Népújság, 1962. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-19 / 194. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE —------A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN AN TALFY ISTVÁN: ÉBLI KATALIN: Jelek az űrből DONKÖ LÁSZLÓ: FAZEKAS TIBOR versei: Pártos vers Játék A Kozmoszban kering a föld körül, és benne ül e korszak embere, és néz az ember, néz, a Földre, le s látja a Földet: miként gömbölyűi... Két ember a kétmilliárd közül, a csillagokra, s Földre néz szeme, kering a Föld, s a csillagok vele, — feladatukat végzik, emberül. Nem értem meg, csak érzem és tudom, hogy jár az ember az égi úton, gyorsabban, mint az cn gondolatom, ott szállnak, csillagok között, a felett, onnan jön tőlük hozzánk üzenet, és én most felfogom e jeleket... FARKAS ANDRÁS: Nemcsak játéka ... Mindig mélyen hatott rám, ha a festék Anyagával a felkent emberek A népre hulló életet keresték. Arra ma már gondolni sem merek, Hogy az örök kép nélkül hova lenne, Amit úgy hívnak: lelkiismeret. A képen sorsunk üdvössége-szennye, Parázslik, izgat, mint igaz malaszt, Amely eljuttat a pokolba, mennybe. A forma és a szín nézőn maraszá, A gondolat a szándékból kiválik, Akár tudós a kép, akár paraszt, Ha lelke kinyílik végső hajlatáig, S ha ezt a titkos, végső hajlatot Ecset nyomán látom, amint világit, Büszkén vallom, hogy ember is vagyok, Nemcsak játéka mozgó végtelennek, Büszkén érzek nemes alázatot, Mert bár fut az idő s pusztulni enged, De az időtől tudva ellopott Tudás miattunk él és nem pihenhet. POLNKR ZOLTÁN: Jláiu/űk Utcák zöld árnyékéi mezőiben járnak a lányok. Csokomyi egekkel szemükben meg sebes sodrású folyókkal. Bokájukon csillogó harmat a fény és izomrostjaik mágneses terét elárasztja képzeletem kék csillagvirága. Járnak a lányok napjaim pompázó, neonfényes utcáiban és eszeveszett szívdobogásnak tűnnek. Jaj, lassan messzebb és messzebb távolodnak esték hatalmas tömbjében miközben ringatják mosolyuk arányos szépségében a napot és verbéna illatú karjaik vágyódva remegnek. Utcák zöld ámyékú mezőiben járnak a lányok. Ott jársz közöttük te is.. MOLNÁR JENŐ versei: Emlékezés apámra Azt mondják: nótás, borissza legény volt. Hogy, hogy nem: mégis szívére nőtt a csend. Naponta eltűnt felőle az égbolt, s nem lehet széllel fütyülni odalent. A bánya rideg, a bánya fegyelem. És nyolc gyermeknek kellett ám kenyér! Ingyen nem adták — kegyetlen kegyelem a lelkét vitte a fizetésekért. Negyvenöt év, még életnek sem kevés, Eddig volt bányász. Hát nem csoda lenne, ha rá nem ülne a borra a penész és elfolyt volna a kövek bölcs csendje? Most ébred: számon szólnak bár a dalok: ő dalol bennem és én csak hang vagyok. Szabad szombat 'Állványok pókhálója megett pihen a harmadik emelet. Szikkad a malter és szél matat* csendben csodálkoznak a fallak. Zötyögő kupékban kacagás, faládákban éhség kaparász, megszáradt maradék faliatok hajtják a prüszkölő vonatot. Egy falu, tíz falu leszedi, egy kapu, tíz kapu elnyeli, a súrolt konyhai asztalok lapján a fizetés felragyog. Becézően simogat, jó az éj, sistergőn hullámzik, forr a vér, hullámra új hullám: jön a csend: csillag őriz ember, most pihenj. Lebontja nagy, szőke kontyát a Nap, — a füvek, bogarak elalszanak. Az ágak az eget elengedik, — kicsit még fénylenek leveleik. Elcsitul minden a zöld réteken, nem hallik más, már csak halk énekem. A tájba a falvak beleolvadnak, patájuk csattog az éj-lovaknak. Sötétség ömlik az ablakokon, minden a fekete színnel rokon. Rajzik a csillagok sáskahada, a földre leszállnak ma éjszaka. Végtelen világok szenderegnek, — kívánjunk jó éjt az embereknek! Nem vagyok kommunista, nincsen tagsági könyvem, jogot rá nem szereztem kilencszázmegyvanötben. Később elriasztottak márványba vésett szentek, azért ötvenhatban nem szedtem magamra szennyet. Kommunista hűséghez nem fontos igazolvány, hogy nem vagyok áruló, pár versem igazol már. Költő vagyok, népemhez hű és dolgos hazámhoz, párttagsági könyv nélkül is mindhalálig pártos. KOROM JÓZSEF: Gombafelhő Újsághír: Az Egyesült Államok légiereje a csendesóceáni Karácsony-sziget közelében közepes robbanóerejű nukleáris szerkezetet dobott ki. (Reuter) A lány tizenhat éves vöt és ? mozdulatlanul feküdt a par- 5 ton. Feje alatt homokpáma volt és nézte a tengert, amely í most nem csábította őt, csak (párás csókját küldte el ajká- | ra, ujjaival tapogatta arcát, [végig futott mellén és hűvös simítása jólesőan btasergett I ágyékán. Piros, nagyvirágos ! szoknya volt a lányon és afö- í lőtt semmi, csak a fekete ha- | jábam fehér virágok. Ha idegenek jöttek a síziget- ! re mindig megcsodálták őt, egyszer sokáig táncoltatták itt a parton, üvegszemeken és fe- ! kete dobozokon át nézték őt, ( akkor kapta ezt a piros, nagy- i virágos szoknyát, akkor az j egyik idegein az arcába csípett és magához rántotta. A lányok nevettek, sikangtak s ! ő rémülten futott a fiúhoz, aki [ magas volt és barna. A fiú mondta azon az es- [ tén: — Szép a tested Lea. ö a földre nézett és hallgaJtott. A fiú folytatta: — Ilyen lehetett az Isten- [ asszony, aki szülte a Földet. Hozzábújt a fiú melléhez. A fiú mondta: — Szeretem a Földet, mert [ilyen lehetett az Istenasszony, I aki szülte a Földet, mint Te (vagy. A lány megszólalt: — Az Atya mondta, aki ben- ínünket megkeresztelt; ezen a ’ szigeten született az első em- 1 bér, ezért szeressük Istent, aki [nekünk életet adott. Morajlott a tenger és a hul- ! lámok kergették egymást, a (partra futattak és ölelkezve i haltak meg az ezüst színű fövényen. Üjra születtek az öbölben és újra meghaltak a parton. Fölöttük muzsikált ászéi és hódító virágillatot szórt ná- [szukra. Azután felhő kúszott (a hold elé, sötét felhő, semmi (nem látszott, csak egymás szá- í vének dobogásét érezték, ver- i gődve, vajúdva és nagy bol- [ dogsággal született bennük az [ember. Jött a reggel és a napsugarak megcsókolták a fiút, a lány is megcsókolta öt, azután | megsimította fekete haját. Ké- Isőbb együtt futattak, kerge- (főztek az erdőben. Gyürnöl- (csöt ettek, édes levűt és za- (martosat. A fiú mondta: — Elmegyek- a hajóval és í dolgozok érted. A lány nem szólt. A fiú mondta: — A pénzen veszek neked piros és kék ruhákat, hogy úgy öltözzél, mint a virágok. A lány egy piros szirmú virágra nézett, amelynek kely- hében aranybama bibék ragyogtak. A fiú mondta: — Elmegyek a hajóval és dolgozok érted, hogy mindig csak nekem táncolj. Megjött a hajó és elment a fű, aki barna volt és sokáig integetett a lánynak, aki állt a parton és nem sírt, mosolygott, r . — Itt várj meg a parton, a fa alatt, itt. .találkozunk megint — mondta a fiú és szavai messze zengettek... A hullámok mögül ő is szólt: — Itt — találkozunk... a parton... A fiú elment, de az emléke a lánnyal maradt. Végig járták újra az erdőt, együtt ették az édes, zamatos gyümölcsöt, sétáltak az öbölben és a hús hullámokban úsztak, ha eljött az alkony s bíborban ragyogott a tenger. A lány álmában is visszatért Anrton. Barna arcából kivillant fehér fogsora, amint nevetett és forró volt az ölelése. A lány reggelenként bágyadtan ébredt, az alacsonyan szálló madarakat a partról nézte, amint) lecsapták a hullámokra s csőrükben ezüstösen ragyogott a zsákmány. Aztán idegenek jöttek a szigetre. Ezek azonban nem csodálták a sziget lányainak táncát. Körülfogták a falut. Mindenkit csónakokba hajtottak. Háromszor fordultak a csónakok. Háromszor a hajóig és vissza a partra. Háromszor megindult a csónakok felé. Egyszer, amikor a lányokat vitték. Másodszor, amikor Anyja is belépett az egyik csónakba. De mindannyiszor megszólalt emlékezetében a fiú hangja: — Itt várj meg a parton. S a lány csak akkor merészkedett elő, amikor a kékes szürkeségben elveszett a hajó fehér foltja. Sokáig sírt hangtalanul. A partra feküdt, a homokpárnára tette a fejét, folytak a könnyei, nem evett egész nap, csak nézte a távolt Ügy érezte, hogy mellében két ember birkózik egymással. Az egyik Anton a barna fiú, a másik az idegen, aki leütötte Apját. Mindketten iszonyú erővel küzdenek, karjukon da-í gadnak az izmok, Anion már) sír az erőfeszítéstől és ő érái a fiú fáradtságát, segítene ne-5 ki, de nem tud, mert bénítja^ a félelem. Később a nap felpuff adtl testtel ereszkedett a hullámok- \ ba. A kergetőző tarajokon el- < folyt a vére a haldokló fény-1 sugárnak és a szelek szárnyai) alatt jajgatott a tenger. S egy-' szercsak váratlanul nappali i fény villant oldalt és elhomá- j lyosította a napot. Víz ésfény- kút szaladt a magasba, utána ( nagy gomba alakú felhő lé- 7 pett az égre. Dörgött, mint amikor viharák á tenger. A hullámok óriásra nőttek. A ( lány úgy érezte, hogy félelmében a ságet is reszket. Nem i sokkal később viharfelhők ro-; hanták elő a gomibafeihő fehér foltja mögül. Hűvös szélt! kergettek maguk előtt. Leal borzogva tartotta forró testét; az esőnek, hadd hulljon rá a | zápor, az talán elmossa belőle a szorongást. Máskor együtt] álltak a fiúval a zápor ereszé- < be és nevettek boldogan, most j azonban fájt a sávé, nagyon j félt és sikongva zokogott egy j idő után. Kiabált, pedig tudta, hogy egyedül van a ságe-j ten. Az eső először hűvös volt, i azután apró parázsként égette i testét minden cseppje, hiába [ bújt a lombok közé, ott is megkereste a levelekről le- j pergő víz és bújt a bőre alá, s < s levetkőztette, letépte róla a j szoknyát — ez volt az érzése. A lány tizenhat éves volt ési mozdulatlanul feküdt a par-c tan. Feje alatt homokpáma f volt és néáe a tengert. Üg£ érezte, hogy a sziget együtt j emelkedik és süllyed a hullá-} mokkái. A madarak rémülten j rikoltoztak a sáritokon. A tengeren nem tűnt fel hajó, nem hozta a fiút, aki magas volt és barna. Saját szavaira emlékezett: — Az Atya mondta, aki j bennünket megkeresztelt; ezen i a szigetein született az első ( ember, ezért szeressük Istent,] aki nekünk életet adott. A fiút hallotta: — Szép a tested, Lea. Oldalt fény villant a verj színű hullámok fölött, messze j a távolban. A fiút hallotta: — Szeretem a Földet, mert J ilyen lehetett az Istenasszony,) aki szülte a Földet, mint Te j vagy. Miért hullámzik a sziget?) Ügy érezte, hogy a part elsza-j lad és itt hagyja öt a Hullámoknak. A gombafelhő fölött tükör l volt az ég és Lea úgy látta, hogy a felhő tetején Ö táncol J piros és kék színű ruhában. A part homokján csendben hevertem,,. Meglátott rögtön, s perzselő nyilat küldött felém a Nap. Kuncogva várt, mi lesz? Kövérkés arcán bosszúság ült, mert hiába szórta kévénként, tréfáját tűrtem, jólesett nagyon... Erdők lombjáról és virágokról zöldet, sárgát vett, sánt kevert, vékony sugár-ecsettel kenni kezdte rám. Barnára festett és a csíny után ijedten nézett szét a felhőtlen égen: most aztán hol bújhatna el? Gyümölcsszedő Kendője karton, s olyan piros, mint mély barázdák közt nőtt kis pipacs. Lángol, akár a forró nyári napkorong, vagy fülbe súgott halk szerelmes szó. Arcán tizenhat év rózsája ég, s két tiszta szem. Más neun csodálta, csak fésülködéskor a szárnyas tükör. Amint magasba nyúl, keblén, piciny halmok, ruhája megfeszül. Feljebb! Még feljebb! Ujját éri már, így jó. Ott egy másik szem bújik! Kárja most ismét zsákmányra éhes, az ízlelt új győzelemre ajka dalt fakaszt. Víg nóta száll a fák között, frissen, bátran, miként a fürge ujj mozog. Boldog lehetsz, te ág, mert tarthatod, örülj barackszem, mert bőréhez érsz! Milyen szerencsés is leszel, te nagy darab legény, kit még nem ismer ő, de pár év múlva asszonyodként főz, mos rád és csókját osztja meg veled! KOVÁCS SÁNDOR: Olyat Derűs a táj. Mindenhol kék az égi És ragyog, mint egy Szinnyei-Merse kép, S mégis más, nem idilli a mező. (Más a megfigyelt, s más a figyelő.) Az ég kékje nem kékebb talán ma, | Mint amikor a festőszem látta, S a fű se zöldebb és a pipacsok Piros kendője éppen úgy lobog. De ami több ma, annak az ecset Tanúja akkor még nem lehetett: A szemhatárig ömlő gabona, S a furcsa gép (mely néhol még csoda), Hogy egyszerre vág, begyűjt és csépel. (Megfestetlen is felér egy képpel!) És a-dolgozó, — aki hiányzik Az idillből, — de itt ég, csatázik Magáért s másért is, mert érzi már, Hogy egyre inkább hasznosul a nyár. SIMÁI MIHÁLY: HALK HŰSÉGBEN ♦—EGY ÖREG KOMMUNISTA HARCOS EMLÉKÉRE — Bizony, nehéz a szó, midőn most elbúcsúzom, elmegyek. Lehajlanék, s már nincs időm, hogy egy virágot felvegyek. Ha majd — tán holnap — meghalok, s hamvadt arcomra néz a gyász, maradjon rátok egy marok makacs por és e meghagyás: Mi eddig tűzként égetett, s már csak húnyó piros parázs; rátok hagyom az életet, mint nagy, nehéz megbízatást. A pajzsos, éber harcokat, a béke szűz homlokzatát, a tornyos, szárnyas gondolat gondját ti hordjátok tovább. Üj csillagként közelgenek felétek forró, nagy napok: arassatok... szeressetek... szeressetek... arassatok... Mint harsány fényt a hajnalok, mint ragyogást a déli ég, hirdessétek a legnagyobb, legszebb hitet: a Párt hitét. Bennem kihúnyt, kihűlt a nap. Sürget a sorsom; elmegyek. De halk hűségben itt marad lángtalan lelkem köztetek. S ne is őrizze holt nevem komor keret, vagy kósza hír; csak szívetek, mint eleven, piros, hatalmas sziklasír...
