Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-07 / 209. szám

1962. szeptember 7., péntek NEPÜJSAG 3 Nagytúlya példát mutat Büszke, magára talált nép. A falu lakóinak száma nem éri el az' ezret, de az emberek gondolkodása, szorgalma akár­melyik nagy községnek díszére válna. Ez a falu, ez a nép, évekkel ezelőtt elkeseredett harcot folytatott az önállóságért, azért, hogy a maguk falujá­ban maguk lehessenek a gaz­dák és amikor az Elnöki Ta­nács határozata megérkezett, hétországra szóló lakodalmat csapott a falu és bármilyen furcsán hangzik, de önmagu­kat, önállóságukat ünnepelték a nagytályaiak. Igen. A nagy- tályaiak büszkék a falujukra, hírnevükre, s ezt nemcsak szóval mondják, de tettekkel is bizonyítják. Me­sélik, hogy a beszolgáltatások nehéz idején, amikor három hízó hiányzott még a falura kiszabott kvótából, azt mond­ták a gazdák: nem baj, közö­sen adjuk össze a három hízót azok helyett, akik nem tudnak eleget tenni, de megmentjük a falu becsületét. — Összetartó, büszke nép a miénk —, mondja az iskola- igazgató, aki legalább annyira ismeri a termelőszövetkezetek eredményeit, gondjait, mint sa­ját iskolájáét. A tanácselnök­asszonyt is a termelőszövetke­zetben . találtam valamelyik reggel, amikor elindultam, hogy ebben a takaros kis falu­ban eltöltsek egy napot. — Párt, tanács termelőszö­vetkezet, iskola — egy „cég” ez nálunk, kérem —, véleke­dett viccesen egy nagytályai gazda. — A népünkért, a falu­ért dolgozunk, valamennyien... Három esztendővel ezelőtt alakult szövetkezetté a falu. Akkortájt néhány vészjósló azt károgta; kár itt szövetkezetét alakítani, hiszen Nagytályán eddig is jómódú gazdák laktak, úgyse tudja a tsz itt felvenni velük a versenyt. Az első esz­tendő, a kezdés valóban nehéz volt. Mosolyogva emlékszik vissza az agronómus azokra az időkre, amikor hárman indul­tak el vetni, a legelső tavaszon. Igen. Három esztendő. Mennyi­re rövid idő, s mégis elegendő arra, hogy átformáljon egy egész falut. Es most beszéljenek a tények, a számok. Nagytályán az idén nyolcvanhat vagon terményt csépeltek el a szövetkezet gaz­dái. A búza ebben a határban 15 mázsás átlagtermést adott, olyat, amelyről még nem is ál­modtak annak idején a leg­jobb egyéni gazdák sem. Az el­nök, az agronómus őszintén megmondják: ilyen termést még nem adott soha a nagytá­lyai határ. A Gyilkos-dűlőben van a legjobb földjük a nagy- tályaiaknak, és ezek a földek csak most, a nagyüzemi gaz­dálkodás viszonyai között mu­tatják meg igazán, mire képe­sek. VÄRATLAN FORDULAT (Kilátótornyokból irányítják munkáját Bábolnán.) a traktorosbrigádok — Nesze, mindent láttam a kilátó-toronyból! (Fülöp György rajza) Az aszály, a szörnyű száraz­ság ellenére, csak valamivel kevesebb, mint fél millió fo­rint jövedelmet ad a kertészet is, ahol szorgalmas asszonyke­zek végzik nap nap után a munkát. A tikkasztó melegben egy pohár sörre az új földműves­szövetkezeti italboltba tér­tünk be, ahol összeakadtunk az egyik gazdával. Tízegynéhány holdja volt, s most büszkén, elismeréssel beszél közös munkájukról. — Három esztendő alatt, sa­ját erőből másfél milliót ruhá­zott be a gazdaság — magya­rázza. Magas, szikár ember jön be, úgy déltájban a szövetkezeti irodába. Kelemen András bá­csi. Megette már a kenyere ja­vát, de azért helytáll minden­nap a munkában. Ö meséli, hogy a múlt esztendőben, ami­kor lényegesen gyengébben állt a szövetkezet, mint most, havi 1400 forintra rúgott havi keresete. Ez évben 34 forintot terveztek egy munkaegységre, de meglesz a negyven — úgy számítják a gazdaság vezetői. Sokan elmondják a gazdák közül azt is, hogyha ez az aszály és szárazság az „egyéni világban” jön, amikor lovakkal szántották meg a nagytályai határt, akkor egyenesen ka­tasztrófa lett volna, hiszen, a mélyszántás az, ami most is tartja a lelket a földben. Künn a határban, a dinnye­földön, a máktörésnél, a kerté­szetben sok emberrel beszél­getünk. Az emberek csak egy­re az eget lesik, amely oly vigasztalhatatlanul kék, mintha sohasem lett volna rajta egy fikarcnyi felhő. Víz, eső. Ez a két szó most, amely leggyak­rabban megfordul az emberek száján. De minden aszály, szá­razság ellenére, bizonysággá vált Nagytályán is, hogy az emberek szorgalma, az idejé­ben végzett jó gépi munka, a szakszerű kezelés és nem utol­sósorban a testvéri összefogás, szinte csodákra képes. Többek között olyan csodára is, hogy a nagyüzemi gazdaság minden csapás ellenére, többet tud fi­zetni még a tervezettnél is. Kicsiny falu Nagytálya, de nagyszerű emberek lakják. Olyan vezetők és olyan lako- sok7 akiknek összefogásáról, szorgalmáról bátran vehet most példát az egész megye. Szalay István Hatszáz vagon dinnyét vásárolt te. eddig Heves megyében a MÉK Ezer vagon étkezési szőlő felvásárlását tervezik Heves megye híres dinnye­termelő tájain a MÉK ez ideig 470 vagon görögdinnyét és 130 vagon sárgadinnyét vásárolt fel. A felvásárolt görögdinnyé­nek csaknem felét Európa kü­lönböző országaiba, exportra szállították. A sárgadinnyesze­zon ugyan már befejezéséhez közeledik, de görögdinnyéből az elkövetkező napokban újabb 300 vagont vásárolnak még fel. Csemegeszőlőből 30 vagonná1 tart a felvásárlás, viszont nap nap után újabb jelentések ér­keznek arról, hogy az Egér- Gyöngyös vidéki termelőszö­vetkezetek mind nagyobb és nagyobb mennyiségű szőlőt küldenek piacra. Arra számíta­nak, hogy a megyében az elkö­vetkezendő napokban ezer va­gonra egészíthetik ki a felvá­sárlásra kerülő étkezési szőlőt. Olvassa! Terjessze! ! o NÉPÚJSÓG01 Krematórium Gyöngyös közepén. A nyár végi hőségben a Fenyvesy Gábor utca lakói is szívesen tárták ki ablakai­kat, hogy friss levegő járja át fülledt szobáikat. De egy szép napon, illetve hajnalon, a mit sem sejtő emberek arra éb­redtek, hogy émelygő rosszul- lét környékezi őket. Előbb ételmérgezésre gondoltak, de később rádöbbentek: valami ismeretlen, undorító bűz tölti meg a lakást. Hiába volt azonban a gya­nakvás, a bűz okát sokáig nem sikerült felfedezni. Nem volt rr&t tenni, be kellett zár­ni ajtót, ablakot, s inkább tűrni a verejtékfakasztó, fül­ledt meleget, mintsem az émelyítő bűzt! Egyes vállalkozó szellemű lakók, miután önfeláldozóan mélyeket szippantva, anali­zálták a megnevezhetetlen il­latú levegőt, elindultak — az orruk után. És meglepő felfedezést tet­tek! Az egykori méntelep ki­ürült helyiségeibe a Domosz- lói Állami Gazdaság költö­zött. Az istállókban „csirke­tenyészetet’ rendeztek be és ahol valamikor a nemes tar- tású lipicai mének dobogtak vasalt patáikkal, ott most csirkék tízezrei hemzsegnek tarka nyüzsgéssel, sokhangú csipogással. Persze, nem hiba, ha egy állami gazdaság nagyüzemi módon tenyészti a csirkéket. Sőt, ezzel nagymértékben hozzájárul húsellátásunk ja­vításához. De azt már nem lehet helyeselni, hogy a „ta­nyai tevékenységet” szépülő, épülő városunk kellős köze­pén folytatják. A dolog ter­mészetéhez tartozik, hogy a kevésbé életképes apró jószá­gok elpusztulnak, esetleg a napi élelemadagért való tüle­kedésben társaik nyomják agyon. Az már szinte törvény- szerű, hogy ilyen nagyszámú csirke között okvetlenül elő­fordul az elhullás. A tetemek „eltüntetésére” egyszerű megoldás kínálko­zott: el kell égetni őket. És az utasításnak megfelelően a csirkegondozók napról napra összeszedik az elhullt csirké­ket és egy közönséges kály­hába rakva, elégetik őket. A csirketetemek hamvasztása egy ideig a Huszár utcai ol­dalon történt, ám ott elrom­lott a kémény, ezért a ham­vasztó kályhát átvitték a Fenyvessy Gábor utcai szárnyra, ahol aztán a ba­romfi-krematórium szennyes füstje pokollá tette a csendes kis utca lakóinak életét. A kellemetlen illatú titok fátyla tehát fellebbent. Most már az egészségügyi hatósá­gokon a sor, hogy a füstöt is eloszlassák... M. I. Kétszázötven tonna súlyú óriás gép és 38 szerelő az ecsédi dombtetőn Rózsaszentmárton, vagy Ecséd felől jöjjön az utas, a külszíni fejtés mellett, fent a dombtetőn hajóárbócnak, vagy kilátónak tűnő szerkeze­tet pillant meg. De a tenger messze, a dombok meg akko­rák, hogy legfeljebb Szabolcs­ban mondanák hegynek, így se árbóc, se kilátó nern lehet, ami szemünket megkapja. A gépkocsi nagyokat zöttyenve halad, a kilométerkőre irt számjegyek fogynak, a szerke­zet arányai egyre nőnek. Meg­kapó, különös látvány. Meseszerű gépóriás. Némán, mozdulatlanul áll lánctalpain. Miként bírja hátán a föld? Ez első gondolatunk és cso­dálkozva járjuk körül, hogy minden oldalról lássuk, ará­nyát, méretét, az emberi elme teremtőkészségét és a munka diadalát felmérjük. Ha a gép­óriás egyik oldalára állunk, ta­karja az országút jókora da­rabját, mintha azt mondaná: nincs szükségem rá, én innen nem mozdulok. Különben is hol az a híd, amely hátára ven­ne? A túlsó oldalra állva el­rejti előlünk a külszíni fejtés sok ezer köbméteres gödrét. Féltékenyen őrzi, lefoglalja. — Ez mind az én birodal­mam — hallhatja, aki a gépek nyelvét érti. — Nincs párja, mert egye­düli a országban — hangzik közvetlen mellettünk. Mosoly­gó arcú, kékoverálos férfi állt meg mellettünk, s a kölcsönös bemutatkozásnál kitűnik, hogy Fehér Jánossal, a főgépésszel találkoztunk­— Május óta bábáskodunk a gép születésénél, de hát egy ilyen újszülöttel, amely szüle­téskor is óriás, sok baj van. Májusban, amikor elkezdtük, úgy voltunk vele, mint a kis­mamák az első szülöttel. Azt sem tudtuk, hol fogjuk meg. Szekrényre való rajzok érkez­tek és vagonszámra az alkat­részek, tartozékok. Néztük, fél éjszakákon át tanulmányoz­tuk a rajzokat, aztán munká­hoz láttunk. Semmi baj nem történt és a németek is na­gyon meglepődtek, hogy meg­érkezésük idejéret mennyit ha­ladtunk. Kelet-Németország­ban tervezték és gyártották ezt a gépóriást, s Magyarországon az ecsédi külfejtésen alkal­maznak először ilyen modem* nagy teljesítményű hányóren­dezőt. A súlya 250 tonna, 60 méter hosszú, több emelet magas és a 40 tonna teherbírású da­ru 30 méter magasra emeli fe­jét. — Mit tud ez a most születő gépóriás? — Először is saját lábára áll, és jár. Cipőtalpként más­fél méter széles hernyótalpat visel, jó erős acélból. Igaz, kü­lön sétateret kell neki építeni és azt is csak egyszer használ­ja, amikor a dombtetőről le­ballag végleges helyére. Nyolc métert halad majd percenként* de 250 tonna súlyú testét biz­tosan elbírja- Óránként 1250 köbméter földet vesz „karjá­ra”, szállít, lepakol és elegyen­get. Teljesen gépesíti a szén- termelést, a meddő letakarítá- sát, elrendezését. Az emberek csak a gépeket irányítják. Ügyes, szakképzett emberek kellenek az új hányórendező­höz. Hét fő és hét segédmotor hajtja, rukkoló kocsi, 1200-as nagy teljesítményű szalag tar­tozik a ’ hányórendezőhöz. Te­hát kotrómesterekre, villany- szerelőkre, elektromos gépke­zelői vizsgával rendelkező és a gépesített földmunkában be­gyakorlott szakemberekre van szükség. — Honnan veszik? — Venni éppen nem kell őket — adja vissza a szót Fe­hér János. A szerelők közül válogatták őket. Mihályi Antal lesz a főkotrómester, Ludányi Lajos és Prisztóka Tibor kot- rőmesterek műszakonként vált­ják egymást, meglesz az ötfős kezelőszemélyzet és a villanyszerelő is. Az ecsé­di külfejtésen egymás után szervezik a tanfolyamokat, mások meg Pestre járnak, szorgalmasan tanulnak és eredményesen vizsgáznak az emberek. A gyakorlat? Arra is adódik alkalom. Harmincnyol­cán dolgoznak még most is a hányórendező szerelésén. La­katosok, villanyszerelők, he­gesztők, asztalosok... A szege­cseléstől, az utolsó csavar meg­húzásáig, minden itt készül, az ecsédi dombokon, kell-e ennél jobb iskola a holnap gépkeze­lőinek? A gépóriás mellett parányi­nak tűnnek az emberek. De szorgalmuk, akaratuk és főleg kezük-eszük munkája naggyá, a modern gépek urává tette őket. Dr. Fazekas László í bér 15-én bevonultak Moszkvá- £ ba. A város ég! Nincs, akivel j Napóleon békét kössön! És £ hol van az, aki ellen harcolt? ( Kutuzov hadseregével Moszk- £ vától délnyugatra húzódott £ vissza. Egy hónap, és október^ 19-én Napóleon már elhagyjad Moszkvát, 36 ezer főnyi sere- j gével megkezdi visszavonuló- ^ sát az orosz télben! Majd de- j cember 9-én szánra ül és el- í y hagyja hadseregét. A történet- f y írók 25 ezerre teszik azok szá- £ mát, akik Franciaországba ha- ^ zatértek. Ennyi maradt tehát a j 6 hónappal előbbi, büszke, 400 $ y ezres hadseregből! y Ha ezekből vonjuk le Napó- ^ leon oroszországi hadjáratának^ mérlegét, mit mutatnak a ri-J deg tények? Leigázott, rabságban tartott^ népekkel támadt az országra. ^ És mit Ígérhetett az orosz nép- ^ nek? Idegen rabszolgatartók j igáját, a földesúri járom mellé. E hódító háborúban a nép fel- ^ vette a harcot és győzött Boro-| gyinónál, Berezinánál, és a í V visszavonulás minden mozza- ^ natában. ^ Ma tehát a Szovjetunióban, f a borogyinói csata másfél szá- ^ zados évfordulóján az orosz nép Önfeláldozó harcanakf győzelmét ünneplik. Kováts Andor á franciák bal szárnya ellen. Az így keletkezett zűrzavar alkal­mat adott Kutuzovnak csapatai átcsoportosítására, főleg a köz­ponti résznek Lavrov és Go- licin csapataival való megerő­sítésére. Végül, a csata negyedik moz­zanataként Tucskov hadteste a bal szárnyon állta Poniatovsky támadását. A császári gárda még érintetlen volt, míg vé­gül Napóleon, marsalljai sür­getésére, az ifjú gárdát és a gárdalovasságot is harcbave- tette. Ez azonban kevésnek mutatkozott, mert a francia se­reg bal szárnyain ismét a ko­zákok támadtak és a gárda megtorpant. Kérdés, hogy a régi gárda bevetése milyen eredményt ho­zott volna? Ezt ugyanis Napó­leon semmiféle unszolásranem vetette be. A 10 órás küzdelem után 58 ezer francia és 44 ezer orosz katona esett el. Ki nyerte meg a csatát ? Erre a kérdésre a feleletet a következő néhány hónap adja meg. Az ütközet után ugyanis mindkét fél visszahúzódott és a franciák csupán utóvédekkel álltak szemben, majd szeptem­A borogyinói csata másfél százados évfordulójára ért kezdődött, amelyet 35 ezer támadóval szemben 12 ezer orosz katona védett. A kővet­kező nap harci szünet volt és másnap, 1812. szeptember 7-én hajnali 5 óra 30 perckor vet­te kezdetét a csata. Mozzana­tait négy fő részre tagolhat­juk. Először a középen 85' ezer fővel és 400 ágyúval a franci­ák Szemenovszkoje községnél támadtak. Minden gyalog csa­pattest mögött hosszú sorok­ban ott voltak az ágyúk. A csatamezőn előbb rendezett négyszögekbe mozogtak a kato­nák, majd rohamoszlopba fej­lődve kísérelték meg, hogy utat törjenek maguknak. Ha­lottak és sebesültek a csataté­ren, a megmaradtak vissza- özönlöttek, hogy újabb, friss ezredeknek adjanak helyet. A centrum-támadás 6 órán át tartott, az oroszok 7 rohamot vertek vissza, míg végül a nyolcadik Bagratyion seregé­nek részeit Szemjonovszkoje mögötti szakadékos részekre vetette vissza. A csata második mozzanata Borogyinótól délre a franciák 35 ezer fővel és 300 ágyúval végrehajtott támadásával kez­dődött. A tartalékban levő Platov és Uvarov tábornok ko­zák lovassága pedig a Kolo- csa folyón való átkeléssel vá­ratlan rohamot indított a dott és egységes vezérlettel nem rendelkezett. A hadfelvonulás Napóleon csapatai 1812. jú­nius 23-ról 24-re virradó éjjel törtek rá Oroszországra, s a kezdeti sikerek után azonban már a két orosz hadsereg egy­mástól váló elszigetelése nem sikerült. Augusztus 16-án a szmolenszki csatában Bagra­tyion és Barclay de Tolly orosz tábornokok seregrészei együt­tesen harcoltak. Kutuzovot azonban csak augusztus 24-ével nevezte ki I. Sándor cár az egyesült hadak parancsnokául. Ilyenformán az orosz hadse­reg felvonulásának tervét a Moszkvától 110 kilométerre le­vő Borogyino falucska mellett, a stratégia szabályaival merő­ben ellentétben még a cári ta­nácsadók készítették. 120 ezer fő és 640 ágyú vonult fel az oroszok részéről, 135 ezer fő 587 ágyú támogatásával pedig a franciák részéről és ez a ha­talmas embertömeg alig 8 ki­lométeres hosszban helyezke­dett el egymással szemben. Megkezdődik az ütközet Az előütközet szeptember 5-én Sevargyino falu birtoká­Ma, a csata 150. évforduló­ján nyitják meg Moszkvában, a Kutuzov sugárúton Franc Rubo 115 méter hosszú és 14 méter magas, az évfordulóra restaurált hatalmas Borogyi­nói csata című körképét. A világtörténelem egyik leg­véresebb és leghevesebb csatá­ja a történetírókat és a szép­írókat egy és fél századon át foglalkoztatta. Főleg ezt a kér­dést vetették fel: Ki nyerte meg ezt a csatát? Az évfordulón felidézzük a csata előzményeit és lefolyását, hogy erre a kérdésre választ találjunk. Az oroszországi hadjárat előkészületei Oroszországnak a maga ki­meríthetetlen nyersanyagforrá­saival való birtokbavétele és az út Oroszországon át Indiába: ez volt Napóleon álma. Ez volt hát a tulajdonképpeni cél, bár a történetírók az 1807-es tilsiti békének az ún. „kontinentális zárlat”-ra vonatkozó megsze­gését hozzák fel. 1812. júniusára vonult fel a „Grande Armée” az orosz ha­tárfolyó, a Nyéman mentén, mintegy 400 000 fővel. A csata- vesztés okait már e hadsereg magában hordta: Európa zsar­nokának hadserege kétharmad részben a leigázott területekről verbuválódott össze. Ez időben Oroszország 200 ezer főnyi sereggel rendelke­zett, amely két részre tagozó-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents