Népújság, 1962. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-19 / 115. szám

1962. május 19., szombat NfiPCJSÍO 3 BíV a 12. érában — és nyitás után Dalosünnepély Gyöngyösön Évek óta Gyöngyösön talál­koznak a legjobb dalosok má­jus utolsó napjaiban, hogy nemes vetélkedés során mű­vészi élményt nyújtsanak azoknak, akik szeretik a dalt, a kórusmuzsikát. Ez évben zenei heteket ren­dezett a város, és ennek ke­retében kerül sor a hagyomá­nyos ünnepély megtartására, május 26-án, szombaton este 8 órakor a városi művelődési házban. E’ellépnek Heves me­gyéből a pétervásári kórus, vezényel Csongor József, a hatvani Vörösmarty Művelő­dési Ház vegyeskórusa, Bőze Tibor karnagy vezetésével, az egri Szilágyi Erzsébet Leány- gimnázium, Dienes Tiborné karnagy vezetésével, a füzes­abonyi Erkel Ferenc Dalkör, Koczka István karnagy veze­tésével, a gyöngyösi szövetke­zeti bizottság vegyeskórusa, vezényel Uracs István, és a gyöngyösi Szocialista kultú­ráért jelvénnyel kitüntetett városi kórus, karigazgató Sza■ bó Tivadar. Az ország többi részéből is érkeznek szereplő kórusok, így itt üdvözölhetik a gyom gyösiek a salgótarjáni bányász férfikar dalosait, Maróti Gyu­la vezénylésében, a salgótar­jáni pedagógus kórust, Vi- rágh László karnagy vezeté­sével, a BM Nógrád megyei Rendőrkapitányság vegyes­kórusát, Maróti Gyula kar­nagy vezetésével és a buda­pesti Egyesült Izzó férfikarát Kiss Dénes karnagy vezénylé­sével. Köszöntjük a szovjet pionír-szervezetet A Vlagyimir lljics Lenin nevét viselő pionírszervezet nagy ünnepre ébredt ezen a napon: születésének 40. év­fordulójára. Bizonyára, sok dal és vidámság tölti be ezt a napot mindenütt a Szov­jetunióban, de a gyermekek mellett sokan lesznek az ün­nepeltek között olyan fel­nőttek, akik a pionírszerve­zet neveltjei voltak az el­múlt negyven év alatt. A harcos múltra, a 40 év pionírjaira emlékeznek e na­pokban a szovjet úttörők. Azokra, akik a nehéz idők­ben a pártnak és a Komszo- mólnak nyújtottak segítsé­get, akik részt vettek az osz­tályellenség elleni harcban, harcoltak az írástudatlanság felszámolásáért, ' társadalmi munkát végeztek a kolhoz-| földeken, virágot és fákat ültettek, de azokra is, akik részt vettek a partizánhar­cokban, akik közül sokan részt vettek Magyarország felszabadításában is. Három nemzedék tekint most boldogan a hétéves terv korának pionírjaira, de büszkék arra is, hogy a pio­nírszervezet nevelte a világ­űr hőseit, meghódítóit, „út­törőitGagarint és Tyito- vot. 1960 őszén a Pionírszerve­zet Központi Tanácsa meg­hirdette az úttörők kétéves tervét: „Pionírok a hazáért”, amelyben sok millió ifjú út­törő járul hozzá a kommu- nlzmus építésének ügyéhez. A leningrádi pionírok kez­deményezésére és felhívásá­ra széles körű mozgalom bontakozott ki és vállalták az SZKP XXII. kongresszu­sának tiszteletére: „Ügy dol­gozunk, hogy jelenthessük pártunknak, népünknek: a kétéves terv első évében si­kerrel teljesítettük váXlalA­sainkat”. Melyek ezek a vállalások? Például a Grommckij, a Szovjetunió Hőse nevet vi­selő csapat tervében ezt ta­láljuk: „Létre kell hozni az iskolában „A pionírszervezet 40 éve” című kiállítást, tíz udvar felett védnökséget vállalunk, elvégezzük _ a gyomirtást az iskola körül, 700 négyzetméteres körzet­ben, melegházat és virág- házat építünk... stb.” Sok tízezer úttörőcsapat járul ehhez hasonló munká­val — habár szerény kere­tek között, gyermeki erejük­höz mérten — a kommuniz­mus építéséhez. E csapatok most, a szüle­tésnapon, büszkén jelenthe­tik a Szovjetunió Kommu­nista Pártjának az elvégzett feladatokat. Heves megye úttörői is fi­gyelemmel kisérték az ün­nepre való készülődést, leg­több csapatunk részt vett 8 virágmaggyüjtő akcióban és azt el is juttatták a Szovjet­unióba. Szinte alig van úttö­rőcsapatunk, ahol ne folytat­nának széles körű levelezést szovjet pionírokkal és na­gyon sok közülük örök időre szóló barátságot kötött. Út­törőink továbbra is szélesí­teni akarják a kapcsolatot, még inkább meg akarják is­merni a kommunizmust épí­tő Szovjetunió népeinek, pionírjainak életét. E napon küldjük Heves megye úttörői nevében szív­ből jövő köszöntésünket ■ Szovjetunió pionírszerveze­tének és kívánjuk, hogy lan­kadatlan szorgalommal ne­veljék tagjaikat ifjú kom­munistákká, a kommuniz­mus építésének élharcosaivá. Gere István A 125-ös... A „125-ös” Petőfibánya al- tárójának egyik frontja. Fás- front. Hatvan méternyi hosz- szú, 20 fülkével. Adatait, mé­reteit tekintve, nem különb ez, mint a bánya többi frontja, akad hozzá hasonló számtalan — hihetném kis túlzással, mert­hogy most ismerkedem először ezzel a hatalmas kiterjedésű, föld alatti üzemmel. — Nem valami barátságos munkahely — találja ki gondo­lataimat Dénes Zoltán elvtárs, a 125-ös fróntmestere — már ami a körülményeket illeti. Alacsony a „bányánk”, aláza­tos testtartásra kényszeríti a bányászt. A szénfalra se mondhatjuk, hogy pompás, több benne a meddő, mint a szén. S mindezek mellé még a legnagyobb ellenségünk: a víz. A mostoha körülmények nap mint nap, új meg új helytál­lásra kényszerítik az embere­ket. Nem nagy élvezet az amúgy is kiskeménységű, fia­talabb harmadkori eredetű szén, a lignit fejtése; nehéz, fáradságos munka itt a talp és a tető meddőjének kiréselése. Puha a szén, puha a meddő — ragad a csákány. Ezért értékes az az elhatározásuk, hogy ver­senyre léptek a szocialista cím megszerzéséért. Néhány hónap telt el a bri­IVEM AKAROK senkit 7” sem hírbe hozni, ezért az alábbi történetnek szerep­lőit nem nevezem valódi nevü­kön, a falut sem adom köz­szájra, mert nem szeretnék perlekedni és veszekedni. Tu­dom, joggal érhet a vád, hogy ügyesen kitalálta ezt a szerző, s azért titkolja el a szereplők nevét, mert azok nem is létez­nék, csak az újságíró fantáziá­jában élnek. Hát, aki hiszi a történetet, az hiszi, aki meg tamáskodik benne, az magára vessen. En a neveket hétpecsé­tes titokként megőrzőm ma­gamban. De, hát kezdjük már a történetet. A falu, ahol történetünk le­játszódott, dombok közé búvik. A házak megszorultak a völgy­ben, a dombok hasát meg ki­vágták borospincének. A hor­dók könnyű vörös bort rejte­getnek dongáik mögött, a pin­cék ajtaja meg titkokat takar. Sok minden történt már itt. amiről nem tudott a falu, pe­dig, de szívesen köszörülte vol­na nyelvét egyik-másik öreg­asszony férjeken és menyecs­kéken, akik a szomszéd asz- szony figyelő szeme elől külön- külön ide menekültek. No, de ne vágjunk a dolgok elébe, ne vétsük el a sorrendet, mert akkor nem lesz a történetnek se füle, se farka, se eleje, se csattanója. Történt pedig a dolog eleie a következőképpen. János bá­csi — persze, csak a fiatalok bácsizták, a meneycskéknek még János volt — gyakran for­dul a pince és a falu kö­pött. Mint hites feleségének A CSODA Julis nénit, s hebegve dadog­va közölte vele a hírt: — Te Julis, csoda történt, megjelent nekem a Mária. Arról persize bölcsen hallga­tott, hogy nem a mennyei, ha­nem a falubéli, Julis néni azonban aki hűtlenségen még sohasem kapta hites urát, s Máriáról mindig a glória ju­tott az eszébe, most is erre gondolt. Földre vetette magát, János is mellé huppant, tér­deltek a porban s nem hallat­szott más, csak Júlia néne mormolása. — Ö, Mária, miért látogat­tál meg minket, ó, Mária, ér­demtelenek vagyunk erre, ó, Mária, vasárnap gyertyát gyúj­tok tiszteletedre... Közben a földi Mária selymét suhogtatva távozott, hamaro­san! eltűnt a kanyarban. János bácsi gondolatban követte, s amikor úgy vélte, nem láthat­ja már Máriát, az asszony megszólalt: — Hallottad, az előbb els/u- hogott... Ezzel felkeltek, bementek a pincébe, néhány pohár borral lehűtötték hevületüket, majd együtt komótosan hazakocog­tak. A CSODÁNAK HÍRE ter- jedt. Julis néne a leg­közelebbi vasárnap gyertyát gyújtott a csoda tiszteletére. Csak azt nem értette, hogy mi­ért kacsint cinkosan! a komá­jára János. Nem tudta, hogy csak akit most sikerült a templomiba csalni, elmondta csodálatos megmenekülésének történetét. Rókás Sándor gád megalakulása óta, Ponto­san három. Bőséges statiszti­kai adatot nem lehet , szolgál­tatni arról, hogyan emelkedett a termelés százaléka. Egy bi­zonyos: azóta többet termel­nek, jobb minőségű lignitet raknak szállítószalagokra, csil­lékbe. S nemcsak a nagyobb keresetért — persze azért is — versenyeznek, hanem, hogy többet produkáljanak. Népes brigád Dénes Zoltán frontos csapata, 66 főt szám­lál. Egy-egy harmadban 20 ember feszül neki a szénfal­nak, mindegyikükre 3 méteres pászta jut. Két ember a szál­lítóberendezéseket kezeli. Fiatalok. Életkoruk 20 és 36 év között oszlik meg. Sokuk családjában már örökletessé vált a bányászösztön, tíz-tizen- ötéves bányászkodás áll mögöt­tük, s legtöbbjüknek apja, nagyapja is bányász volt. Dénes Zoltán frontmester, aki hónapokkal előbb a brigád vezetését átvette, sem mai bá­nyász már. Vezetési tapaszta­latai is jócskán akadnak, mert más brigádnak is vezetője volt már. — Komoly problémáink nin­csenek — mondja. — Kipróbált, jó emberanyagú gárda ez. A szocialista emberformálódás­nak, a tanulásnak azonban van egy áthidalhatatlan akadálya: többségében vidékről bejáró bányászokból tevődik össze a csapat. Csak itt a munkahelyen találkozunk egymással, sokan. Mégis megpróbáljuk teljesíteni a vállalásokat. Hogy sikerülni fog-e? Fiata­lok. S a „125-ösök” jó hírnevét hosszú idő nem érte csorba. Feladataiknak mindenkor ele­get tettek korábban is — rö­vid időszaktól eltekintve, mi­kor olyan frontmester irányí­totta munkájukat, aki gyenge és hozzá nem értő vezetőnek mutatkozott. Azt az időt már elfelejtették. S most igazán nincs panasz a vezetésre. Tud­ják, miért dolgoznak, verse­nyeznek, s tisztában vannak azzal, hogy a szocialista cím birtokosai csakis akkor lehet­nek, ha mindnyájan egy aka­raton éreznek, gondolkodnak, ha mindnyájan lelkiismerettel és becsülettel állnak helyt a fronton, a szénfal mellett, s a családi és a magánéletben is. (kyd) gránát csapódik be s a féleleim húzza glédába rakoncátlan hajfürtjeit Volt is oka az ije­delemre. Az úton Julis néni poroszkált a! pince felé, ellen­őrizni, hogyan üríti, a kancsót egymagában élete párja. János bácsi sokat megélt már, végigvészelte a második világháborút, s még sok min­den mást, de ekkora bajban még akkor sem volt, amikor valahol a fronton nyakába zu­hant a bunker teteje. Elsá­padt, aiz ablak kilincsébe ka­paszkodott, hang nem jött a torkára, csak hápogott. Maris­ka, észrevevén eme változáso­kat, először fáradságára gon­dolt, de hamar kijózanította a végül hangot kapott János, aki niagy nehezen kipréselt miagából egy rövid mondatot. — Jön a Julis! IVEM VOLT SOK IDŐ a 1' gondolkodásra. Csele­kedni kellett, mert rohamosan fogyott az út Julis néni és a pince között. S János határo­zott: felhevülten rohant ki az ajtó elé, várva hites feleségét, aki nem tudta mire vélni a szokatlan fogadtatást, hiszen, ha máskor néha-néha feljött oldalbordája után a ^hegyre”, az nehezen mozgó lábbal dü­löngélt ajtót nyitni, mert a ka­darkával folytatott csatában ő maradt alul. No de most az ajtóban várta akkor ízlik a bor, ha mással koccinthatok, akkor csúszik iga­zán, ha poharamat a kancsóhoz ütöm. A legjobb társam nem valamelyik szomszéd, hanem a kancsó... Mikor a pince ajtaján a zár­ral matatott, még egyszer kö­rülnézett, nem lohol-e valaki a hordók szomszédságába. Az út üres volt, s János bácsi meg­nyugodva lépett lefelé a lép­csőn. Komótosan kipakolt, az­tán hanyatt vetette magát az ágyon, várt, várt, várt. Annyira elmélázott, hogy a kancsó megtöltéséről is megfeledíke- zett, s üres maradt pohara is. Már vagy félórája hevert az ágyon, amikor az ajtón kívül­ről babrált valaki. S a valaki beszólt halkan a pincébe. — János, én vagyok, nyissa ki az ajtót! Mozdult a belső retesz, tá­rult az ajtó, s a beözönlő fény­től körülpásztázva, ott állt Ma­riska, a majorbéli Mariska, akiről az a hír járta a faluban, hogy jó szíve van. Aztán az ajtó becsapódott, a retesz is csikordult, s ismét csendes, üres lett a pincesor... TTÉLÖRA MÚLTÁN meg­1 jelent az ablakban Já­nos bácsi feje, amelyen bi­zony összeborzolva, összekó­colva mered ezett az égnek a haj. De ahogy az ablakon kitekintett, a gubancos haj szálanként az égnek meredt, mlint amikor valaki mellett mondta, gondolkodni és pihen­ni csak ott tud igazán. Nem zavarja senki, csak a borral szemez és beszélget. Kedves felesége porolt is vele, hogy mise helyett is a pincébe jár — Julis néni tudniillik istenfélő jámbor, gyónó-áldozó asszony volt, aki nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem arra, hogy átlépje a templom küszö­bét, ha módja volt erre. János bácsin azonban nem fogott a szó, nagy ívben kerülte a temp­lomot, ugyanis nem esett útjá­ba a pincelátogatáskor. PZEN A NAPON senki JLj sem tudja, hogy szerda volt-e, vagy csütörtök, János bácsi megint a hegyre tartott, mert lokálpatrióta túlzással itt vakondtúrást nevezték domb­nak, s a domb bizony heggyé lépett elő. Poroszkált kifelé a faluból, batyujában némi sza­lonnával, kenyérrel, tojással, szóval mindazzal, ami az ilyen magányos férfi szórakozásához szükséges, ha a déli harangszót is a pinceajtóból hallgatja, nem pedig a konyhaasztal mellől. Vidáman fütyörészett, ta- podta a port, közben-közben alaposan körülnézett, nem tart-e valamelyik szomszéd ugyancsak a pince felé. Nem szerette, ha zavarják. Áldott jó feleségének is mindig azt mondta: — Tudod, Julis, én különle­ges ember vagyok. Nekem nem va messzebbre nyúlik, mintha várnák tőle a ..harmadik” ür- utas helyét. Lehet, hogy ez csak a képzelet játéka, a fan­táziáé, amelyet Gagarin Bécs- ben tett bejelentése gyújtott fel? Lehet, de hogy ez évben a „harmadik” is mindenkép­pen odakerül, az biztos. A feliratokból megtudjuk azt is, hogy a Szovjetunió több mint 80 országgal tart fenn ke­reskedelmi kapcsolatot, s hegy a Szovjetunió árucsereforgal­mi értéke 1961-bsn Magyaror­szággal 617,5 milló rubel volt. Hogy mit láttunk a szovjet csarnokban? Természetesen mindenekelőtt automata gé­peket. De a legmodernebb tv­és rádiókészülékeket, orvosi és háztartás gépeket, modern és szép autókat — és híres orosz bundákat. Ragyogó, szép fa­zonú női bundákat, Elhozták a kiállításra új ro­bogó-márkáikat és megjelent a „Zaporozsiec” — a szovjet kis „népautó” is. Tormóízete- sen láthatók a Moszkvics, a Volga, és a Sirály új típusai is! Mit láttunk még? Sok min­dent, mindenesetre azt el­mondhatjuk, hogy a szovjet csarnok is sokat fejlődött a tavalyihoz viszonyítva. Május IS, péntek délelőtt Antikor a délelőtti órákban a kormány és a párt vezetői, valamint több ezer hazai és külföldi vendég megjelent a BlV-era, ott már a teljes rend uralkodott. Harsogott a teg­nap elültetett fű zöldje, tisz­tán „beszél” a hangosbemon­dó — s minden pavilon tetsze­tősen mutogatta önmagát. A megnyitót, amelyen a töb­bi között megjelent Dobi Ist­ván, az Elnöki Tanács elnöke, Kádár János, az MSZMP Köz­ponti Bizottságának első titká­ra, a forradalmi munkás-pa­raszt kormány elnöke, Apró Antal, Fehér Lajos, Fock Jenő, Somogyi Miklós, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Gáspár Sándor, a Politikai Bi­zottság póttagja, valamint a kormány több tagja, a közélet és a gazdasági élet sok vezető személyisége. Részt vett az ün­nepélyes megnyitón a Buda­pestre akkreditált diplomáciai képviseletek sok vezetője és tagja is. Veres József, a fővárosi ta­nács vb elnöke mondott ünne­pi beszédet Befejezésül: sem időnk, sem helyünk nem engedte most meg, hogy mindenről beszámo­lót adjunk. Később természe­tesen a vásár néhány érdekes­ségére még visszatérünk. (Suha) mából Nyárádi Gábornak Az első magyar iparműkiállí­tás című, ünnepi kiadványként megjelent művére. Az esemény 120. évforduló­ján elmondhatjuk, hogy az ak­kori kezdetet, mint nagyszerű hagyományt ápolja, fejlesztet­te és fejleszti tovább a Buda­pesti Ipari Vásár — fejezte be tájékoztatóját Naményi Gé­za elv társ. Délután négy órakor — o pavilonok között Tíz nappal ezelőtt jártam utoljára a vásárvárosban, s ha akkor 37 fokos lázban égétt, altkor ma, a 12. órában 40 fokos lázban ég. Ha akkor több száz kéz szorgoskodott, akkor ma több ezer tevékeny­kedik. A nemzetek zászlóit ma már fenn a magasban lengeti a szél, a büfék már működnek, az emberek, a kiváncsi újság­írók már esznek — isznak, de... De: a hangos'bemondó még rosszul működik, s mint­egy törött hanglemez, félmon­datokat repít a májusi szélbe. De: kinin a gyep téglák még el­helyezésre várnak, s bent a pavilonok takarítására — nem egy helyen berendezésre. A magyar KGM hatalmas csarnokában annyian vagyunk, hogy azt hittem, ezt már meg­nyitották a közönség száma­ra is. Ember ember hátán, s mind dologozik, fest, kalapál, söpör és dekorál. Bizony, ezek az utolsó simítások pillanatai, amelyek feltehetően reggelig tartanak. A ruházati, de általában könnyűipari pavilonjaink már ma is mutatják azt a fényt, amelyben holnap fognák ra­gyogni. Csák hát, mint egy fé­lig felötözött menyasszony. Gyerünk a japánokhoz, néz­zük meg miniatűr készítmé­nyeiket. A pavilont megtalál­juk — benne jóformán semmi látnivaló! Itt azután még tel­jes a káosz. De a csehek, a németek, az olaszok s mi, a házigazdák, akiknek a legtöbb idő állt rendelkezésünkre — mind el vagyunk „kissé” ma­radva. Az egész vásárváros terüle­tén csak a Szovjetunió pavi­lonja várja teljesen készen, sokszínű érdekességével a láto­gatót. Már két napja ragyogó tisztán, teljesen elrendezve ké­szen áll. „Legyen a földön béke, mun­ka, szabadság, egyenlőség, test­vériség és boldogság .minden nép számára” — fogadja a be­lépőt Lenin klasszikus mondá­sa. Nem messze a felirattól Ga­garin és Tyitov képe, de az aláírási a képek szélét elhagy­Május 17, csütörtök délután két órakor Több száz újságíró előtt Na­ményi Géza, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának el­nöke tartotta meg a vásár hi­vatalos sajtótájékoztatóját. Ismertetőjében a vásári „lel­tár” helyett inkább a BIV fejlődésének egyes eredményei­re mutatott rá, megemlítve annak nemzetközi kereskedel­mi vonatkozásait is. Elmondotta, hogy ma már világössizehasonlításban is szá­mottevő a vásár nemzetközi jellege. 1958-ban, amikor elő­ször szerepeltek itt külföldi ki­állítók, számuk 73 volt, most pedig a tavalyi rekordot is mintegy százzal meghaladva, a külföldi kiállítók száma 530 körül mozog, ók foglalják el a kiállításnak több mint a fe­lét. E kérdésnél Naményi elvtárs megemlítette még, hogy a 25 ország kiállítói lényegében több mint ezer vállalatot és céget képviselnek. Első ízben jelent meg Kuba és Finnor­szág, valamint Japán és az USA. Ezután azokról a külföldi küldöttségekről tett említést, amelyek rövidesen felkeresik a BIV-et. A külföldi újságírók száma, akik jelentős világla­pok képviselőiként jönnek hozzánk, több mint százra be­csülhető. Ezt követően a vásáron be­mutatott termékekről szólott A belföldi termékeknél kihang­súlyozta, hogy minden gyártó cég, ktsz, vagy kisiparos szá­mára rangot jelent, hogy ké­szítményei helyt kaptak a BIV-en. A könnyűiparban „az év legszebb terméke” pályáza­tot elnyert díj jelentette a ki­állításra a jogot. Ez évben a vásár fokozottan tükrözi a szocialista országok közötti baráti együttműködés és munkamegosztás számotte­vő eredményeit is. A kiállítás egyik anyaga például bemu­tatja a „Barátság” olajvezeté­ket — a világ legnagyobb ilyen távvezetékét —, amelyen keresztül a Szovjetunió Ma­gyarországot is rendkívül gaz­daságosan látja el kőolajjal. Ez évben a fogyasztási cik­keknek is különösen sok faj­táját, bő választékát találhat­juk — hangoztatta Naményi elvtáns. Különböző háztartási gépek, új magnetofonok, új textilanyagok, modern búto­roka dolgozó nő „második mű­szakját” megkönnyítő gépek és tisztítószerek. Végezetül a kormány sajtó­főnöke a nemzeti napokról tett említésit, majd felhívta a jelen­levők figyelmét a BIV alkal-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents