Népújság, 1962. október (13. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-07 / 235. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KORÉNEK KIADÁSÁBAN FARKAS ANDRÁS: Tükör s/áinunlira a magány.. Ahogy a dérre lép napunk, Ráncot, vetünk és fonnyadunk. Van, aki bírja és a sárga Múlást rábízza a pohárra. Van, aki dermedtien fehér lesz, S remegve fordul földhöz, éghez, Van, akit gazdag, tiszta sorsa MegfonCsoroz szelíd pirosra, Akad, aki fiatalabbat Játszik, ha vénen még maradhat, Van, aki hallgatag bevárja, Amíg minden levél lehull, S akkor lehajlik a virágra Magát keresve szótlanul. így jár az óra sízüntélein. A percek végtelen hálom ja Tavasz reményét télbe nyomja, Hogy változás és rend legyen. A szenvedélyt az értelem Okos elemeire bontja, S így állunk össze annyi gondból Mi is, amennyi elegendő Egy élethez, mi múlt s jövendő, S mire eszünk célokra gondol, Csalódásunk, hitünk özönnyi, Az izmainkat jól elönti A mámor, vágy, száz gyötrelem^ Aztán meglepve észrevesszük. Kevés a perc, a föld, a hely szűk, És vannak mások is, akarnak Repülni messze, mint a darvak, Magasra, mint a végteleniség, Hogy az igazság is kifessék, S akkor csak dérre lép napunk, Békén magunkra maradunk. Tükör számunkra a magány, S vizsgálódunk nagy ablakán. KATONA JUDIT: ROMÁNC A színek zenitje fekete: valóság, gyász, vagy ünnep. A néger feketén születik s van aki ezért büntet. Ha néger fiúcska álmodik, világos arc ijeszti, szeretném azt a kisfiút anyáson ölbe venni. JÓBA TIBOR versei: V LeVél — valahová Nyugatra Az' ódon dongák sötét börtönében illatosán és pezsgő lázzal forr már az édes szőlő mámiorító vére... Tudom, barátom, boldogan kortyolnál bár csak egy pohárral te is belőle, ás szédült gondolatok kergetőznek szíved s agyad közt: megejtett varázsa a vezsenyi, Tisza parti ősznek. Olyan ma is, hidd el, mint akkor régen, gondtalan, ncltás, víg legényütorunkban (csöpp bárányfelhők kószáltak az égen, és kamasz csókvágy lángolt a borunkban); a Kurjantó ölén most is megérett, és hordókban zsong az idei mámor, s a négy húron esténként régi nóták keseregnek a dacos-szép magányról. ... S te gyötrődsz, valahol a nagyvilágban, egy sötét, füstös, messzi bisztró mélyén; künn, a bulváron, Packardok suhannak nesztelen, s a leszálló est sötétjén a hideg neoncsillagok kígyóinak; fényreklámok kínálnak Coca-Colát, 6 míg a nagyváros zsibong körülötted, zajos magányban érzed: hazád szól rád; és megdorgál, bús, tékozló fiát, ki hetykén hagytad ott — hat éve már —, s mint megbocsátó, aggódó anya, még ma is hűtlenként is visszavár, öreg cimborám, hontalan barátom, itthon ragyog a drága magyar ősz: vasárnap még sugár ömlött a fákon, de máma már dús aranypénz esőz; az október, e kegyetlen-varázsló gavallér, szórja talmi ékszerét, tépett levelek garmadáját hinti, a szellőt szoléként az úton szerteszét. Rád gondolok, Sándor, s olyannak látlak, mint az özvegy fák sápadt levele a fülledt avaron... S azt írhatom csak, amit feléd minden izén: — Gyei-e! HARGITAI ISTVÁN: ÓMAMA Most, hogy halott: az élet képei, Mint régi metszetek vesznek körül: Még vele jársz — frissek a lépted-, Amott siet s az árnyékban leül... A délidő zsong, és a kék határ ölén topolyfák sí domlb alatt az ér, Szalonna csordul s finom a kenyér, — Sehol, semerre fekete hadiár — Ő pergament halotti arca már: Ö'rzi titokzatos történetét Bgy egyszerű életnek, s arra vár, Hogy hazaérvén, elvigyük felét Emlékeinknek. S adjuk majd tovább, Kedvelt szavajárását néha még... POLNER ZOLTÁN: Maros menti táj Ezüst viharban áll a nyír a Jüzes alkonnyá ázik — megint elmúlt a nyár, mező, pipaccsal roskadásig. Köröző füvekkel a szél belemarkol a folyóba e a vízzel foszló égszín időt kazlakba nyalábolja. Hazafelé lépő utak kemény kalászfényben mennek, hűs vállukon a csendet viszik, emlékét reggeleknek. A töltés izzó kék parázs, nagy-nagy ölelésben fekszem s a lekaszált rétek melegét álmodja egész testem. SOMOS BÉLA versei: Kék Mari GYURKÖ GÉZA: Al memeq A bérház körbefutó folyosóin: gyerekkoromban látlak néha még. Megszólítalak: hoztam egy marék friss zöld diót és várom visszabólint fejed a masnis barna hajfonattal. (Várom, hogy hívsz és ugróiskolát játszunk egy hosszú délutánon át — és igazán schse leszünk haragban) De nem tudom már hol vagy, elszaladtál, kis szandálodnak kip-kopjára várok, szeretném cérnahangod hallani. Zsíroskenyerem felét odaadnám baraekmagot törünk! — nem hallod? kiabálok... s csak bennem élsz már copfos KÉK MARI Az utca hosszú... í. Babusgató Sötétkék bolyhú éjszakába takar be ez az ének, tiéd a dobbanása, kedves, a csillagok szívének. Az esti kertek illatát simítom homlokodra; susogó víz, mélyzöld-habos, ringasson el, csobogva. Szemhéjadon, mikor lefekszel, találkozz a nevemmel, és hajnaltájban mosolyogva álmodj a szerelemmel. t — ... és a nagy fia? j>. — Meg se ismerné, Juliska... XMost ment első gimnáziumba... xNagy gyerek már, az édesany- Xja mindig azon panaszkodik, Xhogy leeszi a fejét... Nagy J, gyerek már — tette hozzá a Y férfi kicsit büszkén is, kicsit f rezignálton is, mert a növek- Xvő új hajtás mellett, az élet ttörvényei szerint öregedésnek ■pinául a régi. $ Juliska hallgatott. A kertet Znézte, amelyben még virágok 4bontogatták szirmaikat, nászra Xhjtva apró, szárnyas szerelmeJ.seiket. Az öreg kutyát, amely felnyúlva a bágyadt szeptemberen napsütésben, talán az utolsó tmeleg napsugarat élvezte. Akikor kapta, amikor idekerült, X lassan már tizenöt esztendeje, % f iatalon, vidáman, tele tervekig kel és reményekkel, öklömnyi jkis gubanc volt a kutya. Most -j>megrokkant öreg, foszló szőr- pamacs. — Nem jó itt lenni? — De. Megszoktam és meg- Xbocsátottam. Jó nép ez és tani- %tani nagyszerű dolog. Maga ■'•tudja, hogy mindig tanítani Xakartam és mindig arról álmo- J^doztam, hogy szép, világos tan- ír teremben, rendesen öltözött J- kiskölyköknek magyarázom el la világ titkait... Képzelje, Z.van olyan kis kolléganőm, akit én tanítottam annak idején az ábécére ... Most itt van, már második éve... Hiába, öregszem ... A férfi ujjait nézegette, %mintha azoktól akarna tanácsot kérni: kérdezze-e, vagy fSem. Fél szemmel az öregedő % tanítónőt figyelte. Kicsit sá- tpadt, ráncosodó arcában érdekes volt szénfekete szemöldö- Zke, s felette a korán őszülő haj, | melynek néhány fürtje most is olyan rakoncátlanul hull szelemébe, mint sok-sok évvel ez- X előtt, amikor még fiatal volt, s f hármasban járták végig az öreg X város utóéit, ö. Juliska és ba- f.rátnöje, mostani felesége... — Ó is engem szeretett volna? — hízelgett benne a gonZdolat, ugyanakkor valamiféle Xszégyenkezés is, mintha ő lenne felelős Juliskáért, aki... — Mire gondol? A férfi hátradőlt a kerti széfken, hallgatott egy pillanatig, Xaztán kibökte: 1 — Arra , hogy voltaképpen f miért is nem ment férjhez Ju- Xliska? Arra, hogy talán... táblán miattam? X Juliska elnevette magát: X — Nagy szamár és beképzelt X fickó ... Kedves fiú volt és babrálnom lovagja ... Semmi több. Különben azt hiszi, hogy olyan könnyű volt annak idején egy Ztanitónőnek falun férjhezmen- |ni? Mert nagyon nehéz volt. A falu miatt is, saját maga t miatt is ... A falu miatt, mert gnéha rettenetes tud lenni, kegyetlen, mint a hidra, úgy fonja körül pletykával, szóbe- |széddel az embert, hogy nem f tud kitömi belőle, ha csak el Xnem megy. De, ha én egyszer 1 falun akartam és akarok tanítani. Havá rnenjek? Hová mehettem volna? Pletyka min- Z-denütt van és én még akkor nem tanultam meg, hogy évszázadok kegyetlen és kitenyésztett mérge ez és egy kicsit szórakozás, az egyetlen, amely valami változatosságot vitt a falu egyhangú, örök hétköznapjaiba ... Maradtam és — lány maradtam. — De, hisz maga olyan kedves volt, és csinos... — Igen, csinos volta m... Ne, ne mentegetődzön. Egy nő, negyvenen túl, ha senkije sincs, rendes, gondozott lehet és legyen is, de csinos? Ugyan! Szeretem, amit csinálok, a munkám megvigasztal, ha nekem nincsenek is saját gyerekeim, de mégis van, most is, negyvenöt... Lány maradtam. Azért is persze, mert olyan igényeim voltak, amelyek ugyan nem királyfira vártak, de városi emberre __ Városira, itt fa lun. Ostoba voltam én is, és még naiv. Falun .akartam tanítani és közben lebecsültem azokat, akik között tanítok, dolgozom, voltaképpen akikért élek és elteril. A pletyka, a szóbeszéd, ez a kegyetlen méreg, lényegében csak büntetés voh számomra. Talán meg is érdemeltem? Nem gondolja? A férfi cigarettára gyújtott, hallgatott egy pillanatig, aztán megrántotta a vállát: — Nem tudom... Amíg csak a vétket ismerem, s a büntetés mértékét nem, addig nehezen mondhatnék véleményt... Nem igaz? — A büntetést? A gépállomáson volt akkoriban egy fiatal mérnök. Nemrégen került le ide, kedves, szimpatikus fiú volt... Feleségül akart venni, tudom. Nem mondta, de éreztem, ezernyi jelből éreztem, hogy szeret. Nem gyakran találkoztunk, soha nem jött hozzám, hogyan is tehette volna, itt, falun... De, ha valahol ösz- szehozott a dolgunk, mellém ült, hallgatott egy ideig, aztán szépen, mint valami kis iskolás, beszámolt arról, ami történt vele legutóbbi találkozásunk óta. Maga férfi, férj, nagyon jól tudja, hogy maguk csak azoknak számolnak be napjaikról, terveikről, kudarcaikról, reményeikről, akiket tényleg szeretnek, akiket többnek tartanak, mint mást. S egyszer nem ült mellém. Azt hiszem, tanácsülés volt, vagy valamilyen megbeszélés és nem ült mellém. Üres maradt mellettem a szék. Ha ül rajta valaki más, akkor talán először észre sem veszem. De az üresen ásító szék, ott mellettem, s ö. a terem másik sarkában, s körülöttem a részvétlen, vagy cinikus. kajánkodó. vagy fölényes arcok ... Nem tudtam mire vélni... A szünetben egyszerűen odamentem hozzá és megkérdeztem, megsértettem valamivel? Semmivel — mondta és tovább akart menni. De talán mégis — fogtam meg a kezét. Elrántotta. Mit gondolok én. mondta, talán neki kötelessége, hogy mellettem üljön állandóan? Legjobb tudomása szerint nem tett házassági ajánlatot és az ablakomon sem mászott be mint ezt megtette más ... Nem akartam, igazán nem akartam, nem is tudom, hogyan történhetett, de pofon ütöttem. Hirtelen, gyorsan, és aztán sírva elszaladtam ... Nem tudtam elképzelni, honnan szedte ezt az aljas rágalmat, gyűlöltem, meg tudtam volna ölni, hogy ilyen becstelen, hogy jlyen aljas hazugság árán akar megszabadulni tőlem, mikor tényleg semmire sem kötelezte magát velem szemben és én sem köteleztem őt semmire... Véletlenül tudtam meg, talán hetekkel ké sőbb, ki volt az, aki az ablakomon bemászott... Egyik fiatal kollégám felesége babát várt. S a baba, amilyen kicsi, olyan illetlen még, éjszaka kezdett zörgetni, hogy bebocsátást kapjon a világba... A fiatal férj, hová rohanjon? Hozzám. A szomszédban lakom. Az ablakon keresztül lihegte el riadt rémületét. Ezt láthatta meg valaki és adta tovább ... Aztán a földművesszövetké- zet egyik könyvelője próbált udvarolni, eléggé ellenszenves alak volt, tolakodó, s amikor kiadtam az útját, az arcomba vágta, hogy neki miért nem szabad azt, amit szabad volt a tanítónak, mérnöknek, mindenkinek... így most aztán már három szeretőm volt egy faluban, s ez körülbelül elég is volt ahhoz, hogy itt én már soha senkinek ne kelljek hivatalosan, de mindenki igényt formálhasson rám, az éjszaka leple alatt... Sírtam. Lefogytam. Éjszakákon át riadtan füleltem, nem akar-e valaki rámzörgetni, rémképeim voltak, a kollegáim elhúzódtak tőlem... Elhatároztam, hogy elmegyek innen. Nem bírom tovább. Beszéltem a tanácselnökkel, a párttitkárral, az iskola igazgatójával és bejelentettem, hogy elmegyek, mert nem bírom a rágalom mérgét... Mindent elmondtam nekik, már amit egyáltalán el lehetett mondani... Hitték-e, nem-e, akkor nem tudtam. De biztattak, hogy mellém állnak, hogy segítenek, csak maradjak, mert jó pedagógusnak tartanak... Maradtam. Vagy a munkám, vagy a szerelem, így állítottam szembe életem két nagy kérdését, talán helytelenül is, de mindegy. A munkám győzött és én lányX maradtam. Vénlány. Hát ígyX történt. A férfi a szirmaikat hullóf rózsákat nfyzte és szánta őket.X Elvirágoznak, elhervadnak. Za-t varban volt. Mit mondjon most; erre a váratlan vallomásra, mivel vigasztalhat egy nőt, aki sohasem ismerhette meg a család, a gyerek, az anyaság szépségeit. Tréfálni próbált: — Hűha, Juliska, akkor most magát megint megrágalmazhatják, miattam — mondta, de érezte, hogy nem valami jól sikerült a tréfa. A tanítónő megfordult, ránézett a férfira,- aztán nagyot sóhajtott... — Tudja, mi a legrettenete sebb egy nő életében? Nem tudja. Megmondom. Ha már nem lehet megrágalmazni. A rágalom a fiatalok jussa. Ezt a', mérget rám már nem pazarolja senki! • X Az utca hosszú kígyóteste fényes, a macskakövek — apró pikkelyek; esőutáni hűvös tisztaságban úszunk az utca fényei felett. Szemünk hunyorgó bogarakkal játszik, Kék karikák közt énekel a fény, s a hallgatás szívünkben elvirágzik a körút egyik járdaszigetén... 2. Két párhuzamos metszi bennem egymást: Veled... és mégis egyedül vagyok. — Nem ismerjük egymást, se önmagunkat, mát gondolsz rólam, mondd, ha hallgatok? Mit gondolsz, mondd, talán Te jobban érted a csöndet is... hisz örülök neked, de nem tudom, nem tudom mit ígérek, egy órát, vagy az egész életet? HUJVYADI ISTVÁN: Hajnali híradás Harangok kezdik. Fátylas derengésbe ezüst-pénz hull, vagy kaszák pengenek. Nagymaros felel: mélyebb, tettebb zenéje zuhog, szökik az árnyas víz felett. Aztán egy kakas rikolt az ércdanába, Az égbolt vásznát felhasítja csőre. Szél rezzen, gallyat alig ér a lába, de lúdbőrzik a folyó válla tőle. És túl a parton, távol, kürt recseg fel, hogy elűzze az álom ritka vadját. Vörös szemhéjjal, kábán, kócos fejekkel ifjak dübögnek s ujjasuk ragadják. A tömzsi kémény száján nyurga füst száll: Az élet mozdul, sodor az ár, vakít. A fák fején megzörren az ezüstszál, de túl, a bányán, dörren a dinamit. A földre pottyan, s elgurul a körte Dongók lakkozzák, s aranylegyek lepik; A műhely mélyén kovácsok nekidőlve, a lemezt nyújtják, üllőt csengetik. A magasból levél bukik forogva Kis ejtőernyő, bágyadtan hull a fűre, így menti át magát növő korokba, mint én is, földdel, savakkal elvegyülve. ANTALFY ISTVÁN: Látszólag csend . • • Látszólag csend van itt köröttem, ahol most — zajoktól űzötten — próbálom sejtjeim nyugalmát védeni néhány éjszakán át. Látszólag csend. Én mégis hallom, hogy’ dübörög a túlsó parton a lánctalpak nehéz acélja, indulóban vérteli célra. Hallom a szívek rettegését, nem hívén holnapok jövését, Iszonyat-rémület falán át emberi szájak sikoltását, és halottak nyögését hallom, rokkantak énekét a sarkon, vér csorgását, agy csobbanását, és sikoltást, test zuhanását... Szörnyű e vad, látszólagos csend köröttem. Mert szívemben, itt, bent iszonytató zajok gyötörnek, és végigszáguld,iák a földet, a vád szavai, melyek éle belém hasít, szívemhez érve; „Ezért néked is felelned kell! Tégy hát valamit, szóval, tettel!” Kelj útra hát, szó, szállva, futva, szórd szét palántáid az útra, hol ők az aknát hintenék szét, és teremj szeretetet, s békét!
