Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-05 / 207. szám

1962. szeptember 5., szerda népújság 5 Az üzemegység pártti'tkára a titkári értekezlet napirendjé­ről tájékoztatta az alapszerv vezetőségét: Bátrabban kell támaszkod­ni a becsületes pártonkívüliek- re — sommázta a feladatokat, s a nagyobb nyomaték kedvé­ért hozzáfűzte: — A mi műhelyünkben is akad szép számmal tehetsé­ges pártonkívüli munkás és mérnök, csak ki kell nyitni a szemünket, hogy meglássuk őket. A következő heti pártveze­tőségi ülésen az üzemegység Vezetője bejelentette, hogy az igazgatóság magasabb beosz­tásba helyezd, majd mindjárt megnyugtatta a pártvezetősé­get: a munkában nem les-z fennakadás, mert eddigi he­lyettesét, a szakmai és politi­kai szempontból egyaránt ve­zetésre termett, fiatal techni­kust javasolja részlegvezető­nek. A pártvezetőség tagjai jól ismerték az ifjú szakember kitűnő képességeit, de még­sem értettek egyet a javaslat­tal. Egyetlen ellenérvük volt csupán: nem párttag. S ami­kor a gyáregységvezető az elő­ző heti tájékoztatóra hivatko­zott, a párttitkár így fogal­mazta meg a pártvezetőség el­lenvetését: — A párt politikájával ml természetesen egyetértünk, de nem szabad mereven alkal­mazni... Mindenütt a helyi vi­szonyokból kell kiindulni. Én a magam részéről úgy látom, hogy nálunk, spéciéi, mégis­csak jobb volna egy párttag részlegvezető, még ha műsza­kilag kevéssé képzett is. Majd belejön... ★ — Nekünk is befellegzett... 1 — E meghökkentő szavakkal üdvözölt a minap rég látott barátom és harcostársam. Ér­tetlenségem láttám igyekezett bővebben megmagyarázni, mi­re gondolt. . — Hát a komcsiknak, bará- tocskám, a komcsiknak! Én a tanulást íb abbahagytam már régen, mert látom, úgy sincs perspektívám. Az indulat szülte, keserű szavak összevisszaságából csak lassan bontakozik ki a lényeg: Barátom másfél évtizede meg­becsült pártmunkása egy va­sas üzem pártszervezetének. 1956-ban bátran helytállt, 58- ban technikumba iratkozott, s az üzemben kisebb műszaki beosztást kapott azzal az ígé­rettel, hogy tanulmányai ered­ményes befejezése után fele­lősségteljesebb feladattal bíz­zák meg. És most — ahogy ő mondja — egyik napról a má­sikra visszahelyezték fizikai állományba, a neki kilátásba helyezett magasabb beosztást pedig egy politikailag megbíz­hatatlan, pártonkívüli, kis „mémököcskére” bízták. — Hidd el — fejezte be mintegy mentegetőzve — én őszintén egyetértek a párt po­litikájával, de mondd meg, igaz kommunista hitedre: egyetértesz te azzal, hogy a párt a legjobb kádereit eldob­ja az olyan emberekért, akik 1956-ban hőbörögtek? ★ A két ellenkező előjelű epi­zódból azonos következtetésre jutott az üzem párttitkára és barátom: csak elvben értenek egyet a párt politikájával. A sza­vakban való lelkes helyeslés nem töltheti be azt az űrt, ame­lyet a végrehajtás, a gyakorlati tettek hiánya okoz. Elvben egyetérteni a párt politikájá­val, és a gyakorlatban az el­lenkezőjét tenni: ismeretlen fogalom a marxista—leninista pártok történetében. Ennek el­lenkezője a gyakoribb: az el­térő egyéni vélemény ellenére is végrehajtani, amit a párt politikája előír. Mi a magyarázata annak, hogy az őszinte elvi egyetértés sok helyütt eltérő gyakorlatot szül? Legfőbb ok talán az, hogy még nem tudott minden pártszervezetünk átállni az új vágányra, amelyet Kádár elv­társ a Hazafias Népfront plé­numán úgy jelölt meg, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van". A tömören megfogalma­zott mondatban összesűrítve fogalmazódott meg mindaz, ami az újat jelenti pártunk po­litikájában. Némely pártszer­vezetünk azonban csak egysze­rű sízórendi cserét vél felfedez­ni e mondatban a párt koráb­bi jelszavához képest. S most lássuk a másik pél­dát. Bármennyire együttérzek is barátommal emberileg — igaz kommunista hitemre jelentem ki, hogy leváltásával egyetér­tek. Mert miről is van szó? Tény, hogy ő a legnehezebb napokban is szilárdan kitartott a párt mellett, s az a bizonyos kis „mémököcske” (abban az időben még csak technikus) nem látott tisztán 1956-ban. Abban az időszakban, amikor a munkáshatalom megvédése volt pártunk fő feladata, a leg­fontosabb mérce az emberek megítélésénél a politikai meg­bízhatóság volt Barátom ese­tében további nagy pozitívu­mot jelentett, hogy beiratko­zott a technikumba. S éppen ez az a pont, amelynél tévesen ítéli meg helyzetét: nem látja, hogy szakmai előléptetésének alapja már évekkel ezelőtt nem a mozgalmi múltja, hanem tanulási készsége és kibontakozó műszaki képessé­gei voltak. Előléptetése lénye­gében a leendő technikusnak előlegezett bizalom volt, s nyil­ván ezen a címen ígértek még magasabb beosztást is. ö azonban, miután műseaki beosztásba került, kezdett meg­elégedni helyzetével, abba­hagyta a tanulást, míg az ál­tal a szidalmazott pártonkívüli műszaki értelmiségi megsze­rezte mérnöki diplomáját, el­ismert szaktekintéllyé vált es nolitikailag is sokat fejlődött, így történt, hogy barátom fölé nőtt. A szocializmus építésének mai szakaszán az juthat fel­jebb a műszaki ranglétrán, aki jobban elsajátítja a tech­nikát. S csak barátomon mú­lik, hogy mikor jut ő is to­vább. Mert állítom, hogy neki is van perspektívája, csak pil­lanatnyi sértődöttségében ezt nem veszi észre. ★ Az első példában a pártszer­vezet jobb párttag szakember híján sem támogatta a kitűnő­en képzett, pártonkívüli szak­ember kinevezését. Valósággal becsukták a szemüket, hogy ne lássák meg a vezetésre ter­mett, becsületes mérnököt. A másik példánál a pártszervezet helyesen cselekedett, amikor támogatott egy tehetséges szakembert. Ezt a kérdést nem szabad úgy felfogni, mint párttagok és pártonkivüliek harcát. A rossz szakembert le kell váltani, ha párttag, ha pártonkívüli, és jó szakemberrel kell kicserélni, akár párttag az illető, akár nem. Mindkét eset végső követ­keztetéseként levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a párt po­litikájának végrehajtását nem szabályozzák a különböző munkahelyek sajátos viszo­nyai: mindenütt és mindenkor következetesen kell harcolni érvényesítéséért. Amilyen hely­telen * szem elől téveszteni a becsületes pártonkívüli dolgo­zókat, éppen olyan helytelen előnyhöz juttatni a szakisme­retekkel nem rendelkező párt­tagokat. Ha elvtársam és vele együtt több más, hasonló problémával küzdő elvtárs ezt megérti — és műszaki tanul­mányokat folytat —, megszűn­nek jelenlegi gondjai. Az alapos szakmai tudás, magas fokú politikai öntudat­tal párosulva olyan hajtóerő, amely többszörösen megtermé­kenyíti a mindennapi alkotó munkát. Valachi Anna Bélapátfalvi munkások A klinkerégetőket irigyelték. Nem akkor, amikor a szabad­ban is 30—35 fokos meleg van és nekik az ötven méter hosz- szú, három méter magas és 1600—1700 fokon izzó kemen­cék mellé kell állniuk. A négy kemence pokoli hőséget áraszt 60—70 fokot mutat a csarnok hőmérője. Az égetőkről folyik a veríték, szemüket, tüdejüket perzseli a hőség, bizony nem mindenki bírná itt végig a mű­szakot. Miért irigylik őket? Mert megnyerték a klinkerége- tők országos versenyét. A bél­apátfalvi klinkerégetők teljesí­tették a termelési tervet, eleget tettek a minőségi követelmé­nyeknek és a legtöbb szenet takarították meg. Ezért kaptak fejenként 1000 forint jutalmat. Kormos Gusztáv égető, Pelyhe Kálmán brigádvezető és Só­lyom László üzemvezető rövid megbeszélést tartanak, hogy továbbra is minden rendben menjen, kiérdemeljék a követ­kező dicséretet és jutalmat. Bársony Kálmánra és Előhá- zi Istvánra fontos munkát bíz­tak. A pakura-tüzelés még új­donságnak számít Bélapátfal­ván. Változik a fűtőolaj minő­sége is, kevés még a tapaszta­lat, ezért nagy figyelemre és ál­dozatkészségre van szükség. Ha a falhoz ég a kokszréteg, nem kell sajnálni sem a stangát, sem az ötkilós kalapácsot. De ha begyakorolják, megszokják, az új módszert, könnyebb len a munkások dolga. perselyek fosztogatóját Elfogták a — Doktor'Tokaji József fes­tőművész vagyok, mutatkozott be magabiztosan, s a község lelkipásztora nem aggályosko­dott, nem kérte az igazolványt. Pedig ha megnézi, kiderül, hogy abban szó sincs semmifé­le „festőművészről”, még ke­vésbé „doktor”-ról. „Körülnézett” a templomok­ban, úgymond, érdeklik a festmények, „szakmabeli”. Fo­lyékonyan, hozzáértően beszélt az egyháztémájú festészetről — valamikor teológiát tanult... A templomokban azonban nem annyira képeket, mint in­kább a perselyek elhelyezését tanulmányozta, az ablakokat, ajtókat vizsgálgatta. S amikor egyedül maradt „kedvenc képeivel”, feltörte a perselyt, s magához vette a pénzt. Legutoljára a tarnazsadányi templom perselyét ürítette ki, de előzőleg már feltörte az abasári, a füzesabonyi és a nagyfügedi templomot. A me­gye határain kívül is „műkö­dött”, nagyon jól ismeri az or­szágot. Módszeréhez tartozott, hogy mindenütt alapos terep­szemlét tartott. A kifosztott templomokat is „lelátogatta”, s a látogatást követte az akció. Mielőtt rendőrkézre került, már terepszemlét tartott He­vesen, és Gyöngyösön is. Annyira tájékozott az or­szág „templomviszonyaiban”, hogy például pontosan tudja, Nyíregyházán a templomok közelében milyen utcák van­nak, hogyan lehet legköny- nyebben odajutni. Tokaji József nem először ütközött össze a törvénnyel, áprilisban szabadult a börtön­ből, ahol tizenkétszeres temp­lomrablás miatt kiszabott büntetését töltötte. Most nyolc „perselyürítést” ismer be. Tamazsadányban ^dolgo­zott” utoljára* a következő „akcióját’' Tamamérán akar­ta végrehajtani. Itt igazoltatta az italboltban a körzeti rendr őr, s előállította. Tokaji József a nyomozás befejezése után bíróság előtt felel tetteiért (ki) S-J 49. A zongorista ujjai végigfu­tottak a billentyűkön. A fe­ketére lakkozott hangszerből elővarázsolt dallamok körbe- s zárnyalták a bárhelyiséget. Végigszaladtak a falak mentén, belecsendültek az üvegpohár­ba, visszaverődtek a mennye­zetről. Felsírt a régi nóta: „Hol van az a nyár!” Fehérkabátos pincérek su­hantak nesztelenül az asztalok között. A párolgó-gőzölgő fe­ketekávé illata ünnepi hangu­latot árasztott. Lám, egyszerű, szimpla hétköznap és mégis milyen ünnepi! Horváth doktor körbehordta tekintetét a vendégseregen. Ma is jobbára a szálló"lakói töl­tötték meg a füstfoltos bárhe­lyiséget. akiket már a haliból és a folvosókról ismert. Persze, nem mindeeviket Esvik-má- 6ik arc úi vo't számára, csak most tűnt fel. A Bükk-hotel- ben gyakran cserélődtek a vendégek, ő már lassacskán törzslakónak számított. Figyelte az embereket és hal­kan dúdolta a dallamot. — Hol van az a nyár!... Mikor énekelte utoljára? Ti­zenöt éve is van talán. Egy házi mulatságon. A barátja zongorázott. S ő> .. halálosan szerelmes volt a háziasszony­ba, egy falusi körjegyző felesé­gébe. Klára szép, barna asz- szony volt. Azóta már bizo­nyára ráncos az arca, festi a haját, hogy eltüntethesse az ősz szálakat és gyermekeket szült. Azóta talán már meg sem ismerné. Elza jutott eszébe. Micsoda ellentét! Klára barna volt, El­za szőke... Hát ilyen az élet! Egyik végletből a másikba. \ Klárának ígért szerelmet Elza kapja meg ... A másik ... va­lóban kaland volt... Két hé­tig tartó, futó kaland, ifjonti szerelmes fellobbanás. Elza a felesége lesz!... Délelőtt cigarettázva, ing­ujjra vetkőzve állt az ablak­nál. A szállóval szemközti te­ret nézte, gyönyörködött a vi- rágbaborult japán cseresznye- fákban, amikor megszólalt szobájában a telefon. Rose volt a vonal másik végén. — Hogy kerülsz ide! — kér­dezte tőle, amikor lefutott hoz. zá a hallba. Rose megütközött. — Nem hívtál? — De... igen, igen! A táv­irat ... Igazad van. Emlék­szem. — Nohát, furcsa kérdéseid vannak! Mi újság? Mire var szükséged? — Átmenetileg semmire Azóta megoldódott a probléma Sőt: nemsokára megnyílik & kiállítás... — Örülök. Már azt hittem, lustálkodással töltőd napjaidat. — S te? Mit csinálsz? — Mit gondolsz? Én sem korzózom! Ott is lesz egy ki­állítás ... Suttogva beszéltek, bár a portáson kívül senki sem tar­tózkodott a hallban, az is a rá­diót hallgatta. — Itt maradhatnál estére... — Nem lehet. Feltűnhet. A következő vonattal visszame­gyek. Most pedig sétáljunk ki valamerre és mondj el min­dent. Tudsz valami jó helyet? — Kimehetünk ide, a szálló előtti parkba. — Nagyon otthonosan moz­gok — Miért ne! A kutya sem törődik velem ... Rose elégedett volt. Horváth tartott tőle. hogy kifogást talál, de ehelyett dicséretet kapott — Amint végrehajtottad a? akciót, nyomban utazz fei Pestre. Két-három nappal előbb jelentkezz ki a szálloda­részére kevés anyagot adtál, de ez is több a semminél. Most pedig tőlem kapsz va­lamit. Retiküljébe nyúlt, s gyufa- szál vastagságú, másfél centi-* méter hosszú üvegfiolát adott át Horváthnák. — Újabban kimegy divatból, de nem árt, ha van nálad. A rendeltetését ismered.. • — Persze — mondta az or­vos és szivarzsebébe rejtette az erős mérget. — Elvégre... szabad óráid­ban vegyészkedel — tódította Rose és cinkosan felnevetett — Már egy cseppje halálos... Horváthnák magának is ez volt a terve. Biztonságos hely­re, ahol senki nem találja meg, befalaztatja a fiúval a pokol­gépet, amelyet előzőleg ponto­san beidőzített. Utána borozni hívja és itatja mindaddig, amíg István el nem ázik. Ejfél felé hazakíséri. A múltkor megfigyelte, hogy olyankor már néptelen Istvánék külvá­rosi házának környéke... Va­lahol, a liget közepén, elha­gyott helyen, búcsúzóul még megkínálja abból az üvegből, amelyben benne lesz a fiola tartalma ... Mire a rendőrség és az orvosok rájönnek, hogy mi okozta a részeg fiú halá­lát akkorra ő már árkon-bok- ron túl lesz, miközben a kohó­ba beépített pokolgép órája nesztelül ketyeg... Senki nem tudja meg, senki nem veszi észre, hiszen aki odatette — halott, aki pedig még tud róla, az ország másik végében áztatja a lábát és hallgatja a rádiót, amikor bemondja majd, hogy felrobbant az . erdőslaki nagykohó!... (Folytatjuk.) ból, elég meleg az idő, tölts< az éjszakát a szabadban, vag> ahol tudod ... Elza felől nem kérdezett Rose maga hozta elő: — Sejtem, hogy Bécsber van. A rádióból hallottam hogy nemzetközi konfereciá tart a Vöröskereszt: a magyai kérdést dolgozzák ki az ENSÍ ötösbizottsága elé. Ha vissza megyek, találkozom vele. Rose az órájára nézett. — Mennem kell. Félóra múl va indul a vonatom. A SZEí „Egyetértek, de..." Két változat egy témára — sok tanulsággal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents