Népújság, 1962. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-29 / 176. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE ^^^^A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN LUKACS MIKLÓS: HÉTFŐ füstök sörénye, mint a tépett uszály lombként fönnakad a gyöngyhéjú ágon, messzeségbe simult az aranyzab táj, messze már a kútgém a pusztaságon. Otthagyták a tülökdudás kisfalut, süvít álmukkal a hajnali vonat, mészvirágos térdükön szüttyő batyut szorongatnak és nagyokat hortyognak. Szívüket még asszonymosoly ringatja s míg a hajnal nyitja piros fénybimbóit, hajuk bozótjában szénák illata otthoni szőke rétekről álmodik, így szállnak el a nyárral, őszi széllel, szép messzi tájakról fölkerekednek, hétkor, — vasárnapi csókok ízével nekivágnak állványnak, emeletnek. RAKOVSZKY JÓZSEF versei: Látogatás egy új városban Pár éve még csak tartott puszta föld köszöntött rám és csorbuló ekék, hol most egy város ritmust zeng nekem, míg ácsorgók a járdaszegleten, és bámulom az utca életét. Virágillat s a friss habarcs szaga víg táncba csapnak itt, ha szél lobog. Szemlátomást míg épül annyi ház, orcámon ég a versírási láz. — Be jó lenne egy padra ülni most! — Padot keres? — így szól egy barna lány, és mosolyogva mutat egy teret. Ruhája meszes szürke overáll. Hogy kőműves, a gondolat talál. Tovább siet, nem vár köszönetét. — Épülj csak, város, paloták sora! Csapongó toliam a magasba’ szánt, hogy állvány-csúcsán dalba fonjam őt, a szép jelent, a bátor építőt, a kedves arcú kőművesleányt! I Uj fények az égen Ritkán ragyog fel üstökös az égen, mely ezüst seprőn járja a teret. Gyászos hírnöknek vélték egykor régen rőt szakállú, vén salabakterek. Háború, kórság, tűz-víz-pusztítások; ezt jövendölték maszlagos papok, s világvégét várták a bibliások, ha meglátták e jámbor csillagot. De ma már új fény ballag át az égen, nem tüzes szekér, nem titkos csoda. Az ember jár ott, ő vezeti kézen fényes gyermekét győzedelmes úton, ahol kívüle még nem járt soha sem rejtett isten, sem hősi teuton: ... KÓPIÁS SÁNDOR: Arany árkádok alatt haladok a ragyogás térségei felé. A magasban hatalmas, forró szelek lobognak: a nyár kitűzött zászlajai. Feszül a mezők bőre, mint a dob. Árnyékot keresnek a tántorgó falvak. ... Mikor üti már le valaki a záporok zengő billentyűit? A fák lombját vastagon belepi a por és a csend. Üveglap alá kívánkozik a táj. Reggeltől estig delelnek a dombok; zöldjük már itt-ott megfakult, s így olyan furcsa, térképszerű a hátuk, mintha tarka tehenek lennének. A tavak gyöngyházán miniatűr szivárványok gyúlnak. Tűzijátékot rendez a fénytörés. A fecskék tűhegyes röptébe a kékség cérnáját befűzöm. (Köröskörül össze kell varrni az egymástól elszakadt földet és eget.) ... Ösvények, szaladjatok a nyár elé, mint egy hazatérő apa gyermekei! ANTALFY ISTVÁN: Irigy vagyok a földre... Kapája vállán. Kis szatyorban reggelije hóna alatt. Mintha ő hozná meg a hajnalt, az első vidám sugarat, amint az út porában lépdel, ringó szoknyával. Égre néz, az cgi fények ráömölnek, aranyíó-csurgón, mint a méz, mit kenyérre kent reggel otthon... Lába nyomán pihézve száll a por... Irigy vagyok a földre, amelyen egész nap kapál»». KATONA JUDIT: TöcL^iaL Ébred a város. Hajnalt ringat s vidám kölykök füttye a reggel utcákat ölel meleg testtel nyújtózkodó lágy kenyérillat. Harang szól. Házak térdepelnek. Vaksi szemmel guggol az árok s meztelen talpú, karcsú lányok vállukra új napot emelnek. POLNER ZOLTÁN: Esti béke Ha megjövünk s munkához kezdesz csöpp gyöngyöket formál kezedre s átfénylik szobánk tiszta rendjén szelíd mosogatóvíz cseppje. Arcod csupa jókedv és édes lobogó öröm az egész otthon s te szíved minden tisztaságát teríted szét az asztalunkon. HARGITAI ISTVÁN: Szubjektivitás Érzem az ellentétes ízt: A nyelveden kis méreg ül, Sárkányt ragasztasz, s a csirizt Kened, míg a papír feszül. Ám sárkányod szalagjai Nem érik el az égi célt: Más! magasabban szállani — Kortárs! kár a jó cérnáért... Ha valaki a tiszta sort, Mely impresszió s lendület Együtt! úgy nézi: hogy a port Hajigálja a szemüveg S a célzott írásmű közé, — Kortárs! tán jobb bevallani: Képzelt világunk köldökét Nem tudjuk elszakítani... ÉBLI KATALIN: ^Tjuzta wjqjqjdjdi Amikor az ágyból felkelek, érzem, hogy mily tiszták a reggelek; az égnek csak első kéksége tud ily tiszta lenni, — ilyenkor nem szennyezi még por, füst, korom, semmi; a harmatos kertek tollászkodnak, illatuk még nincs a virágoknak, de már a színek hangszerén játszani lehet; szeretem ezeket a szép, tettenért reggeleket; FORGÁCS KÁROLY: i Utszéli vén eperfák A daganatok mint puffadt varangyok ülnek az útszéli eperfák öreg törzsén. S bár nem sír fájó hangot egyik sem: a sok vézna sarjú-ág panaszt csipog a kéken folyó fénynek. Repedt háncsok közül csöpög a gyanta, egy gyökeret — a földből is kilépett — most őröl porrá zsongva egy rőt hangyacsapat: állkapcsuk mint malomkerék dörzsöl és pusztít, hadd örüljön az útőr. A vén fán nem ül majd verébsereg jövőre, nem hajt a tavasz rügyet repesztő csillogó erőt a törzsbe fel. A szállító utat az ősz szétveri lombhullás előtt. Mert akik csontig vesztik húsukat: csak egy tavaszra fakadnak ki még, viaszba mártott kövér levelük zöldre festi az ég arany színét egy nyáron át. Majd mint már rég letűnt hősöknek szobra: félrebillenő testtel a kopár árokpartra dűl. A kályha mélyén fakad még erő fel benne, mikor parázzsá hévül: a fényeket, miket magába zárt az útszélen, mikor zengett a nap, rásugározza arra, aki járt árnyat keresni lombjai alatt. MOLNÁR JENŐ: • • 1 Öregek ülnek a fényben Öregek ülnek a falak tövében: őrzik a nyarat. Ez egyetlen kincsük. Bőrük melegszik a szikrázó fényben, a szívük hűvös. A Nap már csak kint süt. Minden elégett és hideg a hamu, a tél fegyelme szikár kis életük: lázas napokra halk szenvtelen tanú, pörkölhet a fény, belül már mégse fűt. Ritka mosolyt ad. A nyár micsoda kincs! Ezt csak ők tudják, akiktől elfordult s az emléken kívül más zamata nincs, ösztövér jelen és halványodó múlt. Este jön, fülükbe sugdossa a szél: feitarthatatlanul rájuk tör a tél. FARKAS ANDRÁS: JUbil áyaii, . . . Mint ágon, fenn a zöldellő levélkét A nedvek húsosán erezték, Mikor a fényben égve élt még, Hiszenhogy nem tudhatta vesztét, Ügy volt az ég nekem acélkék Még tegnap is, pászták erezték, Bárányfelhők csereberélték A színt, mert szállt a fény, a festék. Ma már, hogy a lomb is lehullott, A pászták messze elrepültek, Az árnyék künn-benn messzenyúlóbb, Egy régi dal hintába ültet, Hív engem, eljátszik velem még: Bz az, ami születve emlék. iGYURKO GÉZA: SZEGYEN HA POFONÜTNEK és elnémul körülöttem a zsivaj, hogy döbbent és kaján csendben figyeljék szégyenemet, amint a bámuló kör közepén vöröslöm tehetetlen megalázottságom- ban, az sem esett volna ilyen rosszul. És most Nagy Pistát szidjam? Csak magamat, az én ostoba, hülye fejemet, amely nem tud nyugton maradni a nyakán, s mennie kell, amerre lát...-x Pista kért két decit tisztán, aztán én kér- "*tpni. így illik. Egyébként ott egye meg a fene "azt az illemet, amely még a részegeskedni nem akaró embert is olyanná teszi néha, mint a disznót. Ha én akkor fütyülök az illemre, akkor nincs most ez a nagy szégyen, s ha nincs, akkor talán már vőlegény jelölt is lehetnék. De nem fütyültem, helyette inkább kértem. Megittuk. Aztán közbe befutott Zsiga is, azzal a busa nagy lófejével, ránkhümmögött, hogy mi van... de kiasz haverok vagytok... S kért háromszor két decit, hogy lássuk, ha mi nem is vagyunk klassz haverok, de ő benne van olyan úri gesztus, hogy borral tömi be a szánk, gígy aztán Nagy Pista is kért még egyszer én is kértem még egyszer... az mennyi is... kereken \egy liter bor... Kaja nélkül. Délben volt az a kis üzemi, s ahogy ilyenkor törvényszerű, naná, hogy tészta volt. Diós. Amit utálok, mint a bűnömet, ettem hát levest, kenyeret sóval és erre ittam a liter bort. Eddig még mindig nem lett volna baj. De én józanodni akartam, hogy a Muter ne zörögjön, mert fene az én részeg fejemet, ilyen józan lelkületű ember vagyok, ahelyett hogy fchazakotródnék, nekem nyilvános helyen kell józanodnom... Három duplát — mondtam halkan a pincérnek, de Zsiga utána bőgött, mint- 'irha nyúznák... Hé... három betétet is... Lerítt tróla, hogy részeg, mert amilyen nagytestű marha, annyira nem bírja a bort, a szeszt. Fő a százalék, jött a három dupla és a három fél rum, hogy józanodjak... ÉS EKKOR rákezdett a háromtagú zene- fkar, amelyet, ha józanul meghallok, kiutálok a helyiségből, olyan rossz, de az Ave Ma- rriát kezdték játszani, amit televízióból isme- frek, hát persze, hogy meghatódtam, úgy szeretem azt a számot. S ha én meghatódom, már régen rossz. Bár kötekedő lennék, esküszöm $jobb lenne... Elkapna a rendőr, talán meg is kalapálnának amúgy elvonókúrának, s tudom isten vigyáznék magamra, hogy többet bajom f?ie legyen a széles dolgozó tömeggel. De nem. Én jófajta részeg vagyok. Ilyenkor teleszalad a szívem nagy-nagy szeretettel, minden embert magamhoz ölelnék, minden, csak valamirevaló lányt is menten feleségül vennék, %hogy ne éljen egyedül, mintha egyedül élnének a valamirevaló lányok. Olyan leszek, mint íf-egy pincsi kutya, pitizni is képes vagyok, hogy ' az én irtó nagy szeretetem elfogadják, vagy viszonozzák... Megittam a feketét a rummal, és az illem t;szabályai szerint most én kértem három rumot fés Nagy Pista három feketét és már szónokol- $tam is, hogy az emberek milyen jók, s aki nem szereti az embereket, az csakis rossz ember lehet... Meg hogy milyen nagyszerű is, hogy nő van a világon, aki keresi a párját, mert én is keresem és, ha egy is tudná, hogy mi van bennem, biztos elmondaná a többinek is, mert a nők azért csak fecsegők, s akkor jönnének sorba hozzám, hogy engem szeress... pengem szeress... Ilyeneket mondtam és még más marhaságot is. Egyik haver sem figyelt $rám, ők azon veszekedtek, hogy a gyári csapat ' vezetői milyen vakbarom marhák, fogalmuk sincs a focihoz... Szóval ismerik, hogy vám ez £ilyenkor. . A zene szólt, én szónokoltam és kezdtem f-mór a telkemre ölelni ezt az egész világot, amikor észrevettem, hogy velem szemben az asztalnál fagylaltot kanalazgatva egy lány ül. Egy nagyon szép kislány. Ismertem a gyárból, köszöntem is neki, csak úgy, gyári ismeretség falapján, fogadta is kedvesen... Nekem való f portéka, állapítottam meg magamban. Szép is, ikedves is, de nem az a puccos fajta, akin kí- tvül minden megvan, amit csak a boltban ven- frni lehet, de belül semmi, mert azt nem lehet Zboltban vásárolni... De ha lehetne, sem venne ^.ilyesfajta portékát... OTT ÜLT velem szemben, rámnézett vagy kétszer, harmadszorra vehettem én csak észre, £meghajtottam a fejem, ő visszaköszönt, de mintha merevebben tette volna, mint más- Skor„ Ereztem, hogy elönt a meleg, meg a sze- | relem. De jó is lenne emellett a kislány méh lett élni! Nagyon szeretném és ö is nagyon szeretne engem. Munka után megvárnánk egymást a gyárkapuban, aztán haza... Otthon. Rádió. Televízió. Jóízű vacsora... És- milyen formás melle van... Megölelni és ő is megölelne... Milyen szép a karja... Hogy tudhat csókolni... Hűvös teste lehet és illatos. Hozzámsimulna, érezném, hogy ver a szíve. Nagyon szeretem. Jaj, nagyon, nagyon szeretem.1 Isten bizony nem azért, mert ittam, csak most| tudom, hogy már régen szeretem, s most van itt az alkalom, ahogy egyedül látom ebben av presszóban, ahol zene is szól, hogy megismer-j- kedjem vele... Felkérem, táncolunk, hozzám-, simul én megcsókolom a fülét és bevallom, hogy mennyire szeretem és ő majd elmondja, hogy ö is mennyire szeret... Na Muter, oda al felgyűjtött sok panasz, asszonyt hoz a házhoz^ a fiad, ringathatod majd az unokákat... Ahogy így visszagondolok, másnapos fájósf fejjel, olyan szájízzel, hogy legszívesebben j, egy doboz fogpasztát szopogatnák, nem egészen így fogalmazódott meg bennem akkor mindez. Azt sem tudom mit mondtam el be lőle a haveroknak és az biztos, bármilyen nagy volt bennem a szerelem, éppen azért mert igaz, én ugyan nem mertem volna odamenni hozzá... Valószínű a srácok ugraszthat- tak, hogy csak a szám nagy, a merszem az kevés... És felálltam. Tántorogtam. Akkor nem vettem észre, de most biztosan tudom, hogy tántorogtam. ODAHUPPANTAM a másik székre.„ — Kezicsókolom... — makogtam nagy kínnal és megdöbbenve vettem észre, hogy nem forog a nyelvem. — Jónapot, mit akar? — kérdezte össze-, húzott szemöldökkel. De szép volt így, egy kicsit haragosan, kicsit durcásan. Ha feleségem lesz, egy héten egyszer mindig megharagítom. De, hogy mit akarok? Mit is akarok én itt, és' most.. Néztem, és ő is nézett és részegen is éreztem, hogy lassan most már az undorhoz hasonló érzés, vagy éppen az kezdi elönteni — irántam. Akadozó nyelvvel próbáltam hát gyorsan elmondani, amíg egészen meg nem undorodik tőlem, hogy nem ez vagyok én, nem ilyen vagyok én, hogy... — ... bocsáss... bocsásson meg aranyos... Szóval én csak azt akarom... Higyje el, sem mi mást nem akarok... Csak azt... Izé, vagyis, illetve ... Ne vessen meg ezért... — Sajnos, nekem mennem kell — kapott a táskája után. — Ne ... kedveske ... csak egy pillanatig még ... Igazán csak, amíg kifejtem, hogy énmennyire szeretem a világot... Egy pillanat és egy világ... Ez az én elvem... S szerete tét vágyok én is... Olyan ember vagyok, akiimádja a szeretetet. Nekem, szóval... izé .. nekem olyan a szeretet, mint halnak a víz.. Na, ugye ... Maga is így gondolja... Na ugye __Na, én csak azt akarom mondani.. eg y pillanat és itt hagyhat, ha akar... Én nem bánom, illetve bánom... De van bennem férfiúi érzet... Mit is akartam most mondani? Igen. Nagyon szeretem magát... Komolyan', mondom, szeretném most megölelni és szeret ném, ha maga is megölelne ... Táncoljunk! X — Vegye feleségül a boroshordót és kérje táncra a pálinkásbutykost... — pattant fel, és mire ingó nyakú fejem utánasrófolódott,^ már el is tűnt az utca forgatagában... Ül-," tem a széken, bambán bámultam az üres fagylaltospoharat, a kis kanalat, melyet hegyes körmű, izmos ujjai között fogott, a széket, amely az ölébe vehette testét és nem mertem felnézni... Ha pofonütnek és élné-- múl körülöttem a zsivaj, hogy döbbent és kaján csendben figyeljék szégyenemet, amint a, bámuló kör közepén vöröslöm tehetetlen meg-, alázottságomban, az sem esett volna olyanrosszul ... Most vasárnap reggel van. Vizes kendő á. fejemen, limonádé a földön, az ágyam mellett... A Muter lépeget ki-be a szobába, tudja, hogy nem alszom, hogy csak tettetem az álmot behunyt szemmel... Talán azt is tudja, hogy behunyt szemeimmel a világot akarom most kizárni magamból, amely így megszégyenített. ... Azám, csakhogy a világot kizárhatom, de magamat, magamat, hogyan? JAJ, MUTER, ostoba, részeg fajankó volt a fiad ... Várjon még azzal az unoka-ringa-. tással... Vájom megbocsájt-é?
