Népújság, 1962. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-26 / 199. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN A z öregedő nő szerelme. Nevetséges És az öregedő férfi szerelme? — mert ilyen is van! Nézem a tükörben az arcom, amelyen még egy kis jóindulattal markánsnak lehet nevezni a ráncokat, érdekesnek az ősz hajszálakat és szerelmes szeretnék lenni. Nagyon szerelmes. Most értem meg, csak most tudom megérteni, miért lobbannak szerelemre náluk fiatalabbak iránt az egyáltalán nem fiatal asszonyok, korban, körülményekben egyébként tisztes családanyák. Most, hogy szemben állok a tükörrel és úgy érzem, mire újra belenézek, a Kék hold völgyének megöregedett múmiája tekintene vissza rám. Pedig nem is a nőt vágyom a szerelemben és mégcsak nem is magát a szerelmet. A fiatalságot. Az ifjúságot, amely egyet jelent a szerelemmel. Azt kívánom vissza utolsó kapaszkodással és szégyenkezve, hisz lányom barátnői után fordulok meg az utcán és fiam barátai fecsegnek hanyagul előttem hódításaikról, tehetvén, mert nem éreznek már konkurrensnek, vetélytársnak. Állok a tükör előtt és nézem magam, az ismert és mégis ismeretlen arcot. Ha behunyom a szemem, nem látom magam. Érdekes, a festők is csak a tükörből tudják megfesteni saját önarcképüket. Éppen így állnak egy tükör előtt, kicsit összehúzott szemekkel vizsgálgatnak egy arcot, figyelik a vonásokat, az orr, a szem ívét, keresik, kutatják ebben az arcban a megfoghatók a lényeget, amely kifejezi az egészet Nem ismerjük saját magunkat és közben mások sorsában és sorsával döntünk. T egnap is találkoztam vele. Ültünk egymás mellett, én hallgattam, ő beszélt. Vajon milyen lehetett akkor az arcom. Tudom, nagyon egyenesen ültem, vigyáztam, nehogy bárki is észrevegye, hogy kissé hajlott már a hátam, és könnyedén mosolyogtam, pedig éreztem, hogy már megint orvtámadásra készül a reumám. Nevetséges. És mégsem szégyellem, legalábbis magam előtt nem. Jó volt. Pedig hozzá se értem, egyetlen szót egyetlen célzást sem tettem, csak ültem mellette és hallgattam enyémnek fele élete apró, de számára fontos történeteit... — És akkor, tetszik tudni ... — Ne mondja így, hogy tetszik tudni — mondtam csendesen, mert olyan volt, mintha valami tőlem távolodó csónakban ülne és nekem nem lenne már erőm, hogy közelebb evezzek hozzá... — Hát, hogy mondjam? — kerekedett nagyra a szeme, hogy íriszén apró kis sárga foltok villantak fel, mint valami lágy mozgású macskának. Valóban, hogy mondja? Hogyan: hogy a szavak körülfonjanak bennünket, mint a folyondár. — Ahogy jól esik ... kedves ... Mondja csak nyugodtan és én hallgatom... Tovább beszélt. Ha meggondolom, rengeteg csacsiságot, lényegtelen apróságokat, sok naívságot. Mástól és máskor idegesítene ez a fecsegés, most csacsogásnak érzem és elringat. Ha butuska patak is, de nekem bukdácsolja habjai szavát, ha értelme soványka is, de most az enyém és én most, úgy látszik, kevéssel is beérem. Ha visszagondolok a tegnapi találkozásra, nem is tudnám felidézni, miről folyt a szó eleinte. Csak arra emlékszem, hogy kék, könnyű ruhájában úgy ült mellettem, mint valami üde virág és mennyire igaza van Móricznak, illata volt a szavának ... Mézes illata. A tenyérnyi cukrászdában, ahová véletlenül bevetődtünk, jöttek, mentek az emberek, tompító zsongás, csoszogás és füst és kávé illata kavargóit a levegőben és én behunytam a szemem... Most úgy éreztem magam, mint húsz, vagy huszonöt évvel ezelőtt... Vajon mennyi idő alatt futnám le a százat? És vajon, sikerülne-e a haskelep a nyújtón? Tudnék-e verset írni, csengő, bongó rímekkel, hozzá, ehhez a kislányhoz, a szerelemhez? És tudnék-e nagyokat röhögni, üvödtve végigrohanni a padok között és nagy pofont adni, hogy lássák a lányok, milyen stramm fickó vagyok? — Tetszik tudni, engem mindig idegesített, ha kakaskodtak a fiúk... Én a komoly embereket szerettem és szeretem ... Nem tudom miért van ez így, de így van ... A női ösztön! Mintha csak megérezte volna, mire gondolok én, mintha csak mentőövet nyújtott volna számomra: kapaszkodjam ki az ifjúság örvényes vizéből, ússzak csak a csendes vizeken: ő is a halkan susogó habokat szereti. A szomszédos irodában dolgozik egyébként, talán egy hónapja, de legfeljebb kettő, b.a ide került. Először fel sem figyeltem rá: jött, bement az ajtón, kijött az ajtón és elment. Aztán egy délután, amint éppen az irodájukba akartam belépni, egymásnak szaladtunk. Játékosan, kicsit meg is játszva az öreget, akinek mindent szabad már, magam- ^bz szorítottam: — Hopp ... most megvan. Elrabolom... Elnevette magát, aztán elkomolyodott arccal nézett rám és nem igyekezett szabadulni ölelésemből. Én jöttem zavarba, mint valami tacskó kölyök, elengedtem és keszeg vigyorral léptem be az irodába, közben, mint valami tettenért bűnös, azt figyeltem, észre- vették-e? Legalábbis nem mutatták! E nnek két hete. És egy hete mindennap találkozunk a munkaidő után. Tegnap is. És ma is találkozunk majd. Állok a tükör előtt és nézem magam. Szerethet-e egy alig húszéves lány egy negyvenöt éves férfit. Szerethet. Miért ne szerethetne. Végigsimítok az arcomon, mintha a ráncokat akarnám eltüntetni, amelyek kérlelhetetlen fintorral gúnyolják álmaimat. Nem akarom nézni, nem akarom látni ezeket a ráncokat, amelyek arra emlékeztetnek, hogyha másodszor virágzik is az akác, de a méhek kikerülik: tudják, méze nincs. A lakás üres. Mindenki elment hazulról már, csak én vagyok itthon, töprengve, tanácstalan örömmel szívemben. — Valami baj van? Néhány napja olyan furcsa vagy! Annusnak remek érzéke van. Soha nem tudtam neki hazudni, csak rámnézett, kicsit rövidlátó szemével és úgy éreztem, hogy na- gyonis messze, nagyonis mélyre lát. — Itt a tavasz, biztos szerelmes az öreg — vetette oda lányom és a fiam hangosan felnyerített, annyira tetszett neki az ötlet. — öreg az országút — vigyorogtam rájuk. — Te pedig ne nyeríts, mert karámba duglak... Igazán itt volna az ideje, ha több tiszteletre nevelnéd gyermekeidet az apjuk iránt... Annus megint rámnézett, én meg kijöttem a szobából. A lányom tizenhét, a fiam tizenöt, ö, alig húsz. Én meg negyvenöt. Kegyetlen számok, kegyetlenek az évek. Dehát van módom szembeszállni a kegyetlenséggel, van erőm lebími, van lehetőségem megcáfolni az évek érveit. R ágyújtok egy cigarettára. Annus tizennyolc éve vitázik velem, hogy reggeli előtt sohase gyújtsak rá..; — Vigyázni kell az egészségedre, öregem;.. Nem vagy már ifjonc, ha tetszik, ha nem... Ezt tegnap mondta. Elvörösödtem. Mintha célzás lenne, mintha tudna valami olyanról, ami még nem következett be, amelyet sóvár- gok, s amelynek bekövetkezésétől mégis félek. Furcsák, csodálatosak, megértők és félelmetesek az asszonyok. A nagyapám mondta egyszer: „Amikor nagyanyádat megismertem, azt hittem, ismerem, tíz évi házasság után úgy éreztem, hogy most már aztán nyitott tenyér előttem, amikor a huszonötödik évfordulót ültük, megesküdtem volna mindenre, hogy még azt is tudom, mit álmodik:.. És most jövök rá, hogy fogalmam sincs, kivel éltem együtt negyven esztendeig.!.” Tréfának szánta és nagyanyám jót nevetett rajta; Pedig ebben van igazság. Vagy mi akarjuk, férfiak, hogy igazság legyen? Azért nagy bolond vagyok: tizennyolc év után szerelmesnek lenni egy húszéves lányba. Dehát szerelem-e valójában? Talán az, talán nem. Most még nem lehet tudni. Még? Dehát mit akarok és meddig akarom? Kérdések, és újra kérdések, amelyekre a választ attól várom, aki feltette ezeket a kérdéseket: saját magamtól. L assan öltözködöm. Félek. Olyan izgalmas és olyan reménytelen ez az egész ügy, és talán egy kicsit nevetséges is. Lehet, hogy bácsit lát bennem, akinek elmondhatja élete kisebb-nagyobb gondjait, bajait ... Tíz éve meghalt az apja. Hát kihez menne? Csak hozzám jöhet. A fiatalok nem tudják megérteni az egyedüllétet, fogalmuk sincs, mi az, hogy meghallgassuk a másikat, csendben, megértőén, hogy úgy jöjjenek hozzánk, mint az orvoshoz, nem szégyelve meztelenségünket .:. Most mit lát bennem ez a lány? Az idős és megértő férfit, vagy csak a férfit? Talán jobb lenne nem találkozni vele. Nekem lenne jobb. De vajon ez nem önzés-e? S az nem önzés, hogy egy fiatal lányt lekötök magam mellé, aki jó maga is ezer szállal és évekkel, könnyekkel és mosolyokkal, gondokkal és örömökkel kötődik három emberhez? Újra itt állok a tükör előtt. Nézem magam. És mit látok? Egy arcot, egy ismeretlen arcot ráncokkal, őszülő hajjal, és igen... kicsit már fáradt szemekkel. Íme, itt áll, aki a fiatalságát keresi — másban. Nem magában, nem is azokban, akik körülötte élnek, és belőle, érte lettek, s nem a holnapban, amely azért még előtte áll. Hisz amíg van előttünk cél, addig öregedhetünk, s csak a fiatal tud öregedni. Másban keresi: egy furcsa, kicsit csaló, kicsit erőltetett szerelemben. M egvárom-e munka után? Nem tudom. Vagy már nagyonis tudom? FARKAS ANDRÁS: | Absztrakt délután Nézem a férfit, a festőt. Nagy vonalakkal a vásznon Furcsa-goromba panaszt rak, Fel-le, alája-föléje. Szólni kéne, hibázom: Lám, ez a kép, ez az absztrakt! Mennyi a bűn, a betegség Ebben a férfiben itt, most? Játszik-e szédületével, Vagy csak a tegnapi álmot Rakja ecsettel, a titkos Szín-anyagot szanaszéjjel? Nagykeretes szemüveggel, Marcona ráncokat öltve Áll fura arca, szakálla. Karja előre kilendül, Mintha felelne-közölne, Döbbenetét kiabálja: Most veszi észre a titkot. Barna színű vonalat ránt, Téglaalapra a ferdét. Semmi se látszik a vásznon, Semmi se látszik az arcán. 0 vagy a kép, mi a kergébb? Már nem is érzem a festőt, Már nem is izgat e vászna, Csak figyelem csudahosszan: Ennyi lehet csak az ember? Ennyi az ész ragyogása? Ennyi az ügy, ami bosszant? Néma maradhat a szám most? Hallani vágyom a hitnek Ősi, örök suhanását, Mit puha szárnyon a szellem Szárnyai csapnak a percnek, Félöröm ez meg imádság: Éljen a mű meg a művész, Hogyha a lélek elindul Emberi jót kifejezni Szürke való hegyein túl, Szürke jelen kegyein túl — Jó, aki végzi, ha kezdi. POLNER ZOLTÁN: Bekötő utak éneke Nyers fényű, lassú alkonyatban elballagnak az útépítők. Viszik lapátjuk csendjén haza a napot és a zengő időt. Óriás tagú földek közé zajosan beszakad a jelen. Kikönyököl a táj a fákra, csupa álmélkodó, szertelen öröm, amint a friss határnak szétkiáltja: a makadám út bő szelekben már nyújtózkodik, kis falu, gyere, s kedvét bámuld! Párolgó hajnali szavakkal jöjjetek emberek: vagyok. Fogjatok kézen, mint víg kölyköt és mindenkinek mutassatok. LI-KI-CS JÓN: röcuuu& Koreai költő verse. Fordította: Antalfy István Megtréfált talán a természet, s egy adag jó időt adott, mintha tavasz lenne, zsongott a kert, elűzött a meleg havat, fagyot. De újra szél hordta a tél havát, mintha a tavasz kéretné magát. Pedig jön már, feltarthatatlanul, s hirtelen tör be, diadalittasan, és bármerre fordítod lépteid, esti fényben, hajnal óráiban, a rügyek pattognak a bokrokon, érzed jöttét, de rejtve jön, — oson. Igen, jön már, feltarthatatlanul, és jövetele emlékeztet engem csapatunk megfontolt taktikájára; visszahúzódtunk a nagy küzdelemben, újult erővel támadtunk utána, és odaát lett ennek nagy az ára! Így harcol évezredek óta már szüntelenül és szakadatlanul a tél, s tavasz, erős, jó fegyverekkel, de az idő mindig győz, igazul. S a nép tudja: nem tartja vissza gát, se semmi más — a népek tavaszát! FAZEKAS TIBOR: Ta Iá Ikozás Minden betűjét ismerem, behúnyt szemmel tudnám a falragasz-szöveg komoly gonddal szőtt bármely mondatát idézni. Harminc férfit, s hárommal több nőt számláltam és nyolc pár suhant mellettem el. Még most sem jössz... Várlak. Cigarettára gyújtok, néhányat megölve így a percek martalóc hadából, hogy majd később új erők dühödtebb hévvel törjék türelmem vékony palánkj át. A füst sem ízlik, nyelvemre orvul kinint permetez. Ott, messzebb, végre jönni látlak! Tűz jár át, csikóra pattan elfáradt kedvem, patkója füttyös színt csihol sápadt arcomra. Láncreakció, így mondaná az új század modern tudósa éleként, s én tovább fűzném a szót, mert érzem, mit mások látnak: holdad vagyok, vak méccsel bolyongó, fényt csak Tőled, csak Tőled kaphatok ... KATONA JUDIT: Juhász Gyulához Már láttalak, de megtöretlen arccal: a füzes éppen ráhajolt a partra. Itt merengtél sokszor bús panasszal, hogy elmosódik lassan Anna arca s végül semmit sem vihetsz magaddal. Téged, akit titkos álmodások vittek messze, fáradt szivedet őrzi még a Tisza-part, a város, kicsi utcák, kékfényű eged és úgy siratnak éjjel a sirályok... ÉBLI KATALIN: Az ébredés perce A hajnal zománca csillog a körvonalakból születő tárgyakon, Én még, bódultán, a vízesés-szerű álom zenéjét hallgatom. Nem érzékelem még a valóságot, s az élet dolgait nem hiszem. Az ébredás utáni csend dióhéját nem törte még fel senki sem. A vakító, kinti világhoz képest a szoba homályos, majd sötét. Agyam lassan oszlatja széjjel az álom gomolygó, színes ködét. KOVÁCS SAndor versei: AUGUSZTUS, mikor az első fürt megérik mikor a darázs dala bágyad mikor a szalmaszál puhább lesz mikor a levél színe sápad mikor a földet ekék törik mikor a galamb tarlóra jár mikor az égről csillag pereg mikor már tűnődni kezd a nyár » &OCL Csuklód madár-szív rebbenéseit viszi a vérem zajos szívemig. Ö, parányi, ismerős ritmusok, Sétáinkról emlék valamennyi, A szívem felfogja őket s híva Téged, százszorosán visszazengi! LUKACS MIKLÓS: MESSZESÉGEK Dombra ült az alkony, kaszások mennek haza, a szél ingük alá tapogat, rozsdás kolomppal bőtögyű tehenek hozzák villás szarvon az ezüst holdat. Messze, — akik elhagyták a nád-falut, szállásukra estek már törődötten, lassan kibogozták a bucó batyut és falatoznak a mészszagú csöndben; szellőben a cicázó árvalányhaj, szöcske szóró gémes tájból ilyenkor földereng a fecskefészkes ereszalj, szívükhöz simul a domb, a nyárfasor. Messzi szomjas mezőkről hazatérnek borsókapálásból a menyecskék, szívükben szombatesti csókok érnek, i vigyáz álmukra csillagmécses ég. GYURKÓ GÉZA: AZ AKÁC MÁSODSZOR VIRÁGZIK': • •
