Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-09 / 211. szám
6 NÉPÚJSÁG 1962. szeptember 9., vasárnap MÓRICZ ZSIGMOND Húsz éve halt meg u magyar kritifeai realista irodalom legnagyobb alakja. „Ha a lehetetlent nem tudtuk lebími, Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.” (Ady: Levélféle Móricz Zsigmondhoz) Nem tudták lebírni a lehetetlent: a szegénységet, a nyomorúságot, a Csák Máté földjét: a hárommillió koldus és a „kivilágos kivirradtig” tobzódó vad úri tatárok Magyar- országát. Nem tudták lebírni: de pontosan feltérképezték. Nem tudták meggyógyítani ezt a beteg országot: de egy élet munkájával megismerték ezer sebből vérző testét. Móricz Zsigmond regényei, elbeszélései, publicisztikai írásai: diagnózisok a beteg országról. Művészi diagnózisok: a magyar kritikai realista irodalom csúcsai. A diagnózis még nem recept, még nem „gyógyír”. A nagy író nem találta meg a helyes „gyógymódot”, vagy ahogy az iskolában tanítják: a „kivezető utat”. De az ország, amely rálépett erre az útra: bizalommal fordulhat Móricz Zsigmondhoz, ha meg akarja ismerni tegnapi önmagát. Egy ilyen asszonyt parasztasszonynak kell mondani, pedig ugyanolyan ruhában jár, mint más asszony, mint a hentesné, vagy a ko- vácsné, vagy a tanítóné. Slafrokszerű, egybeszabott, sötét kis ruha, de a feje kendővel van bekötve, s ez már maga mutatja, hogy alacsonyabb rangja van. Ha a tanítóné beköti a fejét, úgy köti, mint nyáron a strandon szokták, feldobva a kendőt a feje búbjára. De Magdus gondosan és becsületesen az álla alatt köti, s jól behúzza a szemébe. Vagyis paraszt. Különben sem hasonlít a helybeliekhez. Nem is szeret érintkezni velük. Lenézi ezeket a szégyenteleneket, akik órák hosszat állnak a boltban, vagy az utcán, ha találkoznak, és folyton szólják, szapulják egymást, és nem dolgoznak, nem spórolnak, csak szórják a pénzt. Magdus nem beszél arról, akik itt élnek körülöttük. Neki annyi elmondani- valója van a múltból, hogy nincs is ideje ezekkel az idegenekkel foglalkozni. Bármikor, bárki állítja meg, elmosolyodik és szinte folytatja, ahol éppen abbahagyta az emlékezést magában: rögtön Erdélyben van és mondja, mondja az erdélyi eseteit, amik vele voltak. De már nagyon régen él Magyarországon, a román betöréskor menekült el, és többet nem ment vissza. Miért? Mert az ura otthon volt, és az urával még ma sincs jóba. Nem is akarja látni többet, inkább magában tölti el az életét. Mindig csodálkozom rajta, hogy egy asz- szony így meg tud haragudni valakire. Mit véthetett neki az élettársa? Bizonyosan azt, hogy nem voltak összevalók. Magdus nagyon spórolós, talán az meg pazarló volt. Mert itt dől el az együttélés ügye. Hajdúszoboszlón akadt össze a mostani urával. Gáborral, akit a tisztje vitt el oda kubikosnak. Ö meg ruhatárosné volt. Régen volt ez, még huszonegyben, már huszonegy éve. Gábor közben hazajött télére, s minden télen daliásabban nézett ki. Neki is volt itt felesége, de ő is rosszba került az asszonnyal, azért ment el idegenbe, Szoboszlóra. Mesz- szebb volt, mint az orosz front, ahol három évet töltött. A felesége kofa. Hajón lakik, hajón hál, strózsák, mondta Gábor megvetően róla, s nem volt hajlandó vele még egyszer összeköltözni. Különben fia is volt, lánya is, azokat is elvette a strózsáktól. Mert ez a másik, ami a házaséletet megrontja! Maga tartotta, maga nevelte, maga is adta férjhez, s maga házasította ki a gyerekeket. A fia vele kapált, a lánya vele kötözött. Napszámos emberek voltak, akiknek a két tenyerükön a kenyerük. Aztán a fiút mesterségre adta, péknek, mert ő is azzal kezdte, pék volt, de csak három napig, mert a sósperecet megette, ahelyett, hogy eladta volna, s ezért a pék nagyon megverte. Ö pedig nem a pékség kedvéért ment erre a mesterségre, hanem a sósperecért, tehát, ahogy gondolta gyerekfejjel, ha nem lehet perecelni, jobb lesz innen elszelelni. De most már tudja, hogy a pék az jó mesterség, annak az ajtaja alatt mindig sort állnak az emberek, így a fiát komolyan beszerződtette a legközelebbi kisvárosban a pékhez, s az ott ki is tanult, ember lett, ő adott neki ötven pengőt, mikor felszabadult, hogy önállósíthassa magát. Azt az ötven pengőt is kölcsön vette fel, s két esztendeig dolgozta le. így a gyermekeivel jó viszonyban volt mindig. Tudtak együtt nevetni, enni-inni, jól érezték magukat, ha összeültek. Akkor hozta el Szoboszlóról Magdust. Ez rettenetesen feltűnt a gyerekeinek, és rettenetesen rossz néven vették, hogy az apjuk félrelépett. Nem is értették, mitől bolondult meg. Magdus kis, sovány, ráncos, száraz székely asszony. Gábor nagy, derék, kövéres. vidám magyar. Mire kell ennek az a szikkadt oldalborda? De arra meg nem gondoltak, hogy jó ember, neked is kell valaki, aki tisztába tegyen, meg gondozzon, meg gondoskodjon rólad. Soha ennek a Gábornak tetűje se volt, hát egy férfi kezében nem maradt meg a pénz, mert elkérik tőle a gyerekei. Most, hogy beült a székely asszony hozzá a semmibe, mindjárt lett valami körülötte. Lett ám, mert nem adta oda a gyerekeinek többet. Pedig azokra is ráfért volna, mert igaz, hogy a lánynak iszonyatos szorgalmas ura volt, a fiúnak is rettenetes takarékos felesége lett, annál jobban észrevették azt a sok kicsit, amit az ember nem szokott félre tenni, hanem azzal spórolja meg a saját keresetét. És mégsem az volt a nagy baj, hanem az, hogy egyszerűen nem állották egymást. Magdus úgy felbőszítette a gyerekeket azzal, hogy el mert jönni egy fürdősné ide, és be mert hit nélkül telepedni egy családnak a kellős közepébe, hogy nem lehetett a gyerekek előtt kimondani a nevét. Már szétrobbanták a dühtől. Pedig Magdus ébredéstől elalvásig csak segített. Mert az asszony mindenhez értett. Értett a kerthez, a baromfihoz, a tehéntartáshoz: — Én is neveltem gyönyörű üszőket meg teheneket — mondta kérdezetten —, de babbal neveltem őket, csak úgy fénylett a szőrük tőle, szinte tükröződött a testük. Hej, de szép is volt az a gazdaságom, tizenöt—tizenhat litert fejtem tőlük háromszor napjában, a babnak mázsája volt három forint, a tejért meg kaptam egy hónapban egy pár száz forintot. Meg sok lóherét vetettünk, abból termett ki a sok hadikölcsön. Ha elkezdte Magdus az ilyeneket, a lány elfordult, és véresre harapta a száját, hogy ne ordítson rá, hogy hallgasson, vén disznó, ne repessze meg az embert. Pedig Magdus két év alatt kicsinálta, hogy házat vettek, s akkor külön költözött Gáborral. Hogy miért nem esküdtek meg? Hát nem lehetett elválni, s nem lehetett semmi okmányt beszerezni. Nem is válaszoltak a románok. Még azt se tudta, él-e hát az ura, vagy nem? A tejet mindig maga hordta szét Magdus, és ahol volt kivel, azonnal meg is állott és szapora nyelvével darált, darált, és leplezetlenül, és azon a jó székely szabadszájú módon minden legkisebb titkot is elmesélt, még azt is. hogy az unokák azt mondták, hogy kikergette őket a szőlőből. Bizony, öt—hat év múlva már egy darab ritka, ócska szőlője is volt, s már befogta Gábort, hogy felrigolózza és újat ültessen tavaszon. Pedig ő dehogy is kergette ki a gyereket, csak éppen azt mondta nekik: „Kis csibéim. Ugye, ilyenkor jó eljönni szőlőt szemelg'etni, nahát akkor legyen jó olyankor is, mikor kötözni kell!” Ebbe nincsen semmi sértés, ugye? Abba van a sértés, hogy a vő még csak egy szekér ganét se hozott a szőlőre, de még azt se teszi meg, hogy ha ő vesz egy domb trágyát, azt legalább felhordaná az apósának. Ebből is lehet látni, hogy a viszony a családban nem volt valami meleg. De ezzel telik el az emberi élet. Van a munka, amit végezni kell kinek-kinek, s közben valamilyen köze van a jobbfelőli szomszédhoz, meg a balfelőlihez is, meg felfelé a szülőkkel, lefelé a gyerekekkel: ez az élet. Hanem azt mégis mindenki megsokallotta, különösen, akik minél távolabb voltak a helytől, hogy egy reggel a fiú fejszével jött rá a Magdus ajtajára, hogy ha rögtön el nem takarodik a faluból, mindjárt agyon veri. Nem verte agyon, nem lehet azt mondani, inkább egy ujjal se nyúlt hozzá, de tanú van elég, hogy ordított, végighallatszott az egész utcán, hogy agyonveri. — De nem bánnék semmit, hanem ez a mihaszna ember, az egy szót se szólott. Ott volt, a fát vágta hátul, de nem jött előre, hogy ő verje agyon azt a bitang fiút miattam.. Hát ki gondozza, ki istápolja, ha nem én? Hát nem meg kellene nekik csókolni a kezemet, hogy az elesett apjukat én tartom olyan jó renden, hogy negyvenévesnek se látszik. Szidást érdemiek én azért őtűlük? Hogy fejszét fogjon rám? Nem kellene nekik engemet a két tenyerükön hordozni...? S még könny is ott folydogált a két szeme sarkából le a sovány arcára. Mert az arca is csak attól soványodott meg. hogy annyit dolgozik és furton-fúrt, szakadatlan. Még míg jajveszékel és panaszkodik, azalatt is oly takarosán végzi a munkáját, mintha dúdolna és kacagna, akkor se tehetné alaposabban. De legyen hála a magyarok istenének, most két esztendeje Magdusnak is megnyílt az út az okmányai után. s a jó Isten hozzá még oly kivételesen irgalmas és kegyelmes is vott hogy kisült, hogy a rossz ura már hat évvel ezelőtt meghalt, valahol Besszarábiában. így szabad lett, írtak a papok, küldtek a papok mindent, ami kellett, és egy reggel azzal jött a kis pöttöm székely asszony, hogy: — Na, most már elmondhatom, hogy Gá- bomé vagyok. Már nem vagyok többet Magdus ... Magdus!... Tojok nekik Magdust!... Gábomé lett belőlem! Nagyon kedves volt, ahogy a gyerekek után füttyentett, s a slafrokjában úgy pörült egyet, mintha bő- és ugrós szoknya lett volna rajta. Gábor az áldatlan harcterületen nagyon okosan és nagyon nyugodtan viselte magát. „Elég, hogy kitartok mellette, a gyerekeknek azt kellene felvetni, hogy nicsak, apánk ez nekünk, az apánknak jót tesz az a rossz asz- szony. De, ha nem veszik szívükre, mit tehetek. Gyerekeim nekem ők. Az én vérem. Én is csak olyan lettem vóna, ha felgondolom, ha az apám így jár... mert ezen nem lehet segíteni; a gyerek, az gyerek, a még egymásra is féltékeny. Nézem a kis unokát, ha az egyiket felveszem, a másik is rögtön ordít, hogy őtet is. Egy se bírja el, hogy a másikat is szeressem. ök is csak így vannak: nem kell nekik, hogy én mást is... Eh...” És most történt az a borzasztó dolog, hogy Gábornak a lánya hirtelen meghalt. Az a szép, pompás fiatalasszony. Erős és Hét krajcár A szeméneik alig akart hinni. — Megvan — kiáltotta —, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy, kettő, három, négy, öt... Ot. Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő. Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt. Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle. Persze, ez kivételes munka, a pénz keresésétől nem lehet eltiltani senkit. Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingyárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet. Es akkor a homlokára csap az anyám: — O, ó, én. én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem. Es megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat. Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még. — Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van. Az én zsebem! Nojsz. azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi. Dealkonyodott és mi ott-IJ voltunk a hiánvos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok ép oly szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt! Nem volt más mit +enni, mint tiszta szívből kinevetni nyomorúságunkat. Es akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon, nagy siralmas könyörgést mondott. Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett. — Hagyja el, jó ember, — mondta — ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából. A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult. — Egy krajcár? — kérdezte. — Hát. — Adok én. — No, még a kéne, koldustól alamizsnát. — Hadd el lányom, nékem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa föld. Avval minden jó lesz. Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött. — Na, hála légyen — szólt az anyám — szaladj hát. .. Ekkor egy pillanatra megáll, aztán nagyot, nagyot kacagott. — Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajam sincs. Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás, és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre. Ver volt. az ő drága, ’ szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud. kedves és a fogait is megcsináltatta már. Három gyönyörű gyereket hagyott itt. És itt hagyta a házat, éppen karácsony előtt. Most mi lesz azzal a házzal, ki gondozza azokat a gyerekeket? ... Magdus?... Magdus elment volna, de a vő azt mondta, hogy inkább megdöglik az összes gyermekeivel, minthogy az az asszony betegye a lábát aki a feleségének egész életében annyi mérget és rosszat csinált. Próbált titokban küldeni valamit, de ahogy a vő megismerte, hogy székely pogácsa — még azt is másképp csinálják a székely asz- szonyok —, kivágta, s nem engedte, hogy a gyerekeki megegyék, hiába szeretik. Sokkal nagyobb erők működnek a természet mélyén, mint sejtenők. Ezeknek az erőiknek a hajtása volt, hogy Szilveszter éjszakáján Gábornak is meg lehetett hallani a hangját. Kirúgta a feleségét, még a sámlit is utána hajította. — Kétszáznegyven pengőt teszek a zsebembe. Elmulatom. Messziről hallatszott a hangja. — Minek nekem ezt az asszonyt idehozni? Ez fogja elzabálni az én vagyonomat? Inkább elmulatom! Igen, mert fordulat történt. Magdus, nemcsak az okmányait kapta meg, hanem a lányát is, aki már egész megöregedett székely földön, s azt is elhozatta, s Gábornak az a gyanúja, hogy a felesége mindent ezeknek sinkófál el... Hát beleszólhat ebbe az emberi ész és hatalom? A keretek fölbomlanak, s új keretek állnak elő, de a régi sejtek vonzása erősebb, mirt az újonnan egymáshoz kerülteké. hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a pénz nagyon kényes, csínján kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te, nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csdgai- bigahéjából. Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. Ee a csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt. Pénz bácsi, gyere ki, Ég a házad ideki... Azzal felfordítottam a házat. Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt. Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába. — Milyen kár — mondta —, hogy asztalunk nincsen Ha erre borítottuk volna ki, nagyobb lett volna a tisztesség, akkor lett vóna alatta. Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Ügy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valami pénzt, de nem tudott róla. He nekem fúrta valami az oldalamat. — Édesanyám, tudok én egy helyet, ahon van krajcár. — Hol, fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó. — Az üveges almáriumba, a fiókba vót. — Ó, boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne. Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiójába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna. — No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell Osztán ha ezt az egyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha \ a többi fiókba is lesz egy-egy. Hiszen, ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriam fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas. Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt. — Ez gazdag fiók — vót. Ennek sose volt semmije E meg mindig hitelbül élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. O, ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! — kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt. A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre. — Megállj csak — szólt hirtelen — mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájában lelek. A falba szegek voltak ver- ve, azon lógtak a ruhák. S csudák-csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. Tói rendelték azt az iste- “ nek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás .íallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt, az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, miikor inkább volna oka sírni. Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ö sem dicsekszik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz. És az is igaz, hogy soha már én e jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyerekségem e pár esztendejében. Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édes- deden tudott nevetni, hogy a könny csörgött a végén a zeniéből, s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta... És még ő sem kacagott úgy soha, mint amikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban. .. a többi nehezebben került elő. Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám. El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva: — Elbújtak. — Micsodák? — A pénzecskék — szólt félkacagva az anyám. Kihúzta a fiókot. — Gyere osak, kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut krajcárkák. T eguggoltam a földre, úgy lestem, nem bú- vik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami. összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán. Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz. — Pszt! — ijesztett rám az anyám — csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul... Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár. — Jaja! — kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjam, mintha a sparhelthez ért volna. — Vigyázz, te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, amíg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer’ látod, mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebben a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha megharagszik, úgy elmegy,
