Népújság, 1962. május (13. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-13 / 110. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE f =A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KÓRÉHEK KIADÍSÍBÍN=-------= KÓ PIÁS SÁNDOR VERSKI: MESSZIRE SZÁLLNAK Mi lesz ebből a nagy rügyezésből? Meddig terjed ez a megtervezhetetlen virágzás? A pergőtűz-szérű tavasz messzire űzi a téli fagyot, messzire szállnak a tájnyi-nagy szárnyú hó-madarak. A fényekből, mint szalmaszálakból, fészket raknak az ereszek, s kibélelik a várakozás puha pelyheivel. A falvak fölött még a kemencék melege leng; a városok épp most nyújtózkodnak és vakaróznak, — testüket csípi a korom. Az ég kis kék tócsái is kitavaszodnak, mint a tengerek. Május A tájat csordultig megtöltő fényekben feloldja a május a maradék telet; ízelítőt ad a nyár kenyeréből, — mindenkinek jut egy friss, forró szelet. A virágokba méheket bújtat, gyűlik a méz kaptárban, lelkekben; piros szirmok tűzében égünk, s porzók, bibék ragyognak mellettem. Különös, tavaszi íze van a csendnek, — időt, teret betölt az izgalom; a feszes színek szinte elpattannak a mezőn, a völgyben s a hegyoldalon. Megnézik magukat a tavasz tükrében a divatos, borzas, fiúsra nyírt lombok; fölöttünk az ég: gondtalan, felhőtlen emberi homlok. ANTALFY ISTVÁN versei: Tele szívekkel — Bal-jobb! Egy-kettő! Zúgtak a hegyek, piros volt a fehér. Csákány ütődött, boka roppant, és nem volt már kenyér. A szív tele volt, mint az árkok a tavaszi esők vizével, — de nem lehet! de nem lehet! és jaj, hová fut és mit ér el! — Bal-jobb! Egy-kettő! — mindenünnen, csikorgó kín és gennyedő seb ... Ki volt: aki túlélte, vagy aki meghalt — a hősebb? Nyár, délután Fiúfejekről pattan már a labda, hajnalórán mosott fehérneműk libegnek az udvaron, mindenütt, zászlóként, zengő drótokra akasztva. Két nagylány indul, délutáni séta virágcsokrával. Nem kell már nekik labda: fejüket büszkén felvetik és úgy vonulnak, nem is nézve szét a kis udvaron játszó fiúkon. Vérük már pezsdíti a titkos suttogás, mit fák lombja hajt fülükbe, — s mi a pázsit széléről őket messzi elkísérjük;.. LUKÁCS MIKLÓS: Énekelnek a fák Szél hangolja üveghúrjait. Messze, reflektorok sápadt fénye cirógat a bozontos hajú éjbe, s hol tegnap még csillagszámyú havak közt vacogó varjak topogtak, a késett tavasz barázdáin csörlős vasbivalyok dohognak. Jégcsizmában járt az idő, a márciusi hóbortos, csillagok alatt is vetni kell, minden perc drága, — drága most. Bizony, fáznak, tizenöt órája ülnek vasnyeregben, föl-lebukva, a szél bojtár-karikása csapkod cserzett arcukba. A domb, mint alvó leány kibomló melle, fölsejlik a derengő tájban, álmos fáratag — kívül-belül széljártan megállnak az olajos arcúak, itatják a füstölgő bivalyokat A serkenő hajnali fényben ódát énekelnek a szoknyátlan fák. RAKOVSZKY JÓZSEF: ÉBLI KATALIN versei: Tavaszi üzenet Még a fák is Rég láttalak Akkor még ősz S míg vártalak szerelmesen, türelmesen a lombjavesztő a szél dúdolt a volt, rozsdabarna hárs alatt, holt avarba'. S miként a csend, jöttél felém, te szőke gyermek. Jó illatod, mint zöldellő tavaszmező, szívem mélyéig elhatott, s lágyan öleltem könnyű selymed. De lényedet az őszi szellő elragadta, s a csókomért a csókodat a téli fagy, mikor utószor vártalak, jégajkával százszor megadta. Vedd hát a dalt! Üzentem Néked benne, Kincsem. Tavaszi szél hajamba kap a hárs alatt... S ezért e dal csak arra kér; Te is cibáld meg barna tincsem! PATAKY DEZSŐ: Messziről Te messze vagy most tőlem, s tőled én. Lásd, mégis tudom, milyen estetek. Tudom, ki mit csinál, ki mit beszél, tudom, és ez lelkem en átremeg. Te most vasalsz. Megint. Van épp elég'. Tele kosárral. Látlak, mostan épp inget vasalsz, nekem. Szép gondosan, minden kis ráncnak tudod a helyét. Fiúnk tanul. A földrajz, az nehéz! Olvassa, többször, — és te kérdezed, ő beleles közben. — Te is tudod, ha nem is nézed, — de szemed nevet. A kislány, Ági, álmos már nagyon, te nyugtatgatod: már csak ez az egy, aztán mosdás, fekvés... Nekik. Mikorra te ágyba kerülsz, lesz biztos tizenegy. s én látlak , mégis, innen titeket, látlak téged, látlak, plasztikusan, Ti messze vagytok most, s tőletek én, tudom, mit csinálsz te, s a két gyerek. És oly jő ez, — így veletek vagyok, hozzátok térek, mesziről is, így, — feküdjetek már, és aludjatok, hiszen az éj, s az élet oly rövid. Nő a kapualjban... Ott állt az utcán, egy sötét beszögellésbe húzódva s hátát a falnak támasztotta. A cigaretta, amelyet korábban oly megszokott mozdulattal szedett elő s dugta ajkai közé, most kialudva fityegett kicserepesedett szája szegletében. Keserű íz marta a nyelvét s az alig szívott cigarettát messzire pöckölte. Várt, maga sem tudta,mire. Néhány lépésre mellette haladt el egy összesimuló, suttogó pár és jóformán észre sem vette. Csak két árnyék volt neki, két idegen test körvonala, semmi más. Mikor azok ketten a járdáról leléptek a kövezetre, s rájuk hullott a fény, ismerte fel a lányt. — Igen... ő az... A szemközti ház kapuja előtt megálltak. Mereven bámult. Talán, ha a csengő után nyúlnak, s hosszú perceket várnák, míg a házmester előcsoszog kaput nyitni, odamegy hozzájuk. Tálán akkor kérleli a lányt. És megverekszik érte. Ha az a másik férfi pi- maszkodik. De nem pimaszkodott. Kapukulcsot szedett elő s a lányt gyöngéden maga elé tessékelte. — „Hülyeség! — gondolta — verekedni egy idegen fickóval, aki azt se tudja, létezek-e. Ököllel szelídíteni, ha a simogatás nem elég. Van értelme?’’ A kulcs csikordulását, a lépések tompa neszét már rég magába nyelte az éjszaka s még mindig ott állt falhoz támaszkodva a sötétbe burkolózó ház kiugró csatornája mögött. Szólni kéne, hogy hallja a saját hangját, mert különben úgy érzi megfullad a benne feszülő keménységtől. — „Hát lehetséges? Tegnap még én vártam rá. Hm... önálló nő, azon a kapun megy be, azon az ajtón kér bebocsátást, amelyiken akar... Ha a vére hajtja...” ★ Az állomás mellett lakott. Ahol talpfák olajszaga terjeng, libák totyognak, s a gyerekek s2xtlapított 20 fillére fénylik a sínen. A klubba gyakran ellátogatott. Barátai nemigen akadtak, inkább csak ismerősei. Azokkal sem volt valami bőbeszédű. Mit is mondhatott volna nekik. A munka volt az örökös téma, a futball, meg a nők. Szakmáját szerette, beszélni róla már annál kevésbé. A futball? Nem rajongott különösebben érte, elég testedzés volt számára egy-egy huszonhat órás szolgálat, száz kilométereken át a mozdonyok etetése. A nők? Mindig akadt olyan és annyi, hogy éhségét, ösztönét oltsa. Ezeket éppúgy nem szerette emlegetni, mint azt, hogy mit rakott táskájába elemózsiának egy-egy útra. Azon a napon ünnepség volt. Beszédeket tartottak, jutalmakat osztottak, amit aztán műsor követett és tánc. Későn érkezett s az ajtó mellett szorongok között kapott helyet. A lány mellette állt. Picit nyitott ajka fényes és duzzadt volt. A sötét haj keretezte arc nélkülözte ugyan a szigorú arányosságot, de az apró szabálytalanságok csak még kifejezőbbé tették. S a szeme! Ragyogó, éjfekete szem volt. Kíváncsian méregette s pillantása arcáról a csikós blúzra, a telt kis keblek halmaira tévedt. „Körtemellei vannak! — villant át rajta. — Ritkaságszámba megy.” Valami költeményt szavalt egy férfi. — Kinek a verse? — mozdult feléje. Haja illatát érezte, bőrének finom kipárolgását, tele néma hívással, sejtelmes, édes jövendöléssel. Szinte elszédült. Együtt maradták aztán. A táncban is. És egyikük sem csodálkozott ezen ... A tolatómozdony szuszogására ébredtek. ; Kicsit furcsának, különösnek tűnt az első • reggel. Valami megmagyarázhatatlan érzés • kerítette hatalmába. Másként képzelte az \ egészet. Nem egyszerre megszerezni magé- '• nak egy lányt, mint a többit, előbb verekedni, küzdeni érte. Margó otthonosan gyűrte maga alá a; paplant és szenvtelen hangon azt mondta: — Belédszerettem... azért volt. — Letette fejét melléje a párnára és hajába suttogta: — gyűlölöm magam, hogy csak késve talátkoz- ; tunk. A mozdonyon már elfelejtette az ébredés utáni gondolatokat, eltűnt belőle a megmagya- rázhatatálan érzés. Természetes dolognak vette, hogy a lány : nála tölti éjszakáit. Megszokta maga körül. A lány apró figyelmességei egészen megváltoztatták kedvét, természetét. Mikor a szolgálatot \ letette, sietett, repült haza, a kis szobába, ahol ' minden piciny tárgy szerelmükre, szerelmük ízére emlékeztette. Hosszú, harsány fütty- '■ szókkal üzente érkezését már a jelzőknél, a ' külső váltóknál. Ha nem találta otthon, tűre- lemmel várta, mikor nyílik ki az ajtó, s lép be rajta ő, akiért annyi kilométert utazott, annyi lapát szenet dobált a kazánba, hogy gyorsabb ' legyen a száguldás — hazafelé. Türelemmel \ várt, még akkor is, ha későre járt már az idő. Kedvesen fogadta, szóval se sértette, vonta volna kérdőre késéseiért, soha. ★ Hetek múltak el, s Margót hiába várit. Ahogyan rátalált, úgy el is vesztette. Hiába csatangolta be a várost, nem akadt nyomára sem. Csak ment, zsebredugott kézzel a sötétülő kirakatok mentén, sodródott a járókelők között, félvállról a lányok után pillantott, természetesen kelletlen, tüntetőén kelletlen; arccal, nehogy illanó kalandokat vadászó férfinak lássék. Hiába kereste. S már attól félt, hogy lassan arcára sem tud visszaemlékezni és féldecikkel bátorította magát. Nem törődött azzal, hogy a pincérek kivezetik füstös eszpresszókból, szórakozóhelyekről. Nem érdekelte az sem, hogy büntetésből levették a mozdonyról, és a fűtöházba tették, kazánokat súrolni, a vízkövektől. ★ Ott állt az utcán, egy sötét beszögellésben, hátát a falnak támasztva. Nem lepődött meg, amikor Margót egy idegen férfi karján látta, mikor megálltak tőle nem messzire, az egyik emeletes ház kapuja előtt, s a fárfi a zárral bajlódott. Nagy csatta- nással nyílt ki a kapu, s eltűnt a nő a kapualjban. Mozdony sípolt messziről, koránkelő ■ munkások vágtak szemet a bérházak egyhan- '• gúságára, bakancsaiknak trappjait visszhan- \ goztak a hajnali házsorok az ügyeletes éjszakai rendőr végezte az utolsó portyáját, kimért lép tekkel a szűk és kanyargós keresztutcákban. Ismét elkezdődött egy reggel. S ő arra gondolt: amíg az ember él, akarva, nem akarva, emlő- keket halmoz, telehordja tulajdon emlékezetét velük, mint méhek a kaptárt. Amivel ma \ szembenézünk, holnap emlékké válik, s az em- • lékekből, vagy kincset érő erőforrás, vagy' léleknyomorító teher válik. Aszerint, hogyan i tárjuk ki karunkat az élet felé, mit akarunk magunk számára megszerezni, kiverekedni. A kapu becsukódott a két ember mögött. S ] ő ott állt a járdán, mereven, mozdulatlanul. ; Aztán sietve elindult, nekiiramodott. És mar ; szaladt. Szeretett volna elrejtőzni egy emlék; elől, mint kapualjakban az éjszakai sötét, mi- ; előtt még újra felkel a nap... Még a fák is megittasulnak, — érzik eljöttét valami újnak, tudják, hogy az élet medréből kiárad, s hogy zeng a tavasz, mint győzelmi énék. Még a szigorú fenyvesek is üdébb árnyalatot öltenek, s a patakok: az erdő lányai, a hegyek szeretői fénylő szemekkel néznek szemedbe, ha a Nap felkel, s ha a tavaszban eltévedve kóborolsz egymagad; az ég ezüstjében fennakad, mint pókhálóban, lelked és szavad. Itt csak ragyogni és örülni szabad, mert ha a táj szemünkben mást talál, akkor harsogó színei lassan elhalkulnak, s hiába keresed lábnyomát, ösvényét a tavasznak, az újnak. Szívedbe zárva Ölébe ültet egy emlék, mintha még kisleány lennék, mintha még nem álltam volna asszonyok közé a sorba, Simogat, becéz egy emlék, — nélküled élni se mernék, nélküled megfagyna lelkem, „ — lékedben magamra leltem.; Magamra találtam végre, rohanok lobogva, égve, rohanok tavaszba, nyárba* — be vagyok szívedbe zárva. FORGÁCS KAROLY: Minden nap nőni kell Minden nap mérni kell magunkat, Mert minden nappal nő a világ, S ki nem növeli hozzá magát: A törpénél is nyomorultabb Lesz. A maradó köre szűkül, Amit belát; új falakat rak Minden nap. Egyre magasabbat. S nem elég percnyi menedékül Dombra menni, vagy létrán lépni Egy fokkal feljebb, mert a dombok Völgybe süllyednek. Szem és homlok Csak akkor tud látni és mérni, Ha nő az ember is. Arasszal Magasabbra, mint amit épít, Hogy ön-talpáról nézzen végig A maga világán. Fa és fal, Eszme és gond így: egy-magasban Nem gyűri soha le, de gyötri: Nem, még itt sem szabad kikötni, Mert feljebb még emberibb harc van. MOLNÁR JENŐ: Kéményseprő Gomb után kapkodnak asszonyok, fruskák. Boldogok is lesznek, hiszen már tudják: hétfő van és társuk lesz a szerencse, a napsugarakon jön velük szembe. Valamelyiküknél az is lehetne. Oly fiatal, oly friss, hogy bizony egy se mutatná hátát, ha szíve kinyílna, fekete, mély szeme eleven szikra. Mindenki szalad most. Valahogy mégis fényesebb a hétfő, az lesz a hét is. Ragyog: jön kék ingben, sugárzó arccal, a kormot elvitte vasárnap egy angyal. POLNER ZOLTÁN: Öregparaszt » Az arca csupa ránc. Szemöldökére pihenni nagy, bozontos felleg ült. Szavában csontos szél s fűzöld mezők köszönnek rá derűs hajnalt az égre. Valamelyik vad nyár szegénylegénye volt egykor. Állt némán a gróf előtt a lázongó, elszánt tarlón s a föld síró búzával kísérte a télbe. Az életrajza mindenütt ez a táj! Itt hordta sebzett szégyenét, s az évek figyelték, amint komoly bölccsé fáradt. Szelíd örömmel most már csak arra vár, hogy elmesélje egyszer az egészet az ámuló szemű kis unokának.
