Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-16 / 217. szám

1962. szeptember 16., vasárnap NEPCJSAG Erik a sz... KOVÁCS ENDRE: VI. Vendégségben Inga asszonynál Miikor a látnivalók tömegé­től fáradtan megérkeztünk szállásunkra, jó hír várt re­ánk: reggel indulunk Turku- ba, Finnország régi fővárosá­ba, amely megfelelője Eszter- gomnak, vagy inkább Po­zsonynak. Nagy kedvvel és kíváncsi várakozással szálltunk autó­buszra, s hogy gyorsan teljen az idő, végigénekeltük a né­hány órás utat, s ellenőriztük, tényleg úgy fásítotti-e Vejne- möjnen Ids segédje, ahogy a Kalevalában írva vagyon. Az autóbusz mellett elsuha­nó táj eleven bizonyítékul szolgált, hogy az az ősi ész- szerűség uralkodik ma is a tájon, amint Pellervojnen annak idején elrendezte. Felföldekre vet ím fény vet Nyírfát vet a nyirkos völgybe Égerfát meg könnyű földbe, Gyatra földbe gyalogfenyvet Tölgyet folyók mentibe vet...” Stimmel az utolsó sorig. Az volt az érzésünk, nem válto­zott ez a táj a Kalevala óta. Különben is a történelem fe­lé gördül autóbuszunk, mint­egy vissza a finn nép ősikorá­ba, nem is csodálkoztunk te­hát a Kalevala naívságán. Annál inkább Turku városán, amely érdekes ötvözete a múltnak és jelennek, ahol az ósdi vártól nem messze hi­permodern épületek hirdetik az új diadalát, és az őserdőbe épített új lakéiházak váltakoz­nak a történelmi levegőt árasztó kis régi utcákkal. Sok érdekes látnivaló foga­dott itt, s mi is érdekességnek számítottunk. A várban az idegenvezető úgy üdvözölt bennünket, mint háromszáz év ótia a legnagyobb turista- csoportot. S hogy három év­századdal korábban ki szer­vezett ide ettől nagyobb ará­nyú utazást, azt már nem si­került kideríteni. Mindeneset^ re jólesett kuriózummá tör­tént előléptetésünk, s mohó kíváncsisággal vettük birtok­ba a majd ezeréves várat, amelyet óriási költséggel res1- taurálnafc, de amelynek látni­valói alig közelítik meg az eg­ri várét. Ellátogattunk Nico­las Sabel sdralomházába, aki­nek fejét vették, mert magá­nál alacsonyabb társadalmi rangú nőt szeretett, története­sen egy cipész feleségét. Az­tán véigiborzongtuk e rideg kastély termeit, letekintettünk a kivégző kút mélységeibe, amelynek keskeny párkányán addig állt a halálraítélt, míg az éhségtől eszméletét nem vesztette, s mélybe nem zu­hant, hasonló sorsra szánt társai közé. E régi emlékek nyomán el­vonult előttünk a finn nép egész történelme. S e komor látnivalók után valósággal jólesett a turkui egyetem mo­dem, világos', praktikus épü­leteit járni, sorraszedni a kü­lönféle műanyagcsodákat, amelyek az itt tanuló 5000 di­ák oktatását szolgálják. Néhány érdekes adatot és tényt fel is jegyeztünk, hogy ízelítőt adjunk a finnek sa­játságos, rendkívül bonyolult, de igen fejlett oktatási rend­szeréből. Mert iskoláik irigy­lésre méltóak. Modemek, bár hallgatóik nem kapnak jófor­mán semmire képesítést, az egyetemen is 10 év alatt kelfl valamilyen címet nyerni, de ha ez nem sikerül, úgy is jó. A diákok 14 százaléka kap csak ösztöndíjat, évenként 96 ezer márkát, s a hallgatók fe­le munkával szerzi meg a ta­nuláshoz szükséges anyagia­kat (egy évet dologzik, egy évet tanul). Az egyetemre mindenki be­juthat, aki teljesíti az előírt követelményeket. A tandíj alacsony, mindössze 1000 már­ka. De öt-hétezerbe kerül a havi lakbér, s nem kevésbé olcsóbb a menzai ellátás sem. Az egyetem természetesen nem biztosít állást végzős növendékeinek, ugyancsak cso­dálkoztak, mi­kor mondtuk, hogy nálunk még válogat­nak is az állá­sokban, és a vidéki beosztá­soktól úgy ir­tóznak a pes­ti egyetemis­ták, mint az ördög a töm­jénfüsttől. Bárhol is jártunk a vá­rosban, való­sággal ajnóroz- tak bennün­ket. Fogadá­sunkra is né­pes csoport gyűlt össze a régi templom lépcsőin, s min­dent meg akar­tak mutatni, hogy szép em­lékekkel távoz­zunk városuk­ból. Felvittek egy tengerjáró hajóra, a város feletti dombra, ahonnan remek a kilátás, kala­uzoltak a mo­dem épületek között, és ön­kéntes idegen- vezetőnk, Inga Taikaumen asszony azzal az örömmel fogadott, ajánlattal állt edő; menjünk el hozzá látogatóba, nézzük meg, mi­lyen egy finn család otthona. Északi rokonaink lakáskul­tuszáról nem keveset hallot­tunk már megérkezésünk óta, s kívülről sok szép, modern villát és bérházat néztünk irigykedve. Bár amikor meg­tudtuk az árát, kevésbé áhítoz­tunk e lakások után, amelyek­nek havi bére 20—28 ezer már­ka körül váltakozik, s ez a 40— 100 ezer márkás fizetésekhez képest meglehetősen soknak tűnt. Nemcsak nekünk. Egy finn újságíró kollégánk, aki 120 ezer márkát keres havonként, panaszolta, hogy ebből har­mincezret fizet lakbérre. Laká­sa viszont pompás. Hideg, me­leg víz, beépített hűtőszekrény, mosógép, beépített bútorok, stb. Mindezeket ismerve, kí­váncsian léptünk be Inga asz- szony lakásába. Vajon igazol­ják-e az ott látottak előző ér­tesüléseket? Igazolták... Az apró előszobában Inga asszony mentegetőzött, hogy nincs olyan rend, mint sze­retné, pedig tökéletes tisztaság fogadott, de úgy látszik, ez a háziasszonyi szerénykedés nem­zetközi jellemvonás. Szives engedelmével mik­roszkóp alá vettük a házat, s vendéglátónk alig győzött vá­laszolni kérdéseinkre. — Mi tartozik a lakáshoz? — Egy szoba, hálófülke, fúr­Három magvar idegenlégionista a De Gaulle ellen elkövetett merénylet tettesei között Öngyilkos lett a legutóbbi De Gaulle-ellenes merénylet szervezője PÁRIZS (MTI) Párizsban bejelentették, hogy letartóztatták a múlt hónapi De Gaulle-ellenes me­rénylet vezetőjét. A 48 éves Henri Niaux őrnagyot pénte­ken a délnyúgat-franciaorszá- gi Agenben vették őrizetbe. A rendőrség Niauxot egy párizsi börtönbe szállította ahol a fo­goly felakasztotta magát. Niaux felhasogatott ingéből kötelet készített és ezzel vetett véget életének. A francia rendőrség azt is bejelentette, hogy őrizetbe vet­ték a múlt hónapi merénylő csoport újabb három tagját, akik valamennyien magyar származásúak. A három letar­tóztatott, a húszéves Varga László, a 31 éves Sári Gyula és az ugyancsak 31 éves Marton Lajosa francia idegenlégiónak volt tagja. (MTI) nék. És dicséri az abasáriak I szorgalmát, pontos, jó munká- i ját, a szőlőhöz való szakértel­mét az is, hogy az aszály, a j súlyos elemi csapások ellenére i hárommillió forint bevételre ] i Istvánná, túl ezen, még 20 000 oltványnak is gazdája volt. Kedves, színes látvány fi­gyelni a népes szőlőhegyet. Itt is, amott is, egy-egy csoport lány, vagy asszony. Valaki han­gosan kurjant egyet, s nyom­ban messzire hallatszik az asszonynépek nevetése. Sok a gyerek is a csemegeszedésnél. Kiss Gyurika folyton a ládák között settenkedik és betűzget- ni, silabizálni próbálja a színes szalagot, amelyeken messziről virít a felírás: HUNGARO- FRUCKT. És ha akad egy-egy szép fürt, mézédes szőlő, ak­kor azt a gyerekek kapják meg, akik, ha rövid ideig is, — amíg meg nem únják —, de se­gítenek valamit édesanyjuk­nak. A nagy szüret október ele­jén kezdődik. Az idén sok baj érte a szőlőt, de a lelkiismere­tes munka, a szakszerű gon­dozás mégis meghozta gyü­mölcsét. A tervek szerint a gazdaság 15 és fél ezer mázsa szőlőt ad le az idén, a most még súlyoséin rakoft tőkékről, amelynek egy részét csemege- szőlőként, másik részét bor formájában értékesítik. Késő délutánra hajlik már a nap, amikor a ládákkal meg­rakott, utolsó kocsik elindul­nak a falu felé, a Sárhegy ol­daláról. Az öreg csősz botjára támaszkodva lesi, figyeli hosz- szan a távozó szekereket, s ha valakinek eszébe jut, hogy kö­Ha valaki felmegy a Sár­hegy tetejére és onnan tekint alá a végtelen rónaságra, me­sés kép tárul a szemei elé. A hegyek alatt, a dombokon, szinte végtelennek tűnő mesz- szeségben, sző­lő és szőlő min­denfelé. A Mátra gyön­gyei. Távo­labb, ahol sze­líden össze­ölelkeznek a lankák az al­földi síkság­gal, falvak tor­nyai, piros cserepes há­zak látszanak. Abasár, Már­káz, Domosz- ló, Visonta és a többi hí­res borterme­lő vidék, ame­lyek levét messze földön ismerik már. A falvakon túl az Alföld kezdő­dik és ha tiszta az idő, akár a Tiszáig is el­láthat az em­ber. Itt állok az abasári szőlő­hegyen, közvetlenül a Sár­hegy lábánál. Az asszonyok, lányok vidám kacagását mesz- sziről hozza a szél. Ma éppen 250 holdon szedik a szőlőt az abasári Rákóczi Termelőszö­vetkezet tagjai. Szedik az érett gyümölcsöt, a híres saszlát, amelyet aztán ízlése­sen csomagolnak a hűs diófák árnyékában. A szorgalmas ke­A prést már a „nagy szürethez” készítik, »mely októberben kezdődik. Képünkön Szabó György, Szabó János és Rostás Kálmán pia­iéi munkások már be is fejezték az előkészítést. számíthatnak az idén csupán ebből a zamatos, ízes gyü­mölcsből. Azokból a fürtökből pedig amelyek étkezésre nem alkal­masak, h gazdaság pincéjéber finom mustot készítenek. A szép, feketén csillogó hordók­ban már 60 hektó must „mur- ci” pezseg és érik lassan aranysárga borrá. Turku jelképe az ősi templom tornya. nyességet. Inga asszony büsz­kén mutogatta az apró szobro­kat, modern vázákat, képeket, amelyek ízlésesen egészítették ki a szoba berendezését, amely kárpitozott ülőbútorokból, kis asztalból és könyvszekrényből állt. Az asszonyok, persze, a konyhát lepték el, s házigaz­dánk büszkélkedett beépített hűtőszekrényével, a különböző háztartási gépekkel, a hófehér konyhaberendezéssel. Feltettük a szokványos kér­dést is: — És a lakbér? Inga asszony kelletlenül vá­laszolt. Errefelé nem nagyon beszélnek sem a jövedelemről, amely nem lehet magas, te­kintve, hogy férje villamosve­zető, Inga asszony pedig beteg­sége miiatt nem dolgozik. A ven­dég jogán mégis megtudtuk, hogy a lakbér 20 ezer márka havonta, ehhez jön még 2—300 márkás villanyszámla. Míg a ház vendégkönyvébe beírtuk nevünket, Inga asszony meglepetést készített elő. Be­csomagolta legszebb vázáját és szíves szavakkal kis csopor­tunknak ajándékozta, hogy mindig jó szívvel emlékezzünk rá. Mi restellve a sok prózai kérdést, a leplezetlen kíváncsi­ságot, alig tudtuk viszonozni a kedves vendéglátást, az ajándé­kot, sajnálkozva búcsúztunk e barátságos otthon háziasszo­nyától, s alig győztünk beszá­molni társainknak az Inga asz- szonynál látottakról. Következik: Ördögűzés a szaunában. dőszoba, előszoba, erkély... és persze, garázs. A falak szolid pasztellszínű- ek, műanyagbevonattal, a maninyezetvilágítást niába ke­restük, mert állólámpákkal és falikarokkal teremtenek fá­dig egy kisgyereknek —, hogy másszon föl. A kötél végére fölérve, a gyerek eltűnt a sötétben, s egy magával vitt dróttal még job­ban a kötélhez erősítette a kampókat. Ezután fölmászott a fakir is. Bő ruhájának, s köd- mönének rej tekéiből vagy egy ügyesen elrej­tett zsákból frissen levágott állati testrésze­ket szedett elő, leginkább majomét. Az ál­lati végtagok ugyanolyan színű rongyokba voltak takarva, mint a gyerek ruhája. És amíg a gyerek ordítozott, visítozott, a fakir a meghökkent közönség szeme láttára egy­más után földre dobálta a véres testrésze­ket. Végül a gyerek fejét is ledobta, egy viaszból készült műfejet. Ezalatt a fakir többi kisegítője — rend­szerint 5—6 emiber — is előfutott, s a test-1 részeket nagy sietve egy kosárba dobálták. Közben a kötél végén kapaszkodó bűvész ruhája alá rejtette a nyurga gyereket ési ve-; le együtt leereszkedett. Földreérkezésekor i azonnal veszekedni kezdett a kisegítőkkel,; hogy vigyázatlanságukban elvesztették az: egyik testrészt. Persze, ez csak ügyes fogás : volt, hogy újból elvonja a közönség figyel-: mét, s eközben a nézőközönségnek hátat for-: dítva, a kosárba bújtatta a fiút. A fakir ez-: után elzavarta kisegítőit, s izzadó homlok-: kai, de szertartásos karlegyintéssel a kosár; felé intett. Pillanatnyi fes'zült várakozás kö-; vetkezett, majd a kosár fedelét felnyitva,! épen és egészségesen előbújt a gyerek. Az ügyesebb fakírok ugyan ezt kosár nél-: kiül iis megcsinálták. Ilyen esetekben a bű-: vész körül lézengő segítők takarták el a: gyereket...” Amint látjuk, a fakír-kötélmutatvány vol-í iáképpen egészen egysizerű. Csupán gyakorlati és ügyesség kellett hozzá, mint általában min-1 den sikeres bűvészmutatványhoz. lan kötél. E célra aa egykori fakírok egészen vékony, többnyire asszonyhajból és lósörény­ből font kötelet használtak. Ez tehét a ma­gyarázata annak, hogy a mutatványt miért csak szürkületben, vagy éjjel végezték. Meg kell figyelni azoknak a helyeknek földrajzi fekvését, ahol a mutatványokat csi­nálták: Egytől egyig hegyvidék, mély völgy, vagy pedig valami nagy udvar. A fakir kisegítői két sziklacsúcs között kifeszítették a láthatatlan kötelet. Ezt leg­inkább alkonyaikor tették, közvetlenül a műsor kezdete előtt. Minthogy a kötél mö­gött hegyek sötétlettek, az teljeísen láthatat­lanná vált, annál is inkább, mert meglehe­tősen vékony volt. Udvari előadások eseté­ben e célra, vagyis a láthatatlan kötél kife­szítésére a háztetők szolgáltak. A lyukacsos fagömbbe egy meglehetősen bonyolult karnpós szerkezet volt beépítve. A mutatvány elején a nézők figyelmének elvo­nása végett a fakir néhányszor a magasba dobta a golyót, de az mindig visszaesett. Amikor aztán már kevésbé ügyelt a közön­ség, a fakir egy gyors mozdulattal kihúzta a kampókat, s újra a magasba röpítette a kö­tél végén levő golyót. Az pedig, „csodák cso­dájára” nem hullt vissza. Nem-, mert a fakir a kötelet ferdén átvetette a feje fölött ki­feszített másik, de láthatatlan kötélen. A golyó ilyenkor súlyánál fogva, azonnal húzni kezdte a fakir kezében levő kötelet, az pe­dig engedte, egészen addig, amíg lehetett. Aztán a jó hosszú kötelet ügyesen vissza­húzta, amíg a kampók bele nem akadtak a láthatatlan másik kötélbe. Miután a fakir a néhányszor! kötélrán- gatással meggyőződött arról, hogy a kampóik •»eakadtak, elrendelte kisegítőjének — min­szönjön neki, barátságosan lengeti kalapját. És ha este a szedők is hazamennek, ő hűsé­ges kutyájával továbbra is járja a határt. Szalav István Foto: Kiss Béla Az. abasáriak szorgalma messze vidéken híres. A sze­dők között találkoztam két asszonnyal, Tóth Miklósnéval és Tóth Andrásáéval, akik több mint kétezer öl szőlőt dolgoztak az idén, sőt Tóth zek egy-egy nap három-négy vagon csemegeszőlőt is leszed­nek és az ő munkájuknak kö­szönhető, hogy a gazdaság összesen 26 vagon, a háztáji gazdaságok pedig újabb 15 va­gon csemegeszőlőt értékesíte­Megérkeznek a gépkocsik, hogy a vasútállomásra vigyék a szőlőt. Innen hűtött vagonokban megy az áru Európa különböző országaiba. A szállítók munkája is nagy figyelmet, gondosságot igé- nyel.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents