Népújság, 1962. november (13. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-11 / 264. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE —:A MEGYEI MŰVEIODESI HÍZ IRODALMI KÖRÉNEK MASÁBAN ^^=== GYURKÖ GÉZA: ! FARKAS ANDRÁS: LISZT FENE DOLOG a bizalmatlanság'. Nemcsak annak rossz, akivel szemben bizalmatlanok vagyunk, de magunknak is. Egyedül érezzük magunkat, kiszolgáltatottnak, védtelennek és igen könnyen kaphatunk egy balhorgot, már a második menet elején, hogy kiszámoljanak. Na, persze az élet nem ring, de a ring is sok mindenre megtaníthatja az embert, többek között arra is, hogy nemcsak magunkban, de másokban is kell, jó, és erőtadó bízni. Valamelyik marha haver, olyan nagy okos, azt dumálta nekem, hogy a szerelem az mese, azt csak a kultúra találta ki, biológiai viszonyok vannak és semmi több. Nem vagyok álszent, rendben van, a biológia sem utolsó dolog, s bár én különösképpen nem értek a filozófiához, nem azt tanították velem, hanem a helyes ácsolást,'mégis csak azt mondom: van szerelem. Hogy ez a kettő, hogy jön össze? Hát éppen ezt akarom én elmondani, ha van türelmük hozzá. Nem vagyok se író, se valami jó mesélő, a történet sem olyan különös, azt a . címet adnám neki, ha mégis író lennék, hogy Gong előtt... vagy még inkább ezt: A második menet. Dehát ez most mindegy. Négy éve bunyózom, magam sem tudom, hogyan kerültem a srácok közé, azelőtt soha eszembe nem jutott, hogy én a kötélen belül püföltessem magam, míg mások a kötélen kívül annak örülnek, mekkorát sózunk oda egymásnak. Ez is mindegy most már: megszoktam, megszerettem ezt a sportot... — Majd én ütlek, hogy belekódulsz __ — Hagyjad már, fiú ez, nem lány... Majd visszaüt — így érvelt apám anyámnak, s most az egyszer a faternak lett igaza, mert én is nagyon akartam, meg neki is tetszett a dolog, hátha Papp Laci lesz a fiából. Jártam hát az edzésekre, árnyékoltam, kötelet ugráltam, anyám is megbékélt, mert állandóan vágtam otthon a fát, hogy erőnlétem legyen. Ismer, hosszú srác vagyok, hosszú karok, meg erő is van itt, nem hoztam szégyent a nevemre. Ekkor történt, hogy megismerkedtem Ilonkával ... Az irodán dolgozott, de nem tartotta fenn az orrát, hogyhát én segédvájár vagyok, ő meg technikumot végzett... Jártunk együtt, a srácok se nagyon akarództak kétségbe vonni jussomat Ilonkához, mert ugyan kötekedő ember nem vagyok, nem szokás az nálunk, igazi bunyósoknál, de egy felütést senkitől se sajnáltam volna, ha valaki az én sarkomat foglalja el... TALÁN MÁR félév is megvolt, hogy együtt jártunk a kislánnyal, amikor egyszer azt mondja nekem: — Te, Peti..; beiratkozhatnál a technikumba ... — Minek az Ilonka... Van szakmám, értek is hozzá ... Ott a bunyó is... Edzések. Időm se lenne már ... — Sánta Karcsi is elvégezte, most meg egyetemre jár. Mérnök lesz. Bányamérnök — mondta Ilonka és láttam a tekintetéből, hogy elábrándozik egy pillanatra. — Legyen. Annak is lenni kell. Én meg olimpiai bajnok leszek, ami ő nem lehet — mordultam Ilonkára dühösen, mire elhallgatott. Azt hittem, hogy ezzel az ügy lezárult, de tévedtem. Egy hét múlva megint előhozakodott, hogyhát az a Sánta Karcsi milyen jól tanul és milyen értelmes egy gyerek... — Te ezt meg honnan tudod? — Ö mondta. — Ö mondta? Csuda szerény egy srác —- gúnyolódtam. — Nem azt mondta, hogy értelmes, csak azt mondta, hogy most tette le a szigorlatait és mind jól sikerültek. Ezt mondta. Amit meg mást mondott, abból én állapítottam meg, hogy igenis értelmes srác — fölényeskedett Ilonka, amit én sohasem szerettem, legkevésbé lányoknál, mert velük szemben aztán igazán védtelen vagyok. — Miért, mi az a más, amit mondott? Talán udvarolt neked? — kezdett sárgulni bennem a méreg. — Nem udvarolt, csak azt mondta, hogy szép lány vagyok. És értelmes, okos — húzta ki magát Ilonka, hogy két kis melle olyan hegyes lett, mint a szőlőbogyó. Nagyot nyeltem egy pillanatra, aztán fitosán hencegő nőiessége visszasimult a pulcsija ráncai mögé, s nem maradt más bennem most már csak a féltékenység. — Mondd, Ilonka, szeretsz te engem? ■ — Egyszer már mondtam, hogy szeretlek... Mégegyszer már csak azt mondanám, hogy nem szeretlek ... — Akkor mit akarsz te ettől a Sántától? — Mi az, féltékeny vagy? És bizalmatlan velem szemben? Semmit sem akarok, ha tudni akarod ... Csak azt szerettem volna, ha tanulsz. Mi a baj ebben. Hogy törődöm veled? Jó, nem fogok törődni... Ha neked így jobb... Menjünk — kapkodott a táskája után. EGY HÉT MÜLVA hallom, hogy együtt látták Sánta Karcsival... Most megpofozzam? Vékony, sovány dongájú, bár annak ellenére jó verekedő gyerek volt a suliban ... De, ha én beakasztok neki egyet, esküszöm elfelejti, mit tanult az egyetemen. Nem tagadom, csudára féltékeny lettem. Ügy éreztem, hogy Ilonka nélkül üres lenne az életem, meg miegyéb,, érti már, éppenúgy, ahogy regényekben leírják az írók. Lehet ugyan, hogy véletlenül találkoztak —> mondtam magamban, de ez is lehet, hogy egyáltalán nem véletlen. Belebolondult a diplomába, az okos dumába, csak mondta, hogy szeret, de 1 azt már nem: merte mondani, hogy csak szeretett... Azon a héten a délutános siktába jártam, ő délelőtt dolgozott, nem tudtam vele talál-; kozni, elmenni hozzájuk meg restelltem.. Mit mondanának a szülei, ha beállítok amúgy; csizmásán, este tíz óra után ... Szombaton délután nem mentem műszakra. Másnap mérkőzésem volt. Üzentem Ilonkáért, hogy várom. Jött is tíz perc múlva, valószínűleg felöltözve várta, hogy hívjam. Ez jólesett, de amikor ránéztem, legszívesebben pofonütöttem volna. Nem tudom miért, de inkább gyűlöltem, mint szerettem. ■— Hoztam egy jegyet... Még soha se voltál, egyszer eljöhetnél a mérkőzésre — mondtam. Mert ha látja, hogy nem vajból gyúrtak, ha látja, hogy a fizikai erő is valami, nemcsak az ész, ha hallja, hogyan lelkesedik értem itt mindenki, akkor talán kiveri fejéből Sánta Karcsit logarlőcsös diplomájával együtt. Inkább ő, mint én, nem igaz? — Ha nagyon akarod ... Bár én ... én nem szeretem látni, hogy ütnek téged... És azt sem tudom, hogy nem zavar-e majd téged mérkőzés közben, hogy tudod, ott ülök és látlak és aggódom érted — mondta Ilonka és ez nagyon jólesett... — Gyere csak, nagyon szeretném... És ne; félj, inkább az ellenfelem féljen ... Jó mérkő-; zés lesz, meglátod — öntött el , az öröm, hogy aggódik értem, s kicsit aljas módon elhallgattam előle, gyenge legény az, akit ellenem küldenek a ringbe ... Csak szükségből indul az én súlycsoportomban ... — Peti, itt a kislány... Most aztán megmutatni, mit tudsz, bár az ellenfeled... — legyintett az edzőm. — Itt van? — lelkesedtem és ebben a pillanatban nagyon sajnáltam, hogy ilyen gyenge ellenféllel lesz dolgom. Nem baj, eljátszom vele egy menetet, s a második közepén jó ráhajtok ... Garantálom, hogy rászámolják a tízet. Szegény srác, ha tudná, hogy ő az én szerelmem áldozata lesz, de hát ilyen az élet. AMIKOR BELÉPTEM a ringbe, körülnéztem. Igen, ott ült a harmadik sorban és ott ült még valaki mellette. Sánta. A logarlőcsös Karcsi. Nem baj komám. Jó, hogy itt vagy, most legalább meglátod, mit kaphatsz, ha nem húzod vissza lőcseidet. A gong megszólalt, a közönség rákezdett a; buzdításra, én meg a táncolásra. Körültárfcol- tam a srácot, kerestem az ütőtávolságot, aztán egy gyors jobb-, majd egy balegyenest bevittem a képére, megpróbált keresiztülütnd, de elszúrni-; tóttá magát... Újból tánc, a balegyenesem elől elhajolt és ütött... Megmérgesedtem és egy félrehajlás után alaposan megsoroztam, hogy a közönség felzsongott és a srác megroggyant egy kicsit. No... no — mondtam magamnak, ez csak a második menetre van beütemezve ... Szépen, ügyesen, kedves kis ütésváltásokkal elszórakoztuk az első menetet, látni véltem, hogy a srác szeme csupa hála Majd a második végén hálálkodj kisöreg — huppantam le a sarokba ... Igen, Ilonka ott ül, de nem ül ott a Sánta Karcsi. Begazolt és jobbnak látta elmenni. Nem baj fiú, veled tehát már elintéztem ... Gong. Beviszek gyorsan egy balegyenest, majd egy jobb horog, a srác szabadon hagyja az állát ... Nagyszerű. Keresnem se kell, hol kapjam el... Most nézz ide Ilonka! Egy pillanatra meghökkenek. Nézem és nem látom. Üres a helye. Elment. A Sánta Karcsi után... Mikor kiszámoltak, volt pofája odajönni a kishülyének és kezet rázni velem. Velem, aki egyszerűen megfeledkezett, hogy ringben van, hogy védje magát, s ahelyett, hogy ütött volna, mint valami öreg totyakos, tátott szájjal bámult Ilonkája után. A bíró kihirdeti az eredményit, a közönség néma és nem érti hogyan történhetett ez és én meg látom, el tátott szájjal bámulom Ilonkát, aki itt ül az első sorban, rémült, sáp- padt arccal... Igen, a helye ott hátul üres!— ... hát így ütöttek ki — magyarázom neki este — Te magad ütötted ki saját magadat... — mondja Ilonka és szeretném megcsókolni a kezét, most annyira szeretem. De szégyellem ezelőtt a mérnöksüvölvény előtt, aki itt ül az; asztalunknál és vígasztal... — ... az embert érhetik kudarcok, öregem ... Nem szégyen. Tanultál te is ... Nem igaz? Na, megyek, mert még engem is kiütnek a második félév közepén... Szervusztok... — Egész rendes srác ez a Sánta — mondom Ilonkának. ILONKA NEM szól, de az orra morcog, mintha nevetne, vagy gúnyolódna... Mindegy, nagyon szeretem... POLNER ZOLTÁN: Egyetlen hangszer Olyan biztosnak lenni benned, megkötni dalba a végtelent bent és nőni, mint földben a mag. Ó, csontjaim: mészvázú hangszer, irdatlan mélyből szívem zengj fel s ti rám súlyosodó nyarak. Negyvennyolc kiló vagyok: vágy kévébe kötött tűz s nem oltják szomjam harmatos reggelek. Bordáim közt egy őrült lángol, vizet merít szelek kútjából és dühöng vadul, szerfelett. Csendjén szavamnak kék árnyék leng s a fecske villanású ének mint én is, merő fény, ideg, mert sziklából kell verset vernem s építkezik az idő bennem már örök emlékeinek. Felzavart lázam, mint madárraj, széttört arcommal égre szárnyal s tollain ott marad a nap. Zuhogó esők úsznak erre, készülj bánkódó szerelemre a fogyó holdkaréj alatt. Mindenütt így szeretnék járni s megpihenni az óriási városok napfényes terén, hogy az emlék, a láthatatlan majd úgy üssön át végül rajtam, mint forró testemen a vér. Ö hangszer, kit muzsika élteti örökké őrizd meg szépséged és szüntelenül zengj, daloltft S ha szétömlők e vad izzásban* legyek benne majd minden nyárban* hői az emberi béke szól. l. Tizenhatéves árva, tiszta férfi, És öntudatlan, mint a tarka reggel Néz a világra tágranyílt szemekkel. Mért van a tíz ujja-lelke? Nem is érti. Csak játszik úgy, hogy nem lehet lemérni, És vall magáról úgy, hogy mást emel fel, Magát alázva folyton, ifjú fejjel: Tizenhatéves árva, tiszta férfi. Pénz és tövis buktatja sokszor útját, Fény és árnyék alkudva megrohanják, Éjek, napok aggódva-félve tudják, Titokzatos hegyek és kerge lankák Szemük lehunyva keresik törékeny Fénycsóváját a máskor lomha égen. 11. A szívben, zongorában, a teremben Minden másodperc egy ütemre dobban, És félig ébren, részben álmodottan Várják, hogy a négy fal beleremegjen. Nem is zenében, forró szédületben Már a csillárok zengnek átkozottan, Mert a hangokban ég és pokol van, S ez a titán tobzódik, meg se retten. Ez a titán, lobogva hetvenévig, Barátságban örömmel és halállal, Szolgálta-óvtá elhulló övéit, A bűnhődésből is magáravállalt Sok-sok mázsát, mert olyan volt a századi A féreg minden szentet meggyalázhat. m. Szemétől féltek; ujjait csodálták, S ha szelleme rászállt a zongorára, Szerelem szállt, mint színes-könnyű párái És mint a szél, ha vad viharra vált át, Dübörgőit hirtelen a lelke. Állát Magasba tolta, tán villámra várva, Hogy a csapás a háborgást lezárja, De nem! ő él s újabb időkbe száll át. Látták alkotni, sírni és szeretni. Magyarul érzétt, szólott franciául, Látása fényes messzeségre tágult. Világa szent, hétköznapok feletti, Mert a vasárnap hat napja foglaltatja, Hogy jó hitünk a perc lelkét fogadja. AZV\AAAAAAAAAAAAAA/\AZVVNAAAAAAA/VNAAAAAAAAAAAZVVVVVVVVVVVVVVVVV\AAAAAAAA/VSAAZVVV\AA/VSAAAAAAA^^A^ KATONA JUDIT: Pianissimo Rongyos tölgyön prédáit a november, vallatott a múlt; s mellém szegődött.. Mit mondhattam volna? Éppen akkor vergődtek szemem mezőin az őszök, míg arcod után kaptak női oáUak* s elfordultál tőlem tettenérten. Itthagyott, de messzetűnt a nyár is és egyedül csak áltálatok éltem. tf c4 öalésáq a teqjzmlehk A 75 éves Arnold Zweigről ti Kurt Tucholsky, a nagy antifasiszta német író és közíró, egyik legjobb ismerője volt Arnold Zweig írói (és emberi) pályakezdésének. Élete utolsó levelét is barátjának címzetté és olyan művésznek nevezte Zweiget, aki „a látszólagos csend és nyugalom mögött is meglátja és meg tudja láttatni a vihar közeledését és kitörését”. Igen találó ez az egyszerű kép. Ez a nagy író már a majdnem negyven esztendeje írott — és a világsikert, világhírt biztosító — „Grisa őrmesteriében azzal jutott el a modern realista regény magaslataira, hogy a Vilmos császárt éltető német tisztek és tiszthelyettesek beszélgetéseiben, az imperialista háborúért még lelkesedő, becsapott katonák érzéseinek és gondolatainak ábrázolásában érzékeltetni tudja a „vil- mosi Németország” elkerülhetetlen bukását. Nem ír le egyetlen forradalmi közhelyet sem, sőt a markáns jelenetek rajzától is idegenkedik. „A mindennemű hatásvadászattól való irtózásom, úgy látszik, még szalon-finomságokat kedvelő legifjabb korom öröksége” — nyilatkozta. A hitlerizmus javában tombolt, amikor az emigrációba kényszerült Arnold Zweig, egy hamburgi újság egyik kis napihírében felismerte „egy olyan történet magvát, amely a ,harmadik birodalom’ látszólagos elívelésé- ben megmutatkozó hanyatlást tükrözi”. A hír arról szólt, hogy „ismeretlen okokból öngyilkos lett egy hamburgi hentesmester, akit pedig kommunisták likvidálásában kifejtett hazafias érdemeiért maga a Führer tüntetett ki”. 1937-ben jelent meg ez a hír, amely az emigráció magányában és élárultságában is nagy regényírásra ihlette Arnold Zweiget. Doktor Goebbels még legdiadalittasabb győzelmi jelentéseit zengte világgá, amikor a mű — „A wandsbeki bárd” — elkészült. A hóhérrá züllött hentes — a regényben úgy hívják: Albert Teetjem — esetében a német kisemberek száz és százezreinek tragédiáját, egy nagy, országos mészárszék objektív segítségét tudta vádló és mozgósító erővel tömöríteni az író. És fél tudta mutatni azokat e helyüket csak lassan megtaláló, börtönrácsaikat elég sokáig elfogadhatónak tartó német típusokat, akik előbb-utóbb szükségképpen szövetségeseivé válnak a szabadság, a jobb élet tudatos harcosainak. Arnold Zweig már az első imperialista világháború hatására ismerte fel a világimperializmus gyűlöletes természetrajzát és mint barátai, Tucholsky, Brecht, Heinrich Mann, ő is örömmel üdvözölte a Nagy Októberi Szocialista Forradalom „reménytől sugárzó kísérletét”, de mint becsületes realista és mint olyan művész, aki gyengeségeikkel egyetemben is szereti az embereket, társadalmi folyamatokról írva, soha nem azt ábrázolta, amit ábrázolni szeretett volna, hanem ahogyan látta a folyamatot. „A valóság sokszor fájdalmasabbnak tűnik, mint amit egyáltalán el lehet viselni. Mégis a legszentebb.” Warner Bertin, a „Verdun iskolájá”-nah főhőse, a modem regény- hősök pantheonjának ez a híressé vált alakja mondotta ezt, de mintha csak az író legszemélyesebb véleményét tolmácsolná ... A 75 éves Arnold Zweig — hála mögött hatalmas művészi és emberi erőfeszítésekkel, s kételyek és kudarcok fáradságával — ma is rendszeresen dolgozik. Nemrégiben látott napvilágot „Verklungene tage” (Elcsendesüli napok) című kisregénye, amelyben az első világháború előtti Münchent, fiatal filológusoknak és művészeknek a társadalmi és szellemi körülményeket feszélyezőnek érző világát rajzolta meg. Mostanában emlékiratain dolgozik a többek között nemzetközi Lenin- díjjal kitüntetett, kiváló német író, aki — Tucholsky írta róla — „Thomas Mann és Heinrich Mann garádicsán indult el az irodalomba és az életbe”, aki a szó valóságos éS jelképes értelmében is megkerülte a világot* hogy végül is hazataláljon. ANTAL GÁBOR
