Népújság, 1962. június (13. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-03 / 128. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE 11 MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN----------— MO LNÁR JENŐ versei: Minden felemelkedik Most minden-minden felemelkedik; a mag a fényig. Szív a fellegekig. És isten bizony: sóhajt a bokor! Nézd: a kökény már egyetlen csokor. Méh hintáz rajta: zümmög már a vágy, kéri, elveszi jogát, igazát. A pacsirta már friss fényben fürdőit, most sarjadnak az ízes gyümölcsök. Pirosodnak a színes szép napok, bimbót hoznak a színes holnapok, most minden-minden felemelkedik, no esteiig és onnan reggelig, szívünk a fényben felér az égig, és lassan minden gyümölcs beérik. Kevesebb nem kell! Egy-kettő! Rajta, szaporán! Szedd a lábadat jól, komám! Közös a sorsunk. Közös út. Ki korán indul — messze jut. Tudom, hogy tört már sok cipő, együtt ettünk a semmiből, együtt hizlalt piros remény éjszakák mélyén, feketén, nem nyúltunk el a gond alatt, tápláltak biztató szavak. Hagyjuk ezt? Hagyjuk, jó komám! Szedd a lábadat, kelj korán! - Integetnek a csillagok, a pacsirta már elhagyott, nyüzsög az élet fent, s alant és a jövőnk nem sültgalamb. Hitegetésnél több a hit, az élet és a tett tanít, harsoghat bárhogy a kakas: lehet a hang lukas garas. Szép a bölcsesség, jó komám, glória szentek homlokán. Még szebb, hogy kéklő ég alatt mánk a tegnapnál gazdagabb! Többé mi el nem sorvadunk, izmosabb lesz a holnapunk. Nem kell biztatás, rajta hát: Ez simogatta telt hasát, de konok, kemény a kezünk, Mátyás lustái nem leszünk! így van ez, látod, jó komám! Nem ingyen élünk, kelj korán. Vár itt még egy és más miránk, mielőtt dalra nyílna szánk. Van bizony kis és nagy dolog, az óra nem áll, hajt, forog, de nem csupán hajt, biztat is, nem vakon kering, célba visz, biztatás nem híg bölcselet, a célunk egyre közelebb! Valahogy így vagyunk, komám! Erre készülj és kelj korán. Köszönnek ránk még ünnepek, bokrétádat kitűzheted, virág kell, nem kóró, kacat, felsöpörjük az utakat, felsöpörjük a kék eget, legyen az is szebb, fényesebb! Fényesség legyen, tisztaság, a szív megkapja igazát, szép emberséget, jó komám, kevesebb nem kell! Kelj korán! f.NTALFY ISTVÁN versei: Fenyők az udvarunkban A ház, ahol lakom, — egy bérház. Olyan, mint más, a többiek, Sok lakó, sok ablak, sok erkély, s minden házban két emelet. Kis erkélyek tenyérnyi kertjén virágokat zizzent a szél, ha erre téved. Délutánok csendjén most hangos zene kél... Mint más bérházak. Ez se masabb, nem jobb, s nem rosszabb. De talán azóta mindnél kedvesebb lett, mióta csöppnyi udvarán ott, ahol délelőtt a nap süt, s este emberi mosolyok, fenyők jöttek az udvarunkba, egész kis fenyőfa-sorok, s ha kinézek az ablakunkon, fenyőfácskákra lát szemem, és este, ha nem látja senki, a kis fákat megölelem.; KOVÁCS SÁNDOR: ÉBLI KATALIN: KENYEREM cAyiteJ Egy kis fa itt, — egy ablak ott, hullámzó ég fejem felett, tükröző fény az ablakon, s nyakam körül piciny kezek. Érzed-e, hogy tiéd a nyár? Tudod-e, mit érez szívem? Hullámzó egek zátonyán nem vesztegel már percre sem. Kis kezek koszorúja fon, nyakam körül, — s az ablakot, amely mögött vársz ránk, igen, hívogatóan kinyitod.. . Amíg eszem, nem is tudom, Kinek az érdeme nagyobb: Aki a magot elszórta, Vagy azé, aki aratott? Vagy aki a dobba döntött Naponta három asztagot? A zsákosé, aki estig Vállán zsákokkal izzadott? Vagy azé, ki éjjel gyúrta, Hegy reggelre kenyér legyen S tűnődött elmúlt életén — Magát nem szánta sohasem? Nem, nem tudnám eldönteni ... Munkában olyan egyek ők, Mint alkotó lendületben A művet formáló erők! AAAAA/SAAA/'>AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA«^^Af^\^^^^VAA»fW*/V\^V\AAAAAAAA<^AAi|V^AA<^^^^^^^^^^^^AA^^WWW RKtí> (3E-ZA:-A fawkA uZä/tdA A hosszú utazás valamelyik • állomásán ottfelejtettem ; önmagam. A vonat napfényes ; tájakon, sötét, sziklás vidéke- ; ken vágtatott tovább, amikor ; észrevettem, hogy nem talá- I lom önmagam. Először csak I valami kellemetlen érzés vett I erőt rajtám. Szóltak hozzám, I és válaszoltam, de mintha ! nem én szóltam volna. — Furcsán zakatol ez a vo- ; nat, nemdebár? — kérdezték ; és én ahelyett, hogy örömmel ; kaptam volna a szó után, ahe- ; lyett, hogy kissé fitogtatva : ugyain, de az örökké tájékoz- ; tatni akarás őszinte vágyától ; hajtva, odaadtam volna tudá- ; som a sínek hegesztését is- ; mertetve, most csak bólintot- I tam: — Igen, furcsán zakatol a ; vonat. Ismét hozzám szóltak: — Jobb a sziklák sötét ár- ; nya az embernek, mint a szik- ; rázó napsütés a vetések fe- [ lett... És nem mondtam, hogy én • mindig a napfényt szerettem, > amely megfürdeti arany özöné• ben a tájat, a sugarak csik> landós csókjait kedvelem, s a ; sziklák sötétje úgy nehezedik ; rám', mint tetszhalottra ; kripta sírköve. Nem ezt mond- ; tam. — Igen. Jobb a sziklák sötét íárnya... S amikor ismét hozzám szól- ; tak, egy furcsa gnómszerű em- : berpár, talání nő volt az egyik, [s a másik férfi: — Nincs undorítóbb, mint a • szeretet és a szerelem... Egy- ; szerre teszi szolgává és állattá ; az embert... ...és így válaszoltam: — Igen, nincs undorítóbb... ; — észrevettem, hogy valami [elveszett belőlem, valamit el- ; hagytam a hosszú utazás [ egyik állomásán: önmagam. ; Először ugyan még arra gon- [ doltam, hogy ebben a furcsa [ fülkében' veszthetem el, ahol [ félhomály volt és erősen zár- ; va az ajtó, ahol az ablak is [ felhúzva, hogy inkább tsak ! talpunkon éreztük, mint hall- ! lőttük, hogy zakatol a percek ! indulóját kattogva a vonat. — Kérem... Kértem, nem lát- ; ták önmagam... Talán itt van ; valahol a sok holmi között... — Nem láttuk — mondták ! egyszerre és valamiféle meg> vetést láttam arcukon, gúnyt ! is, mintha belül rajtam nevet- ! nének, hogy olyan nyomorúsá- ; gos és számukra értéktelen ■ holmi után keresek, mint: ön- ; miagam. Keresni kezdtem: > ábécés könyvek és> rövid nád- [ rágok, a pettyes labdák és bög- [ rék között, keresni a maszatos í fedelű indiánregények, hosszú ! és mégis kiesd szárú nadrágok, [remegő betűs szerelmes leve- [lek, ma már számomra érthe- [ télén rendeltetésű tárgyak, [ holmik között. Kerestem és [ nem találtam. Gondolkodni ! kezdtem, melyik állomáson ! hagyhattam el önmagam. Ho- ! gyan nézett ki az az állomás, ! virágos volt-e a peronja, zsú- ! folva emberekkel, vagy üres, ! magános és kormos homlokú, ! ahol csak néhány fáradt és ! szürke veréb ugrálta lépteit ! valamilyen kóbor macska kar- : mai közé. És megpróbáltam visszaemlékezni önmagámra is: milyen volt az?. Erősen behunytam a . szemem, hogy kizárjam tekintetemből a két torzót, akik velem szemben ülnek most némán és ürespn, sötét tekintettel, hogy szemükben még visszfényt sem tud vetni a napsütötte táj, ahol hosszú utazásom vonata keresztül robog. L' mlékszem még önrna- gamra, amikor... Igen. Ott álltam a pályaudvaron és együtt szálltam fel a vonatra sokadmagammal. Harsogó, vidám, vad fiatalok. Tülekedtünk is a lépcsőn, de nem durvaságból, hanem a bennünk táncoló virtus ritmusára. És nevettünk. Az egész kocsi a miénk volt és úgy éreztük, hogy miénk az egész vonat, a tájék, amelyen előrevágtat, a végtelen magasság, amely kék palástot borít hosszú utazásom vonatára. Vitatkoztunl?, terveztünk, hová visz a vonat. Mindenki máshova akarva jutni, másfajta célokról beszelt, ahová az állomások során eljutni vélt. És érdekes, ahogy így visszaemlékezem: meg voltunk győződve róla, hogy a hosszú utazás vonatja ezernyi terv ezernyi céljához is elér. Nem, ekkor még megvolt: önma gam... A másik pályaudvaron? Ismét együtt és mennyien! Ki már készülődött, hogy célhoz ér, ki még távolabb akarta ringattatni magát a hosszá utazás vonatán. Megfontolt gondolatok, érvek és ellenérvek csatája ... Szemünkkel, de valójában mintha kezünkkel műveltük volna meg a végtelenbe nyúló földeket, már ott dolgoztunk a városok házain, hogy magasabb legyen az épület, s a gyárak lomha füstjében nem a vágyak váltak semmivé, hanem az egeknek jeleztük, hogy vagyunk és> mennyien... ' — Nem emlékeznek véletlenül, hol hagytam el önmagam? — kérdeztem nyöszörögve, hogy hangom sírásnak tűnt a néma fülke falai között... — Nem emlékezünk — mondták egyszerre. — De minek is keres hitvány halmit? — mondta az egyik, talán a nő... — Amit az ember könnyen elveszít, azt nem becsüli... Amit nem becsül, annak, legalábbis számára, értéke sincs... S minek keresni az értéktelent? — mondta a másik, talán' a férfi ési kihúzta magát az ülésen, hogy betölteni látszott velem szemben' a fülke egész falát. jl/F egriadtam és behunytam újra a szemem. Valóiban igaza lenne? Semmi értéke sincs önmagámnak? Mert nem becsültem, mert nem figyeltem rá, mint értékes csomagra az örökké riadt nagymama... Hitvány holmi volna csak, amit miaigammal cipelni a hosszú utazás vonatán csak felesleges, és limlom kacatjai- mat gyarapítaná? — De hiányzik — mondtam akaratlanul is. — Sokszor csak akkor értik meg egyesek^ hogy milyen érték volt kezükben; amikor már kihullt az ujjaik közül — mondta az egyik. Sírni kezdtem. A könnyék.'; mint összeszorított ujjak pó-: rusain a vér, úgy szivárogtak ; elő szemhéjamon. Nem akar-! tam sírni. De a könnyek is! önmagam keresésére indultak:; hol hagytam el, hol veszett el,; hol csúszott ki felelőtlen uj-! jaim közül. És újból gondolkodni kezdtem, állomások ké- ! pei villantak fel emlékezetem! vásznán, felidéztem) a nagy,! hangos pályaudvarokat, a < csendes szerény kis állomáso- ■ kát, képeket, neveket, arcokat,! megállásokat, ahol kiszálltam! körülnézni: az én pályaudva- í romra érkeztem-e, vagy sem. '• S mindig tovább mentem és • mindig kevesebben maradtak < velem.'Tovább és egyre tovább J — hajtogattam — mindegy ho- < vá és mindegy miért, csak to- • vább... Ez az építők pályaud- < vara. Ez a szántóvetőké... Ez< a pályaudvar a tudósoké... Ez< a pályaudvar homlokán szerszámot visel... Ez a kis álló- j más tollat és kalamárist...; Egyik se jó, egyik sem kell.; Tovább, mindig csak tovább,; mit tudom én milyen álló-; másra, mfiit tudom én milyen; végső megállásért... Csak to-; vább, a vonat visz, majd csak; eljutok valahová... I/" iniyitottam szemem és a felnéztem a csomagtartóra. Mily kevés már a holmim, mily kevés mór az ér-; tékem, amellyel mint Robinson, a lakatlan szigeten1 életet teremteni tudnék magam számára... Csak emléktárgyak, csak foszlányok, csak ízek, illatok, emlékkockók egy-egy; állomásról... Mert mindenütt! ottfelejtettem, mert mindenütt feleslegesnek, értéktelennek‘ ítéltem etgy valamit... Ezen az J állomáson túljutottam: a kö-! vetkezőhöz holmimnak e da-' rabja minek már... S a hosszú utazás vonata; vitt, cipelt tovább a mindegy; liová világba, rettenetes' két is-; mereilen útitársammal és már ; rajtuk kívül mindenki leszállt, : rajtunk kívül mindenki megtalálta, aki rávárt a peronon,; csak én nem és ők, az ismeret- 1 lenek, és akik gúnyosan nézik! vergődésemet, hogyan keresem ! elveszett önmagam... Nincs megállás ésnitics visszafordulás. Talán, igém, talán! azon az egyszerű pályaudvaron feledtem ott önmagam, ahol! egy szürke szemű lány állt, • mintha engem várt volna csak,! s ahonnan kurta ösvény ugyan, I de magasba vezető, kígyózott a < kéklő csúcsok felé... C1 s nincs megállás. Vágtat < J j a hoszú utazás vonata, < a messze múltba merült már; a számomra utolsó állomás, ; ahol még velem volt utolsó,; de legnagyobb kincsem: önmagam... — A sínek szakadékba hull-; mák, tudja? — kérdezték. — Nem tudom — mondtam; és éreztem; hogy arcomon le-; pereg az utolsó könnycsepp,; amit még elsírni tudtam. — A végállomás: szakadék!! — mondták ismét egyszerre. — A végállomás: szakadék; -— mondtam és aztán örök némaságra zártam céltalanul elutazott éfetem. NÁDASBAN Nádlevelek közt zizeg az alkony, az árnyak megnyúlnak a vízen s a parton. A féllábon álló szürkület tollát a szellő ujjai összeborzolják. Leereszkednek a fények a nádárbocokon, — megcsókolja egy csillag a homlokom. Hajnalban a nádas hajlong, felragyogva, s tündöklést terel a sötét hullámokra. ■FARKAS ANDRÁS: Pünkösdi rózsa, vázában A tarka-barka könyvhalom Terpeszkedik az asztalon, Néhány pünkösdi rózsa-ág Hajlik felém felette át. A rózsák szórják a tavaszt. Bíborszirmukban1 ugyanaz Bújkál, mint bennem, áradat, Mely boldog perc után matat. Pünkösdi rózsa levele Húsos párákkal van tele, És a föld után sír elhalón, Előttem, itt, az asztalon. Honnan tudom, hogy sir szegény? Kókadtság ül szárán, fején, S hajlékony hátú szirmai Tegnap elkezdtek bullánk Ma már csak néhány szirma tég, És a buja virág halott. Bibéje néz csak dísztelen, S némán vitatkozik velem. A sok szirom már egy halom A könyvekkel az asztalon, Holnapra kívül a szemét Takarja pompás életét. De még most itt van! Levele Zöld még, barátkozom vele, Ö kérdez, kérdek: Jól van így? A rózsa hallgat s nem fakít. De hát azért él a virág, Hogy szirmát, színét, hímporát Szétszórja, s aztán elmehet, Adhatja másnak a helyet. Mi is adjuk egymásnak át A földi szállást, a szobát, Ha majd elfonnyadt éveink Lassú zenéje messze int. Így, így- De ilyen szép halál, Amilyen a szirmokra száll, Nem pusztulás, csak győzelem Tavaszban járó szívemen. HARGITAI ISTVÁN: Harcban az idővel Hát betört vonalunkba és megszállta Homlokunk lövészárkait is félig, S szürke páncélosai előre Törtek hajunknak szőke tengeréig. Sokunknak szarkalábas lett a bőre Szeme körül, és így víja csatáit A titkos fegyver ellen, mely a drága Szívekre tompa ütést mérni áhít. Múló Idő — szépfátylú, tűzszemű lány — Nem hatsz szívünkre, edzett vértes az! S mosolyod bája nékünk messze foszlány .:. Nyugodt és bölcs fölénnyel várjuk álmunk Felhőiben a ránktörő Tavasz Záporait. S már nem futunk: megállunk! KOPIÄS SÁNDOR: Modern képtárban A képzelet márvány-erezete átszövi a tarka vásznakat, s százfelé rebbennek széjjel a madárrajként megriasztott színek. Merész körvonalak és lángoló foltok boszorkánytánca, amit itt látok. Az elme eltéved az árnyalatok labirintusában, a disszonáns hangulatok dzsungelében. Eltéved, de szívesen barangol a soha nem látott tájakon, az emberi lélek meredek hegyoldalain. A valóság és a végtelenség beragyogja e képeket, s érzékelhetővé válnak a sémák sarkkörén túli gondolatok, úgy, ahogy még eddig sohasem:
