Népújság, 1962. március (13. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-11 / 59. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE ' A MEGYEI IRODALMI KÖR KIAOÜStBflN = FORGÁCS KÁROLY: Akin nem fog a törvény Az anyakönyvbe Batki János néven jegyezték be valamikor, a faluban mindenkinek Kóbor Batki János volt mindaddig, amíg be nem sorozták a császári és királyi közös hadseregbe az újoncok közé. E naptól kezdve új nevet kapott és ez az új név elkísérte a sírig, s azon túl is. Ha valaki emlegeti még az idősebbek közül, akkor csak így idézi; — Az öreg Johann Batki ... Johann Batki lett az angyalbőrben, s megmaradt ennek akkor is, amikor hosszú szolgálat után hazajött kertészkedni, megházasodni, családot alapítani, később pedig, élete utolsó szakaszában, bakteroskodni. Míg kertész, majd bakter volt: ezerszer és ezerszer elmondta meséjét boldog-boldogtalannak. Ha meglátott valaki idegent, rogy- gyant inakkal odament hozzá, meghúzta a1 kabátja ujját és megkérdezte: — Maga még nem hallotta, ugye? ... És be sem várva a választ, kezdte a tör térietek — Mikor Bosnyiát bevettük ... Mindig szóról szóra ugyanazt. Nem egy szót: egy betűt és egy hangsúlyt sem változtatott soha. Ma is hallom a hangját, éneklő hangsúlyait, s még egyszer sem fordult elő, hogy Kőműves Sándor öreg paraszt alakjainak szavát hallva, ne Johann Batki alakja jelent volna meg előttem, ahogy vastag, rövid görbebotjára támaszkodva, járja az álmodó falut, meg-megállva egy-egy nyitott kapu előtt, s elzengve hivatali mondókáját: — Este van már, kilenc óra, térjetek hát nyugovóra ...! ... Hordja Jani bácsi a vizet az artézi kútról két locsolókupával, a templomkerti virágokra. Két törpe lovacska áll meg mellette: a bükkzsérci meszes kocsiját húzták el eddig. A meszes még le sem ugrott a lőcs mellől, Jani bácsi már ott terem, leteszi a két kupát maga mellé, és elkezdi: — Tuggya ... Mikor Bosnyiát bevettük, kigyött parancsba: ..A katonai hatóság Bosnyiát átvette. Országutak vannak, de csinált utak nincsenek, hát a pihanérok csinálnak!” Adtak mellém negyven* gyalogembert, húsz lovast, tizenkét berejcsapot, akik rám vigyáztak, és négy pihanért. Kettő az utat csinálta, kettő a hegyet fúrta. Mikor eltöltöttünk hét—nyolc hetet, asz- szongya a két pihanér: — Maga bajban lesz, Batki! — Má mért lennék? — kérdeztem. — A fírerek, meg a káplárok haragszanak magára. Aszongyák, hogy maga csak közlegény, mégis ilyen jó helyen van. — Én oda megyek, ahová parancsolnak — mondok. — Elrontatják magával az utat, oszt elcsapják innen. — Nem rontom ám el! Éppen jött a négy altiszt: egy fírer, meg három káplár. — Jó reggelt, Batki! Szerbusz! — köszöntek. — Jó reggelt. Szerbusz, szerbusz — kezeltünk. — Hogy megy a munka? — Nagyon jól megy, fírer úr, meg káplár urak! Vizsgálják az utat Szidják az apámat, szidják az anyámat. — Nem jól csinálod az utat! - támadnak rám. — Hun van az öl? — A kerítésnél! — Menj, oszt hozd el. Odaviszem. A fírer keresztül teszi az úton. — No, nézd, az ereáráját az anyádnak, elrontottad az utat! A két széle négy ujjnyival alacsonyabb, mint a közepe. — Ügy kell annak lenni, hogy a víz lefolyjon. — Ne járjon a szád, mert pofonváglak! — Szeretném én azt látni! — feleltem neki vissza, mire a fírer cudarul pofon ütött. Én, lapáttal a kezemben, perdültem egyet, oszt lecsaptam a fejéről a bőrt. A fírer felfordult, az egyik káplár meg jajgatott: — Jaj, szám ... jaj szám!... A másik két káplár nekem jött, ütött-vert, mire én rájuk ugrottam, oszt az egyiknek leharaptam az orrát, a másiknak meg a fülét. Egy pihanér megfogott: — Nem szabad, Batki! Nem szabad! Hogy meri megütni a feljebbvalóját? — Hát minek tették oda a fejüket, meg a szájukat? — mondok. — Mondtam, ugye, hogy így járunk? Mondtam, ugye, hogy így járunk? — kiabált az a káplár, amelyiknek leharaptam a fülét Elvitték őket az orvoshoz. Én is menni akartam, de a berejcsap-káplár nem engedett. — Annak örüljön, hogy mentül tovább ide- kint lehet. Elég baj lesz már magának, ha be kell menni. De nem volt maradásom, lehúzódtam hat a hegy alá, ahun senki se látott, oszt ríttam, jajgattam: ha már pofon is üttek, minek üttem én vissza? De hát nagyon megijedtem, oszt ijedtemben üttem meg a feljebbvalói- mat Mikor kiríttam magamat, meg elmúlt a reszketősem, visszamentem. — Haladjunk, emberek, haladjunk! — biztattam a munkásokat, de megint csak elkezdtem reszketni. — Eh, nem ér már az én életem semmit A civileknek aláírtam, hogy egész napot töltöttek, oszt elengedtem őket. Hazamentem én is. Bementem a szobámba, de hangosan ríni nem mertem, nehogy meghallják, hanem csak a könnyeim potyogtak. Ahogy így ülök, egyszer csak bejön egy földim: jászberényi fiú. Aszongya: — Baj van, földi, nagy baj! — Mi baj? — kérdeztem. — Nézd, testvér, azt nem merem így elmondani. — Mit nem mersz elmondani? Úgyis tudom, hogy főbe lőnek! — Annál is nagyobb! — Tekerd meg, a főbelövésnél mi lehet nagyobb? — Nem merem elmondani, földi, mert a gazdám ellen nem vallhatok. Akkor letérdepeltem elejbe, felnyújtottam a kezem, oszt megesküdtem: — Ha főbe lőnek, főbe, mégse vádollak be! — Nézd, pajtás — kezdte erre a jászberényi fiú —, én a gazdámtul hallottam, hogy az őrmester a négy altisztet behívatta a kancelláriába, oszt megvizsgálta őket. A fírernek a fejére a bőr fel van varrva, az egyik káplárnak a szája be van varrva, a másiknak az orra fel van varrva, a harmadiknak a füle fel van varrva. Az őrmester erre azt mondta nekik: — Maguk nagyon megszenvedtek, de Johann Batkit holnap, vagy holnapután főbe lövik, hát ő nem szenved semmit. Hanem adok én maguknak egy jó tanácsot. — Micsoda tanácsot, őrmester úr? — kérdezte a fírer. — Az éccaka tizenkét órakor behívatjuk Johann Batkit ide a kancelláriába. Az oldalfegyverét nem hozhatja be. Maguk lefekszenek erre a két ágyra, én pokróccal jól betakarom magukat, úgy, hogy nem látszanak. Mikor aztán bejön, maguk csendben lelépnek az ágyról, oszt a pokróccal a háta mögé állnak. Akkor én szájon vágom úgy, hogy felbukik, maguk ráugranak, oszt megpokrócol- ják. Aztán kivetjük, mint . egy kutyát, oszt eláruljuk, hogy rajtunk tört — Igazad van, pajtás — mondtam —, ez még a főbelövésnél is rosszabb. Mikor a földi elment, meg akartam szökni, de azután meggondoltam a dolgot. A bicskámat kinyitva, zsebre tettem. Ha a bajnétot nem szabad bevinni, hát majd evvel szürkülöm hasba őket a pokróc alatt. Lefeküdtem. De újra csak felkeltem: ha elalszom, itt pokrócéinak meg. Hanem: elmék a testvéremhez, hogy ne találjanak itthon. Kimentem az ám- bitusra, ahogy megláttam a kancellária ajtaját, eszembe jutott valami. Elindultam arra. — Halt! Hova megy? — kiáltott rám a poszt. — Az ámyéksaékre — hazudtam neki. — Nem ott van az, hanem itt. — Hát álmos vagyok, oszt eltévesztettem az utat. Mentem tovább. Nekidőltem a kancellária ajtajának. — Mit hallgatódzik ott? — kiáltott megint rám a poszt, mire elmentem onnan. Mikor visszafelé gyüttem, megint nekidőltem a kancellária ajtajának. Az őr rám ordított: — Nem mondtam már, hogy ne hallga- tódzzon ott? — Tudja-e, mit beszélnek odabent? Azt, hogy éccaka behívatnak, megpokrócoznak, oszt kivetnek, mint egy kutyát, oszt elárulnak, hogy rajtuk törtem — mondtam a posztnak. De hát nem hallottam én semmit, csak úgy tettem, mintha hallgatóztam volna, hogy ha tanú kell, hát itt legyen a poszt. — Menjen feküdni — mondta az őr és arrébb lökött. Visszamentem hát a szobámba, felöltözve lefeküdtem keresztbe az ajtó elé, nehogy rámtörhessenek. Alighogy elaludtam, jött a napos. Ki akarja nyitni az ajtót, de nem tudja. — Ki van itt? — szól be mérgesen. — Én vagyok: Batki. — Nincs magának ágya? — Van nekem. — Mért feküdt akkor ide? — Fáj a fejem, oszt ide feküdtem, mert az ajtónál friss levegő jön be. — Az őrmester úr hívatja Gyöjjön velem rögtön. Az oldalfegyvert ne hozza magával. Megtapogattam a zsebem: a nyitott bicska benne volt. A napos ment elöl, én meg utána. Bekopogtattam a kancellária ajtaján. — Szabad! — szólt ki az őrmester. Bementem. Az ágyakon nem látszott semmi, úgy be voltak takargatva az altisztek. Az őrmester az asztalnál ült. Elébe álltam és szalutáltam neki. Akkor felállt, rám nézett, oszt úgy szájon vágott, hogyha nem tudom előre, hát felbuktam volna. De így állva maradtam, oszt úgy az orrára ütöttem az öklömmel, hogy hanyatt esett. Az egész képét elöntötte a vér, telefrecskelte a falat is, meg magamat is vérrel. Az altisztek, mikor látták, hogy mit csináltam az őrmesterrel, úgy megijedtek, hogy az ágy alá bújtak. Az őrmester elvesztette az eszméletét, nem is mozgott. Otthagytam őket. Mikor kimentem, odaköszöntem az altiszteknek: — Isten álgya meg magukat. Jóéccakát! Amíg mosogattam magamról a vért, a négy altiszt előjött. — Őrmester úr! Őrmester úr! — kiabáltak, de az őrmester nem mozdult. Csak egy jó óra, múlva jött magához. Összeszidta az altiszteket: — Hát ilyen emberek maguk? Hagyják, hpgy agyonverjék az embert? Szégyelljék magukat! — Azt hittük, hogy agyonszúrta az őrmester urat! — hebegte a fírer. — Akkor is, nem kellett volna oltalmazni engem? Én segítettem maguknak, maguk meg cserben hagytak engem... Menjenek el a doktorhoz, oszt hívják el, aztán meg jelentsék, hogy ez az ember milyen csínyt tett: öt embert teljesen összetört. A négy altiszt elhívta a doktort. A doktor bekötözte az őrmestert, aztán elment az ezredeshez, oszt jelentette, neki, hogy öt altisztet összetörtem. — Küldjék el érte a berejcsapot, oszt kísérjék azonnal a börtönbe! — adta ki a parancsot az ezredes. — Nem ér annak a berejcsap semmit. Öt óriás altisztet teljesen összetört — így a doktor. — Hát micsoda ember az a Johann Batki, akinek még egy berejcsap is semmi? Tigris az, vagy mi? — kiabált mérgesen az ezredes. — Küldjenek érte egy ezredet! ... Egy ezred katona kísértett a börtönbe, mikor egy ember is elvihetett volna — mondja büszkén, nevetve Jani bácsi, végignézve a hallgatóságon, majd tovább folyik ajkáról a szó, bámulatba ejtve a köréje gyűlt fiatalságot és az öregeket egyaránt. ... Abban a zárkában, ahová vittek, már öten voltak. Két katona, meg három civil. Aszongya az egyik katona: — Nem jó helyre hozták magát, pajtás. — Hát — mondok — ha maguk rossz helyen vannak, akkor én is. — Mit csinált maga, hogy idekerült? — kérdezett a másik katona. — Összetörtem egy fírert, meg három káplárt, meg egy őrmestert. Hát maguk? — Dohányt akartunk lopni, de egy asz- szony észrevette. Hogy el ne árulhasson, hát agyonszúrtuk — vallották a katonák. — Hát maguk, hogy kerültek ide? — kérdeztem a civileket, de nem szóltak azok egy árva szót se, csak gubbasztottak egy sarokban. A katonák feleltek helyettük: — Megbecstelenítettek három török lányt. Négy óra felé kivitték mind az ötüket. Magamra maradtam. Letérdepeltem, oszt keservesen ríva, elkezdtem imádkozni: — Édes istenem, segíts meg! Ha bűnös vagyok, bocsáss meg, ha bűnjelen vagyok, ne hagyj el... Egyszer csak, úgy egy óra múlva, kinéztem az ablakon. Hát a három civil már az akasztófán lógott, a katonákat meg éppen akkor lőtték főbe. Az inam elkezdett resz- kedni. Letérdeltem egy sarokba, a fejemet a falhoz hajtottam, oszt tovább imádkoztam: — Szerelmes istenem, hát bűnös vagyok, bocsáss meg, ha bűntelen vagyok, ne hagyj el... Egyszerre csak ki virradt. Végignéztem magamon. Hát mintha tíz rocska vízzel nyakon öntöttek volna, annyit ríttam. A sok víz láttán elájultam. Oszt mikor újra kinyitottam a szemem, már este volt. Aztán elaludtam, csak reggel ébredtem fel. Akkor már észre tértem, oszt azt mondtam magamban: — Mit esek kétségbe? Novibazárban még nem voltunk. Ha odakerülnék, ellőném vagy a kezem, vagy a lábam, oszt nyomorult lennék: de így, főbe lőnek. Nem leszek nyomorult, se nem kapálok, se nem kaszálok, hanem pihenek a földben ... — Egyszer csak csörgött az ajtómon a zár. A börtönőr jött, mögötte meg négy katona szuronyos puskával. — Ejnye, Johann Batki, de jó kedve van! Maga még nevet? Tudja-e, hogy nem jó helyre visszük? — mondta a börtönőr, mert mikor belépett, hát éppen nevettem. — Dehogyis nem jó helyre! — mondta jókedvűen. — Hát honnan tudja? — Onnan, hogy Novibazárban még nem vótunk. Ott ellőném vagy a kezem, vagy a lábam. Oszt nyomorult lennék. De így: főbe lőnek, nem leszek nyomorult, se nem kapálok, se nem kaszálok, hanem pihenek a földben. — Igaza van, Johann Batki! Álljon be a négy katona közé. Beálltam a négy katona közé. Vittek a katonai törvényszékre. Mikor beléptem, már ott vett az egész tábor. — Maga az a Johann Batki? — kérdezte elejbem lépve az ítélőbíró. — Igen, én vagyok. — Lépjen két lépést élőre! Előreléptem. — Csókolja meg a Krisztust! Megcsókoltam a Krisztust. — Most aztán igazán beszéljen! Lépjen vissza a helyére.— mondta az itílőbíró. Visszaléptem a helyeimre. — Tudja maga a hadicikket? — Igen, tudom. — Tudja maga azt, hogy a feljebbvalót még békeüdőben se szabad megütni, nem még háborúban? — Igen, tudom. — Hát, akkor mért tette? — Nekemgyüttek, ütöttek, verték, én meg nagyon megijedtem, oszt ijedtemben ütöttem meg őket. — Hát, maga olyan ember, hogy mindjárt megijed? — kérdezte az ítélőbíró. — Háborús idő van, oszt én azt hittem, hogy az altisztek a civilekkel egyetértenek. Akkor az ítélőbíró odament a manipulán- sokhoz, oszt diktálta nekik: — Johann Batki megijedt. Johann Batki idejtében ütötte meg a feljebbvalóját. Erre a manipulánsok elhajították a pennát, oszt felugráltak. A tisztek meg összecsapták a kezüket, oszt elkezdtek nagyon nevetni. Odajött elejbem az ítélőbíró. — Igenám, Johann Batki, de mikor az őrmester behívatta magát, nem volt maga megijedve, ugyebár? Nem feleltem. — Két negyedóra gondolkodási idő — mondta az itílőbíró. Zsebóráját kitette egy kis asztalra, oszt ott sétált előttem le, s fel, karba tett kézzel. Mellettem állt egy ezredes, meg két divizionárius. — Kérem, megvan az első negyedóra — kiáltotta az ezredes. — Igen ... Johann Batki, amikor az őrmester behívatta magát, nem volt megijedve, ugyebár?... Az ezredes integetett a fejével, hogy mondjam azt, hogy meg voltam ijedve: az ijedt emberen a kutya se vesz semmit, de én egy mukkot se szóltam. A bíró megint jött-ment előttem. — Kérem, megvan a második negyedóra..» — Igen... Akkor az itílőbíró elejbem lépett, mérgesen megmarkolta a mundért a mellemen, oszt jól megrázott. — No, mondom magamban, — hogy fojtott volna meg a keresztanyád, most ráztad belém az igazságot! — Johann Batki, mikor az őrmester behivatta magát, nem volt maga megijedve, ugyebár? — Igen, nem! — Hát, akikor mért tette? — Azért, kérem, méltóságos exelenciája, mert amikor mentem az ámyékszékre, az őrmester azt mondta az altisztnek, hogy éccaka tizenkét órakor behivatnak a kancelláriára, megpokrócoznak, oszt kivetnek, mint egy kutyát, ősz úgy elárulnak, hogy rajtok törtem... Én meg azt tartottam, hogy ha az ellenség el nem pusztít, hát a magamfélétől nem hagyom magam elpusztítani. — Hát, most magaféle leszünk, oszt mégis elpusztítjuk! — Törvény szerint, kérem, lehet, de törvény nélkül nem! Akkor az itílőbíró odajött, a vállamra csapott, oszt aszón dta: — Ember maga, Johann Batki, az ilyen embert kár elpusztítani ... Elővezették a négy altisztet. — Mért bántották maguk ezt az embert? — Nem jól csinálta az utat — felelte a fírer. — Csókolják meg a Krisztust! Megcsókolták a Krisztust. Letérdepeltek, oszt megesküdtek mindnyájan, csak egy nem: az, amelyiknek az orrát haraptam le. — Maga, kérem, mért nem esküszik meg? — kiáltott rá az itílőbíró. — Kérem, én elismerem, hogy ennek a fiúnak igaza van — mondta a káplár. — Mérnök úr, kérem, az út mit mond? — fordult a bíró az útmérnökhöz. — Az út, kérem, helyes! — Főhadnagy úr, kérem, hát a civilek mit vallottak? I — Azt, hogy Johann Batki nagyon jó ember, csak az altisztek, nekimentek, oszt pofon verték. — Kapitány úr, Limmayer, mikor a századjánál szolgált, milyen magaviseletű volt? — Kérem, még a rosszakat is jóvátette. Akkor a tisztek felugrottak, felkaptak a vállukra, oszt úgy kiabálták: — Éljen Johann Batki! Éljen, éljen! Aztán meg, énekelni kezdték, hogy asszongya: Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, Johann Batki a letelső a világon! Száz ivadék, száz maradék Magasztalja halhatatlan tetteiért! Az altisztek harminc-harminc napig egyes áristomot kaptak, naponkint hat-hat órái vassal. Én pedig szabad lettem. Őket büntették meg, amiért én megvertem őket... Hehe... Másnap már kigyött napiparancsban, hogy Johann Batkihoz senki, semmi rossz szót ne szóljon, mert rajta semmiféle törvény nem fog... ...Hát így vöt ez. Halálra ítéltek; ósestb még most is itt vagyok,^.
