s amikor a leányok meghallották jövetelünk célját, kérdezések nélkül is beszéltek magukról, munkájukról, brigádjukról.

— Ezerkilencszázhatvanegy február kilencediké. Születési dátum ez, brigádunk születésének dátuma — eleveníti fel az alig másfél éve történt eseményt Kákái Erzsébet. — Ekkor írtuk alá huszonötén a belépési nyilatkozatot, s az újszülöttnek, brigádunknak a Zója nevet adtuk. Tavasszal a munkát már közösen kezdtük meg. Az idősebb tsz-tagok kíváncsian figyeltek bennünket: „Na jó,

jó, a munkát elvállalni nem nehéz, de mi lesz a teljesítménnyel?” — olvashattuk ki a kétkedést az idősebbek szeméből.

— Eleinte mi is azt hittük, hogy tényleg elvetettük a sulykot, sokat vállaltunk. De bizonyítani akartuk, hogy nemcsak papíron vagyunk a tsz tagjai, hanem dolgozni is tudunk. Nem szerettünk volna szégyenben maradni — mondja Medveczki Rozália, s a lányok szünet nélkül, lelkesen, őszintén beszélnek.

— Kora reggel már a határban voltunk, s csak késő este vettük vállunkra a kapát. Talán kissé hihetetlenül hangzik, de nem volt unalmas a nap nap utáni egyforma munka. Reggelenként beszóltunk egymásnak, együtt mentünk ki a földekre, s munka közben beszélgettünk, énekeltünk, szinte észre sem vettük, hogy eltelt a nap. Fiatalok vagyunk, s minket minden érdekel, így volt mit megbeszélni, soha nem unatkoztunk.

— Közel száz hold különböző növénynek az egész évi munkáját vállaltuk és végeztük el hiánytalanul. Pedig közülünk a legfiatalabb még alig múlt tizenhat éves, s a legidősebb sem érte el a húszat. A brigád megalakulása óta már többen férjhez mentek, de a brigádtól nem váltak meg, továbbra is együtt dolgozunk.

[A BESZÉLGETÉS f

meg a brigád vezetője, Dudás József né. Helyet foglal, s ő is

mesél, másfél éves együttlétük igaz történetéről.

— Most már, hogy a határban nincs munäca, szinte az egész napot itt), a klubban töltjük. Kézimunkázunk), van külön könyvtárunk, televíziómik, lemezjátszónk és sok társasjátékunk.

— A televíziót tavaly kaptuk jutalmul, amikar a járási kukoricatermesztési versenyben az első helyen végeztünk. A járás még külön háromezer forinttal jutalmazta munkánkat A napraforgótermesztésben élért eredményünkért egyénenként négyszáz forintot kaptunk, a termelőszövetkezet is segített, s így rövid idő alatt felszereltük a klubot

Mutatják a leányok a nemrég érkezett új függönyöket is, amelyek rövidesen felkerülnek az ablakok fölé.

— Balataníöldvár..., az apai

Fémtermia..., Bulyák..., Pesten a televízió stúdiójában felvétel..., az ősszel a mezőgazdasági kiállítás meglátogatása... — sorolja Lukács Mária, a közös kirándulások lkalmával meglátogatott helyeket. — Nagyon szeretünk kirándulni, s a közös utakon sok-sok kedves élménynyel, emlékkel gazdagodtunk.

— Kifelejtetted a felsorolásból — szól közbe Őszi Klára —, hogy többször voltunk az idén Hatvanban is színházi előadásokon. Itt a faluban pedig láttuk az egri Gárdonyi Géza Színház művészeitől a Dodit és a Gyertyafénykerin- gőt.

| AMIKOR EGY | “*22*

jövő évi terveikről érdeklődtünk, kicsit elkomorul a leányok arca. Dudás Mária adja meg erre a hirtelen hangulat- változásra a választ:

— Az idén alakult a tsz-ben egy másik női brigád is. A vezetőség azt tervezi, hogy jövőre összevonnak bennünket velük, pedig már többször mondottuk, hogy ez nem lesz jó. Nem az elért eredményeinket, sikereinket féltjük megosztani, hanem mi az eltelt másfél év alatt nagyon összeszoktunk, mindenben megértjük egymást, s az összevonás után egy közel ötven fős brigádot nem lenne könnyű irányítani sem.

— Igaz, hogy most sem unatAz ENSZ közgyűlés 17. ülésszakán részt vett magyar ENSZ- delegáció Mód Péternek, a külügyminiszter első helyettesének vezetésével vasárnap visszaérkezett Budapestre.

A Keleti-pályaudvaron a delegáció fogadására megjelent Péter János külügyminiszter,

TORINO, (MTI) az APF jelentése szerint a Judica—Cor- diglia fivérek, a Torre-bert világűr-figyelő központ igazgakozunk, de azért szeretnénk azt, hogy a termelőszövetkezet a téli hónapokban is biztosítana munkát számunkra — beszél a jelen problémáiról Makári Magdolna. — A brigád valamennyi tagja rendszeresen látogatja az ezüstkalászos tanfolyam előadásait, de emellett még dolgozni is lenne időnk.

S egy utolsó kérdés, amelyre szinte kórusban válaszolnak a leányok:

— Mit várnak a jövő évtől?

— Másfél éve dolgozunk együtt, munkánkkal mindenki elégedett, ígérjük, hogy jövőre sem okozunk csalódást a termelőszövetkezetnek.

A BŰCSÜZASHOZ

kedves Olvasó. A boldogi Béke Termelőszövetkezet Zója leánybrigádját kívántuk bemutatni. Igaz, hogy még csak másfél éve dolgoznak együtt, de az eltelt másfél év annyira gazdag eseményekben, eredményekben, hogy csak részleteket eleveníthettünk fel a huszonöt leány alig húszhónapos közös életéből. Végezetül az ön nevében is, kedves Olvasó —, aki gondolatban ellátogatott velünk Boldogra — kívánunk a Zója leánybrigádnak eredményekben gazdag, sikeres új esztendőt Dolgozzanak becsülettel, öregbítsék fiatalon is tovább hírnevüket (T. I.)

Kovács Zoltán, az MSZMP Központi Bizottsága külügyi osztályának helyettes vezetője, Púja Frigyes külügyminiszter- helyettes és Gyémánt András, a külügyminisztérium prototói egy függőleges polarizációs antenna segítségévéi felfogták a szombaton felbocsátott Koz- mosz-12 szovjet műhold jelzéseit (MTI)

KEDVES OLVASÓ!

Hazaérkezett New Yorkból a magyar ENSZ-delegáció

kolosztályának vezetője.

(MTI)

Torinóban felfogták a Kozmosz—12 jelzéseit

BÉKÉT (Balogh László linómetszete)

A SIROKI FALUSZÉLEN is az a divat

járja, hogy gyorsan nyílnak az ajtók, ablakok s a kíváncsiskodó emberek, a hidegnek is fity- tyet hányva kikémlelnek az utcára s nézik, hová, kihez tart az idegen. Nem is rossz ez a szokás, így legalább nem egykönnyen téved el az ember, sőt még önkéntes kalauza is akad a váratlan látogatónak. Így jártam jómagam is, amikor Mag Lajost kerestem a siroki Rákóczi utcában. Benyitottunk egy kaput s így kérdeztük: — itt lakik Mag Lajos? — És jött a felelet: — yes.

Nos, ha igen helyett yest mondanak méghozzá kissé palócos hanglejtéssel, akkor biztos jó helyen járunk.

Néhány másodperc és a kölcsönös bemutatkozás után már a konyhában folyik a beszélgetés. Az emlékezés. Három évtized történetét pergetjük vissza e röpke néhány negyedóra alatt, városnevek, évszámok és ismerősök merülnek fel a feledés homályából, egy Kanadából hazatért hazánkfia meséli élete kálváriáját, szerencséjét.

Kezemben az útlevél, (mert ez is megvan ez is az emlékekhez tartozik) rajta a felirat: Magyar Királyság, s rányomva egy nagy kék K-betű. Kivándorló. Kiállíttatott az alispán által Egerben, 1930. január 20-án. S a kemény borítólapon a szentkorona.

Pontosan tudom miért kelt vándorútra. Nem a kalandvágy hajtotta azt a másfél milliót, munkáért, kenyérért szelték át az óceánt, élni akartak, megélni s ezt tagadta meg tőlük a haza. A 30-as évek Tiborca nem kesergett, jajszó helyett útrakelt a nagyobb darab kenyér, egy kis ház, és a visszatérés reményében.

MINDEN KIVÁNDORLÓ története regénybeillő tragédia, akár kegyes volt hozzá a sors, akár nem. Szerzett házat, autót, vagy maradt szegénynek, mint volt idehaza. Nem új e megállapítás, de mindig eszembe jut valahányszor hallgatom a múlt egy-egy vádiratát, s most sem tudok szabadulni a gondolattól: Mag Lajos, a 29 éves siroki fiatalember azért ment a túlsó féltekére, hogy visszajöjjön.

Mindez meglepőnek hangzik talán, de na- gyonis igaz. Mag Lajos Kanadába ment 32 évvel ezelőtt, hogy visszajöjjön. Ezzel a gondolattal vett búcsút a falutól, kedveseitől, ezt Mondogatta, el-elcsukló hangon, amikor azon

a hűvös, márciusi reggelen utoljára csókolta meg fiatal feleségét, (akkor még nem sejtette, hogy utolsó volt a hitvesi csók s a búcsú egy életre szólt), ölelte magához gyerekeit, a hétéves Marikát, Annust, aki még alig múlt öt- esztendős és a legkedvesebbet, a kétéves kis Lajcsit, akit még a búcsúzás hangzavara sem ébresztett fel jóízű álmából.

Csak munka legyen! Dolgozni és dolgozni, hogy küldhesse a dollárt haza a családnak és gyűljön a pénz, az útiköltségre visszafelé. Ezt zakatolták a vonat kerekei Budapesttől Ant- verpenig, ez foglalkoztatta a hajón is, a kilenc napos tengeri úton, s ezzel a gondolattal

^/H(t(j Jla jcis

lépett Amerika földjére. Az útlevélen még

ma is jól látható a kikötő pecsétje: St. John, 1930. március 23. Kanada.

Valamit nem értek. Ellentmondásnak látszik. Mag Lajos a hazatérés gondolatával lépett Amerika földjére, miért váratott hát magára 32 esztendőt? Idegenben, család nélkül. A siroki fiatalember nem uolitizált idehaza, nem a régi renddel voltak nézeteltérései, hanem az élettel, nem a szabadságot, a demokráciát hiányolta, a kenyeret inkább. S mivelhogy munka után járta az országot, nem ért rá az összefüggéseket keresni. Mr. Mag Kanadában sem avatkozott a politikába, nem voltak fenntartásai a mi rendszerünkkel 56 előtt, de utána sem. Miért nem jött hát haza a háború után, vagy tíz esztendővel ezelőtt?

Nem, nincs ellentmondás.

TÖRTÉNETE VAN ennek. Mag Lajos cigarettára gyújt, talán a tizedikre beszélgetésünk alatt, mélyen tüdőre szívja a füstöt, megtörli szemüvegét, s tovább magyaráz.

— Nem olyan egyszerű az, mint idehaza gondolják. Kimenni könnyű, de nehéz a visz- szaút. Aztán valamit szerezni is akar az etilben odakinn és küldeni a családnak. Idehaza — az asszony a három gyerekkel. Egy nagy városban, Vinsorban telepedtem le, egy földinél kaptam lakást. Kint sem volt könnyű a helyzet a 30-as években. Kerek hat esztendeig dolgoztam farmon, majd bekerültem egy öntőüzembe, de végleges munkát nem kaptam. Nagyon vágytam haza. Hiányzott a család,

nem tudtam megszokni az idegen országot.

— Miért nem jött haza?

— Amikor dolgoztam, összegyűjtöttem egy kis pénzt, de feléltem azt, a munkanélküliség idején. Aztán jött a háború, nem jöhettem, s hírt sem kaptam hazulról.

— Es a háború után?

— 1943-ban kaptam állandó munkát egy autógyárban, mint segédmunkás. A háborút konjunktúra követte. Nagy megrendelés, sok munka. Gondoltam, itt az én időm. Közben megkaptam a kanadai állampolgárságot is. 48-ban vettem egy házat, berendeztem magamnak.

vargabetűje

1948. Nálunk, idehaza is nagy dolgok történtek ... Es Sírokban, egy kis faluszéli házban már 18 éve hazavárja urát egy asszony, aki már ötven felé közelít, s a gyerekek, akik apa nélkül lettek felnőtté. Lajos lett a kis Lajcsiből, s húszéves már.

Miért nem jött hát?

— Sora van annak is. A konjunktúra nem sokáig tartott. Igaz, a gyárból nem küldtek el, de évenként három-négy hónapot munka- nélkül voltam. így ment ez 1957-ig. Ettől kezdve már csak nagyon ritkán dolgoztam. Ötvenhat éves lettem, s öregember nem kap munkát Amerikában. így hát hatvanegyben eladtam a házat és készültem a nagy útra. Valami azért még mindig visszatartott. Igaz, a 32 évből a felét, ha dolgoztam, mégis, ez egy életet jelent. Most menjek már haza, amikor nem tudok dolgozni, öreg vagyok, más terhére legyek? Sokat töprengtem ezen. Még egy év és jár a nyugdíj. Ezt még ki kell várni, akárhogy is.

Es jött a szépen ehfcalmazott papír, visz- szafogadja-e megöregedett fiát a haza? S ment a válasz: visszavárják.

— Az augusztusi nyugdíjat még odakint vettem fel, a szeptemberit már idehaza. S azóta pontosan kapom minden hó elején.

A FALUBAN GYORSAN híre ment, hazajön Mag Lajos, az amerikás. Visszajött. Harminckét év múltával. Micsoda vargabetűt produkál az élet. S milyen megdöbbentő tragédiát Hazajött az-amerikai jnagyai^ fö sora

volt odakünn, összeszedte magát, nagy cső-*' magokat hozott — így beszélik az emberek.

S mi van a szavak mögött? Egy öregember ül, nagy csomagjain, egy augusztusi hajnalon a siroki állomás előtt, s a tájat kémlelve, emlékei között kutat. Harmincon túli férfi ke-t rékpározik az állomás felé. Az épület előtt megtámasztja a járművet, illedelmesen leveszi kalapját, bemutatkozik:

— Én vagyok a Lajos. Maga az édesapám ...?

_ — így történt. Az asszony nem tudott megvárni. Meghalt, két esztendeje már. A gye-' rekek felnőttek, s van négy unokám is.

— Es a ház? Mi lett az árával?

— Ötezer dollárt adtak érte. A pénzt persze nem kaptam kézhez, előbb kifizették az adósságaimat, mintegy háromezret... Látom, nem érti. Megmagyarázom. Amikor munka- nélküli az ember, akkor is élni kell, s hitelbe is ád a boltos. Egyszóval, kétezer dollár fáradt, ebből bevásároltam, kifizettem az'útiköltséget, s maradt is, nem is.

Nehéz sor járt e három évtized alatt arra is, aki elment, de nem volt könnyű az itthon- maradottaknak sem. Egy ház Kanadában, melynek az ötezer dolláron túl 32 nehéz esztendő volt az ára, és egy kis ház a siroki faluszélen, amelynek gerendáiból szép tiszta szoba, konyhájából nehezen állapítható meg, mi épült a hazaküldött dollárokból, vagy az itthoniak munkája nyomán.

NEM TUDOM. Azt tudom csak, hogy a régi útlevélből egy fekete hajú, lobogó szemű fiatalember néz rám s itt előttem egy megfáradt, sokat tapasztalt öregember, túl a hatvanon. S a különbség, az eltelt harminckét esztendő valahol kinn rekedt, túl az óceánon, egy másik földtekén.

Kár érte.

A karácsony látszólag most is olyan Mag Lajoséknál, mint az elmúlt években. A fenyőágat lehúzzák a díszek, ünnepi fényben ragyognak a gyertyák, a gyerekek örülnek az ajándékoknak, s a konyhában ínycsiklandozó ételek várják a ház népét. Mégis különös most ez a karácsony. Egy öregember j ár-kel a lakásban, még nem tudja mindennek a helyét, mégis otthon van, nagyonis otthon. Az első igazi karácsony 32 év óta.

A gyerekek mellé telepednek s úgy kérik» — mesélj, nagyapó. Márkusz László