Népújság, 1962. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-18 / 166. szám
9 1963. július 18., szerda NÉPÚJSÁG 5 Szép a táborélet... A szarvaskői úton, alighogy bekanyarodik az ember, vidám gyermekzsivaj fogadja az iskola előtt. Csak annyit lát, hogy valamiféle „ll”-es szám van kiírva, a többit nem is figyeli, hiszen hirtelen leköti érdeklődését a csivitelés, és el is tereli gondolatait mindarról, amiért jött. — A kecskemétiek táborát keresem, nem tudják, merre van? — kérdem. — Dehogynem! Mi vagyunk azok! — neveti el magát egy húsz év körüli leány, és máris beszalad a csoport sűrűjébe, úgy, hogy alig találom meg, mikorra magam' is bejutok. — Nem látja rajtunk, hogy nem a maguk vidékéről vagyunk itt? — huncutkodik egy leány. — Lösz pedig jó innivalója, ha közibénk akad! — mondja a másik, s mire magamhoz térek, máris körülfognak a csit- rik, no, meg az alig legénypalánták. — No! Kanok köll még repeta? — kérdi Kasza Istvánná a kon dér mellett. — Egy kicsi még jöhet! — hallik innen is, onnan is. — Étvágyunk az van! Mög- hízunk a hegyek között! — mondja mély kamasz hangján Jóska, a továbbképzős, aki eljött a gyerekekkel. — Merre jártatok, mióta letelepedtetek ezen a tájon? — kérdem. — Mindönt megmásztunk! — válaszol egy élénk szemű leány, Kovács Mária, a Szput- nyik őrs ma már elsős gimnazista vezetője. Marika aztán mindent elmond. ömlik belőle az ízes alföldi szó. Nagyon okos, jó szókincsű gyere!?, élvezet hallgatni. Amit mond, sebesen írom, mint valami képviselői beszédet, mert bizony én nem tudom megjegyezni, hol mondanak „ö”-t az „e” helyett! — Mindön nap segítünk. Mindig másik őrs segít Kasza néninek főzni, illetve, hogy előkészíteni. Arról ismertek itt bennünket, hogy mindig énekőtünk, bármerre möntünk, vagy jöttünk. EBÉD ! (Foto: Kiss Béta) A fiúk a bányáért lelkesednek. — Ilyen nincs aztán rniná- lunk! Most már könnyebb lösz tanulni a kémiát! — Milyen érdekes élménnyel gazdagodtatok, mialatt járdátok a hegyeket? Nyél egyet Kovács Marika, hiszen mint már említettem, éppen ebéd közben találtam őket, de azért gyorsan válaszol. Legérdekesebbek között említi az egri strandot, a hegyeket, a szarvaskői vár megmászását, de látja, hogy az arcomon elégedetlenség van. Valami mást, valami érdekeset! így gondolom én. Aztán gyorsan kapcsol és szól: — Éppen a hegyeket' jártuk, amikor érdekes táborba botlottunk, jobban mondva az őreikbe. Beszélgettünk velük, kiderült,, hogy nagyivániak, és tessék elképzelni, egy egész baromfi állomány, valóságos állatkert vette őket körül! Ä sátortábor végében birkák, disznó, csirkék csaptak nagy ricsajt, mindez a tábor tulajdona, a tsz ajándékozta nekik, s ők elhozták magukkal. Hát ez volt a legérdekesebb számunkra. — Klári, te öblögetsz Réti Marival, én majd mosogatok! No, gyertek! Egészségötökre az ebédöt! — jelent meg az ajtóban egy piros fejkendős nagylány. 0 is továbbképzős, és a soros hetedikeseket osztotta be maga mellé a konyhára. A pajtások készülődnek, befejeződött az audencia, mert a reggeli borús nap miatt nem mertek elindulni Szilvásváradra, de mivel már hétágra sütött a Régenvárt, így .hamarosan elcsendesedett a szarvaskői iskola környéke, elmentek a gyerekek, hogy estére, mint a kiscsirkék, térjenek meg Kasza néni főztje után az ágyukba. A. E. »*♦ *:• v ♦> ».♦ m •> ♦?« ♦ [♦ •*« *** •** ♦*« »*« »*• ♦*« «J» *** «j» *** «$* »j» »J* «$* *j* *j» »J* • Egy óra a szigeten Havi 600 vagon árut szállít a Hevesi Vasútállomás Az elmúlt hét második felében a hőmérő higanyszáta isimét megközelítette a déli órákban a harminc fokot. Csütörtökön például úgy sütött a nap, hogy legszívesebben megíürdött volna az ember a legközelebbi patakban, vagy pedig egy hideg zuhany alá állt volna. A Hevesi Vasútállomás dolgozói, egész pontosan azok az emberek, akik a rakodó meghosszabbításán dolgoznak, bizony még jobban szenvednek a tűző melegtől, mint a többi egyszerű halandó. Erről beszél először Gyóni László főintéző is, aki az állomásnak kilenc éve főnöke, és akit arra kértünk meg, hogy tájékoztasson bennünket az állomás forgalmával kapcsolatosan. — Kicsi a mi állomásunk, pár méter az egész, és csak 12-en teljesítünk itt szolgálatot. Egyik legfontosabb feladatunk a szállítás megszervezése, és időbeni lebonyolítása. Ez a feladat pedig minden évSzocialista címért küzd a Mátravidéki Erőmű anyagosztályának öttagú brigádja ANYAGOSZTÁLY... „Száraz téma, keveseket érdeklő; s valljuk be, fehér folt az újságíró „munkatérképén”. Nem sorolható a látványosan, tetszetősen izgalmas témák közé. Mégis írni kell a Mátravidéki Erőmű anyagosztályának munkájáról, dolgozóiról, mert hasmos, szép kezdeményezést indítottak el. Az anyagosztály dolgozói — Serlegi János- né, dr. Szittner Andrásné, Rappensberger Emilné, Begov Aladárné és Bata István — arra vállalkoztak, hogy ezentúl szocialista módon végzik munkájukat, tanulnak és élnek. „Mint a Mátravidéki ' Erőmű vállalat anyagosztályának dolgozód, munkabrigádba tömörülve részt kívánunk venni a szocialista munkabrigád cím elnyeréséért indított mozgalomban” — olvashatjuk 1962. május 14-éről keltezett, a brigád megalakulását rögzítő jegyzőkönyvben. Mire is tettek vállalást a brigád tagjai? Többek között az anyaggazdálkodás feltételeinek megteremtésére, a meglevő készletek felszámolására, a tiszta, áttekinthető nyilvántartás megvalósítására, az anyagtakarékossági lehetőségek feltárására, az öntési faminták beszerzésének, raktározásának és selejtezésének átszervezésére. Jelentős • vállalást tettek deviza megtakarításra, ugyanakkor vállalták, hogy a távolsági fuvarköltségeknél a gazr daságos szállítási rendszer megteremtésével jelentékeny költségmegtakarítást érnek el, s pontos kimutatásokat állítanak össze egyes anyagok, termékféleségek beszerzési lehetőségeiről, átfutási idejéről. Nem kis dolgok ezek, ezrek, tízezrek, s milliók megtakarítását jelentik népgazdaságunk számára, az üzemnek azt, hogy zökkenők, zavarok nélkül teljesítheti termelési tervét, a kívánt mértékben növelheti a termelékenységet, s alacsonyabbra szoríthatják az önköltség-mutatókat. A Serlegi Jánosné vezetésével működő „anyagos”-brigád máris szép eredményeket mondhat magáénak. Nemcsak a termelés, de tevékenységük más területén is! A brigád minden tagja lelkes társadalmi munkás, akad közöttük nőtanácsd aktíva, szakszervezeti bizalmi, szakszervezeti SZTK-eLlenőr és munkavédelmi, vöröskerasztes aktíva. NYUGODTAN elmondhatjuk a brigádról azt is, hogy „tanuló” brigád. Serlegi Jánosné középfokú tervgazdasági tanfolyamat végez, s dr. Szittner Andrásné ugyancsak; Begov Aladárné képesített könyvelői tanfolyamra jár, Rappansiberger Emilné pedig a Marx Károly Közgadasági Tudományegyetem hallgatója. De a brigád egyetlen férfi tagjának sincs oka szerénykedni, Bata. István a mérlegképes könyvelői szaktanfolyamot végzi. Egyáltalán nem lehet tehát azt mondani erre a brigádra, bogy „száraz” téma. Legalább annyira izgalmas és érdekes az ő életük, az ő munkájuk, mint akik a kapcsolóasztalok mellett dolgoznak,, vagy az energiát szolgáltató kazánok, turbinák ,,gazdái”. ❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖•tó1 Én már elfelejtettem az időjárás .minden bűnét. A Nap, mintha megállt volna az égen, s napok óta kémé az emberektől a bocsánatot. Ahogy ránézek vidáman vigyori arcára — mindent megbocsátok, az áprilisi havazást, a májusi jégesőt és a tegnap éjszakai 0 fokot. Bár a 30 fokos tűznyilak itt a kőrengetegben azért... No, de ne legyünk ennyire szeszélyesek, hiszen itt a sziget, a mindig fiatal, mindig romantikus, mindig hús Margitsziget, töltsünk el egy órácskát... A pecás ötvenes, vékony kis ember. Kopasz. Négy csücsökre kötött zsebkendővel a fején, védekezik a Nap, meg a szúnyogok ellen. Körülötte néhány gyerek, egy-két kamasz és egy szemtelen felnőtt. Egyszer egy hetet én is zl- töltöttem barátaimmal a Tiszán és azóta be vagyok „oltva”. Igaz, akkor sem sokat zavartam a vizet, még kevésbé a halakat, de azért vérbeli horgásznak érzem magam. Hogyisne, ismerem a balindot, a törpeharcsát, a racsnít és a damilt. Megállók hát én is, mint afféle beavatott, s abszolút jóindulatomtól hajtva megkérdem, milyen a harapás. A kamaszok hangosan röhögnek, a felnőtt néző is elvigyo- rodik. Az öreg hátranéz, s látja az arcomról, hogy a kérdést én nem gúnynak szántam, egyben azt is észrevette, hogy én is a szektához tartozom. Kedvesen válaszolt. — Egy órája meg sem mozdult a zsinór, menjen a nőkhöz, öreg, vagy inkább vadászni, __ így az egyik szellemes fiú. _ Biztos leették már a kukacot — toldja me g a másik. A horgász nem hagyja magát zavartatni. Hátra sem néz, csak úgy, hanyagul a vízbe köp. — Ez nekemi< szólt? — nyomja meg a szót a szemtelen felnőtt.-t- Amennyiben maga nem szellemeskedet.t, úgy nem — válaszol a kis ember. A gyerekek megsértődnek, újra kezdik, most már vaskosabb, merészebb dolgokkal. No, én innét megyek, gondolom, de ebben a percben szakavatott, éles fülem meghallja a ráesni zenéjét. Mese hát az is, mint annyi minden más, hogy zajban nem harapnak a halak. Egyszerre csend támadt. A kamaszok arcán a gúnyt felváltotta az érdeklődés. A felnőtt is közelebb lépett. Az öreg meg szép csöndben dolgozott. Mi pedig adtuk a tanácsokat: eresszen egy kicsit a zsinóron, hadd vigye! Fárassza ki! Vigyázzon! A horgász jóindulattal mosolygott, s a fél Kossuth odaragadt az alsó ajkához. Tíz percig tartott a küzdelem, mi közben számtalan badar tanácsot adtunk. Mindegy, végülis kint volt, nem nagy, talán, ha 70 dekás. — Rabló hal — mondta a.horgász, s tempós mozdulattal levette tar fejéről a zsebkendőt, s megtörölte vele az arcát. Mindenki gratulált. — Lehet, vagy kétkilós — mondta a legszemtelenebb kamasz. — Még több is, — toldottuk meg mindanynyian, s már egyáltalán nem gúnyból. Hogyisne, hiszen ez már a mi halunk volt, mi fogtuk. Relativitás Hét keménykötésű kőműves a Duna oldalát javítja. Van közöttük 50 éves is, 20 éves is. Mindannyian derékig mezítelenül, olajbarnára sülve. A szigeti résznél az egyenletes, szép kövezést kikezdte a folyó, s most ügyes, szakavatott kezekkel javítják, tüntetik el a fog- híjakat. Szerényen dolgoznak, előttük a sziget, hátuk mögött a folyó. Azazhogy... a Dunán kis csónakban egy fiatal vár napozik, s a ruha, ami a testüket fedi, Adámra és Évára emlékeztet. Előttük pedig, nos, igen, ott pedig, a pádon, fényes nappal, mivel sem törődve, meglehetősen vadul csókolózik egy fiatal pár. És sok ilyen pár van most a szigeten. Jó dolguk van a kőműveseknek. Nincs az az éles képernyőjű televízió, mely a szobában olyan intim hangulatot tudna teremteni, mint most, ez a kép. Dolgoznak, néha lopva, finoman bámészkodnak, s foguk között megszűrik a szót. Tudják, nem nézhetnek nyíltan, nem beszélhetnek hangosan, mert akkor a madárka elrebben, márpedig ez egyáltalán nem mindegy. Mégiscsak másképp megy a munka így. Számukra ez a kép beletartozik a természetbe, mint ahogy a csókolózók szemében ők is csupán a sziget egyszerű természeti jelenségei. A fiatal kőműves, jóképű, szőke legény, erős dunántúli tájszólással odaszól a pallérnak, mennyi az idő? — Félöt — hangzik a válasz. — Még csak! — sóhajt a legény, s a kislányra gondol, akivel estére ö is eljön ide, a szigetre! Türelmetlen már. — Már is! — sóhajt a pádon a csók szünetében a leány. Lám: ugyanannyi idő, nem ugyanaz az idő! Szerelem, óh! A hatvanon felüli markáns férfi kezét határozott mozdulattal elhelyezte a 18 éves lány csupasz térdén. A piros vászonszoknya eredeti párizsi mintára, tíz centivel feljebb csúszott a divatos térdvonaltól. A lány lába gusztusos barnára volt sülve, s a szép női íveléseken simán feszült a bőr. A férfi keze fehér volt, kissé ráncos és szeplős. Középső ujján hatalmas arany gyűrűn szikrázott a napsugár. Most az ékszer bársonytokját a nő barna bőre szolgáltatta. Magam sem tudom, hogy tévedtem ide, a sűrű bokrok közé, tény, hogy most kissé ügyetlenül és bambán ott álltam. A párocska egy elhagyatott pádon ült. Felettük hársfa, isteni illattal, mint ahogy ezen a részen most mindent betöltött a virágzó hárs illata. A kép idilli volt. A fák, a levegő, az illat, a méhecskék, minden. A képet csak ők zavarták. Abszolút férfipárti vagyok, s magamban rögtön elkezdtem mentegetni a helyzetet. Istenem, a történelemből mennyi romantikus nagy szerelmet ismerünk. Goethe 70 éves korában is kapott szerelmes levelet... S a szerelem nemcsak a. szép, egészséges és fiaben növekedik, terebélyesedik. Ezért van szükség arra, hogy a jelenlegi 8 vagon hosszúságú rakodónkat még 12-vel megtoldjuk, úgyhogy összesen 20 vagont tudunk egyszerre majd ki, vagy berakni — 500 ezer forintot fordít államunk az új rakodóra. — Milyen forgalmat bonyolítanak le? — kérdem, hiszen való igazság, hogy csak azok ismerik nevét ennek az állomásnak, akik. Kál—Kisújszállás vonalon utaznak, s itt időznek két percig, míg a le-, s felszállás megtörténik. Júniusban 620 vagon áru mozgatása történt itt meg — válaszol. — Ez pedig 123,5 százalékos teljesítménynek felel meg. — Hová, és mit szállítanak innen? — Terményt 'és zöldárut. Hazai és külföldi piacokra. Zöldárut elsősorban az NDK- ba, Csehszlovákiába és az NSZK-ba. Az -országon belül pedig Budapestre', Ózdra és Salgótarjánba szállítunk. — Ebben az évben június 5-én ment az első szállítmány exportra: a Német Demokratikus Köztársaságba. A jövő héten pedig 8 vagon uborkát exportálunk, ma küldtük el a kocsirendelést. — Milyen mennyiségre lehet még ebben az évben számítani? — Exportra még 15—20 vagonra, de annál több lesz a belföldi forgalmunk. Tavaly 1000 vagon cukorrépát szállítottunk el, ebben az évben viszont ennél is több lesz. Az állami gazdaság 200 vagon terményt, a termelőszövetkezetek 100 vagonnal, és a Terményforgalmi Vállalat is 100 vagonnal szállít majd az ország raktáraiba. Hogy ez ideig minden szállítmány időben, és ilyen- nagy mennyiségben került el innét, erről a vasútállomásról, nagy része van ebben Alattyány László forgalmi szolgálattevőnek, és Pásztor Imre árupénz- tárosnak, akik lelkiismeretes munkát végeznek. Továbbra is ilyen eredményeket kívánunk nekik, s azt, hogy felelősségteljes munkájuk a jövőben még jobban szolgálja az ország áruellátását. Fazekas István tál emberek privilégiuma. A csúnya férfiakat is nagyon lehet szeretni. Az út a pad előtt vitt el, kényszerűségből hát erre tartottam. Nem zavartatták magukat, a férfi keze maradt, s ezeket mondotta: — Nézze, Mancika, Picasso korántsem olyan nagy művész, mint azt néhányon hiszik. Maga látta az én képeimet, s azt hiszem, nem vagyok szerénytelen, amikor kijelentem, nem vagyok hajlandó munkámat összehasonlítani Picassóéval. öt most futtatják, ez a művészet rovására megy. Nekem hihet! — A lány most különösen megértő arcot vágott, s halálosan komoly szemmel nézett a férfi szájára, jóllehet, az egészből semmit sem értett. Amit a férfi (bácsi?) mondott, különösebben nem zavart. Inkább a jeleneten, a nő odaadó tekintetén töprengtem. — De nagy szamarak vagyunk mi, férfiak, korunktól függetlenül. Mesélünk a nőknek, külföldi útjainkról, munkánkról, nem létező tehetségünkről. Mindennap megjátss.zuk a hőst. Az életet, mint nagy csatateret mutatjuk be, ahol mindig mi vagyunk a gáncsnélküli lovagok, az erősek, az okosak, a bátrak. Ha sebet kapunk a csatában, hozzátesszük, mint afféle mártír, hogy méltatlanul kaptuk és holnap feltétlenül megbosszuljuk. S münden nő veleszületett anyai képessége, hogy úgy tegyen, mindent megért, együttérez velünk, a mi ellenségünk az övé is, a mi barátunk néki is barátja. És ezt mi a sírig hisz- szűk. Pedighát... Ezért képes becsapni egy 60 éves férfit egy 18 éves leány. Még szerencse, hogy mijiden férfi veleszületett képessége, hogy minden nőnek szépet mondjon. És ezt ők elhiszik a sírig. Pedighát... Ezért képes becsapni egy 60 éves férfi egy 18 éves leányt. A Casinóban Bementem, megettem egy sóskiflit, megittam egy pohár sört, a gyors kiszolgálásért a hölgynek azt mondtam, hogy nagyon kedves. Elégtétellel nyugtázta a bókot, én pe= dig megírtam e tárcát. Suha Andor
