Népújság, 1962. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-04 / 29. szám

IStfS. február 4., vasárnap tttiPŰJSÁG 3 ■ terv reális, de teljesítése jó szervezést, szorgos munkát igényel 1^/ gyártmányok, regi gondok a MÁT Hitérőgyártó Üzemi Vállalatnál — Az elmúlt esztendő na- gyon-nagyon rossz volt. Ter­melési tervünket csak 93 szá­zalékra teljesítettük. Sovány vigasz és nem is egészen a mi érdemünk, hogy az önköltség kedvezően alakult. Szabó László, a gyöngyösi MÁV Kitérőgyártó Üzemi Vál­lalat főmérnöke mondotta eze­ket az őszinte szavakat. Szó­ról szóra így mondotta, de ar­cán nem az elkeseredés, a si­kertelenség bénító hatása lát­szott, szemében inkább tettre készség és megfontolt elszánt­ság tüzelt, amikor újra meg­szólalt. — Az idei terv reális, telje­síthető. De a feladatok jó szer­vezést. lendületes, szorgos munkát igényelnek. — Szakképzett, jó műszaki gárdánk van, a munkások han­gulata jó, ha idejében munká­hoz látunk, lehetőségeinket ki­használjuk és minden erőt összefogunk, akkor az idén teljesítjük a ránk bízott fel­adatokat — folytatta Herceg István belső ellenőr, a főmér­nök gondolatait. Baj és nehézség azért akad bőven. A kikötői portáldaru futóműve befutott gyártmány volt már Gyöngyösön, az idei gyártásra megtörtént a teljes műszaki felkészülés. De ez a gyártmány — ami mennyisé­gileg sem lényegtelen — 1962-re kiesett. Mi okozta ezt a kellemetlen meglepetést? A gyöngyösi MÁV Kitérőgyártó Vállalat drágán termelt, a Ganz- Daru- és Kazángyár nem adott megrendelést. Az idei termelési feladat többsé­gét a kitérőgyártás, a geole- mez, valamint a pályafelújítá­si munkákhoz szükséges sín- hegesztések teszik ki. Megyénk főútvonalam és az országban több helyen hézagnélküli vá­gányokat fektetnek le. A gyön­gyösi gyártelepen hegesztik a 120 méteres síneket és felújít­ják, újra hegesztik a használt 24 méteres, úgynevezett vissz- nyereményi síneket. Nagy mennyiségű kisvasúti kitérőt gyártanak az idén és új feladatot jelentenek a harang­öntvények. De ez utóbbiakat nem a templomtornyokba, ha­nem az inotái kohók gyártják. A mintegy két és fél­millió forint értékű megren­delés sok forgácsoló-, maró- és fúró-munkát igényel. A máso­dik félévben exportra dolgozik a gyöngyösi MÁV Kitérőgyár­tó Üzemi Vállalat. Jugoszlávia részére kötélpályarendszer vas- szerkezeti részeit és a csilléket készítik el. A műszálnak lelkesen újsá­golták, hogy gurítófékek gyár­tására is kaptak megrendelést és ilyet Magyarországon még nem gyártottak. Még az idén elkészítik a Csepel D 421-es gépkocsi hidraulikus emelőjé­nek prototípusát. ■ Az idén ke­vesebb az új gyártmány, te­hát több idő jut a műszaki előkészítésre, a technológiai utasítások kidolgozására és a gazdaságosabb termelés előfel­tételeinek megteremtésére. — Mert a kalkulációra, az önköltség alakulására sokkal nagyobb gondot kell fordíta­nunk, mint eddig — állapod­tak meg a műszaki vezetők. És ez nem lehet egy-két ember feladata. Éppen ezért, rend­szeresen megtartják a műsza­ki értekezletet, ahol őszinte viták alapján akarják tisztáz­ni a menet közben felmerült problémákat. Munkások és műszakiak véleményének meg­hallgatásával, gondos mérések­kel akarják megállapítani a ciklusos gyártás lehetőségeit. A gépek jobb kihasználása, a szállítási út lerövidítése égető szükségesség. A régi problé­mák további halogatásával százezreket dobálnának ki azab- lakon és ezt senki nem akarja. — Persze, ez hosszabb prog­ram, sok mérést és alapos meg­fontolást igényel, ezt nem sza­bad elhamarkodni — magya­rázza a főmérnök. De tegyük hozzá, hogy halogatni sem le­het, hozzá kell látni — azon­nal. És a nehéz fizikai erőki­fejtést igénylő munkafolyama­tokat gépesíteni kell, meg kell szigorítani a műhelyek bizony­lati fegyelmét, az anyaggazdái- kodást és a blokkolást. A geoüzemben Varga Lénárt művezető nyomába szegőd­tünk. Kétheti késéssel kapták a hengerelt anyagot. — Csak január 16-án tud­tunk indulni. Összehívtam az embereket és elmondtam, hogy januárban 50 ezer geot kérnek tőlünk. Fél hónap elment fe­lettünk, de arra kértem az em­bereket, hogy a hátralékból 10 százalékot hozzunk be. És 22,5 százalék hátralékot dolgoztunk le. Aztán a művezető megmu­tatta, hogy kinek köszönhető az eredmény. Dombai Ferencet emlegette először, aki úgy dol­gozik a 30 tonnás lyukasztó­gép mellett, mint egy automa­ta. Galó József, Tóth János,. Katona Jenő, Pataki András, Sie Ferenc és mások is becsü­letes munkával tesznek eleget köteleségüknek. Többen ta­nulnak, szakmunkás bizonyít­ványt szereztek, a gyakorlatot elméleti tudással egészítik ki. A múlt év végén és januárban, amikor a helyzet úgy kívánta, nem válogattak a munkában. Ott dolgoztak, ahol éppen a legjobban kellett, vagy ahol munkaalkalom adódott. Az 57 fős üzemből 11 fiatal vonult be katonának. Ez sem okozott fennakadást és Varga Lénárt művezető büszke arra, hogy katonafiai gondolnak a gyárra, majd ha idejük kitelt, vissza­jönnek. A munkások tudása és akarata a mi aranytartalékunk, magyarázta a művezető hittel és az élete delén járó férfi­ember bölcs élettapasztalátá- val. Zúgtak, zakatoltak, kattog­tak a gépek, a munka zaja har­sogott. Mi nem gondoltunk sem régi, sem új bajokra. A gépek ritmusával csodás össz­hangban dolgozott a munkások kékoverálos csapata. Dr. Fazekas László Tanárskoxott a Hazafias Népfront egri városi elnöksége Ülést tartott a . Hazafias Népfront egri városi elnöksé- részére' ge. Az ülésen megvitatták az idős tsx-tagoh találkozója Átányban a nőtanács, a szü­lői munkaközösség és a tsz- nőbizottságok, közösen szer­vezték meg az idős tsz-tagok találkozóját. Az öregeket az unokák szórakoztatták vidám műsorral, majd a műsor után ebéden látták vendégül az idős tsz-tagokat. A találkozó a késő esti órákban ért véget. Közben nem feledkeztek meg az asszonyok ezen a napon az ágyban fekvő öregekről sem, őket lakásaikon keresték fel. (Bogáráé) elmúlt félévben végzett munkát főleg a tanácstagi beszámolók tapasztalatait. Értékelték, és elemezték a Népfront tevé­kenységét, amelyet a tanács­tagi fogadónapok szervezésé­ben kifejtett. Az ülés második felében Takács Imre, a városi nép­frontbizottság titkára előter­jesztette az 1962-es év első fe­lének munkaterv-javaslatát. A javaslatot heves vita után, ki­sebb módosításokkal elfogad­ta az elnökségi ülés. A Mókus-őrs két tagja kussal szórakozik. „névadójukkal”, a kitömött mó­A könyvelő és a számológép versenye A franciaországi Calais-ban 1300 néző jelenlétében zajlott le egy helybeli könyvelő mér­kőzése a számológéppel. Tizen­két bonyolult köbgyökvonási műveletet kellett végrehajta­nia és két számot a hetedik hatványra emelnie. A könyvelő a műveleteket 3 perc 43 má­sodperc alatt végezte el, a leg­korszerűbb típusú számológép viszont 5 perc 18 másodperc alatt, vagyis, elveszítette a mérkőzést. VV\V'«MAAW/^^AAW^^/WVWVNAAAAAA/\AAA/VWNAA/N/NWW^A/'A^\A/WV\AAAAAAA/WNAAftAA/VNAA/WW^VSAAAA/WW\AAAAAA/VW\AA/V\AAA\^/VVVVVVVV Vasárnapi jegyzetek Az elégedetlen ember fel­jebbtolja fején a kucsmát — pedig hideg van a konyhában, de hát a megszokás, ugye — s úgy magyarázza: — Spekulálni kell, kérem. Ez a titka. Adni kell a piacra is, nem mindent megenni... Aki ebből a mondatból meg­érti, hogy voltaképpen miért is elégedetlen ember Laczik István, nagykökényest szövet­kezeti tag, az ugyan sokra nem megy. Aztán, ha továbbhall- gatja, végképpen nem érti sem elégedetlenségét, sem ennek a hírét... — Elégedetlen embert akar? Menjen csak a Laczik István­hoz... Az olyan! Ezzel indított útra a községi tanács elnöke, s most ülünk szemtől szemben kucsmásan, kabátoson, kin mi, a hideg konyhában, mert az asszony a szabadkemencénél forgolódik, éppen kenyeret süt. Ahogy a verandán beléptem, majd orra buktam egy motorkerékpár­ban. Az elégedetlen emberé! A motor mögött méhész-alkal­matosságok. Tizenhat család­dal, ez is az elégedetlen embe­ré. Mint ahogy az övé a hatal­mas rádió, a még hatalmasabb és szebb ház, a hat leszerződött hízó, a tehén, meg a borjú... — ...mert jószágnak lennie kell a házban. Megdöglött a te­henem, de már van... Egy ma­lacot levágok, hatot a piacra. Mert adni kell a piacra is és nem mindent megenni — is­Az elégedetlen ember métli nyomatékkai Laczik Ist­ván és már mondja is az erre- megarráját azoknak, akik a kapott terményt viszik és el­adják. Ahelyett, hogy hizlalná­nak, jószágot nevelnének. — Én mindent megfogok, hogy jobb legyen a megélhető- ség. így szoktam meg, mikor cselédember voltam, így, ami­kor örököltem nyolc holdat és most már így is halok meg — ejti a kis kályha elé a ciga­retta végét, amely most szo­morúan és dideregve füstöli el testének kis maradékát is. Eddig jutottunk, s még lé­nyegében semmit sem tudtam meg, hogy miért, káért elége­detlen, vagy egyáltalán elége­detlen ember-e Laczik István... — Hogyan zárt a Béke? — A fene belé, zárhatott volna jobban is... De hát... — Kevés volt az egy munka­egység értéke? — No, nem éppen kevés, de nem is éppen sok — ingatja a fejét. — Majdnem 36 forint... Nekem volt 296 egységem, tes­sék, lehet számolni... Ugye, hogy nem is kevés, de nem is sok... S miért — néz rám, mintha tőlem várna választ, pedig éppen én várok tőle vá­laszt: az elégedetlenséget. — Mert ott dolgoztatják az embert, ahol a felét se éri, mint amennyi.,. Nézze vsak — ugrik és valahonnan valami borítékot varázsol elő, abból meg egy csoportképet, a kép baloldalán tintáixd bekarikáz­va egy fiatal férfi feje: Laczik István. — Látja-e? Na, ugye. 1937- ben elvégeztem Szegeden a Felsőipari Iskolát, traktor-, cséplögépvezető tanfolyamot... De ha azt hiszi, hogy a gépek­kel én dolgozom a szövetke­zetben, akkor téved... Én gya­logmunkát végzek, legfeljebb hívnak, ha valami baj van a darálóval. Például. Aztán nem volt itt szakember se. Hát jó az? — Hát nem helyeselek, mert tényleg nem jó dolog, ha egy nagy szövetkezetben nincs megfelelő szakember. — Most jön Nagygombosról agronómus, ha jön — teszi hoz­zá bizalmatlanul —, de eddig mentünk a magunk öt, meg nyolc holdas esze után, s gyak­ran még ezt az észt sem hall­gatták meg. Képzelje el az elv­társ, járok Petőfibányán, nincs paprika, nincs zöldség, ami ki­csi van, drága... Mi meg alig törődünk az ilyesmivel. Mond­tam a vezetőségnek, ott vannak a melegágyi keretek, termel­jünk ezekben a téli hónapok­ban szegfűt... Egy szál, kedves elvtárs, egyetlen szál három forint... Mit gondol, mit mond­tak? Nem bírja el a munka-X egység... Hát a fenébe azzal as munkaegységgel, azt csak ír-j ják, de hogy mögötte mi vanX az a döntő, nem? Felemészti as szegfű a munkaegységet — in-s gatja felháborodottan a fejétX mintha valami nagy sértés ér-S te volna. s Mert voltaképpen meg is> sértették őt. Nem ott dolgozik,} ahol a képessége a legjobban> gyümölcsözik, nem hallgatják> meg a jó tanácsát... Vagy leg-> alábbis nem meggyőző érvek-} kel vitáznak vele, hát persze,| hogy elégedetlen. > — Meg vagyok én elégedveX igenis meg, a mostani sorsom-i mai. De miért ne lehetne < előbbrelépni, nem igaz? < Igaz. Nagyon igaz. S '-az ily es-j fajta elégedetlen emberek jói kovászai az életünknek. Minti Laczik István is. Még akkor is.s ha nincs mindig és mindenbens igaza. De töpreng, gondolko-X dik, vagy ahogy ő mondjak „spekulál” —, mert ez min-s dennek a titka. Az elégedetlent ember kikísér a kapuig,. bele-t szimatol a levegőbe, aztánt összedörzsöli a tenyért: > — Na, nemsokára jön a ta-i vasz... Lehet dolgozni — s ezli olyan örömmel és olyan sóvá-i rogva mondja, hogy mindent elégedetlenségét megérti ess megbocsátja az ember, mégs amiben nincs igaza, azt is —.s hisz dolgozni, a mából holna-\ pof. teremteni akar. < Gyurkó Géza \ Törvény egy darab kenyérért Szabálytalan, nehézkes kézzel írott betűk sorakoznak a fehér levélpapíron. Írójának a szánalom adta a kezébe a tollat, az emberség, amely nem nézhette tovább tétle­nül az istállóban tetvesedő öreg szenvedéseit... Fekete fejkendős asszony áll fel az egyik nögyűlésen. Meghúzva kendője bogját, akadozó, hangon kezdi: náluk is vannak ám olyanok, akiket semmibe sem vesz a család. Megkapták a fiatalok a földet, beköltöztek az első házba) s az öregek lassan még a kiskonyhából is kiszorulnak... A tsz-elnök a jegyzetébe lapoz: igen, van gond az öregek miatt. Szövetkezetünknek 90 munkaképtelen, nyug­díjas tagja van. Közöttük tizennégynek tarthatatlan tt helyzete, embertelen körülmények között él, még a kenyere is panaszos... ítéletet hirdet a bíróság — a Magyar Népköztársaság nevében... kötelezi a jelenlevő alpereseket, hogy tehetetlen édesanyjuk eltartásáról gondoskodjanak. Az alperesek kono­kul hallgatnak, a felperes szipogva emeli szeméhez foszlott szélű kendőjét és szégyelli, mérhetetlenül szégyelli, hogy egy darabka kenyér miatt törvénybe kellett vinni saját gyermekeit. Míg olvassa az ember az ilyen sorokat, míg hallgatja a tehetetlen öregek sorsáról szóló szavakat, úgy érzi, a múlt sötét árnya lopakodott közénk. Még hol itt, hol ott éled a régi „erkölcs”, amely azt* tartja: aki nem tud dolgozni, ne tudjon enni se. Még akkor se, ha a magatehetetlenség, az öregsége miatt hull ki kezéből a szerszám. Ügy hordozzák magukban ezt egyes emberek) mint valami letörülhetetlen himlöhelyet. Hát csakugyan annyira nem lehet ez ellen küzdeni? Az élet mégis mást bizonyít. Annyi már a szép példa arra, hogy új formát és tartalmat kapott öreg szülők és emberré serdült gyerme­kek kapcsolata. Megtanultunk az öregekre úgy nézni) mint életünk eddigi építőire. És sorsukban egy kicsit a saját jövőnket érezzük. Amikor már a mi hajunkat borítja be a dér... A gyermekké vált öregek számára teadélutánokat rendeznek. Vállalkozó szellemű fiatalok művelik meg pa­rányi földecskéjüket, úttörők látogatnak el otthonukba, hogy egy kis derűt lopjanak az öreg falak közé. Egy egész országgyűlés vitázott azon, hogyan oldják meg az öregek nyugdíját, hogy senki se lásson szükséget Egy egész ország szerető gondoskodását tudjuk tolmácsolni azoknak, akik magukra hagyatva töltik életük utolsó éveit, hónapjait. Csak éppen azokon ne tudnánk segíteni, akiknek volna kire támaszkodniuk. Akik a saját életükön tanulják a keserves igazságot, hogy egy anya könnyebben tart el tíz gyereket, mint tíz gyerek egy anyát?! Amikor olyan emberekről hallok, akik eltaszítják öreg szüleiket, a haragon túl, sajnálom is őket. Mint ahogy sajnálni tudja az ember a kedves porcelán vázát, amit re­pedés csúfít. Mert lehet csúfítóbb „repedés” az emberi leiken, mint az embertelenség? Ezek az emberek saját sor­sukat kovácsolják, az öregek tengernyi könnye keserűvé teszi majd az ő kenyerüket is, mert gyermekük csak azt teszi majd, amit kiskorában a szülőktől látott. Sok mindent tudnak egy faluban az egész közösség ügyévé tenni. Próbáljuk meg egy kicsit közös gonddá tenni az öregek sorsát is. Azokét, akik mellett tulajdon­képpen ott áll a család, sorsuk mégis keservesebb, mint a magukra maradóké. Az olyan öregekre, akiket a fiatalok önzése, szeretetlensége kiűzött otthonukból, akiknek pana­szossá teszik az utolsó darab kenyeret is. Álljunk mel­léjük — gyermekeikkel pedig éreztesse az egész falu, az ilyeneknek kijáró megvetést, Az öregek érdeke lenne — de azoké is, akik ma még fiatalok. A saját jövőnkért gondoskodjunk jobban az öregekről. Kötelességünk... — deák — nyeiről. A kérdezett kislány - Kiss Edit Erzsébet — most za­vartan áll, kezeivel idegesen babrál a pádon. Hiába, az ilyen beszámoló az igazgató bácsi, meg a vendégek előtt nem megy olyan könnyen. — Na, mondd, Erzsiké — biz­tatja Tamásfalvi Aladár iskola- igazgató is, míg a kislány paj­tásai gyönyörködnek az „áldo­zat” zavarában. — Szánkóztunk! — rikkant közbe egy fiú, nem bírván fé­kezni beszélőkéjét. hangulat és később már szinte egymás szavába vágva mesél­nek: — ... aztán bent voltunk Egerben is.., — .. .én meg egy fémépítőt kaptam karácsonyra.. — ... édesanyámnak csinál­tam egy kézimunkát.., • Letelepedek Barta Karcsi mellé, féfiasan kezet rázunk. Érdeklődésemre elmondja, hogy most ötödikes, szerinti elég jó tanuló és ha minden jól megy, jövőre mái- őrsveze­tő lesz. — Tudja-e, hogy kaptunk öt­ezer forintot — teszi fel büsz­kén a kérdést. Nem tudtam. — De, bizony kaptunk ám! Abból a pénzbői megyünk nyáron a Balatonhoz táboroz­ni. — Na. és a lütballfelsaere- és? — szól közbe Dávid Ta­más. — Azt is kaptunk a szü­lét előtt. Ha kitavaszodik, so­kat játszunk az őrsi gyűlése­ken! — Na, és most. télen, mit szoktatok csinálni? — Ha gyűlés van, játszunk, olyan szellemi öttusa-félét, ta­nulunk énekeket, meg min­dent ... Eközben mar Barta Ottó ki is vágódik a padsorok elé, ás komoly arccal vezényelni kez­di a „Zötyög a taliga ....” cí­mű, igen kedvelt éneket. Erre egy másik Barta, aki a válto­zatosság kedvéért a Zoltán névre hallgat és Balogh István, előveszik tangóharmonikáju­kat, s felcsendül: „Mint a mókus fenn a fán, Az úttörő oly vidám . ..” Az arcok kipirulnak, a ha­jak meredeznek a gyönyörű­ségtől, a két harmonikás büsz­kén ragyog, hiszen ők az ének­lés gyújtópontjai..., s száll, száll a dal, betölti a termet, s az élősarok zöld növényei meg- megrebbennek... Magukra hagyjuk őket. A gyűlés második részében ját­szani fognak. Egy kedves élménnyel gaz­dagabban térünk haza... Kátai Gábor — Na, meséld el, Ottó, akkor te. Most ő jön zavarba, de pil­lanatnyi habozás után, férfia­sán kivágja: — A szünetben sokat szán­kóztunk — diadalmasan néz körül, mint aid egy olyan do­logra jött rá, két perc alatt, mint Bolyai két év alatt. Lassan, lassan felenged ;i — A ... szünetben? .., — Igen. Mit csináltatok a téli szünetben? — kérdezi újra Tamásfalvi Zsuzsanna, a szarvaskői Szálkái Balázs út­törőcsapat vezetője. A téli szünet utáni első csapatgyűlé­sen vagyunk, vagy negyven fehéri nges, nyakkendős úttörő között. A gyűlés „tárgya” be­számoló a téli szünet élmé­.Jlinl a mókus fenn a fán •.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents