Népújság, 1962. június (13. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-10 / 134. szám
A KÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE == ft MEGYEI MÖVEIÖDÉSI HÍZ IRODALMI KÖBÉNEK KIADÁSÁBAN— PATAKY DEZSŐ: F él három. A munkásak feketén ömle- lenek a műhelyből. Nekilendül d töltésnek, amelynek túlsó oldalán Eszter és Ágnes várja. A lányai. Felkapja őket, kabátján át is érzi testük melegét és felkacag, amint matatják az arcát... — Anyu még mindig beteg? — Ezt Ágnes kérdezte, orrocskáját a kabátjába fúrva. A férfi szárazon nyelt, nagyot mozdult az ádámcsutkája. „Az...” — bólint némán a hazugságra. — Soká jön vissza hozzánk? — Erre Eszter kíváncsi. — ... Nem tudom, édes ... ★ Tizennyolc éves múlt, s alig néhány hete került a gyárba, mikor megismerkedtek. Olyan volt, akit mindenkinek meg kellett néznie. Vállára omló sötét, barna haj keretezte az dtcát, amely nélkülözte ugyan a szigorú arányosságot, de az apró szabálytalanságok csak még kifejezőbbé, elragadóbbá tették. Ha szemébe lobbant fehér köpenye, mindig elöntötte valami forróság, elfogta valami enyhe szédület. Senki sem csodálkozott, mikor együtt kezdtek járogatni. A lány mindig hamarább készült el az öltözködéssel, mint ő, akinek előbb meg kellett szabadulnia a kosztól, olajtól, hogy tiszta ruhában karonfoghassa, s leplezetlen türelmetlenséggel várta az udvaron. A legjobb munkás hírében állt, megbecsült szakember volt. Üzemlakatos. Túl könnyen sikerült minden. A gondok nem szürkítették meg hétköznapjaikat. Kerestek mind a ketten, nem volt veszekedés soha a pénz miatt, amiből félesztendő alatt többet összeraktak, több mindent vásároltak, mint más tízévi házasság után. Májusban esküdtek, de őszre már lakást is kaptak, minden utánajárás nélkül. Csak a kérelmet nyújtották be, s az elosztóbizottság egyhangúan megítélt nekik egy szoba komfortot. Másfél évre született Ágnes, a szöszke, kis kék szemű kofa. S még meg sem szokhattak hármasban az életet, mikor negyediknek új kis emberke toppant közéjük, a kreolbőrű, fekete hajú, fekete szemű vadóc, Eszter. Ügy lefoglalta őket, kitöltötte életüket a két gyerek, hogy munka utáni óráikban nem is törődhettek mással, csak velük. A kis zsarnokok elraboltak pihenő idejüket. em járt társaságba, a régi barátok elmaradtak, új barátságot pedig nem kötött. Műszak után egyenesen a bölcsődébe sietett, később a napközibe. Ezzel is kímélni akarta feleségét, Zsuzsát, aki a gyerekek kedvéért sem vált meg munkahelyétől, nem maradt otthon velük, dolgozott továbbra is. Nem a pénzért. Azt mondta: megbolondulna a négy fal közé zártan, a két gyerekkel, akik csak arra születtek, hogy neki örökös idegességet szerezzenek. így hát sétálni is az apjuk sétáltatta a két kis primadonnát. Ügy öltöztette az anyj üli, hogy az emberek megforogtak utánuk a városban. Séta közben szót fogadtak, önfeledten fonták kezecskéiket az apjukéba. Néha füvet téptek, kavicsot gyűjtöttek, vagy felültek a lengő hintára,' a körforgóra. De otthon... mintha az ördög bújt volna bőrük alá, felforgatták a lakást, törtek, zúztak útjukban. Kikenték, összema- szatolták egymást lekvárral. Zsuzsa ilyenkor hisztériásán ordítozott rájuk. S ha nem kerestek idejében védelmet apjuk ölében, háta mögött, egy-egy csípős nyakleves is elcsattant. Ha a lánykák csendesen a sarokba húzódva el-elmélyedtek a meséskönyvek színes ábráiban, Zsuzsáról az idegesség már akkor sem múlott. Észrevette, hogy valahogyan megváltozott, valamilyen rejtett nyugtalanság feszül benne. Bosszantották a gyerekek naív- ságai is, aminek pedig azelőtt olyannyira tudott örülni. Gyakran kifakadt: — Mit gondolsz, élet ez így? Porosodunk, dohosodunk, mint a rég elfelejtett könyvek. Mindig csak itthon, csak itthon. Az életből nem látsz mást, csak a falakat, a gyerekeket. Mondd, te nem vágysz többre, szórakozásra? ... Imre közbe akart vágni, de az asszony nem engedte: — Tudom, mit akarsz mondani... a régi lejárt lemez, hogy nem vagy már tizennyolc éves bakfis, két gyereked van, akiről gondoskodni kell... Miért vannak?! Unom már ezt a taposómalom játékot! Reggel korán kelni, reggelit készíteni, öltöztetni, mosdatni a gyerekeket, rohanni a napközibe, aztán megint rohanni a gyárba, hogy még idő előtt blokkolhassak. Este, a gyár után se jöhet kikapcsolódás. És ez így megy napról napra. — Igazad van, ne heveskedj... majd csinálunk valamit. — Ezzel békült. S egy héten kétszer-háromszor programjuk volt. Mozi, színház, grill. Táncolni, vagy filmet nézni mentek. Ilyenkor a lányokra Imre anyja ügyelt, aki boldog volt, hogy segíthet. Azt hitte, nem lesz több ok a súrlódásra, szóváltásra, amelyek állandóan az ő visszavonulásaival, az asszony sértegető szavaival értek véget: „igénytelen alak vagy, te, látszik, hogy nem mérnök, csak egy üzem- lakatos felesége vagyok”. E lengedte a színjátszó csoportba is. Az első szereplést követte a többi, s a női főszerepeket nem is kaphatta más, csak Zsuzsa. Próbák, előadások foglalták le esti idejét. Imre nem háborgott, elját- ■Kidozott lányaival — ha éppen nem volt éjszakás műszakban — vagy csendes olvasásba merülve várta haza asszonyát. Nem tett szemrehányásokat. Vigyázott arra, hogy önmagában se vádolja a kései hazajövetelekért. „Csak hadd szerepeljen. Tehetséges. Szépen mutat a színpadon. Hadd csinálja csali, hiszen fiatal, huszonkét éves...” Bízott feleségében. Hogyan is gondolt volna hát arra: egy másik férfi lehet a dologban, amiatt szokott késni Zsuzsa. Hogy idegesebb, ingerlékenyebb lett egy idő óta? Ennek okát nem firtatta, nem próbált okokat keresni, s azokra magyarázatokat. Nem is jutott ideje ilyesmivel törődni. Imrét egyhónapos útra küldte ki a gyár Egyiptomba: segítse, irányítsa a náluk készült, messzi országba exportált textilipari gépek szerelési munkáit, tanítsa meg az ottani munkásokat a magyar gépek kezelésére. Csak egy bőröndöt vitt magával, a kisebbiket, a legszükségesebb holmikkal. Riadtan és érzéktelenül fogadta a hírt az asszony, örült is, meg nem is, annak, hogy egy teljes hónapon át nem látja maga mellett. „A mama biztosan magához veszi a gyerekeket, egy hónapig csönd lesz a lakásban, teljesen csönd. Egy hónap ... túl sok, és túl kevés a megnyugvásra” — gondolta. ★ — Próbáljon megérteni, Zsuzsanna! Szeretem magát. Én nem tudnám egyedül hagyni akár egy tórára sem, ha az enyém lenne. Látja, a férje minden lelkiismeretfur- dalás nélkül utazott el a Nílushoz. Még csak nem is gondolt féltékenykedésre, hogy elhi- degedhetnek egymástól, hogy maga megcsalhatja őt. Nem gondolt, mert megszelídített, jámbor gépnek tekinti magát, Zsuzsanna, aki az előre megszabott cselekedeteket végzi, mint egy programvezérlésű eszterga. Egy hónapig elhanyagolja magát. De hát gondoljon arra, hogy fiatal, hogy nemcsak feleség, hanem nő is. Nő, akinek lába, feje és szíve van ... — Gondoljon az életre, az örömre, amitől ez a 31 nap megfosztja! Tudom, hogy elkéstem. Négy évet késtem, amiért most nem lehet az én feleségem. Szereti a férjét? Szeresse ... de hozzám is joga van, hogy engem szeressen! A szakszofon billentyűi érzékeket bor- zolóan szűrték a muzsika dallamait. Bódító, mámorosító tangóra simúltak össze a párok. Zsuzsannát ital is kábította, s eltűnt belőle az első félelem, hogy esetleg megláthatja valami ismerős. „Nincs abban semmi, hogy egy kicsit szórakozok” — gondolta. A férfi erősen magához szorította táncközben, egy újságpapír sem fért volna el kettejük között. Érezték egymást és az asszony nem talált ebben semmi rosszat. Imre a szikrázó távoli ég alatt csodálkozott, hogy bár egyiptomi tartózkodása lassan lejár, csak egyetlen levelet kapott feleségétől. Az is sietve, hevenyészve összedobott írás volt, tucatnyi kérdéssel az ottani időjárásra vonatkozóan, a szokások, az ételek felől tudakozódva. Három sornyi volt a gyerekekről. Említette a városban történt felhőszakadást is, de önmagáról nem írt egy betűt sem. Ha tépelődésre akadt volna ideje, talán erőt vesz rajta az idegfeszítő nyugtalanság. Ám a munka nem engedett gondolkozni, örült, mikor a szűkszavú táviratot postára adta: „Három nap múlva veletek leszek”. Zsuzsa elképedve forgatta az ötszavas üzenetet. „Mi lesz most? Biztosan megtudja”. — Nem kell mindjárt kétségbe esni — nyugtatta a férfi. — Legyen magabiztos, ne féljen tőle. Éreznie kell a férjének, hogy az ő számára maga még így is meg nem érdemelt és megfizethetetlen ajándék. — De hát Imre... — Ismerem ezt a fajtát. Nem fog patáliát csapni, ha tudomást szerez a dologról. Legyen határozott. Magáért, még így is, százan nyúlnának, ha ő eldobná. A szavak pillanatnyilag erőt öntöttek belé, vigasztalták, de szájának keserű ízét egyre inkább érezte. A vonatnál nem várta senki. A lakás is üres volt. Zsuzsa műszakban van, a gyerekek napköziben, vagy a mamánál. A holmikat kipakolta bőröndjéből. Szeny- nyeseit a mosógépbe gyömöszölte, ott szokták összegyűjteni mosásra. Percek alatt végzett munkájával. Hideg tussal mosta le magáról a hosszú utazás porát és ágyba bújt. Dél már elmúlt, egy óra felé lehetett, amikor felébredt. Még jó másfél óra és itthon lesz Zsuzsa. Talán mama is beállít a gyerekekkel. Hiszen mindnyájan tudják, hogy ma érkezik. Ajtót, ablakot nyitott, hogy a léghuzat felfrissítse a szoba levegőjét. Lépések kopogtak a folyosón. Az öreg Csorvás állt meg a küszöbön, pillanatra. Kitörő örömmel üdvözölte. Jó szomszédok voltak együtt, mióta itt laknak. — Üjra itthon, Gerencsér elvtárs? — Egy hónap után ... — Gyorsan elrepült az a 31 nap. Imre barátságosan mosolygott: — Nem is gondolná, hogy vánszorogtak a napok ... távol a családtól. — Na, akkor minden jót! Majd benézek, hogy elmondjon mindent Egyiptomról. T étován ellépett az ajtó nyílásából, de néhány bizonytalan mozdulat után hirtelen visszafordult: — Ha nem esne nehezére, bemennék és leülnék öt percre... Leült egy hokkedlira, táskáját térdére helyezve. Nehezen kezdett hozzá. — Nem szeretem beleártani magamat olyan dologba, ami nem rám tartozik. Elvégre, nem az ilyesmik nyomozásáért kapom a fizetésem... De magát rendes embernek ismerem, s meg kell, hogy tudja a valóságot ... Véletlenül botlottam beléjük egyik éjjel, szolgálatból jövet. Egy kapualjban tűntek el ketten. A felesége nem látott engem... Az elmúlt napokban is, éjszakai helyszínelésre kellett kiszállnom, reggel felé járt, mikor ágyba kerülhettem ... Innen, ebből a lakásból mentek siktába, ebből az épületből távoztak... Imre faarccal bámult maga élé, izma se rándult. Mintha elvágtak volna benne valamit. — ... Szóval... sokat gondolkoztam, szóljak-e. Szólnom kellett, maga is figyelmeztetett volna engem hasonló esetben. Kérem, ezért ne legyen köztünk semmi harag... Családom van nekem is. Én úgy éreztem, kötelességem szólni. Nem is hallotta az ajtó csapódását, mikor Csorvás elment. Csak ült a széken, rezzenetlen szemmel, bámulva a sarokban egy icinyke, meghatározatlan pontot. ★ Órák múltak el. Nyílt az ajtó. Imre még ugyanazon a helyein ült, ahol Csorvás hagyta. „Megjött Zsuzsa”, inkább a neszekből sejtette, mert nem nézett az ajtóra. Az asszony tétován állt. — Szervusz... megjöttél? Vártalak már.. vártunk... Lassan emelkedett fel a férfi feje. EltorImre felállt a helyéről. Az asszony riadtan hátrált, s karját arca elé kapta. Azt hitte, ütni fog. — Hol kódorogtál, mikor tudtad, hogy rég itthon vagyok?! — Mit ardibálsz, mit, mit ordibálsz itt nekem? Mit kérsz te számon éntőlem? — csengett a hangja megbátorodva, szinte sértőe dötten. Pedig Imre halkan beszélt, halkan, alig hallhatóan, az ő hangja volt rekedt és rikácsoló. — Évekig olyan voltam, amilyennek te akartál, csináltál, nekem két gyereket, a munka volt az életem, s a világom ez a négy fal, semmi több, s mert ezt megúntam, mert lázadok, mert kedvet kaptam a szórakozásra, már letaglóznál, mint egy kimustrált marhát? Szórakoztam. No és! Ezért bújt ki belőled a vadállat? — Hogyan mondod? _Ahogyan értetted, nem másként! A régi él et nincs tovább, annak vége... véége! Ember vagyok, fiatal nő, jogom van arra, hogy az életnek éppúgy örüljek, mint más fiatal nő. Az igénytelenségeddel nem fojthatod meg az én vágyaimat... Bénán, mozdulatlan állt és hallgatott. „Már nemcsak a testén érezném az idegen mancs nyodiát — gondolta — a lelke, a gondolata is más 'lett...” Z suzanna enyhe diadalt érzett. Köny- nyebben megy ez, mint hinni merte. „Most oda kellene menni hozzá és megsimogatni az arcát, vagy a haját. Elvégre továbbra is vele kell majd lefeküdnöm.” Félig gombolta ki ballonját. — Menj el! Az asszonyt, mintha az áram ütötte volna meg. Gombot babráló keze lelankadt. — Mit akarsz? — Menj el! — Mit? Botrányt akarsz, nem elég a megalázás?! A férfi most sem nézett rá. — Menj el... — Örült vagy, hová mennék, hová küldenélT Miért küldenél? — Akárhová mehetsz. Csak ne lássalak. Tirhulj előlem! — És a gyerekek? Anya nélkül... A férfi most nézett először az asszonyra. Odabotorkált az ajtóhoz és szélesre kitárta. . — Jól meggondoltad magad ...? — Szelíd volt most az asszony hangja. — A gyerekeknek anya kell, én őket nem hagyom... — Menj! — Hát hogyan képzeled...? — Akkor kérdezted volna, mikor „szór*' koztál”... — Esztert és Ágnest elviszem — Eddig se törődtél velük, csak idegesítettek a játékaik. Anyám vigyázta őket, mikor jogoddal élve szórakoztál. — Talán te akarod felnevelni őket? Mi ... — ... Becsületes életre! — Hát mit tettem én, te, te őrült? Bűnt követtem el azzal, hogy... — Másoktól kérdezd meg. Az asszony arcából kiszaladt a vér. — Hát jó! Ha nem küldtél volna, altkor sem történik másképp. — Görcsös, hisztérikus zokogás szakadt föl melléből. — Majd jönnél még te utánam, térden kúszva, hogy jöjjek vissza. Majd könyörögnél még te, amikor már késő lesz! ★ Imre nem könyörgött. Egyedül maradt, egyedül a két gyerekkel. S egyedül a nagy ütés emlékével, amely ellen nem tudott védekezni, amely felkészületlenül, rettenetes erővel találta szíven. Munkába temetkezett. Nem érdekelte más, csak azok a bonyolult alkatrészek, amelyekkel egy-egy szerelésnél bajmolódott. Felejteni azért nem tudott. Ha megpróbálta is erőnek erejével, Eszter és Agnes szavai, amellyel anyjukat kérdezték, anyjukat keresték, eszébe juttattak mindent... — „Anyu még mindig beteg?” — kérdezte Ágnes, orrocskáját kabátjába fúrva. — „Soká jön vissza hozzánk?” — kíváncsiskodott Eszter... Majd holnap, majd holnap megmondja nekik az igazat. Biztosan érteni fogják, ha nagyok lesznek. Hogy ő nem tehetett mást A holnap, a végtelenbe nyúló holnapok egyszínű biztonságát nyújtotta az asszonynak, aki mindig újat és ismeretlent várt tőle. K i a bűnös? Sokat gondolkozott rajta: az, aki meglopta, vagy ő maga, aki nem vette észre, hogy lopni akarnak tőle? Vagy az asszony, alti nem törődve semmivel, csakis egyedül fiatalságára hallgatva, vérére hallgatva, kinyújtotta kezét az új és ismeretlen után, amelyet attól a másiktól, az idegenebbtől várt? Ki a bűnös!? Egyedül ő, mert nem akarta másképpen csinálni, mert eldobta magától az asszonyt, mint azt az almát, amibe más otromba módon belefalt? Kik a bűnösök? Mindketten? Kérdések, kérdések, felelet nélkül. Zsuzsannát hiába kérdezné, már nem válaszolna. Azóta más gyárba helyeztette magát. Más vidékre. Ejment azzal a másik férfival. Teljesen egyedül maradt, s ennek már ezentúl így kell lennie. S ha megbocsát, és Eszter, meg Ágnes kedvéért eltűri az asz- szonyt? Akkor sem lett volna az életnek más folytatása, s a nyugodt, derűs éveknek, mikor még mindent megbonthatatlan rendben tudott maga körül, annak már vége. Csak azért tartotta volna meg azt az asszonyt, hogy'szeretetben, gondoskodásban ne érezze- nek hiányt gyerekei? Egyáltalán meg lehetett volna tartani Zsuzsát, s ha megtartja, milyen szeretetet kap a két gyerek? Mire taníthatta volna a két kicsit, milyen életre, milyen hitre? Csak azért is úrrá kell lennie ezen a histórián. Hiszen kötelességgel tartozik lányai iránt. Helyt kell állnia értük is, meg önmagáért ... A kicsiknek nem szabad megszenvedniük, hogy így fordult a dolog. ★ F él három. A munkások feketén öm* lenek a műhelyből. Nekilendül a töltésnek, amelynek túlsó oldalán Eszter és Ágnes várja. A lányai. Felkapja őket, kabátján át is érzi testük melegét. És elmosolyodik, amint matatják arcát...
