Népújság, 1962. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-19 / 194. szám
1962. augusztus 19., vasárnap NEPCJSAG 7 Még nyílnak a kertben a kék ibolyák, A földműves jókedvűn munkához lát. Kis kordéba befogja két szép lovát, És elveti a földbe a jó búzát.... (Német népdal) ... igen. Ö ma, a megváltozott körülmények között is az eget kémleli, amikor takaródéban van a földekről a hó, s már álmodja az Életet, a Kenyeret, amit a munka azért teremt az emberek asztalára, hogy a bölcsőtől a sírig kísérje őket... Az élet anyja a föld, az élet apja a munka, s gyermekük a kenyér, aminek sok napfény, dolgos embert kéz, szerető szív és végtelen béke kell. A földműves jókedvűn munkához lát ... A huszadik század földművese, akinek verejtékét felfogja a gép, végtelen napjait egyre jobban órákba sűríti a tudomány, akit hálával becsül meg az egész nép. A földműves jókedvűn munkához lát..‘. Mellette a traktoros, aki éjjel-nappal ott ül a rázós masinán, hogy alkalmassá tegye a földet, jó ágyat vethessen azoknak az apró magvaknak, amikből nyárra fingó tengerré válik a búzatábla... A földműves jókedvűn munkához lát... Kezében megvillan a villa, ahogyan a cséplőgép éhes torkába feladja a kövér kévéket, s mosollyal csattannak a tréfák, miközben zsákokba ömlik a megsokszorozódott drága szem... A földműves jókedvűn munkához lát... Zsákokban már az Élet, s izmos váltakról autók zúgnak vele a magtárakba, a malomba, hogy megvigyék a hírt: itt a kenyérnek való, itt a termés, a dolgos esztendő gyümölcse, itt az asztalra az első és legfontosabb, itt van a KÉNYE R... És amíg a földek termése eljut a családi asztalra, a napközi otthonba és az üzemi konyhákra, addig nagyon sok kéz formálja az apró szemet, s a sok kicsi magból egyszer csak nagy egész lesz, egész, amit a ház asztalára tesz, mosolygó gyermekek kezébe ad az édesanya... Kövessük útját, mert lehet, hogy évszázadok óta ugyanaz volt, mint ami ma, s évszázadok múlva ) is az lesz, de egy bizonyos — emberi munka eredménye, í dolgos kezek büszkesége, s lehet, hogy évszázadok múlva 1 is így nevezi majd a föld művelője: Életi J ... Zakatolnak a gépek, reng a padló,, s a íélelmes morajban fehérre festett emberek jönnek-mennek. A recski malomban vagyunk, s a vidám molnárok derűs arccal, tréfás kedvvel nyomkodják a duzzadó zsákok oldalát. — Meghíztak! Nem kell félniük a pékeknek! Közben, mint az ökölvívók, bele-beleroppantják öklüket a liszttel telő zsákokba. — Nem lehet magára hagyni, mert akkor túlszalad a megengedetten, s a drága liszt a földre hullana! — nézi mosolyogva értetlenségemet Fejes József, az egyik leglisztesebb molnár. Nézem, nézem a hatalmas termetű embert, s egyszeriben elhiszem, hogy a nyolcvanöt- kilós kenyérliszttel telt zsákot játszi könnyedséggel felemeli. S míg szót válthat velem, addig elgondolkodom azon, milyen teremtő az emberi képzelet. Népdalainkban lépten-nyo. mon felbukkan a molnár, akinek a munka félig virtus, hiszen azért molnár, hogy csodálják erejét, hogy tisztelettel várják a kézéiből előmutatott lisztet a „no? Jó-e?” — kérdéssel egyetemben. Aztán bólogatnak a gazdák, az asszonyok elfészkelődnek a kocsi- derékban, mert jónak mutatkozik a liszt, lesz belőle finom rétes, meg foszlós kalács a lány lakodalmára. Mert a recski malom őröl róla a rátapadt liszt porát, s ugyan a kereskedelemnek, de két karjával átöleli apukáját, a környék háztájija csak ide aki nemcsak neki adja a ke- vándorol, hogy hazafelé is nyémek valót, hanem minden megtegye a rázós utat Párád, apró Zsuzsikának, akiket ez Derecske, Bodony felé. Elet éltet... Jó iit, hagy un érdekes, mert éppen semmi sem emlékeztet a pékségek megszokott hőjére, a sistergő parázsra és a széngázra. Légkondicionált berendezése — különlegesen meleg kinti körülmények között is — megteremti az állandó hőmérsékletet. Egyenletesen kattog a dagasztó karja, s Horváth László csak időnként segít a gépnek, hogy minél kevesebb liszt hulljon a földre, vagy a kád oldaláról tolja le a felgyülemlett kovászos részt. Hátul egy hatalmas szekrényszerű alkotmányt már kétszer körbejártam. Két oldalán lángokat lövell befelé egy lámpafej, ennyi az egész, amit látok. S aztán azt látom még, hogy egyik felén futószalag torkollik a mellette levő terembe. De hol a kenyér? — teszem fel magamban a kérdést. A megszokott lapátos üzem egyszeriben nem tudja átformálni képzeletemet erre a nagyszerű gépóriásra, aminek a gyomrában magától sül, forog a másnap asztalomra kerülő kenyér. A kíváncsiság körülhajt a laboratóriumnak is beillő üzea fogát húzták, de ilyen munka és ilyen brigád mellett lehet-e rosszkedve valakinek? Ismerős dallamot fütyül, s közben forgatja a dagasztóüstöt, tömi az adagoló száját a zsákokból, s nem feledkezik meg a következő kovászolásról sem. Itt nem lehet megállni, mert nem mindegy az, mennyit pihen a kovász, mennyit a tészta, s hogyan kerül sóoldat a holnapi kenyérbe ... Amikor aztán hajnalt üt az óra, négyre harangoznak a nagytemplomban, elindulnak a kenyeres kocsik, hogy 'rendeltetési helyükre vigyék a kívánatos .kilósokat”. Az egri 114-es árudában nap nap után sokan nyújtják kezüket a magas üvegfal fölé, hogy átvegyék a ropogós kenyeret. Hajdú Sándomé három éve áll a pult mögött, s szeretettel fogja kezébe a kenyeret, mintha mindegyiket egy kicsit 6 maga is adná. Nem szólam ez, nem elrugaszkodás az igazitól, nem is az újságíró fantáziája szülte, 6 maga mondta: — Hiába van nagy forgalom, hiába hallom egyszerre hatfelől is a kéréseket, a kenyeret nagyon szeretem kiadni. Tudja, kicsi voltam még a háború alatt, de soha nem felejtem el, amikor az anyámat nyaggattam: „Adjon egy kis kenyeret!" „Egy csepp sincs, fiam!” — mondta anyám és én azt mondtam neki: „Akkor azt a cseppet adjá ide!” És mindig előttem van, hogy fakadt sírva, s nyomta kezembe a kukoricamáiét, aminek nem is volt íze... Hát ezért szeretem én kiadni boldogan a kenyeret! Erről mit sem sejt még a fiatal tanulólány — Hajdú Júlia —, de már elleste a mozdulatot, s amikor valaki kéri a kenyeret, mosolya tiszta, hiszen azzal az élelemmel bánik, amit nem lehet nélkülözni, amit — ha nem is gondol mindig oda —* mégis önkéntelen tiszteletté! vesz kezébe az ember. Julika nem élte át a háborút, neki a kenyér békét, a béke biztos kenyeret jelent. ö nem érti a kukoricamáiét, csak a nótából, de tudja, hogy mivé válik az ember, ha a kenyeret családjának asztalára teheti... S a városokban és falvakban, tanyákon és vonatokon ott a jó magyar ételek mellett a kenyér... nehéz dagasztás és forró sütés munkája alól, hiszen a gyerekék sokszor mondják: „Édesanyám! Olyan jó kenyeret ettünk Esztiéknél...” És az bizony a pékkenyér. A házi kenyérnek frissiben van nagyon jó íze. Aztán kiszárad, s mire a hatodikat felvágom, már Nagy Miklósné Noszva jón mégis „nagy kenyérből” szel a vacsorához. Nem azért, mintha ide nem jutna el a finom pékkenyér, de... — Ügy megszokta a család az itthon sütött kenyeret, hogy bár alig bírom, csak sütök nekik. De magának elárulhatom, hogy egyre többet bújok ki a Miklósom is el-etejt egy-egy megjegyzést: „Hozni kéne a boltból kenyeret!” így van ez, így változik az élet, s így lesz nekem is egyre könnyebb és könnyebb dolgom — mondja Nagyné, miközben Erzsikének kérő szavára figyelve, a legszebb darabot szeld a hófehér házikenyérbőL ... Hosszú a búza útja addig, amíg kenyérré válik. Hosszú az útja, amíg a föld puha ágyából a kisgyermek kezébe kerül. Hosszú az útja, amíg jól tartja azokat, akik építik a jövőt, akik ebből a hosszú útból egyre rövidebbet, egyre kurtábbat faragnak, hogy amikor asztalhoz ülnek, mosolyogva fogjanak a vacsorához, amit megízesít, amit élvezetessé tesz a Kenyér, mert nyugalomban és békében fogyaszthatják... men, de aztán ismét Horváth László mellett kötök ki. — Reggel héttől háromig van itt mit csinálni! — lép egy k csit el a zsáktól Fejes József. — De, ha még egyszer kezdeném, akkor is „lisztes molnár” lennék. Nincs annál szebb, mint a gépek egyenletes zúgása közben arra figyelni, hogyan hull egymásra, mint hó- pelyhek özöne, a drága, finom liszt. . . És amikor hazamegy Fejes József Bodonyba, kicsi lányi, ölbekapja, aki kacagva fújja Karokból karokba vándorol a kicsi búzaszem. Már fehér por a zsákok öblös teljében, s itt van az egri kenyérgyárban, ahol sorsára várva, zsák zsák hátán duzzad. Este kilenc óra, ez a pékek ideje. Lenn, a Kertész utcai sütőüzemben éppen a KISZ-brigád van szolgálatban. Horváth László brigádvezető már meg is érkezett, s az óriási keverő-kádban egyre telik a kovász, készül a kenyér. — Negyedóra alatt ez a gép 280 kilogramm kenyeret dagaszt be. Aki nem dagasztott kézzel, annak ez nem sokat mond, de én próbáltam — mondja. Aztán egymás után megjönnek majd a többiek is, ki-ki munkája menete szerint. A négy kiszes, a brigád négy tagja, összesen 77 éves. Horváth László a legidősebb, „már” 22 éves és nős. Délelőtt Irta: Cs. Adám Éva. Fényképezte: Pilissy Elemér
