Népújság, 1962. október (13. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-21 / 247. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN FARKAS ANDRÁS: HUNYADI ISTVÁN: KOPIÄS SÁNDOR: FORGÁCS KÁROLY: Beethoven i. Ez a vonzó, fenséges tekintet! íme, a nagy, határozott barázdák, Ahogy az évek vésték és hibázták, Mikor a lélek befelé tekintett. Szemében mélység, kék ég, tiszta paszták, Háborgó láza szent érzéseinknek, És sóhaj, mely békésen meglegyintget, Ha hitet kétségek magyarázzák. Ö tudta biztosan, mint annyi más is: Testűnket visszakéri földanyánk, Utunk a rög, a gyökerek alá visz, S amíg a csend gyolcsingét húzza ránk, Ö hangorkánt kavar, dobot ver ökle, Hogy önmagunkban bízzunk mindörökre. II. Magányban égve s mindig háborogva Számlálta sorsa fojtó napjait. Nem hitte, hogy valamit végbevitt, Ha ránézett az izzó hangsorokra. Mennyit remélt, várt félszegen-szorongva! Hiába küldte üzeneteit. Nem jött a válasz, mely hív és hevít, De életét a sok gond átborongta. S bár minden ember sóhaj és csipetnyi, Akin bajok közt sírni kell, nevetni, Panaszt szavalni szomszédnak-barátnak, 0, mint a remeték, ha messzelátnak, A tisztulást, az eszményit kereste. A lelke élt csak, míg koplalt a teste. ni. Ügy tűnik, semmi nem történt miatta, Koráról mégis mindent elbeszélt. Átélte a hitet, megélte a veszélyt, Ahogy a század rossz lelkét tagadta. A torz jelent (»apásként elfogadta, S biztatta önmagát: Higgy és ne félj! Minden forog, száll. A magas s a mély Helyet cserél, ha fut a perc alatta. Ábrándozott is. Elképzelt szerelmet, Üzent a tőle húzódó világnak, Mint minden bölcsek, ha visszhangra vágynak, Ürülnek, ha a lelkűk énekelhet, S boldog tüdővel részegedve vallják Az eljövendő szellem forradalmát. JÓBA TIBOR:' Intelme — törvény Mert lábamról ledöntött a nyálikás influenza, a rádió se kell most, a kedves f őzt je sem ma; verejtékemben fürdők, modem, friss-színű plédek, s tabletták, tégelyek közt, nyögve & betegséget. S az ő könyve kezemben, rímei halmaza, amíg kábán, esetten Riát várom haza, ki arcomon simít majd illatos tenyerekkel, és lomha lázam űzi — szívvidító szeszekkel... De addig is, aléltan, az ifjító gyönyörbe: kórtól immunis lelkem a versekbe kötöm be. És jó is ez, míg Fanni szőkiil a lapokon, míg a hószámyú béke szobámon átoson; de fölszökik a lázam, torkom köhögés fojtja, mihelyt a jambusokból a lét — vagy — nemlét gondja, a halál közelsége, a láger lép elő. S már testileg fáj minden jelző és névelő, és minden írásjelben a Költő kínja jajgat, akit gödörbe lőttek halálfejes hatalmak ... Talán még azt se tudta: merre van, s van-e Abda, még víg, játékos ríme pattant, akár a labda, de már a hexametert, a baljós Eclogákat fekete gyászba vonta a megálmodott bánat. Mert tudta ő az árkot, mely vár reá, a sorsát; emésztő gyötrelemként marta a bizonyosság. „— Der springt noch auf” — fölötte mit elmondtak pribékek, leírta mái» előre a gyilkos gyászbeszédet Éjjel se hagy nyugodni a dúlt fantázia, elképzelem ezerszer: hogy lett halálfia ... Csöndes dél volt-e akkor, vagy ólmos szürkület, amikor rásorozta a fegyver a tüzet? Tán szótlanul zuhant el, vagy Fannit hívta szája... És végső vergődését van-e még, aki látta? — De hát oly mindegy már ez. A tény: a borzadály, hogy átalfutt fölötte „a förtelmes halál”; hogy már csak; szellem itt, e „tajtékos ég” alatt, és négyszáznyolcvan oldal — belőle ez maradt. Azért mégsem kevés ez. Intelme törvény bennem: tudom már, mitől óvott, s tudom már. mit kell tennem. Hálók és szakadékok Valami rendelt, ősi láncban élünk, Mint időtlenbe tartó csillagok fenn. Kik elszakadtunk s üzenetet cserélünk, Gyűlünk s kialszunk hálóinkba kötötten. Magamban élek, mégsem elhagyatva fák és kövek közt. Itt gyilkos szél hasít. Reeseg a vén törzs. A tél húsába marja a fagyhalál csikorgó kínjait. Nem rettegek. Bűvös körébe vont már az éteren átkiizdött gondolat, mely enyéimtől jő s én gyenge drótszál megrezzenek érintésük alatt. Álmomban, ébren, idézem, hívom őket S tudom kigyúlnak ők, fölérzenek. Mint rejtett tűztől lángrakap a tőzeg S megcsillognak lámpán a hószemek. Vallom, hogy nincs szebb az ilyen erőknél, Mik a messzeségben fölviharzanak. Elvágysz, mégis egyetlen körbe nőttél S a mély felett e hálók tartanak. E hálók viszik az élőt oly magasra, Hogy feje fölérhet az égő csillagig. És átkozott, ki fonalát szétszakasztja: K^ze nyomán a Mű is lebukik! Mátraháza, 1960 november KATONA JUDIT: urc 4KÖVEZŐ A forró szurok estére megalvad, lesiklik a kezekről a kő. Jönnek fáradt csendek és nyugalmat visz haza az utcakövező. i Fütyörész és tiszta ingre vágyik. Jókedvvével engem is betölt, s mire elér háza kapujáig, , a kövek alatt elcsitul a föld. MÁTRAI ŐSZ A csend lankáin lombhullás zizeg, elrepül az erdők fényszámyú zöldje, s a kaszálókról október begyűjti a sugarak sarjúrendjeit.i l Egyre hűvösebb reggelek csörgedeznek, mint a patakok. ... Az alkonyatok felszívódnak a köd kékrajzú körvonalaiba, s az éj egyre fénylőbb csillag-szedreket érlel. A Somtetőn állok, s hallom, hogy alant megkondulnak az ősz pici harangjai. Somtető, 1962. október. HARGITAI ISTVÁN: (Karjalai ciklusból) ŐSZ AZ ÉSZAKI TÓNÁL A móló mellett áll három hajó. Titokzatos szemükben sárga, tört fény, Öszvillanású fény: Olyan, fakó, Mint eldobott, üres géppuska töltény —. Ügy ringának a zöldellő vizen, Mint három testvér egy széthullt családból: (Ritkán találkoznak és szelíden ölelkeznek, s megisznak egy pohár bort —.) Egyik fekete köztük, az középre Vette a két fehér, s pöfög az égre A három kémény. S hűvös partokat Figyel a három ablaksor: ahonnan Egy deszkapallón — vállán kis bugyor van — Az ég felől leszállni kész a Nap ... t GYURKÖ GÉZA: A SZÍNES CERUZA Hit neked meg mi a bajod? — torpant meg az ajtóban Kelen Sándor, amint meglátta fe- | leségét, aki úgy ült ölébe ejtett kézzel a hokedlin, mintha azon tűnődne, hogyan repül- ‘í hetett el a kismadár a tenyeréből. — Beírtak! — mondta az asszony nekibúsult hangon, rá sem nézve férjére, aki hóna alatt a' kopott táskával, még minőiig az ajtó előtt állt. — Micsináltak? — Mondom. Beírtak! — Ki a jóistennek írtak be és mit? — lépett most már előbbre Kelen és a -táskát lehup- pantotta a konyhaszekrény melletti ládára. — A Pistinek. A fiadnak. Beírtak az ellenőrzőjébe, hogy lopott — szipogott most már az asszony és úgy nézett fel a férjére, mintha annak egyetlen megnyugtató szavára egyszeriben meg nem történtté válna a lopás is, beírás is. — Pisti? Lopott? — ült most már le Kelen a konyhaasztal másik végére. — De hát mit lopott az a büdös kölyök? — Egy doboz színes ceruzát. És tudod kitől? Éppen a Sólyom gyerektől. Pont attól kellett neki színes ceruzát lopnia, hogy az anyja, amilyen nagyszájú, telekiabálja a fél várost, hogy nekünk már színesre sem telik, meg hogy tolvaj lett gyerekünkből... Hót ez borzasztó... Rettenetes. Lopni és pont a Sólyom gyerektől... ez igazán ... — Várjál már... várjál... Ne jajgass — fékezte meg asszonyát Kelen és józan realitással rögtön feltette a kérdést: — És mondd, Rózsi, volt ennek a gyereknek színes ceruzája? — Hogy volt-e? — csapta össze kezét Kelenné — még, hogy volt-e? Hát már a harmadik dobozt veszem neki, mióta megkezdődött az iskola. Már a harmadikat. Most is van, egy nagy doboz, egészen új, nagy doboz és mégis lop, pont attól a Sólyom gyerektől, hogy az anyja... — Hagyd a fenébe már azt a Sólyom gyereket, mi vagy te, madarász? — mordult rá Kelen az asszonyra. — Pista hol van? Az asszony intett: bent a szobában. — Ott kuksol a sezlonon — suttogta... —: De nagyon ne vend meg ... Micsoda szégyen’ Beírták, hogy lopott... — Hogy ne verjem meg? Agyonütöm... Pista... gyere ki! Azonnal gyere ki... Agyonütöm a gazembert... Hát tolvajt nevelek én a házamban, betörőt, börtöntöltelé- ket? ... Gyere ki! Pisti, mintha már verés után lenne, úgy oldalgott ki az ajtón és megállt az apjától jó messze. Kelen még türtőztette egy ideig a mérgét. A fiát nézte, összevont szemöldökkel, amint az lesütött fejjel, kezeit gyűrögetve egymásba, álldogált, egyik lábról a másikra. Most nem tudná megütni. Ahhoz elébb gyűjteni kell a mérget, hogy ne sajnálja, hogy a méreg kipusztitsa szívéből a részvétet, a megértést, még a szeretetet is. — Szóval, loptál, mi? Pisti hallgatott... — Beszélj, ha hozzád szólok... Loptál? ...y — Édesapu ... én nem... Én csak kölcsön-X vettem ... Igazán csak kölcsön ... Y — Miért hazudsz, kisfiam, mikor beírták,f hogy loptál? ... Jaj, énédes jóistenkém — ha-.| darta egy szuszra Kelenné — micsoda szé-x gyen... t — Úgy, szóval még hazudsz is, te gazem- jbér — állt fel Kelen sokkal dühösebben, már ^ az asszony jajveszékelése miatt, mint a be- i; írásért. A pofon nagyobbra sikerült, mintf ahogy akarta, a gyerek valósággal végigre-% pült a konyhán, nekivágódott a falnak és vi-j; sítva, ordítva huppant le a kőre ... Y — Ne tessék bántani... Ne tessék bánta-% ni... Soha többé! X — Soha többé? Nem is fogsz lopni, mertf agyonütlek, te gazember — ugrott most már$ dühétől teljesen elvakultan a gyerek után% Kelen, de az asszony belekapaszkodott... — Sanyi... Sándor ... Ne bántsd, nem Iá- tód, csupa vér az a gyerek... Ne bántsd Ugye, kisfiam, soha többé... — Soha többé ... Édesapukám ... — Úgyis agyonütöm... — Ne légy gyereked gyilkosa ... — Soha többé, édesapus ... Y — Dögöljön meg, mintsem, hogy börtön-], töltelék legyen... X — Szaladj be, Pistikém, a szobába... t ... és Pistike, mint valami farkas elől me-\ nekülő kis nyúl, úgy surrant el apja mellett,^, akin, mint valami letéphetetlen bilincs csün-Y gött az anyja. Y — Átkozott kölyke — fújta ki mérgét Ke-X len és visszahuppant a székre. — Átkozottá kölyke, csak tudnám, kitől tanulta a tolvaj-f lást... De, ha még egyszer előfordul, eskü szöm, úgy megverem, hogy viheted a kórház-f. ba... Ne szipogj már, adjál enni... A fener vitte volna el — morgott Kelen és maqában\ hálát adott az asszonynak, hogy lefogta, merít dühében tényleg kárt tett volna abban a bü-Y dös kölyökben. De pukkadjon meg az a taní-f tó is, aki egy vacak színesért leépes beimig ennek a gyereknek, agyonveretni az apjával...Y Az asszony tányért tett az asztalra, levest f mert, Kelen kanalazott és lassan elmúlt minden X mérge. Egy kanál leves, s egy csepp méreg is-t mét tovatűnik. Az ebéd végére már sajnáltat is a fiát, legszívesebben bement volna kien-\ gesztelni. De hát ez mégsem megy. Hirtelent, eszébe jutott. A vonat! Az elromlott vonat! % — Te, Rózsi, vedd ki a táskából... — Mit? — csodálkozott rá az asszony. — Hoztam néhány méter drótot, szigetelőt, meg néhány apróságot az üzemből... Megcsinálom a kölyöknek a villany vonatot... | — A villanyvasaló is elromlott — jegyezte meg az asszony megnyugodva. ... — Jó — mondta Kelen — majd hozok hol-% nap is és azt is megcsinálom — és megelége-f detten rágyújtott egy cigarettára. X iod ■■ * Szülőfalum ma hazahívott, S miért módfelett vonónak a titkok: szárnyas lovamra kaptam s im. már ott járok az útjain. Idézem én is — mint 6 engem — a messziről integetőt: mik úsznak az idő-veremben, kik megtöltik a temetőt; hívom a napot, mely még látott botladozni tarlók hegyén, fehérgalléros szikvirágot, mit együtt szedtünk ti meg én; a fákra mászó; madárfészket rabló suhancot keresem, kit oly mélyre ásott a végzet, hogy nincs már meg a híre sem. Néhány öreg még emlékszik rám, s nevemmel együtt annyi sok rég elfeledett nagy titok kap lángra a pattintott szikrán, hogy bereked a pipa szára. (Széna-szurkálót húzni át rajta csak egy perc, és utána bő füst leng át szót és pipát.) A pipa-köd oly furcsa módon keveri gondolataim, hogy agyam mozi-falain régi és új harcol a fronton; mint két kakas a szalma-dombon: szembeszáll tegnap és jelen, nekem velük csak az a gondom, hogy elférjünk e szűk helyen. A kisbíró jön — hásán dobbal — szembe a harsány megafomnal, az ernyős villanylámpa úgy ragyog, szinte belevakult a petróleumlámpa és a gyertya, meg az olajmécs. A tétovázó buta csenddel rádió, televízió néz farkas-szemet. Nézni1 jó és hallani, hogy világ, esiíber honnan indult, s hová jutott; dohos odúk mélyén ki élt: napos villában szép bútort urai. A sár hol térdig ért: betonjárda szalagja fut és úgy átfonja a falut mint egykor a tört fazekat a drótos drótja. Hitet ad és harsogó sok öröm kel ki me^ziről visszajött magamban, hogy látom egyre magasabban a leszorítottakat lenni. Urak és szolgák kettős rendjét mint volt rossz idők történelmét az ifjúság könyvből tanulja a kastélyban; mely kastély volt csak, most iskola. A volt tilos, nagy Fáczán-kert házak koszorúja mögött még forrja bő vizét, s a halastóban önti szét, de partján vén csősz nem ügyel, s ha árnyas fűz-ágak alatt víg gyerekeit viharzanak: kemény botja nem ütlegel. Hordóban, szívben must morajlik: új élet forr, nem csak a bor, rossz álommá foszlik a bal-hit, s mindjobban süllyed az a kor, mely öregekben pislákol még, mint átkozott, de múlt idő, az if j aknait már nem is emlék, mely néha-néha visszajő... Gyerekkor, hej! benned csak az volt szép, ami bennem ragyogott: az ifjúság. A ragyogó bolt, melyből az áru — elfogyott. ANTALFY ISTVÁN: £yyJUt . . . Harmincnyolcévesen, tele hibával, gyarlósággal, kicsinyességbe burkolózva, olykor magamtól is visszariadva, és elülvén oly percek kátyújában, amelyben sáros lesz az ember — mellettem elfutnak az évek, az ember markából pereg a mag, s a munka; holnapok gyümölcse, a józanság küzdelmének virágja, s a szívek kékre festik az eget, együtt botorkálnak az út porában, és együtt töltekeznek múlttal, mával, csak téged szerettelek mindig, botorkáló lábbal csak hozzád mentem, reszkető kézzel téged öleltelek, téged ölellek, — és te vonsz magadhoz engem, kiben annyi a rossz, hiba, s hidd el, igaznak, amit ide írok: csak téged szeretlek!
