Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-23 / 223. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉK LITE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN ^ Az üdülő parkjában áléi tan kókadozó ** fák lankadt leveleit napok óta most borzongatja meg először az esti szellő. Játékosan végigsuhan a lombok között és máris terelni kezdi maga előtt a megülepedett ólmos forróságot. A teleképű hold elé is felhők lopakodnak valahonnan. Most már azok között bujócskázik és a fellegréseken át hunyorognak elő a reszkető csillagok is. Már napok óta nem volt ilyen kellemesen hűvösnek ígérkező este. Mégis, ott, a nagy juharfa alatti asztalnál, amely mellett más estéken együtt szokott ülni a két hét alatt összebarátkozott kis társaság, még mindig csak két magábasüppedt alak szótlankodik. A homálybavesző asztal egyik sarkán magas, szikár férfi könyököl. Hótiszta inge messze fehérük az estében. Az asztal alatt elnyújtott csizmás lábai pedig parasztemberről árulkodnak. Olyan megállapíthatatlan korú parasztról, akinek már inkább fehér, mint deres a haja, de még dús fürtökben keretezi a bronzosra lesült arcot, amelyen a szinte késsel bemetszett árkok küzdelmes életről beszélnek. Az asztal ellenkező oldalán ülő asszony az egyszerű, de városias ruhájával, gömböly- ded alakjával, telt, kerek arcával külsőleg ellentéte a férfinak. Korban összeillők, mert az asszony kontybán viselt haja barnájában is fürtöstől jelentkeznek az ezüstös szálak. Sorscsapásokról beszélnek a magas homlokot átszelő redők is és a szomorú nézésű, nagy, barna szemek a férfihoz hasonló küzdelmes múltról vallanak. A REMETE A csöndet az asszony töri meg. ** — Meg sem ismerik majd, ha hazaérkezik — mondja a férfinak csöndesen. — Valósággal kicserélődött ez alatt a két hét alatt. Megfiatalodott. És még vannak olyanok, akik azt mondják Hévízről, hogy ... — Hát nem is a víz tette — ellenkezik a,: gondolataiból kirezzentett Sulyok Balázs. — Legalábbis, nem egészen. Együtt minden. És? nem is itt és két héttel ezelőtt kezdődött. Itt4 csak betetőződött az átalakulás. Jó volt itt nagyon, de holnap ;.. holnap már;.. Keserűen legyintett, mint aki már nem vár semmit a másnapoktól. Megint elhallga-;; tott, de aztán, mintha valami nagy töprengés-! után született elhatározásból tenné, más, fel-I melegedettebb hangon folytatta: — Magam sem ismerek magamra ... Ént" ... Tudja, maga, hogy ki voltam én, még nem is olyan régen? Idegesen fészkelődni kezdett, mintha nem lelné a helyét. Hirtelen elhatározással átült az asszony mellé. Cigarettát kotort elő, hogy időt, vagy bátorságot nyerjen. Csak néhány| mély szippantás után találta meg újra a; hangját. — Tudja, hogyan neveztek engem otthon,| amióta a fogságból hazakerültem? Remeté- ' nek neveztek. És nem is ok nélkül. Ha maga azt tudná, hogy a háború kezdete óta miken mentem én keresztül. De hát jobb is, hogy! nem tudja. Minek is? — Megint megkeseredett a szava. — Minek is? Hiszen holnapi már maga úgyis hazamegy Pestre, én is hazamegyek a falumba. Majd folytatódik minden ott, ahol két héttel ezelőtt abbamaradt. Eh!... Nem is tudom, hogy mi ütött hozzám, hiszen soha nem voltam én ilyenjj közlékeny ember. Pedig már ötvennégy éves! vén bolond volnék. Ugye, nem haragszik,! amiért most nagy nekibuzdulásomban majd-v nem elrontottam az utolsó, itt töltött estéjét9! Hiába, falusi tuskó vagyok én, de hát... Eh!... — De csak beszéljen nyugodtan — biztatta kedvesen a pesti asszony. Sötét szemeivel nagyon komolyan nézett a férfira. Valahogyan úgy, mint valamikor talán az édesanyja tette. — Vagy azt hiszi, Balázs, hogy csak magának volt nehéz az élete? Nem tudja, hogy csak fél teher a megosztott teher? Beszéljen csak nyugodtan. Én is mindig meg szoktam könnyebbülni, ha néha valakinek kipanaszkodhatom magamat. Csak legalább ne volna olyan kevés a megértő ember. Azt mondja, hogy maga csak egy falusi? tuskó? Én is falun születtem, ott éltem, amíg|; a sors el nem sodort onnan. Bár maradtamx volna mindig a faluban. leányka volt pedig a mi kis Erzsikénk, mint a maga unokája. Hétéves volt szegénykém ő is. Amikorra majdnem ötévi fogság után végre hazavergődtem, akkorra a testvéreim rátették a kezüket az öt holdra. Még rágondolni is rossz, milyen szemeket meregettek rám, amikor váratlanul hazatoppantam. Persze, már a magukénak érezték a magam és a feleségem keserves nélkülözésével megszapo-* rított kis örökségemet. Odakünt még valahogy tartotta bennem a lelket a viszontlátás reménysége. Itthon aztán jött a gyászos valóság. Meg a saját testvéreim mesterkedései. Mert koplaltattak, mindent elkövettek velem, csak hogy eltehessenek az útjukból. Valahogy mégis megmaradtam, pedig nem is nagyon kapaszkodtam az életbe. Hanem az emberekből nagyon kiábrándultam. Nem bírtam a közelségüket. Akkor lettem remete. Elhallgatott, mintha képtelen lenne to- ™ vább mondani az élete nagy megpróbáltatásait. Üjabb cigarettára gyújtott. — Attól kezdve messze elkerültem az embereket. Lehetőleg egyszerre vásároltam be hosszú időre minden szükségeset. Magam végeztem még az asszonyi munkát is. Nem maradt más, amit szerethettem, csak az a csöpp földem. Azt dajkáltam, azt szeretget- tem, annak éltem. Egyre nehezebben, mert a padlás lesöprése után jött a tsz. Nem léptem be, mert akkor emberek közé kellett volna mennem. Két egész évig utolsónak maradtam egyéni gazda, de az elmúlt őszkor már nem volt tovább menekvés. Így is két teljes évig sziget voltam a magam nyomorúságos öt holdjával a hatalmas tábla közepén. Pedig már nem is agitáltak régen. Még az őszkor is felkínáltak a sajátom helyett másik öt holdat,. a tábla szélén. De hát mit értem volna el vele? Az volt az utolsó megpróbáltatásom. Azt hittem, hogy nem élem túl a földemtől való búcsúzkodást. Ott nélkülözött velem a kis családom, ott volt eltemetve a nagy diófa alatt a feleségem és a kislányom elégett csontja. Most már el sem dobta a körmére égett cigarettavéget. Szinte reszketett az erős fel- indultságtól, amint az új cigaretta végét a másiknak a parazsára nyomta. Akadozva folytatta az elbeszélését: — Maga, aki amint mondja, falun élt valamikor, talán meg tud érteni. Nemcsak a földemről volt szó, hanem a magányosságom is veszélyben forgott. Emberek közé kényszerültem, akiktől pedig még soha az életben jót nem kaptam. De annál több rosszat. Még a saját véreimtől is. A földből két hold öröklött volt, három holdat pedig tízévi koplalással kapartunk össze. Ráadá'sul ott nyugszik az a két ember, aki az életben egyedül volt hozzám jó az édesanyámon kívül. Amíg élek, nem is felejtem el soha azt a napot, amikor az öt hold föld mezsgyéit utoljára végigjártam. Olyan volt ez, mint az a bizonyos, biblia szerinti golgotái út. Vagy tán még annál is keservesebb, hiszen falusi tuskó létemre is több eszem volt annál, semhogy a régi világ feltámadásában reménykedhettem. Hosszú és nagyon nehéz út volt. Nem is tudom, hogyan jutottam ép ésszel a végére. De odaértem ... És most itt vagyok... Akkor, életem legkeservesebb idejében kezdődött meg mégis az, amit maga az én megváltozásomnak ne: FARKAS ANDRÄS: Szeptemberi délután egy pesti szálló ablakában Gyermekkoromban szorgos hangyarajt Figyeltem meg, mint most e szűk teret, Ezer ember ezer irányba hajt, , Mert élni vágyik, tesz, vár, hív s szeret. A taxik fürgesége megijeszt, Ahogy így fentről lopva figyelem. Gyors surranásuk csak parányi nesz. Nálam, a hatodik emeleten, De duzzognak a trolik és buszok, A történelmi megszokás szerint, A villamos is csikorog-szuszog, A földön sürgős áramlás kering, Sínek és fontos sávok terelik A tarka népet, s e békés sereg, Igyekszik, fut reggeltől-estelig, Mert élni vágyik, tesz, gyűlöl s szeret, Amott egy gépkocsi darut cipel, Emitt magas házat építenek, Ott bámul egy lakás, szemeivel A napra tágul, mert még most lehet, Az őszi felhők lassú szőnyege Lomhán lohol a zajgó tér fölé, És a Baross-szobor lélegzete Eláll, minthogyha ő sem értené, Hogy ősz lesz. Tán csak az nyugtatja meg, Hogy az újarcú pályaudvaron Mozdonyt indítanak és nem telet, Sietni szólít cél és megafon. A villásfarkú tér jeles helyén Fehér az óra és időt ketyeg, Fehér az óra, mint minden remény, Amint a perctől vár igézetet. Most már nem is figyeltek másra, csak4 * ■ egymás szavaira. Nem vették észre az idő múlását sem, de még azt sem, hogy| a kis társaságuk másik négy tagja, három férfi és egy nő az esti sötétség leple alatt, távolról figyelik őket. ?. — Ez, úgy látszik, most már sikerülni fogy — dörzsölgette a kezeit itt jókedvűen Hódos,? az idős bányász. — Nemhiába fáradoztunk! a két árva lélek miatt. Most azt hiszem, hogy megtalálják egymást. De meg is érdemlik.| Úgy belemerültek a vallomásokba, mintha! egyedül lennének a világon és nem is meglett! korú emberek lennének. — Sok keserűséget nyelhettek az életben! szegények — suttogta megilletődve Lovasné;;- és a férjéhez bújt. — Hát nem szomorú lát-? vány volt az a két ágrólszakadt, a maga el-$ romlott, kietlenné vált életével? Most már igazán rájuk férne egy kis késői boldogság. Áz összeesküvők már régen nyugovóra tértek, amikor a juharfa alatt ülők még mindig a múltjuk könyvében lapozgattak. — Nem is csoda, hogy elfordultam a ví-Y lágtól — ejtegette keserűen a szavakat Sulyok? Balázs. — A doni futás után a szegény fele-.; ségem — nyugodjék békével — arról kapott! hivatalos értesítést, hogy elestem. Attól kezdve reménytelenül küszködött az istenadta. A front alatt aztán, a kislányunkkal együtt,f bennégtek a tanyában. Olyan szép, kék szemű-Utak ágaznak öt irány felé Ápolt-virágos fűszőnyeg közén. Itt minden hang a gépé, a koré, Mely forró ritmust koszorúz köréin, Az aszfalt és porló benzin szaga Hományosítja el a képeket, De itt az ember nincsen egymaga: Milliók vannak a mozgás megett. Ó, mennyi élet, mennyi sors halad E mindennapi csomóponton át Egy nem választott, tűnő perc alatt, És itt sem hagyják céljaik nyomát. Mint szívünk izgalmas vércseppjei, Az emberek futnak-keringenek, És nem kell őket rádöbbenteni, Hogy olyanok most, mint a láncszemek, Utat más út követ, cél célt segít, S mintha az ég is kedvét töltené, A nap derül pislogva esteiig, S csalogat minket új sétánk felé. ■KATONA JUDIT: Vallomás holnapokról A holnapunk már csendesebb lesz és frissebb a kenyértörésünk. Egy lesz a vég és egy a kezdet, c az út, amely bennünk eredt meg, r a tegnap zajától eltér. Holnap a háborút felejtjük, f csak rendezünk sokféle álmot, c ha elfáradunk, újra kezdjük, szebben' és irtásképp, ha az esküt munka szenteli meg, s nem vér. FORGÁCS KÁROLY: Kenyér és törvény A Föld adja a Kenyeret, de mindazt, ami nem kenyér, és azt is, ami több kenyér: az Eszme termi meg. Míg dogmák drótkötelei szűk sikátorok cölöpéihez gúzsolták az Ember ideáit: nem röppenhetett el a Gondolat se messze, se a magasság fölé, csak földközelben, gátak buktatóin bukdácsolt. De mióta az Eszme kulcsként a zárak ezreit nyitotta ki: megszületett a jog s kötelesség egyensúlya a Törvényben, amelyre mint cölöpre lép az ember és a Nép; ée nem csak a Gondolat vitorlái eveznek túl a felhők kékjein, de az ember is párosán kering égitestként az el nem múló Kozmosz hideg fény-tenger hullámai közt. Kenyér és Törvény, Jog és Kötelesség: az Eszme gömbjében a sugarak — egyik megméri a másiknak hosszát, és ikrekként mérik az ember jussát: ki nem vetett, bizony az nem arat. Ma csak az ünnepel Földet és Eszmét, iá ekét fogott és csírás magot szórt, hogy több teremjen: másokért se rest még tenni, hogy jobban szolgálja az új kort. FAZEKAS TIBOR: JIMwuís Nem igazi lebbencs, mit a tűzhely lángja irigy karikákon sápaszt csak puhára. Nem igazi lebbencs, mit lábasban főznek, s konyhafal neveli illatát a gőznek. Nem igazi lebbencs, mit asztalnál esznek, munka az a szájnak, rossz bölcsője kedvnek. Az igazi lebbencs vasbográcsban készül, cigányra pirul a rőzseláng tüzétül. Igazi lebbencsnek udvar a konyhája, füst adja az ízét, csillag néz le rája. Igazi a lebbencs, ha ölben a tányér, mit nem adnék sokszor ilyen vacsoráér’! Késő szekér nesze, s tücsök a zenéje, sütemény utána Apám halk meséje... vez. Most és itt csak betetőződött. De nem is annyira megváltozás ez, hanem inkább az kezdek lenni ismét, aki valamikor még remeteségem előtt voltam. A lassan eregetett, csendes szavak halkan peregtek a sötét éjszakában. Az asszony tágra nyitott könnypárás szemekkel és kitárult lélekkel itta magába a másik ember kálváriájának történetét. Egyikük sem vette észre, hogy az asztal fölött mikor találkozhatott össze a kezük. Most nagyon hosszú csend ereszkedett közéjük, mert mindketten az emlékeikbe merültek. A férfi vette fel újra a szavak elejtett fonalát. — Pedig nagyon nehéz volt az első napokban. Hej, de igen nehéz! — mondja csöndes szégyenkezéssel. — Félrehúzódtam. a többiektől. Féltem, menekültem mindenkitől. Azt lestem, hogy mikor követnek el ismét valami rosszat velem. A legkisebb emberséget is képtelen voltam feltételezni valakiről. Egészen elvadultam az évekig tartó remeteségem idején. Olyan szemekkel nézegettem a világba, mint a mindenki által meghajszolt vadállat. Egyszer aztán kezdtem különös dolgot tapasztalni. Az általam csak úgy átabotában fel- vetegetett foltok ''alahogy másképpen festettek a rongyaimon. Aztán kimosva, kivasalva találtam a rakásra dobált szennyesemet. A viskóm tisztán találtam akkor is, ha hajnalban elfelejtettem kitakarítani- Hát ilyen csodák estek. Az emberek nem tolakodtak ugyan, de valahogy mindig úgy adódott, hogy nem tudtam kitérni előlük és olyankor esett néhány szó is. Hát így kezdődött. Akkor kezdtem valahogy felmelegedni, mikor a karácsonyi ünnepek alatt aprócska gyerekek, leginkább a kislányommal egyidősek, be-besurrantak a viskómba. Angyalt játszottak, vagy legihkábbis azon mesterkedtek. Kalácsot, jobb ünnepi étellel rakott lábasokat igyekeztek becsempészni hozzám és amikor sikerült nekik, boldogan eliramodtak. Most már Vidámabban peregtek Sulyok Balázs szavai. Mintha valami felmelegedett volna a kis asztalka körül. Hála csendült ki ^minden egyszerű szóból, amikor az élete utolsó pár hónapját mesélgette. — Attól kezdve nem volt terhes a többiek társasága. Még az elnök is el-elbeszélgetett velem. Egyszóval, igyekeztek felrázni. És most, amikor éppen a legnagyobb nyári munkák idején az elnök valahogy észrevette, hogy a fronton töltött tél és Szibéria, nagyon belerágták magukat a végtagjaimba és még köny- nyű jnunkát is nagyon szisszenve tudok végezni, egyszerűen beutaltak ide, Hévízre. Most aztán itt vagyok. Szinte erőszakkal zavart el az orvos, és nem engedtek ám el úgy, hogy Szégyenkeznem kelljen mások előtt. Előlegképpen úgy kistafíroztak, hogy... De hiszen a saját szemeivel láthatja. Ember lettem. Visszaadták a hitemet. E lfulladt a hangja és nagyokat nyelde- sett a megiüetődöttségtől. — Nem voltam én még soha ilyen helyen, csak olvastam róla valamikor, hogy az urak itt gyógyítgatják a reumájukat. Higgyje el, hogy nehezen állom meg száraz szemmel, amikor erre a nagy megbecsülésre gondolok. Es lám, itt is a többiek. Valamennyien iparosemberek, aztán milyen szépen a szárnyaik alá vettek. Szép volt. Nagyon szép két hét volt, de hát... Hódos, az idős bányász, Lovas lakatos a feleségével, és Molnár, a mindig jókedvű kéményseprő, a kis társaság összeesküvő tagjai, másnap úgy tettek, mintha az este semmit sem vettek volna észre, ök örültek legjobban, amikor a két árva viselkedéséből kitalálták, hogy a legteljesebb sikerrel jártak a két hét összeboronáló fáradozásai. Ezen az utolsó reggelen úgy ragyogott Sulyok Balázs arca, mintha a mennyországot látná mindig maga előtt. De teljesen újjászületettnek látszott a kőműves özvegye is, akit az egyetlen leánya is magára hagyott 1956 telén, a kis hétéves unokájával együtt. ,A nyaralótársak nem voltak Ott a hosz- szúra nyúló éjszakai gyónásokon, hiszen éppen ők mesterkedték ki ezt a véletlen magukra maradást, de a két ember változását látva, velük együtt örvendeztek. ★ Néhány nap múlva, úgy munkavégeztével, Sulyok Balázs állított be az elnökhöz. Először zavartan forgatta a kalapját, aztán egyik lábáról a másikra állva magyarázkodni kezdett. — Már megint a magam dolgával zavarlak ;benneteket, Imre — kezdte óvatos megközelítéssel. — Izé.. .khm ... arról lenne szó, hogy nekem a hajnali vonathoz... khm... szóval egy kocsi kellene... Meg aztán egy másik kocsi, de olyan, amelyikre bútorokat lehetne felrakodni. Ügy áll a dolog ugyanis, hogy... khm... hát csak ezt szerettem volna kérni. Még mindig nagy dologidő volt, de azért ■ * lett kocsi. Hogyne lett volna, amikor ezzel a remete - legeslegelső kérését lehetett teljesíteni. Csak az volt a baj, hogy Balázs szűkszavú kérelméből nemigen tudták, hogy miről is van szó. így aztán hajnalban szinte az egész tagság ott lelkesedett Sulyok Balázs kitatarozott tanyája közelében. így lesték aztán ki, hogy a kocsiról a remete egy takaros, gömbölyű asszonykát és egy leánykát terelget nagy igyekezettel befelé, a volt remete- lakba. Megkönnyebbülten lélegzettek fel, mert látták, hogy a Sulyok Balázs göröngyös és nagyon kacskaringós életútja immár teljesen egyenesbe fordult. Karakas Sándor
