Népújság, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-13 / 86. szám

1562. április 13., péntek »ePÜlíiíO Egy vizsgálat margójára Igaz, a panaszokkal való foglalkozást, a közérdekű be­jelentések kivizsgálását ren­delkezések is előírják, de mindettől függetlenül erköl­csi kötelességüknek érzik in­tézését a tanácstól kezdve a népi ellenőrzésig. Lelkiismere­tesen járnak utána a csekély­nek látszó ügyeknek is, hát még ha az emberek további Borsáról, megélhetéséről van szó, amikor a társadalmi tu­lajdon védelmében emeli fel szavát a panasztevő. Ezért nem sajnáltuk a fá­radságot s hallgattuk meg tü­relmesen a szerkesztőségünk­be látogató panasztevőt is, aki súlyos szavakkal ecsetelte, hogy a tamaleleszi körzeti földművesszövetkezetnél meg­alkuvással, engedékenységgel kezelik a sikkasztókat, hozzá­járulással engedik el, futni hagyják őket, ahelyett, hogy szigorú büntetést rónának rá­juk. Példát is hozott fel, ifj. Sz. K-né esetét, akit többszö­ri hiánya és egyéb hibái elle­nére — úgymond — nem bün­tettek meg, sőt jó állásba tet­ték — kalauz az AKÖV-nél. A panasztevő azon háborgott, miként engednek egyáltalán dolgozni ilyen „sikkasztókat”. Ügy látszott, hogy a panasz­tevő a társadalmi tulajdon megkárosítása miatt jogosan bírálja a tamaleleszi körzeti földművesszövetkezetnél tör­ténteket s afölötti aggodalmá­val tiltakozik Sz. K-né mun­kába állítása miatt, mert amint mondta: félő, hogy ezen a munkahelyen is hasonló hi­bákat követ el. De mit mutattak a tények? Ifj. Sz. K-né valóban nem tudott elszámolni a reá bízott értékekkel, először 338, má­sodszor 1857, s végül több mint 4000 forintos hiánya mu­tatkozott. Ennyiben igaza van a pa­nasztevőnek — de csak ennyi­ben, mert a tamaleleszi kör­zeti földművesszövetkezettől azonnal elbocsátották Sz. K- nát, illetve felmondtak neki. Másodsorban átadták az ügyei a rendőrségnek, harmadsor­ban ifj. Sz. K-nénak meg keli fizetnie (és már ki is fizette) a hiányzó összeget. Ezenkívül, amint Farkas Pál, az igazga­tóság elnöke elmondotta: a fegyelmi határozatban egy fokkal súlyosabb büntetést ka­pott ifj. Sz. K-né, mint ha­sonló esetekben szokás adni. Egy szó sem igaz tehát a megalkuvásról, az engedékeny­ségről. A panasztevő, ahelyett, hogy meggyőződött volna állí­tásainak igazáról, a hallomás­ból ítélt, saját magának is költséget okozott, de költséget okozott a felesleges kivizsgá­lással is, s ami ennél is fon­tosabb, majdnem elvágta egy ember útját a becsületes mun­kához, hibáinak jóvátételéhez. Egyszóval: megint felesleges volt a vizsgálat — vonhatnánk le a konzekvenciát. — Felesleges volt? Nem. Bár a panasztevő állításai nem bizonyosodtak be, mégsem mondható feleslegesnek. Egy­részt igazságot kellett szolgál­tatni a megrágalmazott szö­vetkezeti vezetőknek, akik igazságos szigorral döntöttek ifj. Sz. K-né ügyében, más­V ad macska a Tiszában Ezt a vadmacskát lőtte a Ti­sza árterületén Tolnai Kalmár kiskörei gátőr. A kapitális váci az ár elől egy közeli fára m<’ nekült, ahonnan azután puska végre került. A kiskörei halá­szok „halászták ki” a macskái a folyóból. részt — bár alkotmányunk 1949-ben rögzítette ezt — úgy látszik, nem elég hangoztatni, hogy nálunk mindenkinek joga van a munkához, még ha botlást követett el, akkor is. Sőt! Azt hisszük, attól se dőlne össze a világ, ha ifj. Sz. K-né kalauzi minőségben dol­gozna (egyébként az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy ifj. Sz. K-né nem dol­gozik az AKÖV-nél, odahaza tartózkodik, minden valószí­nűség szerint éppen az ilyen áskálódások, alaptalan rágal­mazások miatt nem tud elhe­lyezkedni. ' De nem volt felesleges ez a vizsgálat azért sem (remélhe­tőleg), hogy mások is levonják belőle a tanulságot, s nem okoznak hasonló kárt felelőt­len bejelentéseikkel, panasza­ikkal, nem keserítik az embe­rek életét a „hallom” alapján továbbított rágalmakkal. Remélhetőleg ez az eset is csökkenti az alaptalan vádas­kodások számát, még ha az oly jóakaratú köztulajdon-fél tésből fakad is. Kovács Endre ...az újság, hogy az angol vezető köröket komolyan ag­gasztják az ország gazdasági nehézségei. — Egy évszázad óta először fordul elő, hogy Anglia kénytelen ügyeskedni aktív kereskedelmi mérlege megteremtése érdekében — írja némi kárörömmel a Frankfurter Allgemeine Zei­tung is, és mindjárt „ismer­teti” a bajok okát is: szerinte túl sok a sztrájk, és a bérek emelése is árt az „egyensúly­nak”. — A cikkíró, mikor visszapillantott a birodalom százéves múltjára, csak arról feledkezett el, hogy egy év­századdal ezelőtt gyarmati népek százmilliói­nak verítéke, keze munkája gyarapította a brit javakat, s ezek hiánya bizony, meglát­szik a londoni államkasz- szán... zár Hány betűt olvasunk évente? Minden évben rendszeresen napvilágot látnak közlemé­nyek, statisztikák arról, meny­nyi könyv jelent meg. Vajon mennyi ólmot, festőket használ fel a ” kiadványokhoz a nyom­daipar? E kérdé-ekre adtak most választ a nyomdák szak­emberei. Nyomdáink tavaly három­százötven tonna ólmot öntöt­tek — ha a Luca napi babona még divat lenne, ebből bősé­gesen jutna az ország vala­mennyi férjhez menni kíván­kozó hajadonának. Ezerszáz tonna festékből keletkeztek a szürke betűk és mintegy tizen­négyezer tonna papírra volt szükség a tavaly megjelent negyvenmillió könyvhöz. Kö­rülbelül 800 millió ív papírt nyomtattak és 32 000 000 000 000 betűt szedtek ki nyomdásza- j ink. A könyvkiadást tekintve j mind több fejlett tőkés orszá­got előzünk meg. A könyvek szerelmesei azt már egyedül számolhatják ki, hogy könyvtáruk gyarapításá­ra tavaly mennyit költöttek, azt viszont nyugodtan kije­lenthetjük, hogy mindenesetre, annál jóval kevesebbet, mint amennyit ugyanazokért a könyvekért bármelyik nyugati országban kellett volna fizet­niük. Mibe kerül 48 forrni ? A bürokrácia az „ügyvitel” magasiskolája, nemcsak hogy teher az ember éleién, hanem sok-sok bajnak, fe­lesleges idegességnek, idő­töltésnek is a szülőanyja. Szavaink igazolására — hogy mindjárt az elején kezdjük —, Jékli Andrásáé, makiári lakos esetét szerel­nénk felhozni példának, akit közel egy éve kísért a mis­kolci autóközlekedési válla­lat bürokráciája. 1961 augusztusában 30 má­zsa szenet szállítottak haza Borsodnádasdró! Jékli And- rásr.énak. A teherautó veze­tője annak rendje és módja szerin! elkészítette a fuvar- számlát, amelyet Jékliné ott helyszínen kifizetett. Ez év január 5-én azonban levelet kapott Miskolcról, amelyben felszólították 38 forint fuvar- díjkülö'.ibözet és 10 forint bírság, vagy kamat fizetésé­re. Másnap — január 6-án — Jékliné befizette a fuvar- űíjkülönbö cetet, már csak azért is, mert az eredeti számlát nem találta meg, s arra gondolt, valószínű keve­sebbet számolt el a gépkocsi­vezető, mint amennyit el kellett volna számolnia. Ezzel azonban az ügy nem zárult le, mert 1862. március 2-án újabb levelet kapott a cégtől — a január 5-i levéS másolatát — azzal a felszólí­tással hogy fizesse be a fu­vardíj!! ülönbözetet — 48 fo­rintot —, mert ellenkező eset­ben bírósághoz fordulnak. Március 8-án Jékliné éresí- tette őket ajánlott levélben, hogy a pénzt még január 6-án bei'zette, s kívánatra a csekket felmutatja, s így a március 16-ra kitűzött bíró­sági tárgyalást feleslegesnek tart a. Egy hétre megjött a válasz, hogy a vállalat elte­kint a bírósági tárgyalástól, mert valóban befizette a kí­vánt összeget. S hogy az ügy ezután sem maradt abba, ez a misko'ci AKÖV büvokráci- á'ának köszönhető. Április 9-én ismét levelet kapott Jékij Andrásné, amelyben felszólították, hogy április 18-án jelenjék meg Egerben a bíróságon, mert a vállalat beperelte őt a fuvardíjkülön­bözet be nem fizetése miatt. Ezek után már csak egy kérdés vetődik fel az ember­ben: a bírósági tárgyalás le­folytatása után — amelyet biz­tos Jékliné nyer meg, hiszen a fuvardíjkülönbözet befizetését igazolni tudja — vajon med­dig fellebbeznek ma jd a mis­kolci AKÖV bürokratái a 48 forint miatt? — f. i. — Ä legnehezebb méterek után... — EZEN A HÉTEN befeje­zik a tavasziak vetését a vár­aszói Gárdonyi Tsz tagjai. A 150 hold őszi vetés mellé 110 hold tavaszi árpa, 50 hold ku­korica és 20 hold zab kerül. ereszkei bányamezőbe. Én a brigádot még Papp Istvánról ismerem korábban, mikor kö­zöttük jártam, ő vezette a bri­gádot. — Papp István megvált a brigádtól — mondja Antal Já­nos, ismeri az embereket, hi­szen ez a brigád is az ő nevelt­je; — magasabb, felelősebb beosztásba került. Normás lett. A többiek aztán Bartha L. Ba­lázst bízták meg a brigád ve­zetésével. ♦ Bartha L. Balázs vájár, a brigád „legidősebb” tagja, egy évvel túllépte már a harmadik X-et. Tapasztalt bányász, meg­fontolt ember. Nem sikerült ugyan találkozni vele, mert már műszakba jár, de jól em­lékszem még a két évvel ez­előtti beszélgetésünkre. — Tanulok — mondta. — Nem lehet butának maradni, mert a gyerek is megy iskolá­ba. A hat elemimmel nem tu­dok- segítségére lenni. Ősszel beiratkozom a hetedik osztály­ba, elvégzem a nyolc általá­nost. Ez a beszélgetés 1960 júniu­sában történt. S a brigádtagok — Balogh O. Bernát, Balogh F. Ernő és Bartha R. Ervin — most bizonyítják: „Balázs meg­tartotta a szavát, elvégezte a nyolcadik osztályt”. És a többiek? Azok is barát­koznak a könyvekkel, szakmai továbbképzésre járnak. A vil­lamos robbantás fortélyait sa­játítják el. ♦ Hároméves már a Bartha-bri- gád. 1959 márciusában alakul­tak, három éve léptek ver­senyre a szocialista cím elnye­réséért. 1959 őszén már elnyer­ték a szocialista munkabrigád címet. Később, a cím mellé, az oklevelet is megszerezték. És azóta tartják. Azóta minden­napos versenyben állanak, hogy megőrizzék az oklevelet, a kitüntető címet. 107—108 százalékos tervtel­jesítéssel dolgoznak a 12-es ereszkei bányamező 3-as sza- lagereszkéjének hajtásán. Más­félszáz méter vágat áll már há­tuk mögött, s előttük a nagy­ja a munkának: több mint 200 méteres szénfalon kell „átvág­niuk” magukat. Nehéz méte­rek... ♦ A legnehezebb métereket azonban már legyűrték. Versenyre léptek a szocialis­ta címért. Ám az egyforma hit­tel, lendülettel még baj volt — a munkában. Az emberek meg­tartották egymás között a szo­kásos három lépés távolságot. S a versenyben is sok volt még a formalizmus, ami a régi, erő­szakolt munkaversenyek rossí izét juttatta az emberek eszé­be. Ám nem lankadtak, s ha lassacskán is, közeledtek egy­máshoz a „szintek”. Mennyi lehet három lépés? Talán három méter? Nem is vették észre, a közös cél. a közös érdek átsegítette rnindannyiukat a legnehezebb métereken. Megtanultak hinni is, bízni is egymásban az em­berek. Közelebb kerültek, gon­dolati közelségbe egymáshoz. Kilengés nincs a brigádban. Jól szerepelnek a termelésben, s a közösségi szellem is erős náluk. Mai körülményeink kö­zepette nemcsak a politikai vi- szonyokban, a termelésben, a uiksó éiettényekben, hanem a magánviszonyokban, az egyéni riot érzelmi és értelmi kom­plexumaiban ás minden eddigi­nél gyorsabb változások szaka­datlan folyamata megy végbe. E változások egészséges jegyei, jelenségei a Bartha-brigád éle- ében mind érezhetően kita­pintható. Ezek az emberek — ris túlzással, állíthatom — he­gyeket tudnak megmozgatni, iözös erővel nekik semmi sent .ehetetlen. Pataky Dezsé A nappalos műszak már harmadik órája tart. A hatal­mas föld alatti gyár — az Eger- csehi Bányaüzem — megszo­kott életét éli. Csillék .,jön­nek”,, csillék „mennek” a fő­szállítóvágatokban. Nehéz, éles zajjal suhannak az üresek a villamosmozdonyok nyomá­ban. A telik terhükkel dicse­kednek. A vágatok labirintu­sában, egy-egy szakaszon fa­laznak a bánya kőművesei, idomkövekkel bélelik a mesz- szire futó bányafolyosókat. Másutt síneket fektetnek, bő­vítik a villamos szállítás háló­zatát, s a sínek mentén a „csorgák” peremét betonozzák, utat nyitnak a mélyről felnyo­matott bányavíznek. ♦ Antal János bányamester halad elől. Megszokott kalau­zom ő már a föld alatti biro­dalomban, ahol évekkel ez­előtt még kiismertem magam, de most, mikor a változások jegyeit számon tartani sem tu­dom, a tájékozódás szinte le­hetetlen. Bartha L. Balázs szocialista brigádjához tartunk. A 12-es gat-Németország atomhatalmi? allűrjeinek. ? Pedig a genfi értekezlet el-? ső szakasza végén úgy lát-? szott, hogy e kérdésben való-? ban van esély a megegyezés-? re, csakúgy, mint egy esette-? ges megnemtámadási szerző-? dés aláírására a varsói zerző-s dés és a NATO államai között.? Ha ehhez hozzátesszük, hogys reálisnak látszik valamiféle? együttműködés a Szovjetunió? és az Egyesült Államok között? a világűrkutatásban és nincs? kizárva a nyugat-berlini kér-? dés esetleges rendezése sem,? már együtt van az a napirend.? amely egy nagyhatalmi csúcs-? találkozón szerepelhetne. \ IT zt a kedvező perspektí-? vát persze alaposan fel-? boríthatja az Egyesült Álla-? mok kormányának az a most? már nyilvánvaló elhatározása,? hogy a viharos nemzetközi til-< takozás ellenére, április má-? sodik felében végrehajtja —? az angolokkal együtt — tervbe? vett nukleáris kisérlet-soroze-? tát. S, noha már a március!; végi napokban is látszott,;; hogy az amerikaiak semmi -s képp sem hajlandók ésszerű? megegyezésre az atomkísérle-s tek betiltásáról, az újságírók,? amikor hazautazás előtt a sai-? tóházban búcsút vettek egv-> mástól, mégis többnyire azzal? váltak el, hogy a „viszontlát távra májusban”. Vagyis — a? viszontlátásra a csúcstalalko-? zón. s Bebrits Anna ? dúlt, hogy azért alaposan fel is sültek. Például a Szovjet­uniónak a Nyugat-Berlinre vo­natkozó javaslatáról napokon keresztül azt írják: „elfogad­hatatlan”, „ Rusk külügymi­niszter el fogja utasítani”, stb. Aztán egyik napról a másikra, legnagyobb meglepetésükre, megszületett az a bizonyos szovjet-amerikai közös közle­mény, amely nemcsak a fenn­álló „véleménykülönbségek­ről”, hanem az egyes kérdé­seikben meglevő „egyetértésről” is említést tett és kilátásba he­lyezte a további tárgyaláso­kat. A legkárörvendőbbek a nyu­gatnémet újságírók voltak. Szerintük semmiféle megegye­zésire nincs kilátás. Mint a tűztől, úgy irtóztak még an­nak említésétől is, hogy a kö­zép-európai atommentes öve­zetről szóló Rapacíki terv ked­vező fogadtatásban részesült az el nem kötelezett országok kül­döttségei részéről. De legesleg- jobban attól a lehetőségtől fél­tek, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok netalán meg­egyezik az „atomklub lezárá­sában”, vagyis, megakadályoz­zák az atomfegyverek átadását újabb országoknak. Ez pedig egy csapásna véget vetne Nyu­piai császár szenvedélyes sza­vakkal kérlelte a Népszövet­séget: segítsen kiűzni hazájá­ból az olasz fasiszták rablóha­dait. A kérés süket fülekre talált. A német és olasz fa­siszta agresszióval szemben a Népszövetség tehetetlennek bi­zonyult. „Nem hagyjuk, hogy megismétlődjék a múlt” — fi­gyelmeztette a leszerelési ér­tekezletet Etiópia mostani kül­dötte. S aki csak becsületes és békét akaró volt az újságírók között, arról írt: űzzék ki a genfi tanácstermekből a há­ború visszatérő kísérteiét, s a „csalódások szimbólumából” váljék végre Genf a remény városává”. Hogy lehet-e remélni ered­ményt a leszerelési konferen­ciától, az persze állandó be­szédtéma volt az újságírók kö­zött. A szocialista és a semle­ges országok tudósítói egytől- egyig azért „drukkoltak”, hogy szülessen végre megegyezés, hacsak valamilyen részkérdés­ben is. Még az angolok is igye­keztek a szovjet és az ameri­kai állapotokban megtalálni a „közöst”, a „hasonlót”. A z amerikaiak ezzel szem- ben többnyire pesszi­misták voltak. Tudósításaikban már előre visszautasították a szovjet javaslatokat. Előfor­A Nemzetek Palotája eredeti­leg a balvégzetű Népszövetség részére készült, de mire fel­épült, — a Népszövetség már halott volt. Most az ENSZ eu­rópai szervezetei székelnek megszámlálhatatlan termeiben. Egyik ilyen teremben ülése­zett a genfi háromhatalmi atomértekeziet is, míg a 353. ülés után dolgavégezetlenül feloszlott. A rossz példák egész sora figyelmezteti a mostani értekezlet részvevőit: nem lehet tovább halogatni a leszerelés megvalósítását. Hi­szen az alternatíva csak ka­tasztrófa lehet. Erre intenek azok a komor szavak is, ame­lyeket a 13 hatalmi bizottság tanácstermének falába véstek: „a népek vagy leszerelnek, vagy elpusztulnak”. A sajtóház ezzel szemben „civilben” (vagyis, ami­kor nem folyik nemzetközi je­lentőségű értekezlet) — ’’sváj­ci illetékességű”, Genf kanton tanácsának székhelye. A har­mincas években azonban a Népszövetség bérelte az épü­letet és itt tartotta üléseit. Ab­ban a nagy teremben például, ahol mi, újságírók naponta dolgoztunk (mármint azok akiknek neun volt külön iroda­helyiségük) negyedszázaddal ezelőtt Hadié Szelasssaé efció­AWWVWVW VVVVVVVVVV'V'VSAA/VW^ [V em hiszem, hogy bárki is szerénytelenséggel, vagy szakmai sovinizmussal vádolna berniünket, újságíró­kat, ha azt mondjuk: igen fontos szerepünk volt a genfi leszerelési értekezleten. Nem­hiába voltunk több mint hét- százan a világ csaknem vala­mennyi fontosabb országából! Naponta húsz telefonfülkéből, szerteágazó telex-hálózaton ke­resztül, a rádió és a tv hullá­main számoltunk be a tárgya­lások minden lényeges mozza­natáról, hogy a közvélemény nyomon követhesse e sorsdöntő konferenciát. Mégis — most már utólag bevailhatom —, tu­lajdonképpen sohasem voltunk szemtanúi a tanácskozásoknak. Mindig csak másodkézből sze­reztünk tudomást a történtek­ről: a szóvivők sajtóértekezle­teim, a hírügynökségek anya­gából, de leginkább a többi újságíróval folytatott eszme­cserékből. Nem is kívánhattuk, persze, hogy hétszáz nyugtalan tudósító jelenlétében, kattogó tv- és filrnfelvevőgépek pergő­tüzében tárgyaljanak a kül­döttségek olyan halálos ko­moly dologról, mint a leszere­lés. így hát, míg a 17 ország delegátusai a Genfi-tó part­jának fehénnárvány homlok­zatú Nemzetek Palotájában értekeztek, mi a város köz­pontjában levő sajtóházban ta­nyáztunk, mindennap, reggel- tói késő estig. Mindkét épületnek gazdag — ha néma is túlságosan dicsősé­ges — „nemzetközi” múltja van. Jegyzetek a „remény városából<f Genfi mozaik

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents