Népújság, 1962. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-21 / 169. szám

1962. július 21., szombat

NÉPÚJSÁG

3

Van véleményük

Az egész ügy onnan indult el, hogy a vonatban egy 50 év körüli munkással véletlen beszélgetésbe keveredtem. Eleinte észre sem vettem, hogy zsibong a kupé, fiatalok ültek jobbról, balról és vitatkoztak. Nem tudom miről, mert olvastam, ez a legjobb útitárs egy magános utazásnál.

— Ugyan, ugyan! Mit értenek maguk ezekhez a dolgokhoz! — hallom egyszercsak idős szomszédom hangját.

— Ne tessék haragudni, de értünk hozzá, s ha nem jól mondunk valamit, szívesen vesszük a kijavítását! — figyelek fel egy 20 év körüli lány nyugodt, magabiztos szavára.

— Nem vitatkozom én. csak magamfajtákkal — vonul visz- sza a férfi.

Ekkor mór én is belekapcsolódtam az általános beszélgetésbe. Megtudtam, hogy a hat verpeléti kiszes lány együtt volt Pesten cipőt, ruhát venni, mert valami esküvőre készülnek. Közben elkezdtek beszélgetni mindenről, még politikai kérdések ig porondra kerültek Éppen Dolores Ibarurit emlegették lelkesen, s egyikük azt találta mondani, hogy lám, Spanyolországban sem megy semmire évtizedek óta harcával ez a csodálatos asszony. Ebből támadt a vita. Ebbe smólt bele az én szomszédom. És amikor a háború, a leszerelés, amolyan hétköznapi megbeszélésére tértek rá, egyikük így szólt:

— Kevés a kisemberek szava a nagyok elleni!

— De sokat kotyognak fölöslegesen ! — mordult a szomszédom.

— ön szerint mi helytelen a lányok vitájában? — kérdeztem.

— Semmi helytelen nincs, csak éppen nem szeretem, ha a csirkék tyúkokról beszélgetnek! Honnan lenne véleménye ilyen Pestet járó kislányoknak komoly dolgokról.

.„ Azóta sokfelé jártam, megvolt a moszkvai konferencia is, ami akkor szintén szóba került, s azóta az én verpeléti lányismerőiseim bizonyára választ kaptak olyan kérdésekre, amin akkor még csak vitatkoztak.

Azóta jártam üzemekben és falvakban, iskolások között és táborban, a ha történetesen nem volt vita, indítottam én, mert azt kutattam, valójában van-e véleménye a mai fiataloknak a máról, a mai életről.

Már akkor megszúrta az orrom ez a „Pestet járó” ügy, hiszen a pesti cipővásárlás helyes. Ha idejük, pénzük és kedvük van, hadd utazzanak a lányok, fiúk. Nekik is épül a főváros, nemcsak a pestieknek. Nos, e kitérő után visz- szakanyarodva a főtémára, röviden annyit mondhatok: azt tapasztaltam, igenis van véleménye a mai fiataloknak sokmindenről, ami őket körülveszi, ami környezetükben történik.

Van véleményük az üzeműk vezetéséről, a munkaszervezésről, a közösségről, amiben dolgoznak, a brigádvezetőről, s meg is tudják magyarázni, hogy miért ez, vagy miért az a véleményük.

Állást foglalnak politikai kérdésekben. Elmondják, hogyan látják ők — akik soha nem szolgálták a háborút — a békét, mit gondolnak az egymás mellett élés politikájáról. A háborúról egyszerűen csak annyit mondanak, hogy terveik vannak, amelyeket meg akarnak valósítani, s amihez feltétlenül ekét kell kovácsolni a kardokból.

Sokan> közülük) külföldön jártak, nem is egy helyen. Érdemes meghallgatni, amikor összehasonlítanak, disztingvál- nak, szelektálnak, s ahogyan megszületik az egyéni hangú vélemény.

Sajnálom, hogy mogorva ismeretlen ismerősömnek nem tudom elmondani a több mint kéthetes megfigyelés, vizsgálódás eredményét. Szeretném részletesen tudatni vele, hogy a rózsaszentmártond lányok, a felsőtárkányi kiiszisták, a nosz- vaji ifik, hogyan alkotnak véleményt a termelőszövetkezetről, a békekonferenciáról, s talán nem mondaná többé ál- bölcselkedő vállrándítással: „honnan lenne nekik véleményük?” Onnan, hogy nemcsak élnek, nemcsak szórakoznak, de élik az életet, sokat tanulnak, közösen tanulnak, s megszokták, hogy vitatkoznak, ha van miről. Mindig akad valaki, aki gyeplőbe tudja fogni a szilaj vitákat, amelyből sokszor értékesebb, mélyebb, a tiszta ifjúságot jellemző vélemény születik, mint esetleg a szomszédja arcát figyelő, ankéton vitatkozó felnőtté.

Van véleményük, mert van szavuk, s őket is meg kell hallgatni a vitás, fontos kérdésekben. Őket, a mai fiatalokat, az ő véleményüket.

Cs. Adám Éva

Majdnem azonos.,.

Beszélgetés egy kombájnossal

... Az olvasók kicsit csodálkoztak: mi az oka annak, hogy bonni és párizsi hivatalos fórumokon olyan elragadtatással beszélnek a legutóbbi Adenauer—De Gaulle- találkozóról. Adenauer úgy érkezett Franciaországba,

mintha egy király tett volna látogatást unokatestvérének birodalmában. De Gaulle és Adenauer majdnem teljesen azonos módszerekkel kormányoz. „Egy demokratikus alkotmány és rendszer keretében, amely teret enged a parlamenti tevékenységnek,

mindketten maguk személyesítik meg a hatalmat és minden felelősséget a saját kezükben összpontosítanak" — lelkendezik a Journal de Geneve. Igaz, a megállapítások szerfelett merészek, főleg ami a „demokratikus rendszef’-re vonatkozó megjegyzést idézi. — Az viszont helytálló, hogy majdnem teljesen azonos módszerekkel kormányoznak!

Adenauer a régi fasisztákat kíméli, De Gaulle a maiakat.

(- zár)

Áprilist játszik velünk a júliusi idő. Füzesabony határában most például 30 fok körül mozog a hőmérő higanyszála, s az égen olyan kulumuszfel- hők pompáznak, amelyre a vérbeli vitorlázó repülők is azt mondják: hogyha egy darab követ feldobnánk a levegőbe, az is fennmaradna a nagy szívásba. Ahogy itt haladunk a sárga, kasza alá érett árpa- és búzatáblák között C. Piroskával, a helybeli Petőfi Termelőszövetkezet dolgozójával, saját szemünkkel is meggyőződünk erről.

Vontatóra ülünk, így gyorsabban haladunk. Villanyélre támaszkodunk, hogy tartani tudjuk az egyensúlyt, s közben beszélgetünk a szövetkezet brigádvezetőjével: Pál Andrással, aki a szövetkezet részéről felelős ezért a területért.

— Jól fizet az őszi árpa — mondja, hogy cigarettára gyújtunk az első eredmények biztatóak: 15—16 mázsa átlagban. De vannak területeink, ahonnan a 20—25 mázsás termés is lejött egy holdról.

De nem sokáig tart így a

TÉMALESEN

(Foto: Márkusz)

beszélgetés, mert fékez a traktor. Megérkeztünk Győri Miklós kombájnoshoz, a Füzesabonyi Gépállomás dolgozójához, aki itt munkálkodik gépével: rendrevágó után szedi fel és csépeli el az őszi árpát.

Éppen szemben halad az SZK—3-as kombájn, ez a gépkolosszus, ez a nagy hajó, amely ügyes szerkezetével nemcsak levágja a gabonát, hanem el is csépeli, megszabadítja a földművelőt évezredes nehéz munkájától. Most megáll a gép, később vontató áll melléje, s néhány pillanat múlva ömlik az árpa az üres kocsiba.

— Ez lesz ma a 250. mázsa

— mondja a kombájnos, hogy lelép a gépről, és izzadó homlokát törölgeti. Aztán a gépen igazít valamit, fülel, hallga- tódzik: nincs-e véletlenül géptörés, vagy más rendellenesség a „masinával”. De úgy látszik, hogy semmi baj nem történt, mert vidáman szól oda társának, Román Bélának: — csinálj két fordulót!

Győri Miklós barna, közép- termetű férfi. Erős ember, harmincéves, már az egész megjelenése arra enged következtetni, hogy szereti a gépet, sőt a technika a mindene.

— Mikor kezdték az aratást?

— Az elmúlt hét péntekén

— válaszol, s hogy ráfüstölünk, még megtoldja a szót: — de csak vasárnap reggel kezdtünk el komolyabban dolgozni. Addig próbacséplést végeztünk, borsócséplést is, és most pedig rendrevágó után dolgozunk. Az „igazi”, valóban kombájnosnak való munka csak ezután következik.

Míg beszél, figyelem arcát. Barna szeme örömtől fénylik, amikor a gépre terelődik a szó.

— Harmadik éve dolgozom vele — mondja — nem adnám oda tíz másikért sem. Tavaly 384 holdat vágtam le vele, s milyen talajon?... Ajaj... Az idén pedig szeretném az 500 holdat elérni. Minden lehetőségem meg van rá, hiszen az elején tartunk... Tudja, én is beneveztem az

500 holdas mozgalomba, fis szeretném adott szavamat állni. Ügy hiszem, hogy a géppel sem lesz különösebb baj, igaz, a felkészítésnél nem voltam ott, sde amikor kézhez kaptam, raszenteltem néhány „társadalmi órát”, átnéztem töviről hegyire, így állíthatom: jól működik a gép.

Később elmondja, hogy reggel fél hétkor kezdi a munkát, s ha az idő olyan, este tíz óráig is eldolgozik egyfolytában. Egy műszak 200 forint — a másfél háromszáz forint, de sokszor sikerül két műszakot is teljesíteniük. Ez természetesen nemcsak rajtuk múlik, hanem a szövetkezet vezetőségén is, mert kedden történt éppen, hogy a közös megegyezés ellenére, a tsz csak délelőtt kilenc órakor küldte a vontatót a termény elszállítására, de ekkor már állt a kombájn.

— Milyen a vágnimló? —* kérdem.

— A szalma nagysága kombájnnak való. A talaj is egyenletes, úgyhogy lehet hármas kapcsolással is menni. Csupán az éréssel van baj, csak egy példát: egy nyolcvanholdas táblából csupán 12 holdat lehetne most kombájnol- ni, a többi még kevésbé érett. Pedig 1961-ben, június 27-én már. megkezdtük az aratást, az idén pedig csak július 13-én került erre sor. A termés egyébként jól fizet. A próba- cséplések eredménye 15—16 mázsa árpa, holdanként. Búza kevesebb lesz

Elhallgat, majd odakiált váltótársának, aki megtett már két fordulót is azóta a kombájnnal: — Várj! Megyek!

Búcsúzóul kezet nyújt, s így mondja:

— Két hét múlva jöjjön, azt hiszem, tonnákban és száz holdakban beszélgethetünk majd...

Elmosolyodik és gázt ad. Feldöbörög a gép, új rendbe áll, és egyenletesen indul a táblán.

Távolról úgy tűnik, mintha barna hajó úszna a sárgás, szökés hullámokon ...

Farekas István

Gyorsabb mint a számológép

Az új gyorsszámolás módszeréről és alkalmazásáról rendeztek ankétot péteken Egerben, a Pedagógiai Főiskolán. Dr. Molnár László, a számtani eljárás s'zerzője tartott ismertetést, ahol a kialakult vélemények szerint jelentős gyakorlati előrehaladást jelenthet ez a módszer a négy alapművelet elvégzésében. A

gyakorlati próbák során bebizonyult, hogy a gyors számolással fele annyi idő alatt végezhetők el számtani műveletek, többjegyű számokkal, mint a közhasználatban levő szorzógépekkel. Az új eljárás jelrendszerre épült, amely könnyen megtanulható, magasabb fokú ismereteket nem igényel.

A VIT előtt

Tavak, erdők, kisvárosok

Az indulás előtt oly sokszor végig szántotta ceruzám a világtérkép északi részét, ahol kisasszony formájában, békésen tűrte az avatatlan emberi kéz érintését, Finnország. Hányszor és hányszor végig mértem képzeletemben az utat és gya- korolgattam botladozó nyelvvel:

— Mitá teemme tánáiltana? (Mit csinálunk ma este?), de sehogy sem akart sikerülni. Rokonnyelv ide, rokonnyelv oda, nehezen boldogult a nyelvem a kiejtéseknél.

Kíváncsian vártam az érkezést!

S most itt állok huszonötöd magammal a nemzetközi gyors ablakánál, kint zuhogva esik az eső és a csípős északi szél bele-belekap a magasra nőtt fenyőfák koronájába, amelyek, mint a megpendített hegedűhúrok, valamilyen furcsa, bánatos búgással dalolni kezdtek.

Ezzel a zenével köszöntött bennünket az északi ország, SUOMI. A sárga színűre festett kis állomás felirata kékségével hivalkodóan jelezte, Vaibijja- kéba érkeztünk, az első állomásra Finnlandiában.

A hazai térkép életre kelt. Szemünk előtt esőáztatta ruhájában mutatta magát Finnország. A rohanó buszból csak az

emlékezet kitörölhetetlen szalagjára tudtuk rögzíteni az eseményeket, a tájat. A térképen barnával jelölt hegyvonulatra kapaszkodunk.

A szűk erdei úton, az őrt álló fenyőóriások mellett robogunk el, majd éles forduló következik és az ámuló szemek elé tűnik egy hatalmas, kékvizű tó, partján a mesébe illő házakkal, üdülőkkel.

— Lappeenranta, betűzzük a település névtábláját. Az időközben elállt eső csak kedvezett nekünk, mert a táskák mélyén szunnyadó fényképezőgépek munkába kezdhettek és a filmszalagokra rögzítettük a festő * palettájára kívánkozó tájat.

A távolból szigetcsoport bontja meg a 'kék horizontot, amely úgy néz ki a felszálló páratengerben, mint a vízen úszó zöld koszorú.

— Nagyon szép — sóhajt fel a csoport üdvöskéje, a pécsi építészlány, Kassai Kati.

— Csinálj rólam képet, úgy, hogy a szigetek és a szálló, meg a sirályok is benne legyenek!

— A lappföldi rénszarvasokat ne vegyük bele véletlenül? — kajánkodik a pestiek nagy evője, Gerzsabek János.

Percekig kucorogtunk a móló alatt, egészen a vízszintnél, csakhogy el tudjunk kapni egy repülő sirályt Katival együtt.

De mintha az idő is megelégelte volna már a sok fényképezést, a gyorsan rohanó felhők pillanatokon belül sötét

függönyt borítottak a kis városkára és az eső terhétől szabadulni akaró felhők egyre gyorsabban ereszkedtek alá. Vonulásuk közben beleakadtak a tó partján húzódó hegyvonulat csúcsaiba, — megtorpantak, majd a szél sürgető parancsára tova iramodtak és mint a felhasadt tömlőből, ömleni kezdett a júniusi zápor.

— Ugyancsak játékos kedvében van itt is az időjárás — határoztuk meg a prognózist laikus módra.

A csúszóssá vált erdei utak lassították utazásunkat, de a programot szinte percnyi pontossággal tartva, érkeztünk meg Kouvolába. Itt is szintén tavak övezik a várost, költői összevisszaságban.

— Ez egy női börtön — mutatja a vízzel körülvett erődítményt a finn idegenvezetőnk. — Most is tele van, éppen ezért nem engedélyezik a látogatást.

De ahogy néztem az arcokat, egyikünkén sem tükröződött a túlzott érdeklődés az ilyen állami létesítmény iránt Az is igaz, a kapuban álló marcona, 100—120 kilót elérő, egyenruhás asszonyság sem keltett túlzott bizalmat.

— Az ott — mutatott egy szigeten épült gyárra a vezetőnk —, Finnország egyik legnagyobb szeszgyára. A teljesítménye ...

— Vacsora előtt nem ártana egy kis „gyárlátogatás”, legalább munkásfiatalokkal is megismerkednénk — tódítják az élelmesebbek.

Üjabb száguldás. Hegyek, tavak, települések. Hatalmas útépítkezések.

Csikorogva fékez a busz egy magas terméskőből épült torony előtt és az utasok az előbbiek miatt kissé viszolyog- va lépkednek a bejárathoz.

— Ez a környék legmagasabb pontja, 345 méter. A toronyból festői kilátás nyílik az alattunk elterülő szigetekre,! s vidékre.

— Érdekessége ennek a vidéknek, hogy évekkel ezelőtt különleges hemyófajta tárnadtapogatta a faderekakat, hunyorgó szemmel vizsgálta az állatkákat, mozgásukat és csendesen, a finnek szófukarságával megjegyezte:

— Vágjunk ki vagy tíz fenyőt és fektessük a fák közé.

— Ugyan mit akar ez a hóbortos öreg? — néztek össze a többiek.

— Próbáljuk ki, nem vesztünk vele sokat.

Felsírt a gépfűrész. Szép sorjával dőltek ki a még egészséges fenyők. Érdekes eredmény született.

ta meg a fertyőerdőiket és az a veszély fenyegette, hogy kipusztulnak a fák. A hernyók elszívták a nedvességet és egymás után száradtak ki az értékes fenyők.

Tudósok munkálkodtak rajta, több neves erdészeti szakember járta az erdőt, míg végül Elió Palórvend nevű öreg erdész is megjelent. Végig- mustrálta az „okosokat”, megA pusztító hernyók annyira lusták voltak, hogy a földön fekvő fákat támadták és lepték meg, amelyeket bizonyos idő után összegyűjtve elégettek. Így menekült meg ez a vidék a pusztítástól.

— A mesébe illő történet — tamáskodunk.

— Ez a valóság, kérem — adja a sértődöttet a kísérőnk. S a mai napig sem tudjuk,

hogy egy finn humoros törté« nettel lettünk-é gazdagabbak, vagy eredeti esemény öregbíti előttünk az egyszerű finn ember hírnevét.

— Az óira szerint este van és mégis milyen világos! — csodálkozunk a számunkra szokatlan eseményen.

— Ez természetes itt nálunk, de mit is beszélek róla, majd a tapasztalat megmutatja. De míg a városiba érünk megtanítom magukat a mi humoros népdalunkra — válaszol a vezetőnk, s máris kezdi a vidám, pattogós dalt.

A kezdeti nyelvi nehézségek leküzdése után mi is belekapcsolódunk az éneklésbe. Először csak a dallamot dúdol- gatjuk, fogaink között ropogtatva a szavakat, tördelve a sok e betűt!! Majd a jó tanuló fogékonyságával sajátítjuk el az eredeti finn szöveget és hamisítatlan pétervásári akcen« tussal, vagy einen albertfal- vival dalolunk, de most már finnül. A finn dalra válaszként felhangzik:

— Réten, réten, sej a lahtii réten... — előlegezzük a kö zelgő városnak a nótát.

Zsongó méhkashoz lehetne hasonlítani a buszt. Elöl is mást énekelnek és hátul is. Látszik, hogy gyakorolnunk kell még mikorra a finn fiatalokkal való találkozásra kerülne a sor.

Az út két oldalán modem emeletes házak tűnnek fel. Üvegportálú áruházak, szűk kig utcák. A busz megáll:

— Jukola szálló, Lahti.

Megérkeztünk!!

Kovács János (Folytatjuk4

SUOMIBAN