Népújság, 1962. október (13. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-14 / 241. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE ==SS“=A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN Pataiét/ Dez^)-. I ÍZREUÉTLEN>>óte%^ ÍGY KEZDŐDÖTT hát ez a nap is, * mint a többi. Mint akármelyik közönséges munkanap. A futószalag megállás nélkül öntötte a szürkés-zöldes agyagbt a présbe, az automata liftállványon szaporodtak a friss, nyers cserépsorok, harsant a villamos targonca csengőszava, ötpercenként vitte az emeletes rakományt a szárítóba. Veres Tari Ignác már a harmadik csillét lapátolta tele a földre hullott, poros agyaggal, összetöredezett, rosszul szárított, selejt cseréptörmelékkel. Nem volt baj a negyedik ötödik csillével sem. Mikor hatodszorra is betolta a csarnokba a csillét, rosszul számította a lendüleit erejét, s a kerekek lebakkantak a sínről, rá a betonra. Ki figyelt volna rá, mindenkit lekötött a maga munkája a szalagok mentén. Maga próbálkozott a sínre vissza- billentend a tohonya vasóllaitot. Nem ment, akárhogy is erőlködött, a csille nem mozdult arasznyit se. „Na, majd most!” A vagonetta már helyén volt, de Veres Tari Ignác nem tudta kiegyenesíteni a derekát, élesen nyilallott belé. Lapátja után nyúlt, hogy nekikezdjen a felpúpozott törmelékhalom- nak, s majd a szíve szakadt ki mellének bordái mögül... — Pihenjen) három napot... — ezzel bocsátotta el az üzemorvos. Csendesen ballagott a kerékpárút betonkockáin. Teherautó robogott el mellette az aszfaltúton, port kavart fel. Alig tudott lépni a derekában futkosó fájdalom miatt. Szorongva állt meg a sarkon, s már látta a házat, amit szeretett volna elkerülni, vagy legalább visszafordulni egy darabon, hogy később léphesse át a küszöböt. De inkább egy szék és) az asz- szony durva gorombasága, mint a felesleges önkínzás. E LöKOTORÄSZTA a bádogdóznít, rágyújtott és lassan haladt. Elszántan és meghunyészkodásra készen. Mit mondjon az asszonynak? Ismerte, kívülről tudta minden szavát, amivel fogadja majd. „Gyámoltalan', nyálas vénség, kiszáradt gyertyánkaró, legalább neki lenne abból haszna, hogy él!” Mivel álljon elébe, és mit mondjon neki? Kitettek az állásomból? Végtére is, nem tették ki. Máshova helyeznék? Nem, erről szót sem szóltak. Akkor...? Háromnapi betegszabadságot kaptam, biztosan fizetik. Megroppant a derekam, nem bírok dolgozni Jó! De hátha megkérdezd Erzsi, hogy mi lesz ezután? Igen, valóban mi lesz ezután? Mikor nem tudott válaszolni még önmagának sem a föl- rémlő kérdésekre, mindig előráncigálta az emlékeit, azokon rágódott... Huszonöt éve, vagy még több is, éppen cseléd volt. Még decemberben is az cipadon hálatták. Reggelre belepte a dér is, söprögethette magáról. A gazdának nem szólhatott vissz®', bevés szavú ember lett. Észrevétlen. Ha aludni küldték: — Menj, dögölj le! Ha enni kellett: — No, faljál! És még így1: — Minek él az ilyen, kinek vau uu----- ..mié?... Má s beszédet nem is hallott. Megszokta. Megkérgesedett a szidalmak iránt. Azt hitte, a házasság majd lendít rajta. Ma ezzel se vigasztalhatja magát. Erzsi, akár egy őrmester. Jól tudja, az utcában' sokan röhögnek rajta, mások sajnálkoznak. Merthogy Kardos, a redőnyös, meg a felesége... Nem, nem most történt, már régebben. Mikor még Erzsi is vígab- ban emelte a farát. De hát, mit kezdene egyedül? Ügy tesz inkább a mai napig, mintha semmiről se tudna, s nem iá tudott volna. E GY DOLOG MIATT érdemes élni. Juditnak hamarosan gyermeke születik, már erősén látszik rajta a terhesség. Csak neki egyiszer unokája legyen, hogy egyszer is a kezében tarthassa! Ez megéri a hallgatást, a tűrést Erzsi mellett. Judit biztosan nagyon boldog. Kántor jó fiú. Az anyósának is sokszor ezt mondja: „ugyan, miért nem hagyják az öreget...” Egyetlen, aki kéretlenül is pártját fogja. Pedig olyan keveset látja őket, Judit kicsit idegen hozzá, inkább az anyjához húz... Igaza is van Erzsinek, gyámoltalan, nyálas szájú, mert egyszer el kéne már tángálná istenigazából, kicibálni a kontyát is. Kétszer is elhaladt már a ház előtt, s észrevette, hogy cigarettája is füst nélkül fityeg szájában, de csak nem szánta el magát, hogy a kiskapun belépjen. Elröppent belőle minden akarat, lázadás. A konyhában még gyámoltalanabb lett. Óvatosan levette sapkáját, fogasra akasztotta, s féloldalasán mert csak leülni a hokedlire. Erzsi fánkot sütött, pampuckát ■ ahogy ő mondja, palócosan'; — pattogott, fröccsdgött a zsír: mereven nézett rá. — Hát téged mi lelt? Mit keresel itthon, hiszen dél Sincs? — Fáj a derekam — rekedt, furcsa hangon válaszolt Veres Tari, mint akinek összclapították hirtelen a gigáját. — Az orvos küldött el. Mikor emeltem, valami megpattanit bennem. Három napot adtak, pihenjem ki magamat. Az asszony szemrehányó tekintettel mustrálta. Micsoda ember! Semmire se vitte az életben, az maradt mindig, ami volt, proli. Nem tud. emelni? Hát akkor szakadjon bele a lelke is. — Adnak könnyebbet? — ... Nem mbndták ... Majd csak lesz valahogy; Erzsi ihfámisan felikacagott: — Ezzel aztán már készen is vagyunk. Micsoda ember! Tudja, hogy mellettem két napig se marad bagó nélkül, füstölhet, hát nyugodtan túlteszi magát mindenen. Hát ember az ilyen? Két szalmaszálat nem tett keresztbe életében, most meg fáj a dereka. Megvert engem az isten is, ilyen hülyével! Ignác valami meghatározatlan pontot fürkészett a feitö- xedezett cementlapon lába előtt, és hallgatott. Igaza van az asszonynak, úgy érzi, ahogy most mégis ránéz, hogy igaza van. Pedig kiáltaná, ha lenne erős hangja, hogy hazudsz, hazudsz, mindig is hazudtál... Juditot, igaz, férjhez adtad. Gáborból szakember lett. De nem te adtad a pénzt kenyérre, én kerestem... És majd még az unokámat is elzárják előlem. Ezt kellene mondani, de ő nem mondja, inkább összébb húzza magát a széken. ' B ARACKLEKVÁROS sütemény került az asztalra. Rácsos sütemény. Vasárnap délután volt, Judit szemérmesen takarta a hasát, mellette a férje, Imre, vicceket mesélt, s maga nevetett rajta legelsőnek. És Ignác annyira szereti’ a rácsos, leikváros süteményt. Kettőt megevett mái-, de Erzsi szúrósan ránézett és most csak nyel, amikor a fiatalokat kínálja: egyenek csak! Ültek az asztal mellett, körben. Megjött a fiuk, Gábor is. Hangosabb lett a ház a nevetéstől. Nevetett Erzsi is, a “két férfi közé húzódva. Megfeledkezett Ignácról. Megfeledkezett, mert a veje, Kántor, a redőnyös Kardosra emlékeztette. Az tudott ilyen teleszájjal nevetni, az ütött így az asztal^ am nak volt ilyen erős, inas keze. Judittal se igen foglalkoztak, csendesen ült, vállára omló szőkefoltos hajával, álmodozó arcával, a nevetőket figyelve. — Hogy érzed magad, Juditka? — kérdezte félénken, mert nem tudott mást kérdezni. Talán Judit majd mesélni fog neki, hogyan élnek, mi újság náluk, milyen az új lakás, amit kaptak. — Jól... jól vagyok — válaszolta idegenül, hiszen nem sok köze volt az apjához. Amíg lány volt, s idehaza élt, se igen beszélgettek, Hogyan is sejthette volna, mennyi szeretettel lesi ez a csendes öregember. — Mozog már a kicsike? Judit elpirult, nem várt az apjától ilyen kérdést. Nem szokta meg, hogy tőle bármit is kérdezzen és pláne ilyen asszonydolgot. — Mozog — felelt bizonytalanul. És mutatta is a helyet: — Itt szokott rugdalni... Veres Tari kutatott a szavak után. Még mit kérdezhetne. — Fiút, vagy kislányt akartok? A FIATALASSZONY megint elpirult. Sokat van rosz- “ sízul, nem marad meg benne az étel, amit eszik. A szomszédasszony azt monta: fiú lesz! Imre azt, hogy lány, azért finnyásikodiik annyit. El akarta mondani ezeket, de valahogyan nem állt rá a szája, meg minek is. Azért csak válaszolt: — Az apák jobban örülnek, ha az első gyerek fiú! — Fiú lesz... meglásd, biztosan fiú lesz. Azért a kislány se volna rossz — kedélyeskedett halkan nevetve az öreg. — És édesapám, hogy’ van? Régi helyén dolgozik még a gyárban? — kérdezte Judit. Áz öreg, oda se figyelve a kérdésre, elgondolkozva mondta: — Dolgozgatok... dolgozgatok, ahol régebben. — Dolgozgat, dolgozgat... — kapta fed fejét az asztalnál felesége. — Mondd csak el a lányodnak, hogy negyedik napja itthon lézengsz! — S látva, hogy az öreg nem szól, összehúzza magát, vejének panaszolta: — Képzeld csak, fiam! Szerdán hazaküldte az orvos, mert fájlalta a derekát. Nem dolgozik. Csak tudnám, miből alkar enni a jövő héten is!? Ignác hallgatva ült. Majd csak lesz» valahogy, akarta mondani, de ettől jobb jutott eszébe: — Hétfőn már munkába állhatok. Elmúlt a fájás..., — Ismerlek — szólt rá élesen az asszony — holnapután megint kitalálsz valamit, hogy ne dolgozz... Az asztalnál elnémultak. Még Gábor is, pedig éppen beszédbe fogott volna. Kántor szelíden nézett apósára, s felcsillant a szeme: — Gondoltam valamit;;. Tudja mit, kérje ki a munkakönyvét áthelyezéssel. Én majd kerítek valami könnyű munkát, ahol nem fájdulhat meg a dereka többé. Veres Tari Ignác értetlenül pislogott. — Nálunk éppen van egy kényelmes állás! Elmenni, otthagyni a gyárat, ahol már megszokott mindent és mindenkit. Tíz évig dolgozott egy helyen és most mondjon búcsút. Ott is biztosan adnának neki könnyebb helyét, talán szólni se kell, azóta már mindent elintéztek, hogy ne kerüljön csillék mellé. Azért mégiscsak elkérte a munkakönyvét. Nem akarta, hogy megsértse a vejét, meg az asszonnyal se akart új veszekedést kezdeni, s ráált az alkura. Leszámolt a gyárból. MÉM ÜLT VILLAMOSRA, gyalogosan indult neki az útnak, hogy tovább íartson, míg megtalálja a vejét. Az új gyárat. A kapuban a portás eligazította, megmagyarázta, merre menjen, hol találja Kántor Imrét, Autók, teherrel és anélkül kanyarodtak ki a gyárkapun, óriási volt a forgalom. Majd megzavarodott, amíg az udvarra ért. Vejére hamarosan rátalált. Egy irodába vitte be, ahol elvették a munkakönyvét, s megmondták, hogy már délután kettőkor szolgálatba kell lépnie. Kapus lett. Odatették a hátsó kijárathoz, amit alig használtak. Munka az nem sok volt. Munka? Beengedni mindenkit, aki be akar jönni, elkérni az igazolványt s visz- szaadni, mikor újra ki akarnak menni. — Ignác bácsi! — mondta a személyzetis. — Maga felelős posztot kap. Ellenőrzi az embereket. Vigyáz arra, hogy cédula nélkül semmit ki ne vigyenek. Ha van cédula, akkor igen. Különben nem! Egyszerű az egész..; Megnézi, mi van a cédulára írva. Mondjuk, egy tábla lemez, ha valóban az. s a méret is egyezik, rendben. Ellenkező esetben visszaküldi a raktárba. Ennyi a maga dolga. Délután volt. Az öreg Tari átvette a szolgálatot, harmadik napja silbakolt a hátsó kapunál. „Idejutottam!” — gondolta kesernyésen. Mindig büszke volt, hogy“ az erejével, keze munkájával kereste a pénzt. Most meg, csak ül a fülkében, lesi a kaput, az udvart De vajon csak ül, csak kaput les? „Gyámoltalan, nyájas szájú vénség!” — Nem, ennek a világnak vége. A személyzetis azt mondta, fontos posztot kap, milliós értékekre vigyáz. Társadalmi tulajdonra. •„Világéletedben hülye voltál.” Ennek vége, vége... IJÁROM ÓRA IS ELMÜLT. Az udvaron hangos csat- ■* tanásokkal síneket raktak egy teherautóra. Nézte a rakodókat. Időnként a kapura pislantott, s közben arra gondolt, jó volna kicsit szundítani. Ketten köszöntek. Ismerte már őket, a raktárban dolgoznak. Szomorúan nézett a becsapódó kapura. Ügy elbeszélgetett volna ezekkel. De mindenki csak köszön és elmegy, összerezzent. Kántor közeledett a kapusfülkéhez. Az első kapun dudálva kanyarodott az udvarra egy szürke Gránit-kocsi. Kántor vidáman állt meg apósa előtt — Tetszik az állás? — Nem fáradok bele; — Kérjen magának köpenyt és aludjon, ősszel hűvös lesz ám! Veres Tari Ignác nem felelt, elnézett a veje feje fölött az udvar sarkába, ahová az alkonyati nap sugarai már foltosán hullottak. Kántor megcserélte a lábát, töprengett, mit kellene még mondani az öregnek, aztán meggondolta magát: — No, de nem időzöm, mennem kell, vár az asszony; Mikor jön hozzánk? Még nem is látta az új lakásunkat. Vasárnap várjuk ebédre. Jó éjszakát, apám! Veres Tari Ignác Kántor után nézett. Nem megyek hozzátok, akarta mondani, de nem ezt mondta. — Imre, várjál csak.n Kántor megtorpant. — Tessék. — Hagyd itt azt a vacakot; — Milyen vacakot? — Hát a cédulát — Miféle cédulát? — Engedélyt, arról a drótról... — Ja! — nevette el magát Kántor. Hóna alá pülantett, mintha elfeledkezett volna a finom tekercselődrótkötegről, amit újságpapírba csomagolva ott cipelt. Persze, nem csomagolta be tökéletesen és hátul látszott az egész; — Erre nem kell engedély; cédula.n fin hoztam be magammal reggel. Az öreg hallgatott. Kántor idétlenül röhögni kezdett — Ez isteni! Fogadjunk, azt hiszi, hogy loptam.;;? Veres Tari Ignác nem találta annyira humorosnak a helyzetet. Megindult Kántor felé. — Imre, add ide azt a cédulát.:. — Mondom, hogy én hoztam magammal reggel ént a cuccot, erre nem kell cédula. Az öreg nem figyelt rá. Odaért a vejéhez és megfogta a csomagot. — Akkor ezt hagyja itt. — Most már aztán elég a viccből.:;! — sápadt el Kántor arca. A Gránitra három bőrkötényes munkás kisméretű csöveket kezdett rakni. — Ne vicceljen énvelem. ez az enyém... — Itthágyod; — Megvan maga őrülve?! — Itthagyod!! A bőrkötényesek eltűntek a műhely ajtajában. Kántor rácsapott Veres Tari kezére és vad erővel megszorította. — Jól van, no! Ide figyeljen, maga vén hülye... Elvettem ezt a köteget. Elvettem, mert kell, szükség van rá... A fiának, Gábornak viszem, érti?! No, most lármázzon..; Zárassa börtönbe a fiát, meg engem is, hadd maradjon a lánya egyedül! Belemart az öreg kezébe. Veres Tari Ignác felüvöltött: — Tolvaj, tolvaj! — Mit ordibál, hülye trotyli! — Kántor keze élével az öreg torkára ütött. Veres Tari megtántorodott, s hörögve kapaszkodott a vejébe; — Tolvaj! Segítség, tolvaj! A három bőrkötényes, akik már az első kiáltásokat meghallották, futólépésben jöttek. Kántort hat izmos kéz ragadta meg, s csavarta hátra karját. — Nyomorult! Hát ilyenek vagytok? — mondta az egyik. És szembeköpte a vicsorgó Kántort.. M IKOR BELÉPETT az ajtón, Erzsi mór mindenről tudott. Sebők szaladt a hírrel Gáborhoz. Kántor mellett dolgozott, s látta az esetet, mert még nem távozott el a raktárból. Sebők és Gábor feldúltan távoztak. Ügy mondták, hogy Judithoz mennek. Erzsi égővörösre gyúlva, meg elfehéredve, ölésre készen várta az öreget. Mikor belépett a konyhába, vállofl ragadta a férfit. — Gazember! — sipította. — Mit tettél?! — Te is tudod? — kérdezte meglepetten. — Isten állatja, te, mocskos! — tépett bele az asszony. — Eressz el engem! — kiáltott Ignác, s a hang élesen csattant a konyha falai közt. — Én vagyok isten állatja, mocskos, meg gazember, mi? Nesze, akkor nesze — és hatalmas erővel sújtott az eltorzult arcba. — Gyámoltalannak néztetek! Én eddig csak kussoltam... Most megmutatom. Nesze, hogy tudjad .;. Nesze, a lopásért... a redőnyösért.;. mindenért!! — És egymás után záporoztak a pofonok a húsos, kövér arcra. Veres Tari Ignác minden keserűségéért fizetett...
