Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-16 / 217. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE ^------=A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÄZ IRODALMI KÖBÉNEK KIADÁSÁBAN-----------OK OS MIKLÓS: w® aga « awi A at mondják, nincsenek véletlenek. Gyermekkorom- ” ban én is természetesnek vettem... illetve észre sem vettem, mellékes körülménynek tartottam például azt, hogy kit, hogyan hívnak a családban. Mert ugye, nem foglalkozik egy serdülő gyermek olyan gondolatokkal, hogy miért hívják az anyai nagyanyját Mari néninek? Ez csak akkor kezdett nálam probéma lenni, akkor kezdett először a kérdés foglalkoztatni, amikor édesanyám — aki Margit volt — azt mondotta: — Eridj csak át, kisfiam, Mari nénihez! Igen. De melyik Mari nénihez? Mert az alsó szomszédunk Káló Mária, felső szomszédunk Kelemen Mari és a közelben lakó tanárnőm pedig Csolnoky Mária néni volt. Szóval, nehéz lett volna közelebbi meghatározás nélkül egy iskolás fiúnak annyi azonos név között eligazodnia. Megvallom őszintén’, én már akkor kezdtem ennek a nem egészen véletlennek látszó jelenséggel foglalkozni, amikor nemcsak a húgomat, de valamennyi, a környékben lakó lányt is Máriának szólítottak. Valami rendeltetést vagy végzetszerűséget sejtettem meg a körülöttem élő és létező Máriák szinte tömeges jelenlétében és valami belső sugallatra hallgatva tartózkodást, majdhogynem viszolygást figyelhettem meg önmagámon a Mária név hallatára. Lassan- iassan az valahogyan gyűlöletté, aztán bizonyos agresszív magatartássá alakult bennem, mi azt eredményezte, hogy az utcabeli lányok „felvágósnak” bélyegeztek, amiért némelyiknek a foncsikját is megrángattam. Pedig a szomszéd Mária elég szép lány volt. Talán mellben egy kissé fejlettebb az átlagosnál, de azért, ha nem is szóltam hozzá, soká- g foglalkoztatott. Egészen addig, amíg egyszer egy szép, fe- cete szemű, fekete hajú, szilfid teremtés került a szomszédunkba. Ezt kivételesen Margitnak hívták, úgy mint édesanyámat. Az ismeretség és barátkozás idejére megfeledkezem a Marikról és Máriákról, minden gondolatom Kovács Margité volt, aki mindaddig komolyan vett, amíg egy sudár tatai ember eljegyezte. És hiába volt minden tiszteletem a kovács Margité, ő, a mennyasszony, észre sem vetít. Még a köszönésemet sem fogadta. Néhány hétig szavamat sem hatották otthon, egyik sarokból a másikba ültem és szűköltem, ránt a fázós kutya, de azért a Máriákkal nem álltam szó- >a. Pedig hívtak. Hol gúnyolódva, hol barátságosan, de hív- ak. Nyakasságomfoól azonban nem engedtem. És nemhiába zártam, rövidesen új lakók jöttek a felső szomszédunkba, ■’ekete Margiték. ö még szebb volt, mint a Kovács lány. Már az első napokban öss'zebarátkoztunk. Télen a majorban, a korcsolyapálya környékén sétálgattunk és nyáron >eljebb is merészkedtünk a népkeirtbe, ahol találkoztunk. M ilyen érdekes volt az a felfedezésem, hogy míg a ■ " Máriák többnyire világosbarnák, sízőkék, lemsző- íék. vagy éppen vörös hajúak, addig a Margitok barnák, rötétbamák, vagy tiszta feketék. Fekete Margit ilyen volt. \célfeketét játszott dúsan omló hajának színe, csodálatos izéméi éjfeketén csillogtak, arányos testalkata vonalaiban valami különös esztétikai klasszis1, talán a görög és római ormaszépség észbontó keveredése testesült meg. Édesapja, iki szobrász volt, azt mondta: — Margit, az esztétikai antropológiának legtökéletesebb oéldánya. Ebből én annyit értettem, hogy Margit formás, jó alakú rő és különben is erről már volt nekem azonos értelmezésű véleményem. Ugyanis bennem rendkívüli módoni kifejlődött a szép ránti érzék. Mindent gyűjtöttem, ami szép és mindent megcsodáltam1. Volt ebben valami apai ágon való öröklődés is. Édesanyám többször is mesélte, hogy apámnak volt ilyen módfelett, szép iránti érzéke. Persze, csak igen maradi, kispolgári konzervatívizmusának megfelelő fogalmazásban: szép az, ami érdek nélkül tetszik. Apám szépérzékétől vezérelve, magára türelmet parancsoló nosztalgiával telítetten, órák hosszáig elsétálgatott egy- egy ismeretlen és felfedezett szép nő után. És amikor hazajött, elmesélte édesanyámnak, miként volt öltözve a nő, milyen divatos kalapot és cipőt viselt. Emlékszem, milyen mulatságosak voltak az ezekről a szórakoztató és megfigyelő sétákról tartott beszámolók. Apám a legapróbb részletekig el tudta mondani, hogy milyen volt a szeme, szája és a nyaka. Hányféle nyakat ismert, úristen ... íves, gömbölyded, márvány, hófehér, nemesi, királynői... és még mennyit! És a lábadról, a kezeiről menynyi szépet tudott mondani, szinte öröm volt) őt hallgatni Igen, érdekes, a nőt mindig a lábától kezdte vizsgálni és a járásáról ítélte meg. Ha jól emlékszem, még erkölcsi vonatkozásban is megközelítően pontos nacionálét állapított meg a nő járásából. A nőnek lehet a járása „költemény” és lehet vonzó, de lehet visszatartó, sőt visszataszító. Aztán a' kezekről, a kezek formájáról, az ujjak hosszáról hallottam előadást. A tömpe ujjú nő nem lehet szép. És tényleg. Azóta is borsódzik a hátam, ha egy diónyi hüvelykujjú nőt iátok. Valósággal menekülök, a lábait már meg sem nézem. A fogalmakkal így ismerkedve és megbarátkozva ke- " riiltem tánciskolába. Nem rajongtak értem a lányok. Válogatás fiú voltam. Udvariasságom a szép lányokig tartott. Amelyik nemi volt szép, azt nem táncoltattam. Gőgösnek tartottak. De ez nem érdekelt. Más gondokkal küzdöttem, amelyek nyugtalanítottak és bizonyos gátlásaim támadtak partnereim miatt. Ugyanis egy-két Margit nevű kivételével, valamennyit Máriának hívták. Űristen — gondoltam —, itt nincs kiút, sorsomat el nem kerülhetem'. Hanem veszem feleségül valamelyik Margitot, akkor menthetetlenül valamelyik szőke Mária kezére kerülök. Ezután1 határoztam. Tizenöt évi szorgos és szerelem nélküli udvarlás után az első Margitot elhagytam és egy másikat feleségül vettem: Sokáig nem tudtunk megegyezni az igaz, de végül is reverzálist adtam, hogy ha lányom születik, azt feleségem egyetlen kívánsága szerint anyósom nevére, Máriának kereszteljük. Feleségem viszont esküvel fogadta, hogy amíg együtt leszünk — értve ezalatt, amíg ágytól, asztaltól hivatalosan el nem válunk —, nem főz részemre kelkáposztát. Aztán teltek az évek. Rendkívüli egyhangúságában még az sem zavarta ezeket) az esztendőket, hogy Mari néni, a te- * jesasszony, minden reggel fél hatkor felzörgetett. Nyugodt, kiegyensúlyozott életem volt, igaz, hogy szerény keretek között. Az, hogy a feleségem barátnője, Mariska, gyakran ellátogatott hozzánk, és alakítgatta feleségem ruháit, nem zavart. Én Anatole Frence-től a Pártütő angyal-okat olvastam és nem fievei+em erre a bronzhajú nőre. Sőt még. ári r'm vettem szándékosságnak, hogy Marika, a vízmérő óra ellenőrzésére a hónap végén mindig akkor jött, amikor egyedül voltam otthon. — Ki törődik ezekkel a marhaságokkal, hogy kit hogyan hívnak — mondotta a feleségem — csak éppen te, neked minden feltűnik, te mindent megfigyelsz, te mindenben a sors kezét látod . .. Jól van — hagytam rá beletörődve —, az viszont neked semmi, hogy körülöttem mindenki Mária és, hogy már gyermekkorom óta figyelem a Máriákat, akik valósággal üldöznek és akik elöl nem tudok menekülni. Feleségem nevetett. — Bolond vagy. Hogy lehet valakinek ilyen mániája? Hát nem mindegy az, hogy a szomszédasszonyt vagy a tejesnénit, hogy hívják? — Hm... de nem ám! Aztán elköltöztünk ebből a házból és új tejesasszo- '* nyunk lett. Felnémetről Panni néni hozta a tejet. Teljesen megnyugodtam. Minden reggel köszöntem neki. Szinte jólesett, amikor a januári havas hajnalokon, széles ajtónyitással beköszöntött: Adjon Isten, jó reggelt! És megtelt a szoba a tél hideg leheletével és Panni néni friss, tejszagú illatával. — Hogy van, Panni néni? — kérdeztem —, de valahogy úgy, hogy szinte betűztem és dallamosan húztam az n-t és az i-t. Micsoda nagyszerű dolog valakit Panninak nevezni... Teljes volt a házban a béke és a nyugalom. Közben az elsőszülött nálunk is megérkezett, persze, a reverzális szerint Máriának kereszteltük. Nem tudhattam azóta sem, hogy menynyiben osztotta véleményemet nevét illetően, de amikor gőgi- csélni kezdetit, azt mondotta, hogy: Manyika... Ez már valahogyan másképpen hangzott, szóval, beletörődtem. Szomszédainkkal nem törődtünk. Hát érdekel az minket, hogy ki a szomszédunk? Hallottam már Szilviát kiáltani és Etelkát emlegetni és megmondom őszintén, hogy bár egyik sem „agresszív” név, de nem is szimpatikus. Szóval, hidegen hagyott. És akkor új lakó jött a házba. Szép, nagydarab asszony. Ritkás, vékony, szőke haja és nevetős szeme-szája, csengő, dallamos hangja betöltötte az egész udvart. Már az első nap köszönő viszonyba kerültünk egymással. Közvetlen és barátságos volt. Hiába is tagadnám, tetszett. De amitől tartottam, amitől előre féltem, úgy lett. Máriának hívták. Megőrülök. Udvarias voltam, és kimért. Kerültem a vele való találkozást. Találkozót kért. Munkából jövet várt rám. Szerelmet vallott, és el akart válni. Nem tudtam, mitévő legyek. Futottam, bújtam előle, nem akartam feldúlni nyugodt családifészkemet. Tudtam, hogy abból csak baj származna, ha horoszkópom ellenére lekötelezettjévé válók. Már az öngyilkosság gondolata foglalkoztatott, amikor behívtak katonának. Megszabadultam. Katonasors, kutyasors. pláne, háborúban. Sokfelé hányő- dik-vetődig az ember. Napokig étien, szomjan, az Isten szabad ege alatt, sárban, hóban egy falás kenyér nélkül, piszokban, hetes szakállal, tetvektől sebesre martan. És, ha istállóban, vagy pajtában, valahol szalmára kerültünk, a fáradtságtól kimerültén is arra lettem figyelmes, hogy Mariannának szól itt is a gazda... A felszabadulás megváltoztatta életkörülményeinket. Az állás, amelyet betöltöttem, reprezentatív jellegénél fogva, megkövetelte hivatalomban a titkárnő tartását. Ludmilla 'végtelen ügyes, művelt és roppant egyszerű volt. Kezdetben — mármint titkárnői tevékenységének kezdetén — szemüveget, és kontyot viselt és valami divat nélküli, zsékszabású ruhát, amely mindent jól takart. Már-már azt gondoltam, hogy valamilyen testi hibáját takargatja, amikor egyszer az asztalom kulcsát elutazásom idejére magával vitte. Megérkezésemkor, mint az őrült keresem a kulcsomat, és tűvé teszek érte mindent, Margitot szidom, a feleségemet, hogy milyen rendetlen, amikor eszembe jut, hogy az a Mila, vagy Milka, vagy mi az istencsudája elvitte. Aztán elrohantam hozzá. A kapuban hökkentem meg, hogy minek is szólítsam. Végre észbe kaptam, hogy micsoda unszimpatikus neve van: Ludmilla. Nahát, az se kéne, ha aranyból volna se. Jó ideig az udvaron várakoztam, amíg mosakodott és egyszer- csak" megjelenik egy testhez álló kartonruhában. Rettenetesen meglepődtem. Még sosem néztem meg ilyen közelről a nyakát, pedig „istenien szép” nyaka volt. És darázsdereka és az apró kis mellei, szinte feszítették az alakjára szabott ruhát. A kontyhoz szokott szemem most vette észre fénylő és dús, barna haját, a szív alakú ajkat és nevető, igéző szemeit. — Adja ide, kérem, a kulcsomat — mondtam nem éppen szelíden, vagy talán éppen ezzel akartam leplezni zavaromat, és mindjárt elrohantam. Soha nem tudnék egy ilyen nőt szeretni. Hogy lehet valakinek a neve Ludmilla? Megáll az ember esze... És szív alakú ajak, és gyönyörű nyak, fejedelmi testtartás, szóval... különben is, fogadalmam van, hogy ha a háborúból visszakerülök, soha többé nem érdekelnek a nők. Hívhatják őket aminek csak akarják. Lehet olyan a hajuk színe, amilyet akarnak, felőlem még hupikék is, engem már nem hoznak ki a sodromból. A mikor Annamária hozzám került adminisztrátornak, már szerelmes voltam Ludmillába. Mindkettőnknél elő volt készítve a válás, csak bizonyos formaságokra vártunk még. Pestre kértem az áthelyezésemet. Ügy gondoltam, hogy a fővárosban mégis könnyebb és nagyvonalúbb az élet. Ludmilla is boldog volt. Persze, nyugtalanította a sok huzavona, nagyon lassan mentek a dolgok és már nem bírt a férjével, aki állandóan zaklatta és könyörgött, hogy ne tegye szerencsétlenné. A hivatalban is baj volt. Annamária velem szemben tanúsított figyelmességét Ludmilla nem bírta elviselni. Féltékeny volt rá. Annamária szőke volt. Egy szőke szépség, halk szavú, csendes és rendet szerető. Nem is ezért neheztelt rá. Szebb volt, mint ő. Királynő volt, tele bájjal, kecses mozdulatokkal és uralkodással. Igen, jól mondom, uralkodni tudott. Nem szóval, csak magatartással. Ezt már Ludmilla nem bírta idegékkel. Ahol nem ő volt az uralkodó, onnan eligyekezett. És egy napon megjött az áthelyezésem. De csak az enyém, Ludmillát nem helyezték velem. Visszacsinálni már nem lehetett. Magam mentem, asszony nélkül. Aztán közbejöttek az ilyenkor szokásos akadályok és Ludmilla lemondott, megszoktam a fővárosi idegen’ környezetet és orientálódtam. Amikor családi ügyem rendezésére visszatértem, Annamáriával találkoztam. Láthatóan örült ennek a találkozásnak. Mindjárt meg is hívott az esküvőjére, még kifogásomat sem fogadta el, amikor elmondtam, hogy nem mehetek, hiszen nem hoztam »nászajándékot. — Jöjjön csak, Feri — mondotta — az első nászajándékot magától kaptam, amikor mint nőt, nem vett észre... Xzt hittem, hanyattvágódom, ott az utca kövezetén. O, én elvakult őrült! De azután megnyugtattam magam. Nem mentem el a menyegzőre sem. Igaz, hogy a szerelemtől elbutulva, nem láttam tovább az orrom hegyénél, de miért kell ezt most sajnálni? Hiszen végeredményben az Annamária is Mária! Nem igaz? A z idő múlásával lassan megnyugodtam. Egy évtized telt el Ludmilla hűtlensége óta, hol’van már a tavalyi hó?... Elmúlt fölöttem minden vihar. Teljes nyugalom és kiegyensúlyozottság vesz körül, már hosszú évek óta. Vannak az életnek apró szépségei, amelyek kitöltik napjaim. Néha egy ajándékba kapott házipapucs, vagy egy borotvafenő nagyszerű esemény és felmérhetetlen örömet okoz Munkahelyemen is elégedettek munkámmal, szeretek színházba, moziba járni és ezek kielégítik mai vágyaimat. És, hát egy-egy jó fekete... Tavaly azonban az történt, hogy kétheti jutalomüdülésre Németországba utaztam. Feleségem felkészített minden jóval. Háziszalonna jó nagy darab, csakúgy lapult a bőröndöm alján, mint a fél rúd szalámi, és egyéb hazai jók. Keresztülutaztam Németországon, fel egészen északra, a Balti- tenger szigetére, Rügenbe. Szép volt az út és isteni a tenger, Őszintén meg kell mondanom, nem láttam még tengert. Mint az értelem nyiladozó gyereket, engem is minden érdekelt, mindent látni akartam. Félnapokat csavarogtunk a tengerparton és hallgattuk a tenger mormolását, a habok zúgását. Este kiültünk az üdülő erkélyére és onnan hallgattuk a hajósok dalát. Szép volt, felejthetetlen. Csak a koszttal nem voltam megelégedve. Ezek a német polgárok nagyon kevéssel beérik. Valami társasjáték folyt akkor este, amikor valaki paprikát, paradicsomot tett az erkély asztalára. Zseniális ötletem támadt. Elővettem a jó háziszalonnát és azt mondtam: — Lecsót csinálunk! Bejelentésemet általános helyeslés követte. Kevéssel a szalonna darabolása és a hozzávalók elkészítése után, megjelent a gondonoknő egy zománcos edénnyel, a lecsókészítéshez. A nő szőke, fejedelmi, ragyogó volt. Majd három napon át utaztam Németországon keresztül, de ilyen elbűvölő nőt nem láttam. Egymásra néztünk, tekintetünk találkozott, és arra gondoltam, hogy ezt az ismeretlen, gyönyörű nőt Máriának hívják. Tudj’ isten, miért jutott ekkor eszembe, hiszen már egy évtized óta nem foglalkoztatott idegen nőknek a megjelenése, és különösen a neve. Szóval, nem tudom, mi történt, a tenger, a levegőváltozás és hát az egész miliő, a megváltozott környezet, de határozottan tudtam, hogy ez az előttem álló nő, akit életemben most látok először, az Mária. Tévedtem. Marianna volt. Ilyet még nem ismertem, legyen hát Marianna, de mégiscsak Mária. Nagyszerű hangulat kerekedett. Zene, tánc, sör, és magyarázkodás. Ki mit tudott, azt mondta. Nem tudom, hányadszor dadogtam már el a Lorelei-t, de mondtam rendületlenül. Marianna közvetlen mellettem ült és gyakorta és ( felváltva mondogatta: gut, schön. Mint a sosem ettek estek a lecsónak, nem győzték dicsérni a jó magyar eledelt és nem győzték rá inni a jó bajor sört. En nem ettem. Kissé borzongtam. Valami félelemérzés szállt meg. Lassan elfogytak a vendégek. Kettesben maradtunk Mariannával. Mi ketten és a végtelen tenger az örökös nyugtalanító morajával. Megfogta a kezem és szinte átérződött forró, puha kezén szívének izgatott lüktetése. Álltunk szótlanul, néha megcsobbant a víz és mintha valahol messze vinnyogna egy fészkét kereső madár. Hazaérkezésemkor a huszonöt éve kötött reverzálist ■■ érvénytelenítettem. Ezentúl szabad kelkáposztát 'őzni Margitomnab.
