Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-09 / 211. szám

1962. szeptember 9., vasárnap NÉPÚJSÁG 5 KOVÁCS ENDRE: I. Az előszél csalóka őszintén be kell vallanom, hogy eddigi önéletrajzaim és útlevélkérelmeim hamis ada­tokat tartalmaznak a külföldi rokonokat illetően. Eddig ugyanis minden alkalommal „büntetőjogi felelősségem tu­datában” jelentettem ki, hogy külföldön élő rokonaim nin­csenek. Ezen a nyáron azonban meg­győződhettem róla, hogy mind­ez szintisza hazugság, hiszen egész országra való rokonom van kies északon, a Finn- és Botteni-öböl szögletében, az általuk Suominak nevezett földön, amelyet 60 ezernél több tó tarkít s alig négymil­lió lakosnak ad megélhetést, így tehát, bár a hivatalos pa­pírokon turistautazás szere­pelt, mégis rokonlátogatásra indulhattam. Az utazást meg­előző napokban éppen ezért fölöttébb hitetlenkedve fogad­tuk a különféle intelmeket, amelyek mindenképp keseríte­ni akarták a rokoni viszont­látás várható örömeit. Az intelmek pedig emígyen kezdődtek volna, ha éppen a Kalevala egyik hőse, Lernmin- kejnen anyja fűzi szavakba. „El ne indulj, ó te árva Innen a fagyos világba, Pusztaságos Pohjolába..," Mivel azonban az Utazási Iroda tolmácsolta az aggályo­kat, meglehetősen j prózaian szóltak. — Könnyen előfordul, hogy hideg fogadtatásban lesz ré­szük, tehát jó lesz átvedler.i az itthoni 35 fokról a 10—15 fokos mélyhűtött levegőre... Az ennivaló felér a nálunk al­kalmazott legszigorúbb diétás koszttal (fűszer és zsír mellőz­ve) ... tanterem lesz a szállá­suk... tenger a mosdótáluk... a két jó lábuk pedig a villa­mos — mert ne felejtsék el, hogy önök turisták. — S ezt a Hét lábat — fűz­ték még hozzá — még arra is fel kell majd időnként hasz­nálni, hogy lehagyják futás­ban a huligánokat, akik (meg­lehet) rájuk akarják majd erőszakolni tenyerük cseppet sem édes simogatását. Mindezeket előrebocsátva feltették a kérdést: — Van-e, aki viasza akar fordulni? Bennünk azonban erősebb volt a rokoni szeretet és a kí­váncsiság, minthogy lemond­tunk volna a szép utazásról, így tehát teljes létszámmal gördült ki a vonat Finnország felé a Keleti-pályaudvar csar­nokából. Hosszú volt az utazás, hi­szen a Szovjetunión keresztül igyekeztünk elérni a rokonsá­got, s hogy hasznosan teljen az idő, „ismerkedtünk” távoli nemzettestvérünk múltjával, jelenével. Idéztük történelmünket amelyben sok hasonlóság ta­lálható a miénkhez, ismerked­tünk a jelennel is, hogy tud­juk, mivé lettek több ezer éve északra szakadt véreink. Szegényes ismereteinkből az telt ki, hogy Finnország Euró­pa legvadregényesebb országa ahol az erdő az úr és az a húsz kapitalista család, amely kezében tartja az ország gaz­dasági életét. A kivitel 75 szá­zalékát a faipar termékei te szik ki s a mezőgazdaság ter­melése nem képes kielégíteni még a gyér lakosság szükség­leteit sem — tekintettel a zord évszakokra. A lakosság jelentékeny része — idéztük továbbá — a városokban ke­res megélhetést. Talál is. Aztán igyekeztünk kiigazod­ni — teljesen reménytelenül — a politikai pártok és ifjúsági szervezetek szövevényén, ame- ■lyeket tucatszámra sorolhat­nánk, de végül is abbahagytuk azzal a reménnyel, hogy majd az első rokoni összeborulásnál úgyis kiderül, kiben mi lakik. Am ezzel még várni kellett. A vonat még messze járt Finn­országtól, s egyelőre a kis Gloviczki Peti kezét figyeltük (bizonyára ismerik őt, a Ki mit tud?-műsor kis bűvészét), nehogy csaljon az ultinál, s a hiányzó piros ászt ne a zakója ujjából húzza ki. Megállapítot­tuk, hogy Peti bűvésznek jó, ám ultizónak kevésbé. Már Kievnél azoknak a márkáknak az elvesztésénél tartott, ame­lyeket még csak Finnországban kapunk kézhez. Vigasztalták. — Nem baj, Petikém, majd varázsolsz helyette. Meg kell vallani, ezt a tit­kot mi is szívesen ellestük volna Petitől. Az efféle keser­veket azonban feledtük, mikor a Szovjetunió városaiban való­ságos miniatűr világifjúsági ta­lálkozóknak voltunk részvevői. Csapon volt a „főpróba”. Be­melegítettek a fotósok és Hackí Tamás, a füttyművész, learatta az első külföldi babért, mások Hacki Tamás, a kis füttyös fellépése átütő sikert a Kárpát alji lányok jelvényeit és a vele járó puszikat. Lenin­grad ban ugyanezt megismétel­ve vigadtunk, Viborgban pedig már a térdünk kopott a pere- nyicázástól. Csodálatos hangu­latú, káprázatos, jókedvű talál­kozók voltak ezek. Azt mond­tuk rá: ez már a VIT előszele. Később, persze, módosítani kel­lett ezen a megállapításon. Hogy miért? Az majd a későbbiek­ben kiderül. Befutottunk Vainikkala finn határállomásra. Néhány vonat­ra várakozó utas integetett fe­lénk és az ott veszteglő afrikai és más nemzetségbeli fiatalok emelték kezüket „druzsba” jel­zésre. A vágány mentén egy finn fiú rokoni üdvözlésként játszott a harmonikáján: „Aká­cos út...” Ez a fogadtatás ak­kor egy kicsit lehűtötté a kedé­lyeket, mert korántsem volt olyan káprázatos, nagyvonalú, mint amilyent a Szovjetunió­ban tapasztaltunk. Csak ké­sőbb értettük meg, milyen szép gesztus volt ez az üdvöz­lés, mondhatni hősies cseleke­det azoktól a fiataloktól, akik munkájukat, jövőbeni boldog, ságukat is félretéve, kijöttek oda az állomásra, bennünket, rokonokat és ismeretleneket köszönteni. Az út felejthetetlen volt a fővárosig. Pontosabban a táj A sokszor megénekelt végelát­hatatlan fenyőferdők, köztük a zöldeskék tavak sokasága, a jégkorszakot idéző kopott grá nitsziklák, az erdők közé re­mekelt takaros kis tanyák, fes­tői faházak, az apró boglyák, nadrágszíinyi zöld vetések. Sokat akartunk látni és Hel­sinkiig jóformán ennyit lát­tunk. Mindez, persze, megra- gadóan szép és váratlanul új volt, mint maga a finn fővá­ros, ahová kora éjszaka meg­érkeztünk. Megilletődve fog­tuk kofferjainkat és a majd háromezer kilométernyi utazás fáradságát érezve, kókad­tan vonultunk el a fogadá­sunkra össze­gyülekezett de­mokratikus ér­zelmű finn fia­talok és idő­sebb emberek sorfala előtt., akik békét és barátságot él­tető felkiáltá­sokkal, feszti­vál-kendőket lobogtatva, csókkal és vi­rággal fogad­tak. Már ekkor ott, a vasútál­lomáson érez­tük, valami fe­szültség remeg a levegőben. Hiányzott az a kötetlenség, jó­kedv, csapongó öröm, amely­ben részünk volt utazás köz­ben, s amelyet reméltünk, vár­tunk a világ első külföldi ifjúságának hozott. szállásadó vá­rosától is. Míg ezen elmélkedtünk, az autóbusz már robogott ve­lünk a tajvallachti iskola felé, amelynek tantermei adtak fe­delet számunkra és ... az el­ső, keserű meglepetést is. Az iskola környékén zászlót len­gető, kiabáló csapat fogadott. A zászló amerikai volt s min­den bizonnyal a pénz is, amellyel ezeket a fiúkat elle­nünk heccelték. Zajongó cso­portjukra ügyet sem vetve vé­geztük el a honfoglalást észa­ki rokonaink adta szállásun­kon. Az incidens, amely érkezé­sünkkor lezajlott, elűzte az ál­mot, fáradságot és felborzolta kíváncsiságunkat Néhányan felfedező útra indultunk a fe­hér helsinki éjszakában. Hetvenöt és fél millió forint sorsa Hetvenöt és fél millió fo­rint. Nagy összeg, az első pil­lanatban talán fel sem tudjuk fogni gyakorlati jelentőségét. Hétszáz családi ház ára. Es mennyi mindent meg lehetne valósítani ilyen összegből. Ép­pen arról van szó, hogy igé­nyeink növekszenek, céljainkat az eredeti terminusnál hama­rább és nagyobb biztonsággal el akarjuk érni. De van egy másik mozgató erő is. Párt­kongresszusra készülünk és hagyománnyá vált, hogy ezt a nagy eseményt szervezettebb, jobb munkával ünnepeljük. Megyénk ipari dolgozói 75 és fél millió fofint értékű felaján­lást tettek a kongresszus tisz­teletére. Hol tartunk jelenleg, adott szavunkat hogyan váltjuk va­lóra és milyen akadályokat kell legyőzni — ezekre a kér­désekre várnak választ a mun­kásak és műszakiak, a terme­lés egyszerű közkatonái. Első és legfontosabb ered­ménynek azt tekinthetjük, hogy üzemeink dolgozói lelke­sedéssel és bátor lendülettel tettek felajánlásokat a kong­resszus tiszteletére. A vállalá­sok többsége nem a tervek mennyiségi túlteljesítésére irá­nyult, hanem az önköltség csökkentésére, a technológia korszerűsítésére és a baleset: veszély elhárítására tettek ja­vaslatokat. De a dolgozók len­dületét nem mindenütt követ­te a vezetők lelkesedése. Külö­nösen az első negyedévben ta­pasztalhattuk ezt. Túlzott óva­tosság és bizonytalanság, a „majd meglátjuk” elve érvé­nyesült, sok üzemben nem volt gazdája a munkaversenynek, kevés kezdeményezés mutatko­zott a vezetés színvonalának emelésére. Ezekre a hibákra mutatott rá az MSZMP Heves megyei Pártbizottságának leve­le, amelyet az üzemek párt-, szakszervezeti és gazdasági ve­zetőihez írtak. És ahol a mun­kások kezdeményezéseit a ve­zetők céltudatosan támogatták, a műszakiak aktív részt vállal­tak a munkaversenyberi, c't az első féléves eredmények bizta­tóak. Megyénk ipari üzemei 2,8 százalékkal termeltek többet, mint az elmúlt év azonos idő­szakában és a tavalyihoz ké­pest 5 százalékkal emelkedő* I az egy munkásra eső teljes tér- melési érték. Nehéz feladatok előtt álltunk, de győzött a munkások terem­tő ereje, akarata és lelkesedé­se. A kongresszusi munkavál­lalások teljesítésében — a fél­éves adatok alapján — élen jár a Mátravidéki Erőmű, a Hajtó­műgyár, a Szerszám- és Készü­lékgyár és a Mátravidéki Szénbányászati Tröszt. A vál­lalások 39 százalékát teljesítet­ték megyénk üzemei. 39 száza­lék. önmagában rideg szám­adat, de mennyi erőfeszítést, céltudatos tervező munkát, aka. ratot és lelkesedést takar. K’ lehet-e százalékokban, vagy a termelési érték millióiban fe­jezni azt a gyarapodást, ame­lyet a tudat formálása jelent? A munka hevében és a sikerek fényénél új embertípus ková- csolódott. a szemünk előtt *- napjainkban alakul a szocia­lista embertípus. Hatszázhet- venkilencre szaporodott a szo­cialista brigádok száma. Szólnunk kell a lemaradók­ról is. A Váltó- és Kitérőgyár­tó Üzemi Vállalat 4,5 milliós felajánlásából csak 370 ezer fo­rint értéket teljesített, a gyön­gyösi Vas- és Fémipari Válla­lat 120 ezer forintból semmit sem teljesített és a Mátrai Fémművek 8 milliós felajánlá­sa a félév végéig csak ígéret maradt. Nem feladatunk és cé­lunk, hogy az objektív akadályo­kat és a lemaradás személyi okait most mérlegeljük. Reméljük, az érintett üze­mek, brigádok és munkások megteszik ezt. De vajon a vé­letlen műve, hogy a tervtelje­sítéssel és a vállalások teljesí­tésével ott maradtak le, ahol a mozgalmi munka gyenge, ahol magukra hagyták a mun­kásokat, nem tartották meg rendszeresen, vagy csak for­málisak voltak a brigád- és termelési tanácskozások, sőt a taggyűléseket is „elhalasztot­ták” egyszer-kétszer. Csoda-e, ha ilyen körülmények között a dolgozók nem ismerik a vál­lalat belső problémáit, az erők szétforgácsolódnak, a munká­sok lendülete megtörik, ella­posodik a verseny? Még egy hiányosságról szól­ni kell, azért, mert régikeletü és, sajnos, majdnem általá­nos. Munkásaink dicsérendő felajánlásokat tettek, az ered­mények miatt sem kell szé­gyenkeznünk, mégis, a válla­lások teljesítése késedelmes és elavult. Keveset tettek — kü­lönösen a tanácsi vállalatok­nál — a nyilvánosság széles­körű megszervezésére. Sokan nem tudják, vagy ha tudják, nem tartják be, hogy a kor­mány és a SZOT utasítása sze­rint a munkaverseny értékelé­se elsősorban a gazdaságveze­tők feladata. Sok üzemünkben üresen ásítanak a versenytáb­lák, nem becsüljük, nem nép­szerűsítjük kellően a legjobb dolgozókat, keveset 1 tettünk még az eredményes munka- módszerek elterjesztésére. Az idő sürget, három hónap és 21 nap van hátra mindösz- sze ebből az évből és közele­dik a kongresszus időszaka is. Megyénkben már javában folynak a küldöttválasztó tag­gyűlések és ezzel elevenebi} lett a pártszervezetek élete, fokozatosan növekszik a pár- tonkívüli dolgozók érdeklődé­se, aktivitása. Fogjuk össze az erőket, mérjük fel újra a le­hetőségeket, támogassunk min­den helyes kezdeményezést. A területi pártszervezetek és a szakszervezet fokozottabb el­lenőrzésére, segítségére van szükség, hogy javuljon az üze­mek gazdasági és mozgalmi munkája, s akkor minden cél­kitűzésűnket elérjük. Dr. Fazekas László Két mázsálás — némi tanulsággal Következő rész: Rokonközeiben (VI ikófalván történt az eset, de már Bél­apátfalván is felháborodott hangon beszélnek róla a termelőszövetkezet tagjai. Érthető, hogy a sértettek körében még ke­vésbé csendesedett a felháborodás hulláma, bár jó néhány nap telt el az események óta. De lássuk a történteket, mi váltotta ki Mikófalva lakosságának és a környékbeliek­nek felháborodását? A mikófalvi Kossuth Termelőszövetkezet vezetői és tagjai vágómarhákat adtak át az Állatforgalmi Vállalatnak. Mint ilyen eset­ben szokásos, előzőleg a termelőszövetkezet tagjai meggyőződnek róla, hogy az állatok elérték-e már a megállapított súlyt, ezért az átadás előtt lemérték a hízómarhákat. Amikor az átvételre került sor, az egyik üszőnél fölöttébb tanakodott Kovács Ferenc, a termelőszövetkezet elnöke. Miként fogyha­tott ez az állat egy nap alatt 25 kilót? Az állatforgalmi átvevője ugyanis az előző na­pon mért 440 kiló helyett 415 kilót írt fel tényleges súlyként. Mivel a két szám nem egyezett, újból a mázsára vezették a kérdéses állatot, s akkor már többet mutatott a mázsa. Nyilvánvaló volt tehát, hogy a mázsa első esetben a ter­melőszövetkezet kárára „tévedett”. Molnár Béla felvásárló, felháborodva azon, hogy az elnök szóvá mer tenni 5—10 kilós súlykülönbözetet, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal pocskondiázta az elnököt, vé­gül megfenyegette, hogy a legközelebbi átvé­teleknél úgy kitol a termelőszövetkezettel, hogy nem lesz kedvük többet szóvá tenni ilyen apró „tévedéseket”. Mindez hat termelőszövetkezeti tag előtt, az állatorvos és más jelenlevők füle halla­tára zajlott le, s a termelőszövetkezet elnöke joggal érezte magát önérzetében megsértve, A termelőszövetkezet tagjai pedig azon hábo­rodtak fel, miként fenyegetheti őket azzal, hogy az átadásra váró újabb 40 hízómarhá­nál visszaadja majd a „kölcsönt”, megkáro­sítja a szövetkezet vagyonát. Ebből az esetből levonható némi tanulság. Szeretnénk, ha a közös gazdaságok vezetői és tagjai ezt az esetet nem arra használnák fel, hogy egy ember helytelen viselkedése alapján általános következtetéseket vonnának le a felvásárló vállalat munkájáról, hiszen az Állatforgalmi Vállalat fontos szerepet tölt be az ország rendszeres húsellátásának biztosí­tásában, s a lehetőségekhez képest, mindig figyelembe veszi a közös gazdaságok érdekeit. Mindenesetre a felvásárló vállalatok dol­gozóinak is jó tanulságul szolgál ez az eset, hogy feladatuk ellátása közben nem hagy­hatják figyelmen kívül a termelőszövetkezeti tagok önérzetét, a közös gazdaságok érdekeit. A felvásárló vállalat vezetői is levonták az esetről a tanulságot, s gondoskodtak arról, hogy Molnár Béla felvásárló ne rövidíthesse meg a mikófalvi Kossuth Termelőszövetke­zet vagyonát a legközelebbi átvételnél, s más esetben se kerülhessen sor hasonló inci­densre. K. E. — Szervusz, Kajevác — kö­szöntem rá régi ismerősömre, Kajevác Tihamérra, akit már hetek óta nem láttam, s bár hiányozni nem hiányzott, de az illem legalábbis ezt az örö­met diktálta. — Szervusz, kérlek — fa- nyalgott rám, s mielőtt meg­kérdezhettem volna, hogy van a kedves családja, felesége, két hozzá hasonló szép gyer­meke, anyósa, nagynénje és reumája, szó nélkül faképnél hagyott. Nem értettem! Ez a Kajevác olyan volt, mint az ökörnyál, ott úszott, lebegett mindenütt a levegőben, ráfo­nódott az emberre, beszélt, fe­csegett és untatott. Kajevác volt az, aki helyreállította az ember hitét saját magában: mégiscsak akad egy ember, aki alázatos velem szemben, akinek én is vagyok valaki. S most itt' van, ni: én kö­JHilwi kös/Jiu DCa jeoáe... szönökr előre, mert a szívem most tele van jó szándékkal az emberek iránt, mert Mar­góka kijelentette, hogy szeret és engem szeret és ez a Kaje­vác szó nélkül továbbáll. Szó nélkül, de fennkölt pofával? Csak nem léptették elő? Két nap múlva tudtam meg: autót vett. Egy kaszttal fel­jebb lépett és ülve is maga­sabbnak érzi magát nálam, aki áll, mert én bőrtalpú futómű­vön, míg ő légkamrás gumi­kon közlekedik. Ö beül a ko­csijába és a nők megfordul­nak utána, én belépek reggel a cipőmbe és megfordulok a nők után. öt megkérik egy kis s étakocsizásra, amit vissza­utasít, engem nem kérnek meg semmire és így mégvisz­sza se utasíthatok senkit és semmit. Ö utálja a modern kor technikáját én csak a bű­zét nyelem. Őneki jogosítvá­nya van arra, hogy engem el­üthessen, nekem jogom van kijelenteni, hogy azért a gya­logos is ember — amíg él. Napokig meditáltam ma­gamban az élet igazságtalan­ságain, amelyeken a szocializ­mus építése sem tudott még segíteni, csak Kajevácon, hogy kocsija legyen, de a kocsin még nem hogy karosszériás négy kerekének meg én le­gyek a vezetője, amikor... igen... amikor újra találkoz­tam Kajeváccal. Illetőleg ö ta­lálkozott velem ... — Szervusz, édes barátom, de régen láttalak és mi­Lakásépifkezés Bulgáriában lyen jó színben vagy... Hiá­ba, akinek nincs gondja, mert! van tehetsége és, ha van is, gondja, azok sem mindennapi ( gondok, ugye, azok... — da-2 rálta, fecsegte dicshimnusza-1 SZÓFIA (TASZSZ): A Bol- mat. 5gár Népköztársaságban 1944. — Mi van? — kérdeztjemfév végétől 1961. végéig össze- meghökkenve, aztán gyorsan}sen 618 410 új lakóházat épí-i körülnéztem... — Gyalog?* tettek — ezek közül mintegy Hallottam, kocsit vettél? ^ötszázezret a falvakban. —Hagyjad — intett Kaje-l Az ezer főre számított la­nde szerényen. - Két kásépítkezés tekintetében összetörtem, meg szerencse,4 , hogy csak a kocsit... S annyi* Bulgaria ma az első helyet pénzem meg nincs, hogy rend-> foglalja el Európában, meg- behozassam... Merre mész?ie\őzve az olyan fejlett tőkés Igazán örülök, hogy veled le *országokat is, mint Anglia, hetek, ez nagy megtisztéltetés . , számomra - mondta és há-. Olaszország és Ausztria. rom órán keresztül talpalt1 Az idén még 1 112 000 négy- mellettem, gyalog. Pedig sem- zctméter lakóteret, a negyedik mi dolgom nem volt, de men- ötéves terv esztendeiben (1961 tem, hogy jöjjön velem, hogy —65.) ped'g 7 619 000 négyzet- megtanulja, mi a gyalogosok > méter lakóteret bocsátanak a istene... (egri) Sdolgozók rendelkezésére. (MTI)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents