Népújság, 1962. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-06 / 104. szám

A KÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE " * MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KÖRÉNEK KIRDtólMN^^^ G. MOLNÁR FERENC: TÁRGYALÁS BERECZKY ZSOLT: Éd esanyam Íz egyik tanulót küldték érte. Menjen ” azonnal az irodára, mert valamit meg kell beszélniük. Leállította a gépet, meg­törölte a kezét a rongycsomóba, s közben egyre az járt az eszében: mi lehet ez a na­gyon sürgős1 ügy, ami nem tűr halasztást. De mérges is volt, mert nem szerette, ha munká­ja közben zavarják. Már előre azt számol­gatta, hogy milyen kiesést jelent ez az elkö­vetkezendő tárgyalás, hogyan kell majd rá­hajtania, ha a tervet teljesíteni akarja ma is. Az irodába« többen voltak együtt. A sű­rűsödő cigarettafüst arról is árulkodott, hogy nem most kezdték el a beszélgetést. Mint valami törvényszék: jutott eszébe ön­kéntelenül a hasonlat'. De miért? Őmiatta? Mi a csudát csinálhatott? — Ülj le, Kovács elvtárs — mutatott helyet az egyik széken Szabó Isiván. Csend lett. Furcsa, nehéz csend, ami csak fokozta a zavarát. Óvatosan körülnézett, de az arcokon csak furcsa feszültséget látott', amiről semmi jót sem tudott következtetni. — Piroskáról akarunk tőled érdeklődni. Mintha rosszul értette volna. Piroskáról? Ki az? És mi köze neki Piroskához? — Együtt dolgoztok, azért vagyunk kiván­csiak a véleményedre. De őszintén mondj el mindent, amit tudsz róla. Aha, úgy látszik: jutalom, vagy kitüntetés, Még így is furcsa, hogy az ő véleményét akar­ják. amikor a művezető, a csoportbizalmi... Dehát: ők tudják. Már mosolygott is. Megjelent előtte a csi­nos, mindig vidám, fiatal lány arca. — Megérdemli a jutalmat, de a kitünte­tést is. Nagyon jó szakmunkás, rendes em­ber. Nekem ez a véleményem. Mintha darázsfészekbe nyúlt volna: egy­szerre mozgolódni kezdett mindenki. Félig hangosi megjegyzések röpködtek, egymáshoz fordultak a fejek, csak rá nem nézett senki. — Szóival, neked ez a véleményed? Érde­kes. Az öreg Szabóra tekintett, akinek arcán félreismerhetetlenül a meglepetés volt leol­vasható. — Ez? Miért? — Mert nekünk egészen más véleményünk van erről a... — Nono! — Az öreg Szabó figyelmeztető- leg emelte fel a kezét, mintegy óvva a neki- dühődött embert az elhamarkodott kijelen­téstől. — Bizony, mi sok mást is hallottunk Piroskáról, akarom mondani a szaktársnő­ről. Itt van például ez a levél. Az egyik mun­katársunk felesége írta. Panaszkodik. A fér­jére. Az utóbbi időben mindig elkíséri Pi­roskát, akarom mondani, a szaktársnőt a vil­lamosmegállóig. Jóindulatúan figyelmeztette valaki erre a mieink közül. De ő maga is meggyőződött ezek után róla. — Ennyi az egész? — Nem egészen. Néhány nap óla mi is szemmel tartottuk jobban Piroskát, szóval: mindegy, no, Piroska... Legyen így. Ti is csak így hívjátok. Ha akarom, ha nem, ne­kem is így jár rá a szám. 'i — Ez szánté nevetséges. V alóban így érezte. Még kicsit szé- gyellte is magát a többiek helyett is. — Neked ez nevetséges? — A műhelyben mindenkit megbolondított. — Minden férfit az orránál fogva vezet. — Ez már tűrhetetlen, amit ez a... — De mire ez a nagy felháborodás? Mit csinált az a szerencsétlen lány? Azért, mert kedves másokhoz? — És hogyan öltözködik? — Kimondottan veszélyes. Kovács nem tudta, hogy nevessen-e való­ban, vagy bosszankodjon. Mintha nem is fel­nőtt, megfontolt férfiak között lenne, hanem pletykára éhes nők között. — De gondolkozzatok már, az ég áldjon meg benneteket. — Mi gondolkozunk, éppen azért vagyunk itt. Viszont te megfeledkezel a józanságról. Ügy látszik, téged is megszédített ez a... ez a... No, nem mondom ki. Pedig komoly em­bernek ismertünk, azért is akartuk a te véle­ményedet is meghallgatni, mielőtt döntenénk. — Én a véleményemet elmondottam1. Meg­ismétlem: nagyon rendes, becsületes szak­munkásnak ismerem Piroskát, bár úgy lát­szik, az a legnagyobb baja, hogy nő. — És a botrány? — Miféle botrány? — Amit okozott'. A levelet ismertettük. De magad is tapasztalhatod minden nap a kisded játékát. Igaz, vagy nem igaz, hogy szédíti a férfiakat? Igaz, vagy nem igaz, hogy állandóan ott vannak körülötte? Igaz, vagy nem igaz, hogy folyton úgy csivitel, mint va­lami kislány. — De hiszen, valóban kislány. Mit akar­tok tőle? Ne szóljon senkihez? Ha valaki oda­megy hozzá, mondja azt, hogy neki nem sza­bad senkivel szóba állnia, mert akkor össze­omlik a műhely? — Túlságosan könnyelműen fogod fel eze­ket a nagyon komoly dolgokat, Kovács elv­társ. Pedig itt a belső fegyelemről, a műhely becsületéről, a munkásaink boldog, nyugodt családi életéről van szó. Éppen ezért, neon tűrhetjük, hogy tovább folytatódjék mindaz, amit tapasztaltunk. — Ki akarjátok adni Piroska útját? M ég nem tudjuk, hogy mit tegyünk, de valamit tennünk kell. Azért hivat­tunk téged is, hogy segíts. De rád már nem számíthatunk, mert te is... — Mit én is? Állandóan csalt ez: te isi Hagyjátok már abba. Nem látjátok, hogy mi­lyen nevetségesek vagytok? Mit akartok? Be akarjátok savanyítani az embereket? Nem örültök annak, hogy a munkások jókedvűek, vidámak és szívein dolgoznak? Mik vagytok ti? Mint valami üdvhadsereg ájtatos aggszűz osztaga. — Ne sértegess bennünket. — Nektek szabad másokat sértegetnetek? — Elfelejted, hogy kikkel állsz szemben. Mi az üzem, a... — Rosszul mondod, barátom. Ti bekövese- dett, elmaradott emberek vagytok, akik meg­feledkeztek arról, hogy az élet... Eh, minek beszélek fölöslegesen. — Szóval, csak te vagy bölcs. Mi mindany- nyian tévedünk. Te azonban csalhatatlan vagy. — Ti sem vagytok csalhatatlanok.- A kollektív bölcsesség... — Ez nem kollektív bölcsesség, ez kollek­tív ostobaság. ‘3* — Kovács élvtárs, ne ragadtasd él magad. * Ezt a hangot nem tűrhetjük. Ez a hang nem méltó hozzád sem. — Ugyan, hagyjuk! Tán az méltó hozzá­tok, hogy ostoba pletyka miatt hajlandók vagytok elharapni a nyakát valakinek, aki csupán azért bűnös, mert fiatal, mert jókedvű. Ekkor felugrott a helyéről Veres, a szak- szervezeti csoportbizalmi. Kinyújtott karral mutatott.rá Kovácsra. — Tessék! Most már az elvtársak is lát­hatják, hogy mit művel az a nószemély. Még Kovács élvtársat is behálózta.- Te, megbolondultál? Honnan veszed ezt a hülyeséget? — Én honnan veszem? Talán nem emlék­szel arra. amit eddig mondtál? Kiállsz valaki mellett, akiről mindenki, tudja, hogy... És te ...De, mondd csak, Kovács elvtárs! Te, mint kommunista vállalod a felelősseget? Kovács nyakán kidagadtak az erek. Arca pulykavörös lett. — Én, mint kommunista? ... Ide figyelje­tek. Hol éltek ti? Olyan szépen tudtok szó­nokolni a humanizmusról, a türelemről, az új szemléletről, csak éppen, amikor mindezt be is kellene bizonyítani, akkor... akkor egészen másként teszték mindent. El akarjá­tok kergetni ezt a lányt? Legyen egy elkese­redett emberrel több, aki nem találja majd a helyét, mert megkeserítik az életét azok, a <ik- től segítséget vár. Azok, akikhez tartozik ma­ga is. A keserves mindenit ennék az életnek! Hát nincs nekünk élég bajunk? Még csiná­lunk is magunknak olyat, ami már szinte Vörös hangja ismét felcsattant. — Ezért a hangért még felelni fogsz. Az öreg Szabó szólt közbe. — Csendesebben, szaktársak. Ne legyünk türelmetlenek. Kovács elvtársnak is joga van a véleményét kifejteni. Mi meghallgatjuk más elképzeléseit is. M ár nem tudja, hogy mit mondott, ami­kor ott hagyta a gyülekezetét, de még a gépe mellett sem találta a helyét. Amikor szétnézett a műhelyben, Piroskán akadt meg a tekintete, de még a lélegzete is elállt. — Maga mit csinált? — Semmit. Bűnbánatot tartok. Feateíe szemüveg, fejkendő, hogy még az orra se látszon ki... Csak azt sajnálom, hogy nincs valami rongyos, piszkos ruhám. Tudja, ne­hogy szemet szúrjak valakinek. Nehogy tönk­re tegyem a férfiakat. — Hát maga... maga tudja? — Persze, hogy tudom. Nekem is vannak még jóakaróim. Utóvégre egy ilyen nőnek! ... És maga? Segített elharapni a torkom? No, szólaljon már meg! Mit néz úgy rám? Az* hiszi, hogy felakasztom magam? És nevetett. Szélesen, jóízűen, hogy min­den foga kivillant piros ajkai mögül. Kovács csak nézte, és most már maga sem tudta pontosan, hogy mit gondoljon. Szó nél­kül otthagyta. Valóban könnyelmű lány lenne, akit egy cseppet sem izgat a másak vélemé­nye? Igaz, újból a gépe fölé hajolva végzi a munkáját, mintha megszűnt volna számára a világ. De most visszafordul, ránéz és moso­lyog. Még a szemét is összecsippenti. Meglátta-e ezt valaki? Mit képzelnek, ha... A fene egye meg: már ő is elveszti a •józan eszét? Aztán káromkodva kapott a gép karja! után, mert a munkadarabot sikerült elron-1 tania. Hát lehet így nyugodtan dolgozni? Édesanyám! Húszéves vagyok és még gyerek. Néha így becézel, s örülök, hogy sohasem leszek felnőtt — neked. Tudsz rólam mindent, azt is, mi a gondolatom. De látod, én is tudom, hogyha zsibongó aggyal fekszem este, s elalszom, titokban mindig bejössz, és megnézed, hogy alszik fiad. Mindent betöltesz: étellé válsz és meleggé... Ne haragudj, hogy ezt csak most tudom, s öcsém csak sejti még. Lassan, ahogy eső után kisüt a nap, gomolygó pára oszlik a mezőn, s milliárd vízcseppel szárukon fűszálak emelik fejük, nyújtóznak, s fordulnak szelíd fény felé; úgy értem a szót én minden pici tettben, percekben, mik múlnak, órákban, mik lesznek; te vagy édesanyám, te, aki szerethet. ANTALFY ISTVÁN: Hozzád kellene szólnom... Anyámnak Anyám! Hozzád kellene szólnom, de most is magamról beszélek. Nem mondok én el rólad semmit, nem mondok el se jót, se szépet, csak a nevedet mondom egyre, a nevedet, amely te lennél, ki fogságom nagy éjszakáján ezer alakban megjelentél, hogy vigasztalj, — sebzett szíveddel, hogy bekötözz, — te, roncsolt ember, könnyem töröld, — te, síró asszony, átkomat gyógyítsd, türelemmel. Boldogságos Asszony, te vártál, s helyettem ölelted a párnát, erőt adtál erőtlen testtel, míg szivem cafattá cibálták, etettél, tejeddel, véreddel, hívj meg most is, új vacsorára, s mondd, hogy kötözzem én sebed be, ki meggyógyulok nemsokára, mondd, hogy adjak be orvosságot, ahogy a jószívűek adnak, talán akkor jut majd egy perce számodra is szegény fiadnak ... ! LERMONTOV: NEM KÍVÁNOM Nem kívánom én. hogy becsüljék borongó, bús költészetem. A lantot, mely kedves nekem rég, csupán magamnak pengetem, S annak ezernyi húrja rezdül, amíg csak a szívem dobog, hogy elszálló, bús életembűl hagyjak itt egy csekély nyomot. Figyelmét e sárgult lapokra valaki majd csak ráveti, és így szól halkan, mosolyogva: Nagy igazsága volt neki! S tán clmélázik majd egy elme e megtalált emlékeken, mint mikor árva sírkeresztre bukkan a vándor idegen. (Rakovszky József fordítása) FARKAS ANDRÄS: Áprilisi részegség Én úgy vagyok most, mint egy karneválon, Mikor már minden részegen-valótlan, Arcunkra ül a leplezetlen álom, S hiszünk félszóban, félmozdulatokban, Szellő hajlong felettem és a fákon Zöld pattanások égnek csapatokban, És a rigót is már fülelve látom, Amint liheg, fütyül, fúj szaggatottan, Szerelmi pletyka minden fény, az árnyak Ruhákat szabnak rügynek és madárnak, S rájukcsorog a napnak sárga színe, Nem kérdezem, e játék küld-e, hív-e, Belévetem magam e karneválba, Ahol a láz a párját megtalálja. WERNER LINDEMANN: „Gyermekkérdések“ c. kötetből Az alábbi verseket a költő Nyugat» Németországban írta. Fordította: Antalfy István. REPÜLÖK Az égbolton ezüst nyilak. Védelmezőn ­takarja két kezével egy anya telt ölét... SIKOLTÁS Gyerekek futkosnak a parkban. Háborút játszanak. Hallgatón, a gyermekjátékot figyelve, gunnyaszt egy ember a pádon; — és falába messzi sikolt... MEGTUDTAM VALAMIT Ne kérdezzétek újra, mit már tudtok, nagyon. Nincsen apám. Nincs! Volna, de nincs! — s a súlya nyom! Mondja anyám, hogy volt — igen. Még picinyke gyerek voltam. Ö nagyon szeretett. Igaz? Nem tudom. De lehet... Mondja anyám: ő is Krupp miatt halt meg. — Tudjátok, hányán haltak ott? Ne kérdezzetek hát, hisz’ még gyermek vagyok.: MINT HÚSZ ÉVVEL ELÉBB Atbotorkált a széles gyárkapun. Csak éppen ennyi volt a változás; a kapu szélesebb lett. Ugyanaz a direktor, aki előtt kalapját leveszi, csak éppen ennyi lett á változás: a direktor kövérebb ... Ugyanazok a gépek, nekik szolgál ma is. Csak éppen annyi lett a változás, a munkás öregebb lett. Semmi nem változott... most is gránátokat csinál... ROBERT BURNS: John Anderson, szívem John Anderson, szerelmem, ha visszagondolok... éjfél-hajad volt egykor, s redőtlen homlokod. Tincsed ma dérütötten ráncos homlokodra leng. Ó, légy ezerszer áldott, John Anderson, szívem! John Anderson, szerelmem, volt szép napunk elég. Együtt vágtunk a hegynek ifjan, nevetve, rég. Most egyre lejebb érünk, míg átfogsz csöndesen. Ketten nyugszunk majd ott lenn John Anderson, szívem. (Fordította: Rakovszky József) HARGITAI ISTVÁN versei: Járnak a kékes levegőben Kicsorbult fogú tigrisekként Járnak a kékes levegőben, Földön járnak bár: foszfort és ként Lövel orruk s a szájuk bőven. Fehér szegfűk s harangvirágok Ijedten térnek ki előlük, Talpukon a köröm kipállott, De ragyogó s ápolt a szőrük. Futnak jól őrzött titkaikkal, Amikre senki nem kíváncsi, Étkük a felfordult ezüst bal, Mely nem tud többé mélybe szállni. — S ők, mint jó keresztes vitézek Holt nagymestereket idéznek,.. • • Üdvözlet — neki Üdvözlet a győzőnek! a fejes Saláta ő, megpezsdíti a vért. S a piacon kemény forintokért Áldozat, primőrcikk, hírneves! S a paprika! a méregzöld, erős, Mint lándzsahegy hever letörten ott, Patikaszer! — és megveti e hős —: Hogy olcsó népszerűséghez szokott. Trónolnak még, — ám megszámlálva . napjuk. Mert a Tavasz, e bőfényű fiastyúk Napos csibéit ontja szüntelen — S mi, drága üveg alatt nőtt, hiába* Hogy első, de maholnap jeltelen Hever a széles piaci kosárba...

Next

/
Thumbnails
Contents