Népújság, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-21 / 93. szám

1962. április 21., szombat KEPÜJSAG n IN AETERNUM Hétköznapok a pétervásári járásban Tisztelet a hitnek, amely év­századok, sőt évezredek óta új­ra és újra nemcsak temetni tudja, de támasztani is Krisz­tust. Tisztelet minden hitnek, amely az ősi, pogány kultika tavaszébredő ünnepét öt szent sebbel, bibliai mondával, töm- jénes palásttal öltöztette át. Krisztus meghalt a kereszten, az emberért —, mint a biblia tanítja, hogy harmadnapon feltámadjon, — az emberért — e ezt is a Biblia tanítja... De e katolikus rítusra em­lékezvén, óhatatlan az emlé­kezés azokra, akikért állítólag a ma „feltámadott” elszenved­te mind az öt sebet, óhatatlan az emlékezés azokra, akik nem Rómába mentek a harang után, akikért ugyan „a harang szólt”, de már soha nem hal­lották meg. Akiknek nincs fel­támadásuk és mégis van, akik „ifjú szívekben” élnek jobban örökké, mint „in aetemum” él az ősi rítusban gyökeredző mai kultika. Mert ők is az emberért hal­tak meg. Nem kereszten, mint ama mondabéli istenfia. Köté­len, vagy golyőütötte s nem öt, de száznyi sebtől, a börtönök * mélyén nemcsak leköpve, de megtaposva is, a gázkamrák­ban, ahol nem tömjén, de a cián gáza, majd a krematóri­um füstje sötételte az égre ke­gyetlen requiemjüket. Mert ők is az emberért haltak meg, nem mondabéli halállal, de az igaz halál kegyetlen valóságá­val, — ők, akik soha nem ké­szeitek a halálra, akik nem vallották, hogy halni akarnak, de hirdették, hogy élni szeret­nének a milliókért. Nem volt bennük aszkézis, s volt bennük talán halálos bűn is; nem volt bennük túlvilágra való tekin­tés, s volt bennük mély hit a holnapi világ születésében, s hogy nem megváltani, de se­gíteni kell az embert, hogy millióan összefogva megvált­sák saját magukat. Róza Luxemburg és Ernst Thälmann, Schönhercz Zoltán és Rózsa Ferenc, Beloiannisz, Csapajev és a többiek, ezrek és tízezrek mind az öt világ­részen, névtelen harcosok és neves hősök, kommunisták és antifasiszták, férfiak és nők, — akik meghaltak, bár tud­ták, hogy testüknek nincs fel­támadása. Meghaltak, mert szerették az életet. Harcoltak, mert gyűlölték a halált. Embertelen körülmények között törtek előre, mert irtóz­ták az embertelenséget. Tisztelet a hitnek: de a jó­zan ész, a tudomány elveti a feltámadás legendáját. Tiszte­let a hitnek: de a józan ész, a természet törvényei nem is­merhetik el a halál utáni éle­tet. De az élőkben mégis van feltámadás! Az emlékezet, a kegyelet, az élet kiteljesedé­se, a harcok, küzdelmek gyü­mölcsei mégis feltámasztják — ha testükben nem is — a hősi holtakat. Akik ezért az új korért adták életüket, amelyben pedig maguk is élni szerettek volna, sokkal inkább, mint meghalni ezért. De vál­lalták a halált is, — ezért az általuk már meg nem élhető életért. Kegyelet és megemlékezés a megholtakért, s valóban örök emlék életük ünnepe is, az ősi tavaszünnep, az élet új­jászületésének napfordulója. Alleluja: értük! Gyurkó Géza Majd félezer Tagon lecsó — Magvar zöldbab-konzerv Angliában — Iraknak is szállít a Hatvani Konzervgyár — MA MÉG CSAK tervek­ről beszélhetünk a jövőt ille­tően — mondja Szacskó István elvtárs, a főzeléküzem egyik vezetője. 235,5 millió forint. — Ez a szám foglalkoztatja az üzem dolgozóit, most, amikor egyre közeledik a szezon. És ez a szám a tavalyi 203,5 millióhoz viszonyítva is lénye­ges emelkedést mutat. A kon­zervgyár 1961. évi tervét 106,6 százalékra teljesítette s ez el­sősorban a lelkiismeretes mun­kát végző dolgozók érdeme. A számok azt mutatják, hogy ,a vállalat ebben az évben is­mét nagy lépést tesz előre a fejlődés útján. — A forintban kifejezett tervemelkedés arra vall, hogy az elmúlt év lényeges volu­men-emelkedéssel tette lehe­tővé a nagyszerű eredménye­ket. — Igái — folytatja Szacskó elvtárs —, s a megnövekedett terv teljesítését ebben az évben a műszaki szervezési intézke­dési tervek helyes végrehajtá­sával igyekszünk megvalósí­tani. — Nagy feladatok előtt állunk. Egresbefőttből mint­egy 15 vagonnal szeretnénk gyártani, zöldborsó-konzervből 400, zöldbabkonzervből 50, mál­habefőttből 20, málnapulpból ugyancsak 20, savanyított uborkaféleségekből 245, sava­nyított paprikából 20, . olajos paprikából 45, lecsóból 450, zakuszkából 245, paradicsom konzervsűrítményekből 748, almabefőttből 15 és birsalma­befőttből ugyancsak 15 vagon­nal. • — És milyen piacon tudja a gyár értékesíteni konzervféle- ségeit? mert aligha hiszem, hogy itt Magyarországon va­lamennyi készítmény elfogyna, figyelemmel arra, hogy más üzemeink is vannak. ., — TERMÉSZETESEN sok vagon konzervet exportálunk. Termelvényeink több mint 80 százalékát külföldi piacokon helyezzük el, így elsősorban a Szovjetunióban, Csehszlováki­ában és az NDK-ban. De egy­re nagyobb az érdeklődés gyártmányaink iránt a nyuga­ti tőkés országok részéről is. Jelentős mennyiségű konzervet küldünk Angliába, Nyugat-Né- metországba, Svédországba, Hollandiába, Spanyolországba, Finnországba és Irakba is. Egyre szélesedik a konzerv­áruk piaca a gyarmati sorból felszabadult államokban is. — Vajon tapasztalható-e a konzervfogyasztás emelkedése hazánkban? — Hazánkban az egy főre eső konzervfogyasztás még mindig igen alacsony, mert fejen­ként és évenként mintegy 8 kg fogyasztás esik egy főre és ebből 60 dkg a mélyhűtött árukat teszi ki. Azonban meg kell állapítanunk, hogy egyre kedveltebb nálunk is a kon­zerv, amely tartósítható s gyorsan elkészíthető s igazán ízletes eledel. — Biztosítva látja-e a szükséges nyersanyagok ter­mesztését? — Ezen a téren nincs okunk az aggodalomra. Megyénk ég­hajlati és talajviszonyai ked­vezőek, a termelőszövetkeze­tek létrejöttével egyre inkább nagyobb lehetőség nyílik a nagy területek öntözésére s ez biztosítja a legfontosabb kon­zervgyári alapanyagok, zöld­ség- és gyümölcsfélék megter­melését, melyek egyúttal meg­követelik a feldolgozás lehető­ségeinek egyre nagyobb mérvű bővítését s új konzervgyárak építését is. — BEFEJEZÉSÜL talán még egy kérdést. A tavasz kissé váratott magára, befolyásolja-e majd ez a gyártás megindulá­sát? — Kétségtelen, hogy a ked­vezőtlen időjárás hatását érezni fogja az üzem, azonban úgy hisszük, hogy az egresbe­főttek gyártását június első napjaiban megkezdhetjük s a borsóféleségek sem váratnak tovább magukra június köze­pénél. (r) Békességet Kisfüzesen A JO KÖZEPES 1 zetek közé tartozik a pétervá­sári járásban a kisfüzesi Hu­nyadi. Tagjai ebben az évben meg — úgy néz ki munkájuk alapján —, túl akarnak tenni minden eddigi eredményükön is. A tavasz 'megérkezése óta legalábbis olyan hatalmas len­dülettel dolgoznak mindenütt a határban, hogy a látogató csak erre a következtetésre juthat. Kovács Gyula tsz-elnök, el is mondja minden, nem a köz­ségben élő embernek, ha né­hány szabad perce van: a két- esztendős múltra visszatekintő közös gazdaságban rendkívül gyorsan elvetették a 90 hold' tavaszi árpát, a 105 hold za­bot, s elvégezték a 42 holdnyi szarvaskerep, s a 80 holdnyi here és lucerna felülvetését is. A nagy szorgalomnak egy­szerű a magyarázata: a Hu­nyadi Tsz tagjai tanultak a múlt évből, s nem akarják, hogy szégyenszemre megismét­lődjék, ami 1961-ben megTör- tént. Tavaly ugyanis, nem va­lami dicső dolog, de kevesebb jutott egy munkaegységre, mint az első, szinte „tapogató­zó” év után. Meg olyan tervek is vannak, hogy több állatot nevelnék régi jó, kisfüzesi ha­gyományokhoz híven, s ehhez például új gazdasági épületek­re is szükség lenne majd. De építkezni nem lehetne, ha a fedezetet nem tudnák biztosí­tani, eredményeik, gazdasági tevékenységük alapján az anyag megvásárlásához. Ezért dolgozik tehát oly nagy szorgalommal a 92 tag, aki mindig részt vesz a mun­kában, hogy örömmel nézné el akár az egész álló nap is tevékenységüket a dimbes- dombos táblákon, vagy a mindinkább kialakuló major­ban az arra járó. AM A KISFUZESIEK | élete is azt bizonyítja: a külső látszat, a felszín sokszor nem mutatja az igazságot, a belső tartalmat. Hogy ez mennyiben vonatkozik erre a 316 lelket számláló, apró községre, az a tagokkal való beszélgetés so­rán tűnik ki. Nemrégen a járási pártbi­zottság több vezetője és mun­katársa is számos érdekes dol­got tudott meg Kisfüzesről, s ezek nem túlságosan kedve­zőek a Hunyadi Tsz tagjaira vonatkozóan. Már a tanyán panasszal kezdték az állattenyésztők. El­mondták, hogy az ellenőrző bizottság egyik tagja olyan durva volt az egyik tsz-taghoz, hogy bírósági eset lett az ügy­ből. Éppen aznap volt a tár­gyalás. A majorban elhangzott „be­vezető” után aztán rövidesen így folytatódott a községi ta­nácsházán: Végh Szántó István, az ellenőrző bizottság elnöke, a vezetőséget támadta. Nem tá­jékoztatják a tagságot kellő­képpen a fontosabb ügyekről, intézkedésekről — hangzott pa­nasza. — Mi van például a tervezett almaeladással? — tette fel a kérdést. — Miért nem mondják el a tagoknak, sikerült-e az üz­let? — A közgyűlésen beszámol­tam erről — felelte az elnök és a vezetőség több tagja igazo­lásként mindjárt meg is mond­ta, mikor volt ez. De Végh Szántó István nem nyugodott meg.’ Ezután azt ki­fogásolta, miért ad a vezető­ség önkényesen egy hónapban 9 munkaegységgel többet a í'aktárosnak a tejszín lehordá- sa fejében? — Ezt is a közgyűlés hatá­rozta el, hogy így legyen — hangzott a válasz —, mert a raktáros nemcsak lehordja a tejszínt, hanem a szeparátort is kezeli. DE A SOR MÉG mindig nem fogyott el. Több tag nevében elhangzott az igény; gyakrab­ban váltsák például a raktá­rost, hogy több tag kerülhessen ebbe a pozícióba. (Nem lehet tudni, hogy érvényesülne így a szövetkezeti vagyon védelme!) Mások más természetű követelé­seket hangoztattak, s annyifé­lét, hogy fejben tartani nehéz lenne. A télen például az állatte­nyésztésben dolgozók munka­egységük számának növelését kérték, olyan agresszív módon, hogy a végén le kellett váltani néhányukat, s helyükbe négy nőt állítani, akik most szó nél­kül, s legalább olyan jól vég­zik munkájukat, mint elődeik, — a férfiak. Ez, úgy látszik, jó megoldás volt. De hasonlóképpen véget kellene vetni a többi békétlen­séget szító, egyenetlenséget elő­idéző rossznak is, mert a ta­gok nemcsak hivatalos formá­ban beszélnek sok mindenről, ami szabálytalan, törvénytelen, vagy rossz elképzelés, hanem egymás között a földön, az ut­cán, vagy este az italbolt­ban is, s amíg ez tart, soha nem lesz békesség, egység Kis­füzesen. A vezetőség is hiába igyekszik a lehető legbecsüle­tesebben, demokratikusabban végezni munkáját, amíg nem tud szót érteni a tagsággal, nem tudja lezárni a sok szóbe­szédet, amelyeknek az esetek túlnyomó többségében semmi alapja, a légváraknak meg megvalósítási lehetősége nincs. Erre, az egymást megértésre annál is inkább szükség van, mert hosszú idő óta gond Kis­füzesen —, egy elnök idegileg is összeroppant ezek miatt —* s ha most még nem is, de a jövőben befolyásolhatja az egész tagság munkakedvét, amelynek csökkenése az ered­mények további romlását von­ná maga után. Az elvek tisztázására, a bé­kesség megteremtésére minden lehetőség megvan, ráadásul az­zal a nagy előnnyel, hogy Kis­füzes kis község, s így a tsz tagsága sem . nagy létszámú. Akár mindegyikkel külön be­szélgetve is, rövid idő alatt jó­ra fordulhat minden, ami ma még rossznak mondható.. vagy éppen az a baj, J hogy kicsi a község, mindenki ismer mindenkit, mindenki „tud mindent” — és azért nincs békesség? Weidin^er László (Kiss Béla felvétele) I lii •■>■11 ■ III 11 |Z OLOZSI VÉLETLENÜL és ön­tudatlanul - sodródott be az Arany Cinkébe. A nagy forgószél fölkapta, megpörgette és vitte-vitte a többi kis levéllel együtt. Egyszerre azon vette magát észre, hogy már ott ült a közgyűlésen, azokkal együtt, akik a szelet csinálták, és hallgatta a sok-sok okos szót arról, miként kell majd gazdálkodni ez egy kalapba rá­zott földeken. Meg is tapogatta ma­gát, a szemeit is megdörzsölte, hátha valami tévedés van a dologban, de hiába hunyorgott, újra meg újra csak ezeket a betűket látta az elnökség feje fölött: „Üdvözöljük az új szö­vetkezeti gazdákat.” Kóstolgatta az új fogalmat, s ízlett is neki, meg nem is. Még az, hogy gazda, csak hagyján, hiszen gazda ő, valóban gazda, de hogy szövetkeze­ti... ezen valahogy mindig megbot­lott a nyelve. Hanem aztán ráhagyta.- Ügy volt vele: közös út, közös sors, de az ügyesebbjének a közös sza­tyorból is jobban kitelik. Nem kop­lalt ő a grófi földön sem, mert amíg á többiek tízfilléres napszámemelésért kalapoltak, vagy lármáztak a tiszt­tartónál, ő két hát kukoricát is meg- ugrasztott a laposról. Az apránként behordott takarmányon két süldője is meghízott. így aztán neki még akkor is volt zsírja, szalonnája, mi­kor a töbi részes hullás almán, meg csupasz kenyéren siratott. Ezzel aztán meg is született az el­határozás: Kolozsi innen is, onnan is csíp majd egy kicsit, s ő*zre újra esak megtelik a kamra, meg a hom­bár. Gondolatainak csigaházából kiál­tozások verték föl: — Kolozsi! Kolozsi! P ELPIRULT, MINT a csínyen kapott gyerek. Csak nem ér­tették meg, hogy ő mit forgat ma­gában? — Kolozsi jó lesz! Ügyes ember! — szónokolt előtte Gyapjas János, s csakhamar magasba lendültek a te­nyerek, mindegyiken írva a szenten­cia: „Kolozsi jó brigádvezető lesz”. Se köpni, se nyelni nem tudott Ko­lozsi. Szorongást érzett a szíve, meg a torka körül. Melege lett, izzadt, beiül mégis jeges görcsök kergetőz- tek benne. Dicsőség és bizakodó pil­lantások lengték körül, míg ő gondo­latban kis tolvaj utakon tekergeti. Mindenki rávoksolt. Hiszen akikor ezután neki kell a legtisztességesebb­nek, legdolgosabbnak, legpontosabb­nak lennie. Az ő kezéhez egy gaz­szál sem ragadhat, s tán még ítélni is neki kell, ha valaki a közös föl­dön megtörni a tarisznyáját. Sokáig háborította Kolozsit a nagy tisztesség, de végül is a fontos em­ber tudata járta át egészen, és soha eszébe nem jutott, hogy csak egy kitaposott sárgarépát is hazavigyen a közös szatyorból. Reggel első volt a munkában, este utolsó a hazamenés­ben, s ha néha-néha mégis kísértés támadt benne, mielőtt valami ért kinyújtotta volna a kezét, min­dig fülébe dobbant a közgyűlés fel­kiáltása: „Kolozsi! Kolozsi!” Volt is becsülete, tisztessége. Kam­rája is megtelt őszre, pedig idegen jószágot, idegen termést egy fiát sem hordott haza. Sose vitt a munkába se tarisznyát, se zsákot, csak úgy „urasan” járt, zsebben a reggeli SZ. SIMON ISTVÁN: Egy... kettő... egy... koszttal, nehogy bárki azt gondolja, cipekszik haza a mezőről. A ZNAP REGGEL MEG, amikor egy csapat diák elözönlötte. a szövetkezet tanyaházának udvarát, még a kosztot is elfelejtette. Brigád­vezetői tevékenységének legfényesebb napja volt ez. Ennyi embert még so­hasem irányított. Csak harminc tag volt a keze alatt, most meg egyszer­re kétszáz! És köztük szemüveges, okos tanárok, incselkedő szemű lá­nyok és erős kamaszok. Ügy járt­kelt közöttük, mint egy igazi mező­gazdász. — Harminc ember a Mohai lapos­ba! — Huszonöt a Porgányba! — Tanár elvtárs a melegházba menjen az osztályával! — A többiek velem jönnek, kuko­ricát tömi. Azzal mit sem várva, elindult a rétoldalra, mögötte libasorban kígyó­zott vagy száz diák, vihogva, kaca- rászva. Hosszú volt ez a kilométeres dülőút Kolozsinak. Számolgatta a kabátján a gombokat, számolta az átszeli fákat, a fényes őszi tócsákat. — Egy ... kettő ... igen ... nem ... Mire a gémeskúthoz értek, igent toppantott a bal lábával. Miért is ne? Attól nem lesz szegényebb a szövetkezet. Nem vesz el tőle egy gazérőt sem Sorba állította a zajos diákhadat. Mindenki egy utat fogott a zörgős kukoricásban, csak húsz gyereket tartott vissza. Azokat a kanálison túlra vezényelte. A gyerekek mit sem tudnak meg ebből. Ugyanaz a föld, csak az egyik darab innen, a másik meg túl van a kis száraz éren. A termés sem gyen­gébb. Letörik azt a fél holdat egy­kettőre, aztán visszajönnek a többi­ekhez. Otthagyta őket a kijelölt földcsücskön, s maga visszaballagott a nagy csapathoz. Fogott egy sort ő is, és nevetgélve ropogtatta a szívós háncsot. Még derűs történeteket is mesélt munka közben a gyerekek­nek. A kis csapat tíz óra felé már elvé- vezte a dolgát. Kolozsi megdicsérte őket, majd pihenőt rendelt az egész társaságnak. Micsoda hurrázás, za­jos elevenség zúgott végig az arany­sárga táblán!. Csakhamar szalonna­sütő tüzek kis füstje kapaszkodott fölfelé a kanális lankájáról. Kolozsi ezalatt szemlére indult Méltóságo- san és elégedetten lépegetett háztáji földje ruganyos buckáin. Sehol nem talált elhagyott csövet, valamire való böngét. El volt telve a gyerekek ügyességével és a maga leleményes­ségével, de egyszer csak hátra tolta redős homlokán a szőrsapkát. A termést sehol sem találta. Háromszor is körüljárta a tenyérnyi parcellát, sehol egy fia kukoricacső. De amint átpillantott a kanálison, látta nagy rendetlenségben az aranysárga csö­veket a közös táblán, összehányva a szövetkezet termésével. Víz borította el minden porcikáját, s csak állt, állt ott a megkopasztott földön. A gyerekek jót akartak... Okosan cselekedtek . .. Ha cinkossá tette volna őket... De hát az nem lehet! P BBEN A PILLANATBAN fo­gatok hosszú sora fordult be a dülőúton. A szekérderékban szár­vágók ültek. Nem sokat törődtek a diákokkal, a letört táblán mindjárt utat nyitottak a szekereknek, hogy hozzáférjenek a terméshez. Kolozsi összeszedte magát és visz- szaballagott. Az öreg Gyapjassal ta­lálta magát szemközt. — No, Péter, ez derék munka volt. Sokra haladtatok. — Ügyes gyerekek... — szólt visz. sza Kolozsi kényszeredetten. — Látom, te már betakarítottad. — Bökött az öreg Péter háztáji föld­je felé. — Én már be ... — Aztán jól fizetett? — Nem mondhatnám ... A szégyen és a veszteség egyszer­re csaholt bensőjében. Nem bírta tovább az öreg Gyapjas érdeklődé­sét, elindult fölfelé a kanálisparton. — Szóljak... ne szóljak... szól­jak ... ne szóljak... — lépegetett ólomlábakkal. — Legalább nyolc mázsa... — méregette, saccolgatta. — Ha megmondom, oda a becsü­let, ha nem mondom, oda a termés.,, Most aztán melyik ér többet? Egy •.; kettő... egy...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents