Népújság, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-01 / 77. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

i~" A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN

A szovjet hadsereg partizánalakulataiban harcolt hazánk felszabadításáért, a fasizmus leveréséért a magyar származású Bauer Tatjána. Édesapja — Bauer István — ma is él, Budapesten lakik. A Tanácsköztársaság idején fontos beosztásokban dolgozott. A fehérterror kényszerítette emigrációba. Kislánya, Tanya, nem magyar földön született, de minden vágya az volt. hogy mielőbb megláthassa felszabadult hazáját. Ezért vállalta a nehéz, fegyveres harcot. Jól beszélt németül, s több fontos felderítő megbízatást teljesített a németek frontvonalai mögött. A fasiszták által megszállt Minszkbcn, szolgálatának teljesítése közben halt hősi halált. Maksz Foljanovszkij. a' nálunk is több kiadást megért „Vologya utcája” című népszerű ifjúsági regény szerzője, dokumentumregényben örökítette meg a bátor partizánlány hősi tetteit. A könyv a közelmúltban jelent meg a Szovjetunióban, Az alábbi részletek első ízben ismertetik meg a könyvvel a magyar olvasót.

„V asútháborá"

Már a háború elején rémület fogott el minden német katonát, ha azt a parancsot kapta, hogy a megszállt szovjet területen vonatot kísérjen valahová. Soha nem tudta, hol leli halálát a partizánok „vasútháborúja” miatt. A megszállók csak nagy nehézségek árán tudták megszervezni vonataik közlekedését

Minszkből nyugatra és Belorusszia minden irányába indítottak a németek szerelvényeket. Innen küldték németországi kényszermunkára az összefogdosott, bevagoníro- zott szovjet embereket, akiknek legtöbbje fiatal volt, innen vitték Berlin felé a vonatok a gabonát, a pálinkát, a húst, a zöldségfélét, s Minszken keresztül vitték a frontra a katonákat, az utánpótlást, meg a büntetőszázadokat az „engedetlen” körzetekbe.

A földön és a levegőben dúlt a „vasút- háború”. A németek megsokszorozott éberséggel őrizték a vasútvonalakat, a partizánok mégis rendszeresen áthúzták a „fritzek” terveit: felszedték a vágányokat, aknákat, robbanóanyagokat raktak a sínek alá. Mind gyakrabban kényszerültek megállásra a ..Sürgős” jelzéssel frontra indított, utánpótlást és bevetésre váró katonai alakulatokat szállító vonatok. Sok szerelvény kisíklott, a töltés aljára fordult számtalan mozdony és vagon.

Mindehhez, a „vasútháború” sikeréhez az kellett, hogy a partizánok ismerjék a német katonai és személyszállító szerelvények pontos menetrendjét, amelyet pedig kemény kézzel őriztek, a legnagyobb titokban tartottak a megszállók.

Tánya parancsot kapott Andrejtől, partizánegységének vezetőjétől: szerezze meg a menetrendet.

A lány többször járt Zaszlavl-ban, s megismerkedett ott két vasutassal, a Zagoszta- testvérekkel, akik értékes híreket adtak neki. Nem sokkal később — a partizánok iránti szimpátia gyanúja miatt — a németek agyonlőtték a fiatalabbik Zagosztát. Tánj>a azt hitte, hogy Sztyepant letöri, visszafogja majd a további munkától öccse halála, de az ellenkező történt: még keményebb, még áldozatosabb lett a fiú. Bosszút állt öccséért. Zagoszta sok hírét továbbította Moszkvába Andrej rádióadóján.

Egy másik megbízható embere is volt Tá- nyának a vasútnál: az egyik váltóőr, akt sok mindent tudott a német vonatok menetrendjéről. Meg is szerzett néhány adatot és eljuttatta Tányának. Az értesülések hasznosak voltak, de általánosak. Lényegesen többre lett volna szükség.

Tánya minszki illegális lakásának szomszédjában lakott Anna Bojaronceva, aki tudta, honnan jött a lány, miért van Belorussziában, s amivel csak lehetett, segített neki. Az egyik napon ezzel fogadta Tányát: ismer egy asszonyt, aki bizalmas munkát végez a németeknek a vasúti csomóponton. Tánya azonnal elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, találkozik ezzel az asszonnyal.

_ Azt hiszem, Likovának hívják — mondotta határozatlanul Anna —, de lehet, hogy nem ez a neve. Előbb megpróbálok vele beszélni. Te csak utána keresd meg.

Bo

jaronceva el is ment Likovához. Az asz- szony halálsápadt lett. amikor megtudta, mit kérnek tőle, s kereken visszautasította, hogy kiszolgáltassa a titkos menetrendet. De Boja- bonceva megfenyegette;

— Légy eszednél! Egyszer még felelned kell ezért a szovjet nép előtt Az árulóknak nincs kegyelem.

Likova nem felelt. Jó ideig hallgatott. Amikor végre megszólalt, arra kérte Annát, hogy jöjjön el hozzá másnap.

A megbeszélt időben Anna ott is volt nála, s Likova átadta neki a meneta’eadí*, tmtoöz- Wi dühösen rámordult

MAKSZ POLJANOVSZKIJ:

Tatjana Bauer

— De ez az első és utolsó. Engem hagyjatok békén.

Tánya — az asszony magatartásából ítélve — azt gyanította, hogy a menetrend puszta hamisítvány, s elhatározta: mielőtt elküldi Andrejnek, minden adatot ellenőriz, nehogy félrevezető információt továbbítsanak Moszkvába.

A néhány napig tartó alapos ellenőrzés igazolta: Tánya gyanúja nem volt alaptalan. Valóban hamisítvány jutott a birtokukba.

Tánya nem hagyta annyiban a dolgot. Kockázatos lépésre szánta el magát: személyesen keresi meg Likovát. Andrej is beleegyezett, hogy ezt tegye. Megállapodtak: amíg ő ott lesz, partizánok tartják szemmel Likova házát.

... Tánya belépett a konyhába.

— Hamis menetrendet adott Anna Boja- roncevának — tért azonnal a tárgyra.

— Nem értem, miről van szó. Mit akar tőlem? — mondta Likova, de a hangjából érezni lehetett: csak színleli a meglepetést.

— Azt hiszi, mindenkit olyan könnyen félre lehet vezetni, mint magát? — dörgött keményen Tánya hangja. — Nagyon jól ismerjük a fasiszták iránti szimpátiáját, éppen ezért semmi szándékunk, hogy a lelkére beszéljünk. Nem kérni jöttem, hanem követelni ...

— Távozzon a lakásomból, vagy azonnal telefonálok a rendőrségre — sziszegte Likova a lányra.

— Telefonáljon — mondta a legnagyobb nyugalommal Tánya, s azzal a mellette levő karosszékbe ült. — Megvárom. Hívja nyugodtan a rendőrség számát, vagy ha tetszik, akár kiabálhat is nekik. Nincsenek messze.

Likovát meghökkentette a lány bátorsága. Erre nem számított. Nem volt buta nő, el tudta képzelni, hogy ez a lány, aki ott áll előtte, nincs egyedül, a partizánok népes tábora nevében beszél vele, s ha üres kézzel küldi el innen, számíthat az akciójukra. Ha pedig lebuktatja, német kézre adja, holnap ő kerülhet a partizánok puskacsöve elé.

Tánya nem hagyott sok időt Likovának a töprengésre.

— Ne fecséreljük az időt — mondta az asszonynak —, jelölje meg, mikor jöhetünk a pontos, érti, a pontos menetrendért?

— Két nap múlva, ugyanebben az órában — felelte rekedt suttogással Likova.

— Jó. Én magam jövök. Ha valami bántó- dásom lesz, vége az életének. Ezt a dolgozó nép, a haza nevében jelentem ki mspn r’őH. Egyébként én sem szoktam a cél mellé lőni. Viszontlátásra.

Pontosan két nap múlva Tánya megkapta az asszonytól a menetrendet, — ezúttal most már az igazit, nem a hamisítványt. Andrej azonnal továbbította is a rádión Moszkvának.

Tánya esküvőié

Szergej Kovaljov, Tánya segítőtársa, egyik alkalommal rossz hírt hozott. Az ukránokból a németek által összeverbuvált nacionalista század katonáit mind több besúgóval, német nyomozóval figyeltetik, mert keserű tapasztalatot szereztek a „fritzek”: egymás után derül ki, hogy a megbízhatónak hitt, német ruhába bujtatott katonák a partizánok emberei. Szigorú utasítást adtak ki a németek: a laktanyából csak a legszükségesebb esetben mehetnek be a városba a katonák. Ez megnehezítette a partizánok kapcsolatát velük, ritkábban juthattak ki információk a laktanyából. Valamit tenni kellett. Kovaljovnak jutott eszébe a legjobb megoldás.

— A század valamelyik katonájával házasságot kell kötnie, Tánya — mondta a lánynak. — Természetesen csak fiktív házasságot, így, a feleség jogán, veszély nélkül mutatkozhat a század körletében.

Andrej elfogadta a javaslatot. Ha Tánya papíron felesége lesz a hitlerista szolgálatban álló század egyik katonájának, nem kell sehol sem dolgoznia, s nem lesz szüksége „aus- weis”-re sem. A németek nagyobb bizalommal kezelik majd, hiszen összeköti az életét,' a sorsát egy katonájukkal.

Ügy állapodtak meg, hogy Tamara Szinyi- cánál, Tánya szállásadójánál tartják a „leánynézőt”. A megbeszélt időpontban idehozta Szergej Kovaljov a „vőlegényt”: Kon- sztantyin Szumecet, akiben igen megbíztak a németek — kulákcsaládból származott —, s aki az ukrán nacionalista század tagjaként már hosszabb idő óta rendszeresen továbbít a partizánokhoz minden fontos katonai értesülést.

Tányáék vigyáztak, hogy a házasságkötés minden külsődleges aktusát pontosan végigcsinálják. Hogy a németekben, meg az ukrán nacionalista század főnökeiben semmiféle gyanút ne ébresszen ez a házasság, az egyik minszki templomban tűzették ki az esketést. Megállapodtak azonban: előzőleg végignéznek egy hasonló szertartást, nehogy zavarban legyenek majd, s elkövessenek valami ballépést.

A legközelebbi vasárnap elment a templomba a leendő „házaspár”.

Mindent lehangolónak találtak. A gyér világítás mellett alig lehetett felismerni az embereket. Több helyről sírás, zokogás, sóhaj- tozás, imádkozás hallatszott.

Hamarosan ünneplőbe öltözött emberek léptek a templomba. Megkezdődött az esküvő. Tánya és Kosztya figyelmesen végignézte az egész szertartást, aztán igyekezett minél előbb kikeveredni a nyomasztó boltívek alól. Friss levegőre vágytak.

A sötét templom után még a szürke őszi égbolt is napfényesnek tűnt a szemükben. Kosztya karonfogta a „menyasszonyát”. Ebben a pillantaban fényképezőgép kattanását hallották. Mintha a földből nőtt volna ki, egy civilruhás férfi termett előttük.

— Danke, — köszönte meg a felvételt németül, s kissé nagyképűen mosolygott hozzá, Nem tetszett ez az ember Tányának. Szúrós, apró szemének alattomos tekintetéből semmi jót sem lehetett kiolvasni.

Ki ez az ember? Miért várta őket lesben, s miért készített róluk két felvételt is? Mi szüksége van a mi fényképeinkre? Hová kerülnek ezek a felvételek? Ezek a kérdések kavarogtak Tánya gondolataiban.

— Most azonnal hagyj magamra, — fordult a lány Kosztyához. — Ne kérdezz semmit.

Gyors léptekkel a távolodó fényképész nyomába eredt, s németül szólította meg'.

— Nekem szól Freulein? — kérdezte a férfi, amikor észrevette maga mellett a mosoly* gó Tányát.

— Elnézését kérem, — mondta Tánya — egy percre szeretnem igénybe venni türelmét.

Tiszta német kiejtésével, barátságos hangjával rögtön megnyerte a férfit..

— Parancsoljon velem, Freulein, — moso- lyodott el a férfi is. Ez a mosoly azonban az arcizom mesterkélt, torz rezdülése volt. Tánya végérvényesen meggyőződött róla, hogy találkozásukat nem a véletlen hozta. Bizonyos, hogy a „fényképész” a Gestapo megbízatását teljesíti.

— A vőlegényem és én nagyon szereti nénk, ha kaphatnánk a felvételekből, amelyeket rólunk készített, — kezdte a beszélgetést Tánya. — Szívesen megfizetnénk, amibe kerül. Nagyon kedves emlékünk lenne ez a fénykép.

— Készséggel állok rendelkezésükre. Felírom a címét, Freulein, s magam viszem el majd a képeket

— Nagyon hálás leszek önnek, — felelte Tánya mindvégig mosolyogva.

— Hol találhatom meg önt, Freulein?

— A vasútnál dolgozom. Német vagyok, a szüleim Volga menti németek ...

Tánya hamis lakcímet mondott a férfinek, aki jegyzettömböt és töltőtollat vett elő.

— Üljünk lé. Ülve kényelmesebben leírhatja a címemet, — ajánlotta a lány. — Megengedi, hogy megnézzem a fényképezőgépét? Micsoda nagyszerű masina!

— Parancsoljon, Freulein, — mondotta a német, s átnyújtotta Tányának a fényképezőgépét, kiközben pontosan, akkurátusán leírta a jegyzettömb egy lapjára a lány címét.

Tánya pedig egy ügyes mozdulattal kivette a gépet a tokjából, s nyomban fa nyitotta a hátulját A film fényt kapott, tönkrement...

— Jaj istenem! Bocsásson meg, uram, — mondta németül Tánya kétségbeesést mímelve. — Azt hiszem valami kárt csináltam. Nagyon kérem, ne haragudjon rám ...

A férfi kikapta Tánya kezéből a gépet, s dühösen elkái omkodta magát.

— Készakarva csináltad, te ribanc! — üvöltötte magából kikelve.

Amikor a férfi visszaakasztotta nyakába a fényképezőgépet, egy másodpercre szétnyílt a kabátja, s német katonazubbony villant ki alóla. Tánya több kitüntetést, köztük a Vaskeresztet is ott látta a férfi mellén.

Tánya hirtelen futásnak eredt. Szerencséje volt: köd ült a park fái között, gyorsan eltűnhetett.

fgy maradt el Tánya és Kosztya tervezeti „házassága”.

Fordította: Szathmarí Gaiwc