Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-27 / 226. szám

1963. szeptember 27., csütörtök NÉPÜJSAG 5 I NOSZVAJON I néhány i __________________I nap mú lva jubilál az új vezetőség. Egy esztendeje, hogy a régi vezetőség helyett új vette át az irányítást, hogy a régi el­nök helyébe Vasas Sándor került a tagság bizalmából. A jelent nehéz megérteni anélkül, hogy legalább vala­mit ne tudjunk a múltról, ar­ról a mélypontról, ahonnan ez a gazdaság fejlődésnek indult ízelítőnek talán annyi is elég, hogy egy évvel ezelőtt a ta­gok nagy része nem dolgozott, a vezetőség és a falu között pattanásig feszült a helyzet, a szövetkezet pedig a cívódások, a marakodások színhelye volt, s emiatt természetesen gazda­ságilag is siralmas helyzetbe jutottak. Nagy kontúrokban ennyi lenne a múlt, ahonnan a mos­tani vezetés egy évvel ezelőtt elindította a szövetkezetét a felemelkedés útján. Tévedés ne essék, nem ar­ról van szó, hogy egyetlen esztendő alatt „terülj asztal- kám”-at csináltak Noszvajon és hogy most már minden rendben megy, sehol semmi hiba. Nem. Ezt nagyon korai lenne még mondani, de annyi már bizonyos, hogy a szövet­kezet az elmúlt év alatt ered­ményesen és sokat fejlődött. Az elnök bemutatása után az agronómusról kell néhány szót szólni, Csufor Béláról, aki nem végzett ugvan felső­fokú gazdasági iskolát, de aki annak idején a maga 12 hold­ján megtanulta a gazdálko­dást, és aki olyan ember, hogy fáradtság érzése nélkül képes a napi munka után ké­ső éjszakáig szaklapokat, szakkönyveket tanulmányozni, csak azért, hogy a bennük foglaltak igazáról majd a gya­korlatban is meggyőződhessen. Ha egyetlen mondattal akar­nám jellemezni ezt az embert, akkor talán így fogalmazhat­nám meg: józan paraszti ész, határtalan tudásszomj és bol­dogulni akarás. Lényegében ez testesíti meg a noszvajiak me­zőgazdászát. Sokak szerint a vezetőség többi tagja is olyan ember, aki nem sajnál erőt és fáradságot a szövetkezet, a fa­lu boldogulásáért. AZE^N0K 1 ^ronómua egyszerű logikával, néhány számadattal próbálta megvi­lágítani a jelent és feltűnően keveset beszélt a múltról, amelyről ők maguk keveset útján Egy év után a noszvaji Új Élet Termelőszövetkezetben tehetnek és legfeljebb csak szenvedő alanyai voltak azok­nak az időknek. — A szövetkezetben kettő­száznyolcvan dolgozó tag van, akik közül kétszázan már ma­gukénak érzik a szövetkezetét és rendszeresen dolgoznak. Ez, mint ők mondják, Noszvajon nagy szó, szép eredmény és eléréséhez a felvilágosító munkán kívül néhány erősebb rendszabályra is szükség volt. A közgyűlés felhatalmazása alapján a vezetőség úgy intéz­kedett, hogy akik nem dolgoz­nak rendszeresen a szövetke­zetben, azok csak 800 öl ház­tájit kapnak, akik viszont tel­jes értékű emberként állnak h'elyt a gazdaságban, azok a kétszeresét. így olyanok, mint Makó Lajosné, aki három év óta szövetkezeti tag ugyan, de feléje se néz a közös gazda­ságnak, 800 öllel kevesebb háztájit kapott, és most nagy csodálkozására a szövetkezet törette le a tőle megvont 800 ölről a kukoricát. Ez szigorú intézkedés és érthető, hogy elsősorban azok értenek vele egyet, akik szorgalmasan dol­goznak, magukénak érzik a gazdaságot. Azok viszont, akik csak akkor járnak a tsz-be, ha kérni, vagy vinni kell onnan valamit, „lázadoznak” a köz­gyűlés helyes intézkedései el­len. A tagság zöme egyetért a határozott intézkedéssel és megérti, hogy ha a noszvajiak jól akarnak élni a termelő- szövetkezetben, akkor min­denkinek legjobb tudása sze­rint dolgoznia kell. Ma már sokan vannak a fa­luban, akik rádöbbentek, hogy a nagyüzemi módszerek és a lehetőségek szinte korlátlanok. Ennek első bizonyítékát éppen az idei aszályos év adta, hi­szen a dimbes-dombos nosz­va ji határban búzából holdan­ként 11 mázsás átlagtermést értek el a tervezett kilenc mázsával szemben. Ez az ered­mény egyedül áll a falu tör­ténetében, hiszen az egyéni gazdák legfeljebb öt—hat má­zsás átlagokkal dicsekedhet­tek. sei dicsekedhet az idén, mint éppen a noszvaji. A tények igazolására még csupán néhány adatot az elnök, illetve az ag- ronómus szavaiból: „Sertéshiz­lalási tervünket az idén 180 százalékra teljesítjük, hízó­marhából is meglesz a 100 szá­zalék. A mészégetés 80 ezer forintot hoz az idén a gazda­ságnak.” Es, amikor arról kerül szó, hogy kiknek köszönhető a vál­tozás, minek tudható be az eredmény, akkor egész névsort terjesztenek elő a vezetők, gyakran hallottam emlegetni Gáspár Tiborné nevét, aki a kertészet munkacsapatvezetője, és aki munkacsapatával a ter­vezett 80 ezer forint helyett 160 ezer forint hasznot hozott az idén a gazdaságnak. Máté Lajos, Kónya Vilmos, Mátyus Gyula, Magyar Sándor neve szintén sokat szerepelt a be­szélgetésben és őszintén meg is mondta az elnök: nekik és a többieknek, a szorgalmas tagságnak köszönhető az ered­mény. Az első esztendő mérlegéi tehát most már minden bi­zonnyal jó eredménnyel zárja majd a noszvaji termelőszö­vetkezet. Az sem vitás, hogy az eredmények alapja elsősor­ban az, hogy megváltozott a légkör, az égést szellem a fa­luban. Senki nem fél senkitől, senkit nem fenyeget senki, de emberséggel, őszinte szóval, s ha a szükség úgy hozza, szigorú intézkedéssel végzi munkáját az új vezetőség. A vezetők megértették azt is, hogy az anyagi érdekeltség elvének he­lyes alkalmazása nagymérték­ben segíti elő a termelést, vi­szont csak azok részesülnek az előnyökből, akik erre rá is szolgáltak. Ma már mindenki íudja Noszvajon, ha rendsze­resen dolgozik a szövetkezet­ben, megkeresheti havonta a 45 munkaegységet is, amely 25 forintjával számolva, 1125 fo­rint, a háztáji jövedelme mel­lett. Acélkígyók AZ ELSŐ ESZTENDŐ A SZORGALMAS I I asszo­nyok a napokban takarították be a burgonyát. Az eredmé­nyekről csak annyit, hogy ke­vés olyan szövetkezet van a járásban, amely ilyen termés­végén tehát elmondhatjuk, hogy a noszvaji új tsz-vezető- ség rászolgált a tagság bizal­mára és a szövetkezet elindult a megerősödés, a felemelkedés útján. Szalay István Végtelen hosszú sínpárokon dübörögnek a kerekek. Átro­bogva a váltókon, élesebben kattognak, mintegy helyeselve az útirányt. Vigyázzba áll a jelző, szabadot int a mozdony­nak ■.. S a füzesabonyi állo­más épülete előtt néhány perc­re megpihen a vonat. Leszáll- nak az utasok, s helyüket újak foglalják el. A hangszóró in­dulást jelez, a forgalmista fel­emeli tárcsáját, kalauzok sípja süvít, s lassan újra megindul a szerelvény... Olyan természetes mindez. S van-e egyáltalán utas, aki kép­zeletében behatol az állomás „titkaiba”, ahol azon fáradozik Lassú István, Törőcsik Béla vagy Barta János, és velük együtt az állomás majd két­száz dolgozója, hogy utuk biz­tonságos legyen az indító állo­mástól a végállomásig?... A Budapest—Miskolc* közötti vasútvonal egyik legismertebb állomása a füzesabonyi csomó­pont. Az acélkígyók a fővonal­tól Eger és Debrecen felé ágaz: nak el. Itt szinte alig szünetel a vonatok áramlása. Kilomé­ternél is hosszabb, s majd húsz vágány szélességű terület „ke­zelése” nem könnyű feladat, mégis munkájuk egyik — de lényeges! — eredményének el­mondhatjuk, hogy a baleseti krónika az utóbbi időkben „nem foglalkozik” a füzesabo­nyi állomással... Aprólékos, percnyi pontos­sággal kiszámított, mechanikus munka jellemzi a forgalom za­vartalan bonyolítását. Lassú István ügyeletes tiszt­tel beszélgetünk. Középterme­tű, testes ember, vállán az egész állomás gondja — ő he­lyettesíti most a „főnököt”. — Azt hiszem — mondja, amikor belépünk a forgalmi irodába —, hogy a „többiekkel” keveset fog beszélni... Majd én elmagyarázok mindent. Az „összkomfortos” beszél­getésről csakugyan le kellett mondanom, mert idebent leg­alább olyan nagy forgalom van, mint odakint, a síneken. A telefon szünet nélkül cseng... Vonatvezetők jönnek be, átve­szik az utasításokat... — Perge Sándor rendelkező forgalmi szolgálattevő — mu­tatja be az ügyeletes tiszt az íróasztalnál ülő egyik tisztet, ^kinek csak annyi ideje van, hogy bólintson, mintegy iga­zolva a bemutatás hitelességét, s már gyorsan fel is kapja az egyik türelmetlenül berregő te­lefont. ...' — Az egész állomás forgalmát ő irányítja. Feladata, hogy biztosítsa a vagonok be-, illetve kijárását... Törőcsik Béla adminisztrációs munkát végez. Naplózza a vonatokat Ez azt jelenti, hogy a minden naplóban szokásos lírai tarta­lom nélkül feljegyzi, mikor indul, vagy érkezik egy-egy vonat, felírja a kísérő személy­zetet ... Barta János pedig a külső forgalmi szolgálattevő. A rendelkező szolgálattevő utasí­tásait hajtja végre, indítja a vonatokat, s ő az irányítója a tehervonátok rendezésének, a tolatásnak... — A munka bonyolult. A forgalomhoz képest kicsi az ál­lomás átbocsátó képessége. So­A CSÉLCSAP Brit Nemzetközösség: Nem szégyelled magad, nős ember létedre ilyen rosszfélékre kacsingatsz! kát kell „kalkulálni”, hogy a forgalom simán, és zökkenő­mentesen bonyolódjon le. A miskolci igazgatóság egyik „legnehezebb” állomása ez... Ezután Lassú István elma­gyarázza részletesen is, hogy miként bonyolítják le a for­galmat. A vonatforgalmi terv alapján tudják, hogy „melyik” fog közlekedni. A szomszédos állomás engedélyt kér, hogy küldhesse a vonatot. Van olyan eset, amikor három-négy, sőt, öt vonat „kéredzkedik”. A szolgálattevő ilyenkor „bekö­rözi” a vonatokat a négy őr­házihoz. Ezek előkészítik a vá­gányokat a bejáráshoz, meg­felelő állásba teszik a váltókat, s bemondják, hogy „szabad az út”. Ekkor teszik szabaddá a jelzőt. Ezután következik Sánta Jolán munkája. Távírász, de feladata az utasok tájékoztatá­sa is — a mikrofonon keresz­tül ... Ellátogattam az egyik őr­házhoz is. Ott húzódik meg, ahol a nagyforgalmú felüljáró „hidalja át” a síneket. Most tolatás, kocsirendezés folyik itt, Kozma János kocsimester irányítása mellett. — Az én munkám azzal kezdődik — mondja Kozma János —, hogy reggel bejá­rom az állomást, megtudni* hol, milyen szerelvény áll. Aztán — általában először — a debreceni 5561-es és az egri 9172-es tolatását végezzük el. A tizenkét órában négy vonat tolatását intézzük. No meg az „ellenvonatokét” is ... Mind a tizenhét vágánynak megvan a „szerepe”. A 17. plédául a leadási vágány, a 7—8. a fogadó vágány, a ha­todik az egri... Jelenleg a debreceni „átmenő elegy”-et tesszük át az ötödikről a ti­zenegyedikre ... Pásztor Sándor és Nagy Sándor kezelik a váltókat, ami az egyik legfelelősségtel- jesebb munka. A tolatásvezető irányításával dolgoznak, állít­ják a váltókat, ők teszik sza­baddá a ki- és bejáratot... Ami a kocsimester munká­ját illeti, az sem a legköny- nyebb. A nagy állomást néha napjában három-négyszer is be kell járnia. Ködös időben pedig minden vonat előtt el­lenőrizni a vágányt. S ha el­gondoljuk, hogy néha a tizen­két órában van 90—100 vonat is... — Még télen sem fázunk — mondja Nagy Sándor. — Itt leszorul az emberről a téli­kabát ... XXX Pezsgő, változatos, mindig újat nyújtó munka ez. S még szebbé teszi az embertársain­kért érzett felelősség. Az ed­digi jó eredményekért dicsé­ret illeti a füzesabonyi vasút­állomás minden dolgozóját... Kátai Gábor Jubiláló i f júsági szövetkezet A megalakulás óta sok, kez­deti nehézséggel kellett meg­küzdenie a lőrinci ifjúsági szö­vetkezetnek. A művelésre ka­pott területet — önhibájukon kívül — késve szántották fel, és a kertészethez szükséges pa­lánták, magvak beszerzése is komoly gondot okozott. Lőrinciben a fiataloknak mégis sikerült megindítaniuk a szövetkezeti életet, s ehhez nagy segítséget nyújtott a Mátravidéki Erőmű, a Hatvani Konzervgyár és a helyi Petőfi Termelőszövetkezet. A kon­zervgyár palántákat, öntöző­motort, az erőmű drótszövőgé­pet, a termelőszövetkezet pe­dig magvakat és lovat adott a fiataloknak. Ebben az évben 15 000 forin­tot jövedelmezett a kertészet, de eredménnyel járt a drótszö­vés is. A következő évben 200 ablakkeret alatt palántát ne­velnek majd, és az öntözéshez motorokat vásárolnak. Becsületesen dolgoznak a lő­rinci ifjúsági szövetkezet fia­taljai, s ezért dicséret illeti őket. Köszönetüket pedig örömmel tolmácsoljuk a Mát­ravidéki Erőműnek, a Hatvani Konzervgyárnak és a helyi ter­melőszövetkezetnek az önzet­len segítségért. tett fényképezőgéppel készített.' Ezek bemutatják a csoport lá-| gerba való érkezését, a kivá­logatást, a nőkön és gyermeke-1 ken végzett kísérleteket... Ta-1 lálkoztunk képzőművészeti al-J kotásokkal is, amelyek szörnyű élményeket idéznek. A leg-' megrázőbb a „Karácsonyest” i című alkotás, amely egy óriásig fenyőfát ábrázol és a fa alatt' emberi hullák hevernek, míg1 német katonák nevetgélő cső-, portja keretezi a fát. Már szeretnénk, ha vége' lenne a múzeumlátogatásnak. Az arcokon döbbenet ül. Itt-, ott könny fakad a szemekből. S megyünk tovább. Az egyik barakkban a két­emeletes fapriccsek láthatók, míg mellette az istállónál kul- turálatlanabb, szalmával le­hintett, emeletes téglapriccsek, amelyek a szomszédos Birke- nauban. a nők fekhelyéül szol­gáltak. A fali kriptához ha­sonló lyukakban 4—5 nő ka-i pott helyet. Legalul a beteg asszonyok. Láttuk a kápók szo­báját, a börtönt, a vallatófül­kéket, a koszorúkkal borított I kivégzőfalat, az akasztófát és jártunk a föld alatti gázkam-1 rában, krematóriumban, ahol mi is elhelyeztük a kegyelet, virágait. Az egykori koncentrációs tá-, bor, 10, és 100 ezrek temetője,' ma már múzeum. Könnyeket, fakasztó, emlékeztető múzeum, amelyhez szükségtelen a kom-' mentár. Amikor visszanézünk' a reflektoros őrtornyokra, a' szögesdrótra, a krematórium j kihűlt kéményére, megfogal­mazódik valamennyiünkben,' nyugatiakban és keletiekben ( egyaránt, hogy soha többé! j (Folytatjuk.) Nagy Andor ' aki a szemtanú hitelességével beszél. Borzongva lépünk a szögesdrótok gyűrűjébe. A két­soros kerítésen sűrűn látható a „Halt!” felírás. Még két év­tizede sincs, sokan nem hall­gattak erre a parancsra. Agyongyötört testüket a drót­ra vetették, amelyben 380 Volt keringett. Kalauzunk emlékezik ... Itt, a bejárat mellett állt a zene­kar, amely in­dulókat játszott az érkező és munkába indu­ló foglyoknak, ezen a helyen válogatta külön egy doktor a gyerekeket és aggokat a töb­biektől. Innen indult utolsó út­jára az egyik csoport és né- hány hónapi ál­lati munkára, szenvedésre a másik. Lábunk alatt kavics csi­korog, amelyet még néhány év­vel előbb köny- nyel és vérrel olajoztak. A ka­tonás rendben álló, emeletes vöröstégla ba­rakkban való­sággal beszél­nek a muzeális tárgyak. Az elsőben zászlókat látunk. Mint meg­tudjuk, 28 nemzet fiait tizedel­te Itt a fasizmus. Ugyanitt em­beri hamuval telt urna is erre emlékeztet. Ennyi maradt. A többit műtrágyaként szétszór­ták a földeken. A barakkok­ban különböző használati tár­Az auschwiczi szögesdrótok között. amelynek kilóját 50 grosiért (fillér) adták el a halálgyáro- ,sok. E vitrin mellett olyan anyagokat láttunk, amelyeket szőrzetből készítettek. S köz­ben nagyméretű fényképek keltik fel érdeklődésünket, amelyeket az egyik fogoly rej­gyakkal találkozunk. Névvel ellátott utazóbőröndök, edé­nyek, művégtagok, szemüve­gek, kefék, cipők... Szorongató érzéssel nézzük ezeket az egyébként hétköznapi tárgya­kat, még inkább a gyermek­holmikat. Vezetőnk elmondja, hogy 800 000 gyermekből mind­össze 180 érte meg a felszaba­dulást. Az egyik vitrinben kél tonna szőrzetet tárolnak, amelyek utasai számára Ausch- wicz az utolsó állomást jelen­tette. Távol már látni az óriá­si vegyianyaggyárat, amelynek a haláltábor adta az igen ol­csó munkaerőt, s bizonyos ese­tekben a nyersanyagot is. Megérkeztünk a kis városka állomására. Mindannyian em­lékezetünkben lapozgatunk, hisz annyit hallottunk, annyi képet, filtnkockát láttunk er­ről a szörnyű helyről, hogy szinte minden ismerős. Az állomástól alig néhány száz métert megyünk a pom­pás műúton, amely mellett sű­rűn találkozunk a „múzeum” irányát mutató útjelző táblák­kal. A fiatal csoport, amely oly igen vidám tudott lenni utunk eddigi állomásain, most nagyon komoly, de nem talál­kozunk itt egyetlen vidám tu­ristával sem, bár Keletről és Nyugatról, egyaránt sok érdek­lődő látogat él ide. Ezt tük­rözi a múzeum bejárata mel­letti, hatalmas parkírozóhely is, ahol igen sok, főleg idegen rendszámú autóbusz, gépkocsi pihen. Amikor megpillantjuk a kre­matórium jellegzetes kémé­nyét, kellemetlen érzés vesz erőt rajtunk, s ettől az érzés­től később is csak igen nehe­zen tudunk szabadulni. Az 1939-ben épült koncentrációs tábor, amely később mintatá­bor lett, teljes épségben ál! előttünk. A precíz németeknek már nem volt Idejük e véres dokumentum eltüntetésére, de már az utolsó napok „nyers­anyagát” sem tudta feldolgoz­ni a halálgyár. A bejáratnál, — amely fö­lött még ma is ott a német­nyelvű felirat: A munka fel­szabadít! — idegenvezetőt ka­punk. Egy középkorú férfit, lajdonság, ami a mi népünk'* höz teszi hasonlóvá. A család nőtagjai a balaton- boglári iskolában végezték ta­nulmányukat, így társalgási nyelvünk magyar volt. Körük­ben otthon éreztem magam. Vendéglátóim kedvességén túl elősegítették az Illúziót olyan hazai finomságok is, mint a magyar módra készített lecsó és a finom fekete, amit ma­gyar főzőn készítették. A sok idegen íz, fűszer nélküli étel után — amit nem tudtunk megszokni kintlétünk alatt (főképp a levesek voltak szin­te élvezhetetlenek számunk­ra!) — ismét otthon érezhette magát gyomrom, bár a vodka erősen lengyel színt kölcsön­zött a magyaros vacsorához. A szállóhoz igyekezve, fel­szedett útburkolaton kellett átevitfcélni. Ez is hazai miliőre emlékeztetett. Auschwiczi memento Emlékezetünkben még alig raktározódtak el a friss krak­kói élmények, vonatunk már Auschwicz felé halad. A táj eléggé változatos, de a fürge tekintetek, most mintha csök­kent érdeklődéssel tapadnának a vonatablakokra. A létszám is megcsappant. Egy házaspár nem tart velünk. A feleség nem akarja felidézni pokolbeli személyes élményeit. Kattogva, sűrű füstfelhőket eregetve cammog a vonat. Máskor is cammogott, máskor is füstölt, máskor is kattogott, de mégis, ez valahogy egészen más! A júliusi kalászérlelő szel­lő is mintha valami gyászos me­lódiát hozna felénk. Képzele­tünkben felidézzük azokat a zárt ajtajú, szögesdrót ablakos, tehervagonos szerelvényeket,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents